Chapter 4

Sziasztok!

Köszönöm, hogy elolvastátok az előző fejezeteket, hogy kommenteltetek, vagy tetsziket kattintottatok. 
A válaszaim az előző fejezetnél a véleményeitek alatt megtalálható. :)
Ez a fejezet nem lett a nagy kedvencem, és elismerem, nem biztos, hogy végig mosolyogni fogsz, de azért remélem majd tetszik!
Remélem mind hallottátok már a Little Things-t, én imádom, bár ebben nagy szerepe van annak, hogy Ed Sheeran írta. :) 
Ezután kívánok nagyon Boldog Születésnapot az egyik kedves barátnőmnek, Apollóniának, valamint Eric Saadenak is! Szeretetem!
Oké, nem rabolom tovább az időtök, kellemes olvasást kívánok!

U.i.: Jenni kérdésére válaszolva a fiúk kora: Niall: 18, Harry: 18, Zayn:19, Louis: 20, Liam: 18
Sajnálom, ha megtévesztő voltam! 

He's so overrated

 Visszaereszkedtem lassan a puhaságok közé, és lehunytam a szemem. Az állandó csipogás, a fájdalom, és az, hogy csövek lógnak ki mindenhonnan belőlem, valahogyan együttes erővel hatottak a lelkemre, és sikítani támadt kedvem. Viszont, hogy a sors fintora-e nem tudom, a sikítás elmaradt a hatalmas fájdalmak közepette. Ahogy újra megéreztem a koponyámban azt a lüktető, erős fájdalmat hirtelen minden tiszta lett. Tudtam, hogy hol vagyok, hogy hogyan kerültem ide. Felsejlett előttem az esésem, Harry arca a vörös kanapénál, valamint Liam kedvessége, ahogyan az egészségügyi állapotomról érdeklődött. Emlékszem Zaynre, ahogy kocsival vitt kórházba, és ahogyan a karjában vitt, hogy mihamarabb jobban legyek. Oldalra fordítottam a fejem, melyre bensőmtől újra egy szúró fájdalom volt a válasz.

-          Aú – szisszentem fel, és erősen megmarkoltam a takarót. Éreztem, ahogy a kézfejemben egy kis tű megmozdul, mire felpattant a szemem.

Csak a jobb kezemben egy tucat tű volt. Felsóhajtottam, közben pedig alig észrevehetően enyhén megrándult az arcom az elborzadástól. Felemeltem tekintetem az ágyam mellett ülő fiúra, akiről sütött, hogy valószínűleg elaludt mellettem, és ormótlan ordításom hozta vissza álmai tündérországából. Bocsánatkérőn pillantottam rá, majd szólásra nyitottam kiszáradt szám.

-          Meddig voltam eszméletlen?

-          Vagy öt órán keresztül – mondta lazán, miközben fáradtan a hajába túrt.

-          Így az idő most… - kérdeztem félőn, hogy még mindig itt szenvedek, anyáék pedig valószínűleg azt sem tudják, hogy hol vagyok.

-          Hajnali kettő felé jár – dőlt előre a székben Zayn, miközben a térdére támaszkodva nézte borzalmasan festhető arcomat. – Ha a szüleid miatt aggódsz, tudnak rólad. Apukád a repülőn ül hazafele tartván New Yorkból, anyukád pedig az imént ment haza néhány cuccodért, amikre szükséged lehet, amíg kórházban vagy.

-          Kórházban? Meddig? – tágult ki a pupillám ijedten, és akaratlanul is fel akartam magam tolni, de már a mozdulat második másodpercében éreztem, hogy nem kéne. Szorosan lehunyt szemmel helyeztem vissza mindkét kezem fekvő testem mellé.

-          Ha így folytatod, tovább, mint kéne – vezette végig szemét a karomon. Furcsa arcot vágott, több érzelem ütközött ki rajta, mint amit meg tudok érteni. Mintha mondani akarna valamit, de visszafogja magát a helyzetem miatt. Mintha félne, és közben bűntudata van. Van csak egyszerűen kellőképp beütöttem a fejem, és hívnom kéne az orvost. – Bryan White az apád? Azért költöztetek ide, mert menedzsmenteli az egyik legnagyobb céget a UK-ben? – Tört ki belőle, és rögtön ezután bocsánatkérőn nézett rám, mintha megbánta volna, hogy egyáltalán megszólalt.

-          Az anyám meg ügyvéd – húztam el a szám, és nem értettem hogyan értünk el ide. – Miért vagy itt Zayn? – Sóhajtottam, miközben még mindig azt a tényt próbáltam feldolgozni magamban, hogy bár már több, mint öt órája itt fekszem eszméletlenül, és ennél jóval több órája esett bajom, és kapták meg a szüleim az üzeneteket, azóta sem voltak képesek eljönni idáig, és itt lenni mellettem, amikor felébredek.

-          Bűnösnek érezzük magunkat – vonta meg a vállát, és az előbbi közvetlenség hirtelen megfogyatkozott. Kihúzta magát, majd nyújtózkodva dőlt hátra a székében, és tartózkodón pislogott rám.

Bent tartottam a levegőt, és megdermedve pislogtam rá. Bűnösnek érezzük magunkat – ismételtem le magamban szavait, ízlelgetve a többes számot. Akaratlanul is végigsiklik tekintetem Zaynen, majd a mellett lévő négy üres széken.

-          Kávéért mentek pontosan az ébredésed előtt pár pillanattal. Bármelyik percben itt lehetnek – mondta észrevéve ijedt pillantásom, amikkel a székeket mértem fel, mire rákaptam tekintetem.

-          Nem – suttogtam, és nem tudom mi fájt jobban. A testem minden egyes pontja, az, hogy anyáékra akarok számítani, ha bajom esik, és ők itt sincsenek, vagy az, hogy öt idegen van a kórházi szobámban hajnali kettőkor csak azért, mert bűntudatuk van.

Kiutat keresve, idegesen néztem körbe a szobában, amikor felpattant az ajtó kilincse, és Liam jelent meg ott. Zayn egyből felpattant és mintegy védelmezőn állt elém, én pedig a levegőt kapkodva, a fájdalmat elnyomva ültem fel az ágyban, és a karomban lévő csövek felé nyúltam.

-          Olivia! – Szólalt fel valamelyik megrovón, mire mindenki odakaptam a tekintetét. Feldolgozni sem volt időm, és már mindannyian szétszéledve az ágyam mellett álltak körbevéve engem, és ijedten nézték a karom.

-          Ne csináld! – Kérte Zayn majdhogynem kedvesen, de a szemében értetlen düh lobogott.

-          El kell mennem innen. Nincs semmi bajom. Otthon akarok lenni. Azt akarom, hogy otthon legyek, érted? – Kérdeztem majdhogynem sírva, és egyetlen mozdulattal húztam ki a tűket, és infúziókat a kezemből, amik aztán csöpögve engedték tartalmukat a földre.

Kezeimmel lelöktem a lábamról a takarót, ami alól azonnal feltűnt egyik gipszben fekvő végtagom.

-          Nem, nem, nem! – Szitkozódtam halkan, és mostanra a sírás jeleként éreztem, ahogy homályosul a tekintetem. – Ez most nem történhet meg. Nem!

-          Olivia, mi a baj? – Kérdezte Liam erőltetetten nyugodt hanggal. Ő volt az első, aki feleszmélt a sokkból, amit azzal váltottam ki, hogy kitéptem az infúziót, most pedig majdhogynem remegő kézzel helyezi övét az enyémre.

-          Táncolnom kell. Meghallgatásom van heteken belül, és ha nem állok lábra, és nem jutok be, esküszöm megölöm – néztem metsző tekintettel Harryre, aki akaratlanul is hátrált egy lépést és összehúzott szemmel nézett rám.

-          Hívom az orvost – jelentette ki Louis és teljesen nyugodtan helyezte kezét a nővérhívóra, de én pillanatok alatt az övé felé nyúltam, és szorosan megszorítottam azt.

Félelemmel néztem az arcára, nem akartam belegondolni, hogy mekkora lecseszést fogok kapni az egészségügyi dolgozóktól azért, mert kitéptem a karomból az infúziót. Louis állta a pillantásom, de nem mozdította a kezét, hanem mintha egy jelre, vagy szóra várt volna állt előttem. Senki sem szólalt meg, feszült csöndben álltak előttem öten, és rám meredtek.

-          Nem lesz baj, fel fog épülni a lábad, és tudsz majd táncolni. De muszáj hívnom valakit, hogy mi ne taknyoljunk el a vizes padlón, és hogy téged megnyugtassanak – nézett a földre, majd pedig rám Lou kedves tekintettel, mire remegve kifújtam a bent tartott levegőt, és elengedtem a kezét.

Egy perc sem telt el, amikor megjelent az egyik nővér, és van egy olyan sejtésem, hogy nem kap minden beteg ilyen gyors segítséget, és valahogy a fiúk jelenléte közrejátszott zavart megjelenésében is. Elpirulva, mosolyogva nézett a bandatagokra, majd mintha csak valami mellékes, zavaró tényező lennék rám, amikor egy halk, visszafogott sikoly hagyta el a száját.

-          Miss White, ez… - meredt a tócsára a földön, majd pedig az enyhén vérző karomra.

-          Ez én voltam, Isabel, sajnálom – lépett a nővér felé nyugtatón Zayn, miközben gyorsan leolvasta a nevét a lány zöld felsőjéről. – Kérhetném, hogy valaki törölje fel a folyó infúziót, valamint mivel Miss White már tudatánál van, szükségünk lenne a kezelőorvosára is – villantott egy lehengerlő mosolyt a lányra, aki motyogott valamit, majd sarkon fordulva, zavartan matatva a nadrágzsebében eltűnt az ajtóban.

A beszélgetés alatt végig a két főszereplő között kapkodtam a tekintetem, és reméltem, hogy a lánynál be fog válni Zayn mosolya, és lehengerlő férfiassága, ám mikor túlzásba esett a szememet forgatva vettem el a tekintetem, ami a rám nevető Niall arcára esett. Kissé nyugodtabban zuhantam vissza a párnára, és ebben a pillanatban, rajtam kívül még öten sóhajtottak fel, és szinte hallottam, ahogy lehullik a kő a szívükről.

Mosolyogva néztem rájuk, mialatt ők szépen a székekhez sétáltak, és elkezdték szürcsölni kihűlő félben lévő kávéjukat.

-          Élvezed ezt, mi? Te valami elmebeteg vagy, vagy csak szimplán kiszámíthatatlanul szeszélyes? – Hallottam meg Harry kérdését, és sejtéseim szerint mosolygó arcomra meredhetett.

Lassan felé fordítottam az arcom, mosoly nélkül nyitottam ki a szemem, és néztem rá.

-          Nem kell bűntudatból itt lennetek – fúrtam tekintetem az övébe, mire összehúzta a szemét, és keményen nézett vissza rám.

-          Szeretnék – jelentette ki, majd megszakította a kontaktust, és nagyot kortyolt a poharába.

Szememet forgatva helyeztem vissza a fejem a párna közepére, és nagy érdeklődéssel figyeltem a plafont. Vajon Zayn miért vállalta magára a tűket és az infúziót? Biztos vagyok benne, hogy nem vette be a nővér, akármilyen mosolyt is kapott megnyugtatásul. Beárul? Mikor jutok ki innen? Hol van anya, és mikor ér haza apa? Képes leszek táncolni a selejtezőn, vagy bebuktam az egészet? Lehunytam a szemem, ahogy úrrá lett rajtam a szédülés, és éreztem, hogyan lüktetett egyre erősebb fájdalommal a fejem. A lábam próbáltam mozdítani, és bár fájt, közel sem annyira, amennyire számítottam. Eszembe jutott Harry mondata, és elmélkedve nyitottam ki újra a szemem. Nem vagyok biztos benne, hogy azért van nálam ez a hirtelen hangulatingadozás, mert gyógyszerekkel tömtek tele, vagy mert a fiúk hívatlan jelenléte zaklat fel.

-          Üdv Miss White – lépett be egy fiatal férfi a szobába, mire mindannyian rá kaptuk tekintetüket. – Nate Morris vagy, az orvosa.

Húszas évei elején, esetleg közepe felé járhatott, kedves barna tekintete határozottságot sugallt. Helyes volt, és a fehér köpenyben, azzal a furcsa kisfiús mosollyal az arcán azt hiszem, már az első pillanatban levett a lábamról. A fiúk felé aprót biccentett, majd kissé furcsa pillantással nézett végig a karomon, és mosolyogva indult meg felém.

-          Zayn volt – bökte ki Louis, és oldalba vágta az említettet, aki erre a hirtelen mozdulatra magára öntötte a kávéja egy részét és köhögve nézett fel. Apró nevetés szakadt fel belőlem minden próbálkozásom ellenére, hogy elfojtsam. Az orvos ferde tekintettel nézte a fiúkat, majd az ágyam elé érve kezébe vette a kórlapom.

-          Értem – állapította meg apró mosollyal a szája szegletében, majd fellesett és rám kacsintott. – Tizennyolc éves és táncos? – Kérdezi inkább magától, ahogy visszatemetkezik a lapokba, és nem néz rám.

Pirulva szegtem le a tekintetem és az ágytakarón heverő kezeim vizsgálatát kezdtem meg, mikor meghallottam a fiúk halk sugdolózását. Feléjük pillantottam, ők pedig orvosomat nézték metsző tekintettel, kétkedve, idegesen. Értetlenül vontam össze a szemöldököm, amikor a férfi megszólalt.

-          Fáj valamid? Valami kellemetlen panasz?

Nem siklottam el afelett a tény felett, hogy tegeződésbe kezdett, azzal szabad utat engedve nekem is. Az arcát néztem, ami tökéletesnek tűnt ebben a fényben. Az első ember, akit szívesen látok a szobámban ma este, bár bizonyos, hogy ő sem jókedvéből van itt. Gonosz vagyok. Zayn sokat segített ma este, és a többi fiúra sem lehet panaszom, de még mindig úgy érzem, hogy egyedül a bűntudat vannak mellettem, ráadásul Harry csak azért, mert a többiek nem hagyták elmenni. Lehet, hogy azt hiszik, perrel fogok ellenük vonulni, vagy bármi ehhez hasonlót, így arra pedig, hogy ez a félelem tartsa itt őket, nincs szükségem. Megráztam a fejem és Nate-re pillantottam.

-          Kellemetlen panasz? Nem vizelek ágyba – emeltem meg a vállam, majd rögtön ezután fel is szisszentem.

-          Oké, szóval fájdalom – vonta le a következtetést, és ferde mosolyra húzva a száját beírt valamit a papírjaimba. – Küldetek be az egyik nővérrel fájdalomcsillapítót, de mivel nem tudom ultravénásan beadni – bökött fejével a még mindig csorgó infúziós tasakra – kénytelen leszel lenyelni két tablettát.

-          Zayn volt – mondta felemelve a fejem, mire Harry halk, elfojtott nevetését hallottam meg oldalról. – Mi a bajom? Mikor mehetek haza? És a lábam?

-          Nos, a lábad nincs eltörve, csak zúzódások, és más egyéb apró sebesülések miatt éreztem helyesnek azt, ha begipszeljük. Persze nem lesz a lábadon hónapokig, hamarosan leveszem. Súlyos agyrázkódásod volt, emiatt voltál rosszul, és emiatt vagy ingerlékeny, és emiatt kell sokat pihenned, oké? – Néz rám komoly arccal, amire csak egy bólintással válaszolok, mire folytatja. – Ha megígéred, hogy pihensz, és betartasz minden szabályt, amit felállítok, akkor holnap, legkésőbb holnap után hazamehetsz, persze ez függ az állapotodtól is.

-          Értem – bólintok újra, mire a férfi visszahelyezi a kórlapom, az ágyam mellé sétál és leül rá.

Fészkelődve próbálom egy kicsit arrébb lökni magam, hogy elférjen, és hogy mégiscsak tartsam közte és a testem között a távolságot. Ha közelebb jön, és fölém hajol, biztos, hogy képtelen leszek kihagyni az alkalmat, hogy a száját nézzem, vagy, hogy olyan mélyen elmerüljek a barna tekintetben, hogy ne tudjam elszakítani a tekintetem. Mereven nézem az arcát, miközben ő azt figyeli, hogy hová ülhet, ahol nincs egyetlen szétszórt végtagom sem. Oké, kezd kényelmetlenné válni ez az egész. Érzem, ahogy megnövekszik a pulzusom, és össze kell fonnom az ujjaim, hogy ne remegjenek miközben közeledik felém. Teljesen elvesztettem az eszem emiatt az egész ütközés miatt, Harry a hibás.

-          Nézd Olivia – kezdi Nate, amikor leült, és várakozón nézett rám, hogy felemeljem pillantásom. – Tudom, hogy Zayn volt, és hogy téged frusztrál a tehetetlenség, és a fájdalom, de ha még egyszer kiszakítod a branüllöket a karodból, kénytelen leszek az egész estés műszakom csak rád fókuszálni, és itt maradni, nehogy hülyeséget csinálj. Úgyhogy nem teszem vissza őket a jobb kezedbe, de kérlek, hogy az a kettő, ami a másikban van maradjon is ott, valamint ha most hozatok neked ételt és innivalót, akkor azt maradéktalanul el is fogyasztod, értve?

-          Ha igen, akkor holnap szabadulok?

Bólintással válaszol, ami felbátorít, és meg merem kérdezni azt, amire még én magam sem tudom, hogy hallani akarom-e a választ.

-          Mikor táncolhatok? – Emelem fel a szemeim reménykedve, mire ő összehúzza a szemöldökét, és kényelmetlenül néz rám.

Váratlanul áll fel, és bármilyen kisebb kitérő nélkül az ajtó felé veszi az irányt. Válasz nélkül akar távozni, én pedig ezt nem hagyhatom. A jövőm múlik ezen az istenverte válaszon. Szólásra nyitom a szám, de megelőz.

-          Küldök egy takarítónőt, valaki pedig maradjon a lány mellett, hogy biztosan egyen. Ez lehetséges? – Néz a fiúkra, én pedig feldúltan követem a pillantását. Egyöntetűen bólintanak, majd Zayn még hozzáteszi.

-          Mind maradunk.

-          Helyes – válaszol, majd egy utolsó pillantást vet rám és kisétál az ajtón.

-          És…és… Ez így rohadtul nem jó – nyögöm utána, és érzem, ahogy lassan belül összetörik valami.

-          Lehet, hogy hamarabb felépülsz, mint gondolnád. Csak rád akar ijeszteni – kezdi Liam, mire haragos tekintettel nézek rá.

-          Jó. Mert kurvára sikerült – homályosult el a tekintetem, miközben ötükön hordoztam végig a pillantásom.

-          Én nem…

-          Nem kell itt lennetek, ha nem akartok. Tudom, tudom a ti hibátok, de higgyétek el, megbocsátok! De nem akartok itt lenni, és nem kell a bűntudat. Nem jelentelek fel titeket, nem akarok semmit – ráztam meg a fejem reménytelenül, majd letörlöm az apró könnyeket az arcomról, és előre fordulok a távolba meredve.

-          Én azért maradnék – mondta Liam, és hallottam, ahogy feláll, sétál, majd valami koppant a kuka aljában.

Szorosan lehunytam a szemem, és éreztem, ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon. Halkan szipogtam, ahogy hátrahanyatlott a fejem. Fáradt vagyok, fájdalmaim vannak és magamat is meglepem a hisztijeimmel és a reakcióimmal, viszont mindezeket könnyűszerrel foghatom a gyógyszerek mellékhatására, valamint arra, hogy ezernyi kisebb sérüléssel tarkított a testem.

Néma csönd van a szobában, kivéve az idegesítő pityegést, amitől szerintem holnap estig biztosan nem szabadulok meg. Furcsa, szorító érzés árad szét a bensőmben, ahogy a fiúkra gondolok. Lehet, hogy nem szeretetből vannak itt, de nem érdemelték meg azt, ahogyan rájuk ripakodtam azok után, hogy a kórházi ágyam mellett gubbasztanak hajnali kettőkor, sőt, Zayn magára vállalja a lehetetlent is, csak hogy nekem jobb legyen. Félőn nyitottam ki a szemem, direkt úgy, hogy tekintetem az ajtót pásztázza, és ne lássam a kicsivel feljebb pihenő fiúkat, mert félő, hogy elönt a keserűség, hogy gonosz, és igazságtalan voltam. Bár ezt a tényt most bárki a fejemhez vághatná. Másodpercek múltán egyszerre jelent meg az ajtóban egy nővér tálcával a kezében, valamint egy takarítónő, aki nem túl nagy lelkesedéssel, sőt, lenéző viselkedéssel és a hozzá tartozó pillantással lépdelt az ágyam felé, kezében egy felmosóronggyal, és vödörrel.

Bocsánatot kérhettem volna tőle, miközben lehajolt, hogy felitassa a tócsákat, és sűrűn morogva csavarta az nedves anyag tartalmát a vödörbe, de bunkó kedvemben voltam, ez a munkája, ezért kapja a pénzét, ráadásul egyáltalán nem együtt érző, éppen hogy lekezelő, és biztos vagyok benne, hogy egy hisztis kis fruskának tart. Valójában nem áll messze az igazságtól…

Tartózkodó tekintettel néztem, ahogy végül kiegyenesedik, egy utolsó pillantással nyugtázza, hogy nem vagyok hajlandó megköszönni a munkáját, majd egyszerűen sarkon fordul, és elhagyja a termet.

-          Ezeket a gyógyszereket Dr Morris küldi – emeli fel a kis átlátszó tálkát a nővér, miután lehelyezte elém a tálcát.

Ahelyett, hogy a bogyókra figyeltem volna szemem végigfuttattam az ételeken, amiket vacsorára kaptam. Azt hiszem, egy bögre teát ismertem fel, egy darab egész zsemlét, ami rettenthetetlen adagnak tűnt, egy kis tányéron szalámi, sajt és vaj, kétdoboznyi kávétej, valamint egy pohár joghurt.

Fintorogva húzódtam kissé hátrébb, és semmi másra nem tudtam gondolni, mert egy bögre meleg, édes kakaóra.

-          Figyel rám?

-          Tessék? – Zökkentem vissza, és az idegesen, a szemöldökét ráncoló nővér arcára meredtem.

-          Itt előttem vedd most be a gyógyszereket, és muszáj leszel megenni a tálcáról mindent. Kivétel nélkül – nyújtott felém egy pohár vizet, valamint a gyógyszereimet.

Kissé feljebb tornáztam magam, és remegő kezemmel emeltem el a pirulákat, majd egy hatalmas korttyal tüntettem el mindet. Őszintén remélem, hogy percek kérdése, hogy hasson, mert a fájdalom kezd egyre erősebbé válni, nekem pedig nagyon nem fűlik hozzá a fogam. Ahogy lassan visszaadtam a nőnek a poharat, a háta mögött láttam, ahogy Zayn megmozdul, majd öles léptekkel átvágva a szobán elhagyja azt. Pillantásom villámgyorsan siklott a székére, ahonnan a kabátja is eltűnt, a fiúk pedig értetlenül meredtek a távozó után.

Ó, ez nem jó – suttogta a tudatalattim félve. Ő az utolsó, akit bántani akartam, de jelenleg annyira összezavarodottnak érzem magam, hogy az sem biztos, hogy ébren vagyok. Mi van, ha ez az egész csak egy rossz álom, miközben még mindig ájultam fekszem a kórházban, és mellettem anyáék várják, hogy felébredjek?

A nővér összeszedte a használaton kívüli infúziós tasakokat, majd egy mosolyt vetve a fiúkra megpördült és ugyanúgy elsétált, mint az előbb Zayn, vagy a takarítónő.

-          Egyél – utasított Louis a sarokból, én pedig anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna a fiúra magam elé húztam a tálcát, és kényeskedés nélkül vettem kezembe a zsemlét és szárazon beleharaptam.

***

Emlékszem a madárcsicsergésre. Hajnalodott, éreztem csukott szemhéjamon keresztül, hogy világosodik a szoba. Átfordítottam a fejem a másik oldalra, amikor egy karba ütköztem. Morogva fészkelődtem addig a párnába fúrt fejemmel, mígnem úgy éreztem, hogy minden zavaró tényezőt ki tudok zárni, és visszaaludhatok.

-          Hogy van?

Ismerős a hang. Kedves, meleg, aggódó.

-          Nagyon betett neki az összes gyógyszer, mintha felborult volna benne valami. Egyik pillanatban mosolygott, majd pedig sírt. Többnyire bunkó volt, persze okkal, és igazából nem tudom, hogy amúgy milyen, de aggasztóan változékony volt a hangulata – válaszolt egy mély, reszelős hang, amit még álmomban is felismerek, főleg újfent a mondanivalójából következettem ki, hogy ki beszélt.

-          A zúzódások meg fognak gyógyulni pár nap alatt, a lábáról nem tudja mikor kerül le a gipsz – folytatta egy másik férfi hang, majd lépések zaja ölelte körül a szobát. – Ma hazamehet, legkésőbb holnap. Ágynyugalomra van szüksége az agyrázkódás miatt. Ennyit mondott el neki is az orvosa.

-          Haza kéne mennetek. Túl sokat voltatok vele, igazán nem kellett volna – simogatta hangjával a fiúkat kedvesen. – Akárkivel megtörténhetett volna, baleset volt.

-          Tudjuk, de vele történt meg. Igazából megyünk is, mert nem hiszem, hogy boldog lenne, ha újra itt találna minket, amikor felébred.

-          Köszönöm fiúk.

Távolodó léptek, miközben lágy szellő játszott a szobában, megcirógatva álmos, gyűrött arcom.

-          Ó, Mrs. White! Odaadná ezeket majd Oliviának?

-          Kakaó?

-          Csak annyit kérek azt mondja meg neki, hogy nem haragszunk, és sajnáljunk. Örültem – távozott halkan az utolsó ember is a kórtermemből, és végre semmi sem zavart abban, hogy visszaaludjak.

Fájt a fejem.

***

Mereven ültem be a tolószékben, kezemben egy doboz kakaóval, miközben anya a cuccaim jelentős részét egy hatalmas táskába pakolgatta. Apa a papírjaimra vár a recepción, és ha megkapta a zárójelentést már indulhatunk is, és a hatan mögött hagyhatom ezt a helyet addig a pillanatig, amíg végre le nem szedik ezt az átkozott gipszet. Felsóhajtva engedem el magam a székben, és engedem, hogy szinte szétfolyjon a testem benne. Most úgy érzem, hogy rajtam van a sor, hogy lelkiismeret furdalást érezzek, úgy hiszem, okkal. Gonosz voltam, és magam sem értem mi ütött belém. Bocsánatot kell kérnem a srácoktól, de közben azon ügyködni, hogy még egy ilyen véletlen összefutás ne essen meg köztünk. Nem teszünk jót egymásnak, a médiára pedig aztán semmi szükségem. Az egyetlen, amit mostantól szem előtt tartok, hogy minél előbb felépüljek, szabad legyen a lábam, és mehessek a versenyre, valamint, hogy behozzam minden lemaradásom az iskolában.

-          Kész, itt van minden - lépett be apa a szobába, és láttam az arcán, hogy megkönnyebbült, hogy végre hazamehetünk. Inkább fogadna fel egy orvost, és három nővért, hogy otthon lássana, mintsem hogy a kórházban töltsek még egy napot.

-          Akkor mehetünk?

-          Olivia orvosa beszélne vele. Négyszemközt – tette hozzá apa furcsa pillantást küldve anyám felé, aki rám pillantott és résnyire összehúzta a szemét.

Egy pillanatig éreztem úgy, hogy belém akar látni, majd egyszerűen elengedte a táska fülét, kiegyenesedett és elindult az ajtó felé.

-          Jól van – bólintott, majd az orvosommal egyszerre értek az ajtóhoz. Nate megtorpant, bocsánatkérőn nézett a szüleimre, majd őket előre kiengedve megvárta, míg elsétálnak a folyosó irányába.

Csöndben lépett beljebb, miközben becsukta az ajtót. Egy picit megengedtem magamnak, hogy megremegjek, ahogy megéreztem a parfümjének illatát, mélyen lehunyjam a szemem, és feszülten nyeljek. Nem tudom, hogy csak az illata hatott-e így rám, vagy a megjelenése is, a kifejezett angol akcentusa, a mosolya, vagy a mélyen ülő szempár, amely meleg, barna pillantással kémlelt bármikor mikor benézett hozzám. Sejtem, hogy sajnál, amiért ilyen baleset ért pontosan azelőtt, hogy versenyre mennék, de attól nem lesz jobb a helyzete a szememben, hogy nem mondja el, mikor veszi le a gipszet, és mikor tudok majd úgy táncolni, vagy egyáltalán csak megmozdulni, hogy ne fájjon semmim. Bár, be kell vallanom magamnak, hogy a törődéséért, és az imént felsorolt pozitív tulajdonságai végett, nem mondhatnám, hogy utolsó szerepel a képzeletemben felállított kedves és helyes pasik listáján. Csendben néztem, ahogy újfent az ágyam felé sétál, ami most már teljesen szabad számára, így könnyedén leereszkedett, és kényelembe helyezte magát rajta.

Mosolyogva pillantott fel az arcomra, ami amennyire kellemes és édes volt, pont elérte a kellő hatást, és csökkentette a felé érzett haragom a hallgatásáért.

-          Jól vagy?

-          Attól függ – vonom meg a vállam, és állom értetlen pillantását.

-          Még pedig?

-          Még pedig, hogy sokkal jobban lennék, ha nem fájna semmim, te pedig képes lennél orvos létedre válaszolni a kérdéseimre. Azt hiszem, őszintén nem szeretlek.

Váó. Utolsó mondatomban, amiben volt mindössze öt szó, elegendő volt ahhoz, hogy két hazugságot állítsak benne. Profi.

-          Nem tudom, hogy White család kiváltsága-e ez a nyíltság, vagy egyértelműen ausztrál jellemre utal, de jól van legyen. Nem örülnék, ha az elkövetkezendő egy hónapban bármiféle táncmozdulatot tennél. Két hét múlva levágom a gipszed, de ez korántsem jelenti azt, hogy normálisan tudod majd használni azt. Nem akarom, hogy bármi bajod essen.

-          Nem nekem kell! – szakad fel belőlem a kétségbeesés, de Nate csak megrázza a fejét.

-          Esetleg tudok segíteni?

-          Nem hiszem – suttogom, és már tényleg semmire sem vágyom, mintsem hogy az ágyamban lehessek otthon, és úgy aludjak át egy napot, hogy a következőre semmi bajom sem lesz. – Viszlát, Dr Morris.

-          Ha bármi baj lenne, ezen a számon elérsz. Találkozunk egy hét múlva – állt fel az ágyról és felém tesz egy apró lépést, és az ölembe tesz egy névjegykártyát. – Viszlát Olivia.

/Harry/

Délután két óra van, még pontosan három órám van pihenni mielőtt egy interjúra megyünk a BBC Radio 1-hez, de egyszerűen mióta hazajöttem képtelen vagyok lehunyni a szemem. A lehető legnagyobb baromság tőlem, hogy egy olyan lányon jártatom az agyam, aki hisztis, csípős megjegyzéseket vág a fejemhez, akit nem is érdeklek, aki nem a rajongóm, nem angol, és ettől fogva igencsak egy picsa, ja, és az orvosától ájul el, nem az én szívdöglesztő mosolyomtól.

Dörmögve fordulok át az ágyamban a másik oldalamra, miközben még mindig előttem van a kép, ahogy az az idióta doktor vigyorog.

-          Tizennyolc éves és táncos… böböböbö – utánozom a hangját fintorogva. – Beképzelt majom.

Az a lány is járhatna egy kicsit a nagyvilágban, hogy megértse kivel is van dolga. Persze nem kérem, hogy ájuljon el tőlem, miután már egyébként mindenki más megtette az országban, de azért jól esne. Utána mentünk a kórházba, vele voltunk, amíg el nem aludt, majd fel nem kelt, amikor leüvöltötte az arcunkat, és még akkor is, amikor újból visszaaludt. Az egész One Direction az ágya mellett ült, tőle pedig annyi telt, hogy elküldött. Úgy viselkedett velünk, mint mindenki, mielőtt a nevünket megismerte volna az ország. Nem tesz úgy, mintha nagy dolog lenne, hogy öt fiú ott volt vele, hisz végtére is, mi okoztuk a balesetet. Nem érdekli, hogy Harry Styles vagyok a bandából, az ő szemében egyszerűen Harry Styles vagyok a bunkó, aki fellökte és bocsánatot sem kért. Ez pedig rohadt mód idegesít. Végre vagyok valaki, és lehet belőlem egy jól menő banda énekese, és nem pedig csak egy fiú, akinek egyetemre kéne járnia jövőre, és valamiféle tervvel előállni a jövőjét tekintve. Tetszik, hogy megismernek az utcán. Tetszik, hogy a lányok elájulnak, ha meglátnak, megcsókolnak, ha mosolyt villantok feléjük, és az enyémek lesznek, ha kiejtem a nevüket a számon. Mivel ezt most mind megkapom, nincs szükségem a régi életemre, ahol a lányok semmibe sem vettek, kinevettek, és ahol csak akkor jártak velem, amikor hónapokig tepertem virággal a kezemben, csokikkal, és édes szavakkal.

Szóval egyáltalán nem értem, hogy mi a francért nem vagyok képes kiverni a fejemből ezt a lányt, aki semmibe vesz. Nincs szükségem erre – csapom le magamról a takarót, kiugrom az ágyból, az ajtó felé vetem magam, és elindulok Louis szobája felé.

-          Hé – lököm be az ajtót gondolkodás nélkül, és a fiút a gép előtt találom, amint a Facebookot böngészi.

-          Igazán visszaköltözhetnél a szülői házba, hogy valamennyi jó modort is visszacsöpögtess a csökött agyadba – morogja, majd villámgyorsan lecsukta a laptopja kijelzőjét.

Félrebillentett fejjel, orromat ráncolva nézek rá gyanakvón. Látszólag semmi rejtegetni valója nincs, mégis valami nem stimmel.

-          Olivia? Olivia White? – Bököm a gép felé a fejem, mire csapattársam felsóhajt. Meg van!

-          Hagyj Harry, pont elegem van a mai napból – veti oda nekem foghegyről, majd feláll és az ágya felé indul. – Pihenj, négy körül indulnunk kell.

-          Most viccelsz? A csaj vagy az enyém lesz egy éjszakára, vagy valami nagyon hatásos dolognak kell történnie, hogy elfelejtsem.

-          Akkor rohadtul maradj a hatásos dolognál, mert már így is lehet, hogy elcsesztük az életét.

-          Miről beszélsz? A táncverseny? Mindennapos esemény, lesz másik – vonom meg a vállam lazán, és a legkevésbé sem érdekel, hisz szinte biztos, hogy túldramatizálja a csaj.

-          Akkor nézd meg a gépem – mutat a szerkezetre, én pedig mindennemű habozás nélkül vetettem le magam a székre, és felnyitottam a képernyőt.

Sosem érhettem hozzá ehhez a géphez, és bár sejtelmem sincs, hogy miért, igazán fantasztikus lenne, hogyha lenne nálam egy pendrive és véghezvihetnék egy titkos, Mission Impossible féle letöltést.

-          Styles! – Dob fejen Louis egy tollal látva, hogy túl sokat időzök a fájlok és parancsikonok nézegetésével, mire megadón felemelem az egyik kezem.

-          Jól van, jól van.

Egy kattintással juttatom magam a híres mindenki által ismert „Arckönyvre”. Nem tévedtem, és azt hiszem, kijelenthetem, hogy lassan jobban ismerem Louis-t, mint ő saját magát, ugyanis a profilképen Olivia mosolygott vissza rám, azzal a túl kedves, szép mosolyával, ami azt sugallja; kedves vagyok, szeretlek, és eszem ágában sincs gonosznak lenni veled, elvenni tőled a hírességgel járó örömöket, ám ha mégis megtörténne, kérlek bocsáss meg.

-          Pfáj – öltöm ki a nyelvem a képre, és érzem magamon bandatársam pillantását.

-          Haver, minden rendben?

-          Nem – morgom, miközben egyre lejjebb görgetem az idővonalat, hogy bármi megrázót keressek, ami igazzá tenné Lou azon megállapítását, hogy Olivia életét tönkretettük. – Nincs itt semmi – horkanok fel, majd ismét görgetek, ám ezúttal visszafelé, hátha elsiklottam valami fölött.

-          Nézd meg miket lájkolt – utasítanak az ágyról, én pedig keresem, és hangosan olvasom mit találok.

-          Family Guy, Vámpírnaplók, Pretty Little Liars – kezdem unni – és a királyi táncakadémia.

-          Pontosan. Kattints a nevükre. Ott vannak a bejegyzések a készülő megmérettetésről, azaz most lesz azon válogatók, amelyek alapján kiválasztják a bekerülő táncosokat. Két lépcsős a selejtező, ha az első körön túljutsz, nem biztos, hogy a második is menni fog. Olivia mind lájkolta.

Letaglózva meredek az ágyon heverésző Louis-ra.

-          Öcsém, ezt te mind most nyomoztad ki? Nincs valami nagy gond a fejeddel? Ez beteges – lököm távolabb magam az asztaltól, és a gurulós székkel egészen az ajtóig jutok.

-          Ha nem tud táncolni, esélye sem lesz – néz rám fájdalmasan, mintha bánná, ha nem sikerülne majd a lánynak.

-          Ez szar ügy, haver – tárom szét a karom magatehetetlenül, hisz a királynőig már nekem sem nyúl el a kezem. Sőt, leginkább a seggem tudom kitörölni, addig ér el, hiába akarom, hogy nagymenőnek számítsak már most.

-          Az – ért egyet bólintva, majd fáradtan terül el a hatalmas ágyban. – Menj aludni, nem fogom hallgatni este a nyávogásod, ha fáradt vagy.

Megvonom a vállam, megfordulok, és hogy bizonyítsam valóban rám férne egy kis nevelés az ajtó becsukása nélkül távozom a saját szobámba.

Oké, lehet, hogy legalább egyszer kérhettem volna bocsánatot.

Chapter 3

Sziasztok Kedves Olvasóim!

Tekintettel a hosszú hétvégére, most vasárnap hozom a friss részt, ezzel is kellemes időtöltést kívánva nektek. :)
Remélem örömmel olvassátok majd a fejezetet. Válaszaimat még a mai nap folyamán bepötyögöm, ami pedig az első fejezet kommentjeit illeti, már ott van rájuk a válasz!

Kellemes pihenést nektek!
Csók

"Girl I see it in your eyes you’re disappointed"

Érdekes napoknak néztünk elé, miután a brit fiúbanda kiesett a versenyből, ezzel elérve a harmadik helyezést. Hannah csöndes volt, szinte nem is beszélt róluk, nem sírt, hogy kiestek, és elmúltak azok az órák, amik azzal töltődtek, hogy engem győzzön meg a szeretetükről. Megpróbáltam felhozni a témát, vagy valamit, amivel újra előcsalogathatom azt a rajongó, fecsegő, és cserfes Hannah-t, akit megismertem, ezzel ellentétben csak egy csöndes, és majdhogynem visszahúzódó Nanat kaptam.

Szerény személyem, valamint Simon Cowell véleménye szerint ez csak a kezdet, és semminek sincs vége azzal, hogy ezt az idióta műsort elveszíttették. Nem nagy tudomány hagyni énekelni egy öt tagú csapatból két, esetlegesen három embert, majd a jó pofival bevágódni minden tini lánynál kamerán keresztül. Gondolom ezután mindenki kapkodni fog értük, és talán még hamarabb ki jön a lemezük, mint majd a győztesé. Ha mégsem így lenne majd, akkor el kell ismernem, hogy nem vagyok jós.

Mindenesetre ezen érveléseim egyike sem hatotta meg a szőrös szívű Hannah-t, úgyhogy nem próbálkoztam tovább, hanem kihasználtam, hogy másról is tudunk beszélni, és belevetettem magam London, és egyben Anglia megismerésébe.

Lassan úgy éreztem, hogy első barátnőmnek nevezett egyén képes kirángatni kezdetleges depressziómból, és megmutathatja, hogy mi az, amiért érdemes itt élni. Órákat töltöttem azzal, hogy mind Londonon belül, mind egész Angliát górcső alá vettem, és átnéztem mindent, amit érdemes megnézni, ami engem érdekel. Nem volt fontos a terveim szempontjából, hogy Nananak van-e ideje rám, vagy nincs, egyszerűen nem ajánlottam fel választási lehetőséget.

-          Elviszel a Wembley stadionba? – Fordultam el a géptől, és hátralestem az ágyon hasaló Hannah-ra.

-          Minek? Érdekel a foci meccs? – nézett föl egy könyvből, aminek véletlenül sem volt köze a One Directionhoz.

-          Nem, viszont az aréna igen. Szóval?

-          Ha veszel jegyet, akkor tuti – bólintott, majd visszatemetkezett a könyvébe.

Elégedetten fordultam vissza a kijelzőhöz és bejelöltem ezt a helyszínt is a listán. Gyorsan megnyitottam a tervek és táblázatok word dokumentumot, és beillesztettem ezt is az egyik augusztusi hétvégére, mert leghamarabb már csak akkor voltam szabad.

-          Jövő héten Stonehenge van – jegyeztem meg az időpontokat lesve, válaszul pedig egy dörmögést kaptam.

Ahogy tovább lestem a napokat, feltűnően közeledett az az időpont, amikor el kell mennem a meghallgatásra a táncművészetire. Nem éreztem magam elég felkészültnek, nem volt még teljesen rendben a koreográfiám se. Nincs egy tánctanár se közel, se távol, akinek megmutathatnám, hogy hol is tartok az egésszel, az időpont pedig már az küszöbön áll. Próbáltam elnyomni magamban a félelmet és az izgatottságot, így villámgyorsan kiléptem a programból, és Hannah felé fordultam.

-          Táncpróba! Most!

***

Lihegve nyomtam ki a zenét, és teljesen kimerülten estem össze a terem közepén. Ritmusosan, a másodperc tört része alatt emelkedett és süllyedt a mellkasom, hogy életben maradjak, miközben olyan jóleső fáradtságot éreztem a testemben, hogy tudtam; képtelen vagyok felállni és hazamenni.

-          Nem rossz, de lehetne több átérzés benne. Sok lány van, aki jól táncol, ha pedig így adod elő magad, az első körbe csak-csak bekerülsz, viszont a beválasztásnál ki fogsz esni, mert túl szürke vagy.

-          Nem rossz? Szürke? Te most komolyan a barátnőmnek vallod magad?

-          Nos, ha barátnőnek még nem is, de kedves jó ismerősnek igen, aki segíteni akar. Szóval szedd össze magad és utolsó erőddel táncold el normálisan – kacsintott gonoszan, mire felment bennem a pumpa.

Értem én, hogy a barátnőm és segíteni akar, támogat, és erősít, hogy biztosabb legyen a táncom, valamint a bekerülésem, de ez csakis azóta van, amióta semmi mással nem foglalkozik a közelemben, csak velem. Mert valahogy sikerült kiölnöm belőle ezt a rajongás félét, miközben társaságomban van.

Eljöttünk abba a táncterembe, ahol először futottam össze a fiúkkal, de még csak rá sem kérdezett. Nem fordult várakozón oldalra, nem kémlelte az előteret, és még a mobilját sem vette elő. Csöndben jött mellettem, és figyelte minden szavam, ami igazán idegesítő, ha közben csak a hibámat emeli ki.

Ellenhadjárat!

-          Amúgy ma mondta Ian, hogy a fiúk később benéznek – vettem oda félvállról, miközben az asztal felé tartottam, hogy felfrissítsem magam egy pár korty vízzel. Feszülten vártam a választ, mindezek ellenére próbáltam laza, és érdektelen maradni. Vagy legalábbis úgy tenni.

-          Ühüm – bólintott valamit Hannah, amit én a vállam mögött átlesve vettem észre, majd pedig felcsendült az Angry Birds játék zenéje.

Fújtatva fordultam az asztal felé, és két sarkán megvetett tenyérrel támaszkodtam arra. Valami jobb módszer kell, valami, amivel megfogom.  Kétségbeesetten néztem a falra, miközben fejemben ötletek után kutattam, amik kimozdítják a tetettet érdektelenségből.

-          Fáj, igaz? – Kérdezte halkan, de hangjából kicsendült, hogy kárörvendően mosolyog.

-          Nagyon – pördültem meg szenvedő arccal, és előre roskadt vállal néztem rá. Feltoltam magam az asztalra, és miközben az üveg kupakját tekertem le, kifakadtam. – Jesszus, komolyan azt hittem, hogy meg fogok őrülni. Az elején, amikor megismertelek, azt gondoltam azért, mert tele lesz a fejem felesleges One Direction tényekkel, információkkal, képekkel, satöbbi. De mióta kiestek minden megváltozott, és ez frusztrált. Mert pontosan úgy csináltad, hogy én ezt megérezzem, és segítségért, jobban mondva a bandáért könyörögjek.

-          Amikor a szavazás volt, és néztük az X-faktort, éreztem, hogy mérhetetlen boldogsággal tölt el a kiesésük. Ez pedig fájt, hisz heteket töltöttem azzal, hogy a fejedbe verjem, ha tetszik, ha nem, szeretni kell a bandát! Erre te… Kudarcot vallasz – emeli meg a vállát, mint jó tanár, aki mindent megtanított a gyereknek, aki végül mégis csak megbukott a vizsgán. – De összejött a visszavágó, kell neked is az a Hannah, aki csak róluk beszél, nekem pedig az a Olivia, akit nem érdekel – nevetett fel könnyedén, majd felállva elém sétált. – Azt hiszem, így alkotunk tökéletes párt – nyújtotta felém a telefonját.

Egy gyors mozdulattal letöröltem a szám, és környékéről a félrefolyt vizet, majd letéve a palackot kíváncsian vettem kezembe a készüléket. Színes dokumentum volt volt, leginkább a fiúkról készült képekkel, idézetekkel, szövegrészletekkel, míg végül kiszúrtam a szemem egy két soros szöveg.

„Közel kerülni a One Direction-höz? Megismerni őket úgy, hogy első kézből kapjátok az információkat? Íme az életem, ami ha minden jól megy, keresztezi a fiúk útját.”

-          Bolond vagy? – Nevettem fel akaratlanul is, mikor felpillantottam a telefonból a tükörben magát bámuló Nanara.

-          Nöm – rázta meg a fejét mosolyogva, és gyors törzskörzést csinált, ahelyett, hogy válaszolt volna.

Még mindig hitetlenkedve ráztam a fejem, amikor letöröltem a gyöngyöző izzadtságot az arcomról, és még akkor is, amikor leugrottam az asztalról, és Hannah kezébe nyomtam a készüléket.

-          Nem fogok neked segíteni megismerni a fiúkat, úgyhogy nehogy azt tervezed, hogy itt fogod őket majd elkapni, vagy bármi – ráztam meg a fejem a lehető legkomolyabb arccal, hogy tudja, komolyan gondolom. Eldobtam a terem egyik végébe a fehér törülközőt, és felálltam a kezdőpozícióba. – Lehet, hogy csak egyszeri alkalom volt, amikor itt voltak. Ja, és futni sem fogok senki után – tettem hozzá legvégül, mielőtt elindítottam volna a zenét.

-          Kell, hogy felvegyenek dolgozni egy menő csatornához gyakornoknak, és soha ne mondd Olivia, hogy soha – mondta a lehető legnyugodtabban, miközben mosolyogva, telefonjával babrálva visszasétált a helyéhez, és leült.

-          Biztos, hogy bolond – suttogtam az első mozdulatok előtt, majd Hannah parancsára kisajtoltam magamból még egy utolsó próbálkozást is, hogy összehozzam a lehető legtökéletesebb koreográfiát, ami telve van szenvedéllyel.

***

Pár óra múlva mosolyogva intettem Nananak, ahogy ő befordult a vonatállomásra, majd visszapördültem a saját irányomba, amikor teljes erővel egy testnek csapódtam.

-          Aú – szisszentünk fel egyszerre, azt hiszem, szerény személyem a kelleténél kicsivel hangosabban, ugyanis a lökés ereje a földre taszított, én pedig semmivel sem tompítva az esést ütöttem be mind a testem minden egyes centiméterét, mind a fejem olyan sebességgel ütközött a betonnak, hogy másodpercekig hallottam még visszhangozni a koppanást.

Amint feldolgoztam az elesésemet, rögtön azon voltam, hogy felüljek, és feltolhassam magam a két lábamra. Minden olyan gyorsan történt a fejemben, hogy úgy éreztem a perc tört része alatt estem el, majd a második harmadban már fel is pattantam. Mintha egy álomban lettem volna, úgy érzékeltem mindent, mint testen kívüli élményt, harmadik személyként figyeltem botladozó énem. Amint megálltam gyenge támaszaimon a mellkasomra szorítottam a kezem, ugyanis a fejem hasogatása után ez volt a második legfájdalmasabb pont a testemen. Lehunyt szemem mögött a fájdalom mihamarabbi távozásáért esdekeltem, és minden rossz, ami csak eszembe jutott szitkozódva hagyta el a számat. Szorítva próbáltam enyhíteni a mellkasi fájdalmam, amit attól tartok egy hatalmas könyök okozott, átdöfve a bordáim között, egyenesen a tüdőmig. Fájdalmas érzéssel jöttem rá, hogy egy ideig ne próbálkozzak mély levegővétellel. Halkan felnyögtem és leengedtem a kezeim. Megpróbáltam belőni a sötét napszemüveg mögött, hogy vajon merre van a helyes irány, majd lassan egyre nagyobbra nyitottam a szemem, és nem csak egy szűk résen át leskelődtem ki. A következő másodpercben egyszerre szédültem meg és éreztem szúró fájdalmat a mellkasomban, aminek hatására tántorogva, tudatomtól teljesen függetlenül tettem egy kósza lépést oldalra. Ez a mozdulat pontosan elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, rosszul vagyok, nem vagyok képes irányítani a testem, és hogy mind a saját, mind a másik fél sebessége az egyberohanáskor nem volt akkora, mint amennyivel egy forgalmas utcán szabadna közlekedni. Fogalmam sincs hogyan jutok haza, és élem túl az elkövetkezendő perceket.

-          Jól vagy? – Kapta el valaki a kezem, ezzel megakadályozva, hogy tovább botladozzak egészen addig, amíg el nem esem.

-          Öhm… igen, azt hiszem – nyögtem újfent lehunyt szemekkel arra koncentrálva, hogy sikerüljön elmulasztani a szédülést.

-          Én meg nem hiszem – hallottam meg egy halk nevetést hátulról.

Egy pillanat alatt felidegesített ez a stílus, úgyhogy szó nélkül kaptam ki a fogásból, majd rögtön ez után, következményképp, már dőltem is.

-          Nem vagy jól – kapott el újra a kar, de már nem érdekelt, ha elesek, rajtam semmilyen bunkó ne röhögjön azok után, hogy belém jött. Félájult állapotomban egy újabb kísérletet tettem arra, hogy elhúzódjak, de az erős karok nem engedték.

-          Oké, értjük nagylány vagy, de nem vagy jól, mi pedig nem fogunk itt hagyni, ha már Harryvel ilyen szépen egymásba mentetek.

Harry?

-          Figyelj haver, nem maradhatunk már sokáig itt, fel fognak ismerni minket, és soha nem jutunk el próbára.

Próba?

-          Nem érdekel a próba! Ha a lány jól lesz, és erről megbizonyosodtunk, nem pedig ő mondja – vitte fel a hangsúlyt, amiben mosolyt véltem felfedezni –, akkor elmegyek próbára.

-          Jól vagyok – motyogtam félig lehunyt szemmel, szinte teljes testsúlyommal a fiúra támaszkodva.

Remélem, hogy ez az egész helyzet nem az, amire gondolok. Remélem, hogy ők nem tudják ki vagyok, és nagyon remélem azt is, hogy ők nem azok, akiknek gondolom őket. Ők nem lehetnek a…

-          One Direction! – Ordította valaki, majd mintha ezernyi óvodás kislány lepte volna el a környéket, mindenhonnan hisztérikus sikítás tört fel.

-          Fussunk! – Adta ki az utasítást mellettem valaki, én pedig már felkészültem a kényelemmentes arrébb dobásra a szabadulásuk érdekében, vagy esetleg, hogy útakadálynak, torlasznak használjanak, ám ehelyett, bár az erős kezek elengedtek, a zuhanás elmaradt.

-          Majd én – nyúlt a térdem alá valaki, majd felemelve lebegtem.

***

Mindenem fájt, és kifejezetten arra a szúró fájdalomra ébredtem fel, amit akkor éreztem, amikor friss oxigént akartam a szervezetembe juttatni. A fogaimat összeszorítva nyitottam ki a szemem, és ezzel egy időben próbáltam magam feltolni arról a fekvőhelyről, ahová helyeztek. De amint függőleges helyzetbe kerültem a fülem zúgni kezdett, a fejemben pedig mintha légkalapáccsal törtek volna fel betont. Rögtön megadtam magam, és visszazuhantam a legkényelmesebb pozícióba.

-          Hé, hé, hé, csak óvatosan – intett nyugalomra egy ismerős, aggódó hang.

Az, hogy hozzám szólt a „hé”-ből vettem le, valamint, hogy a hang forrása közeledni kezdett, aminek jele volt egyre erősebb hangereje és a lépések zajai is, amik a fejemben zsongó hangok, és fájdalmak mellé társultak.

-          Jé, felébredt! – Kiáltott fel valamelyik fiú vidáman, mire egy szájhúzással reagáltam.

A legrosszabb, amire számíthattam valaha, hogy újra összehoz a sors a fiúbandával, és lám. Még hozzá nem is valami kedves helyen, vagy közegben, nem.

-          Nem lehet, hogy túljátssza? Elvégre nekem semmi bajom sincs – szólalt megy újabb hang, és valahogy eddig ez volt a legvisszataszítóbb mind közül, főleg a mondandóját tekintve.

-          Elég Harry!

Harry… Miért nem csodálkozom?

-          Mellesleg haver, el sem estél – kontrázott valaki, és bár még fájt, hogy egyáltalán emberszámba sem vesznek, de legalább valaki kiáll az igazság mellett, és megvéd, még ha ezt nem is értem teszi.

-          Hé, jól vagy?  - Hallottam meg a legelső hangot újra, egyenesen fekhelyem mellől.

-          Elég a „hé”-ből! Olivia vagyok.

-          Oké, Olivia. Egészben vagy? Fáj valamid?

-          Mindenem – nyögtem és lassan újra kinyitottam a szemem.

Az első, ami a látókörömbe került, azaz élénkpiros kanapé volt, amin feküdtem. A következő egy kéz, ami az enyém mellett nyugodott a színes fekhelyemen, majd pedig a karhoz tartozó guggoló fiút pillantottam meg, aki kedves mosollyal nézte arcom. Liam volt.

Ezután pedig kétség sem fért ahhoz a tényhez, hogy akikkel újra összehozott a sors, az a One Direction. Vagy velem van a baj, vagy valahogyan Hannah intézte. Nem lehet immár másodszorra is ekkora balszerencsém.

Oldalra pillantottam, ahol Niallt láttam a karfán ülve, vidáman rágcsálva, majd fölfelé pillantva a maradék társaságot a háttámla mögött. Harry állt közepén közömbös, szinte sértődött arckifejezéssel, mellette pedig Zayn és Louis álltak. A szememet megforgatva pislantottam újra Liam felé, akinek legalább a szemében csöppnyi aggódást véltem felfedezni.

-          A dokink itt megvizsgált, szerinte csak horzsolások és egy kisebb púp van a fejeden, de semmi komoly. Viszont mindenféleképpen kér egy röntgent és CT-t, mert sosem tudni – mosolygott a fiú kedvesen, miközben egy pohár vizet nyújtott felém.

Óvatosan felkönyököltem érte és lassú mozdulatok összesített erejével sikerült elvennem azt tőle, és aprót belekortyolni.

-          Mivel az ütközéskor a mellkasod ölelted át, gondoltuk az fájt, így a dokival felrakattunk fáslit, remélem nem gáz.

-          Nem, dehogy. Köszi – nyögtem ki elhűlve a sok figyelmességtől, amit a fiútól kaptam. Sosem gondoltam volna.

-          A mobilodról felhívtuk a szüleid, de nem tudtuk elérni őket, úgyhogy üzenetet hagytunk nekik a hangpostán, valamint SMS-t is küldtünk. Már csak rajtad múlik, hogy képesnek érzed-e magad arra, hogy felkelj.

Egy pillanatra elbizonytalanodva néztem magam elé. Jól esik, hogy legalább egy ember van, akit érdekel, hogy milyen egészségügyi állapotban vagyok, de tisztán érzem, hogy a másik négy a világ másik végére kíván. Áramlottak felém az utálkozó energiák, amiktől csak még biztosabban éreztem azt, hogy el kell tűnnöm innen. Viszont nyilvánvaló volt, hogy segítség nélkül képtelen vagyok elhagyni akár a szobát is. Lehunytam a szemem, és a fájdalomra koncentráltam. Szúrón lüktetett a fejem, ha megmozdultam minden csontom úgy éreztem el van törve, a levegővétel pedig olyan szakaszokban sikerült, amivel maximum még öt percig élek, ha mozognom is kell hozzá. Most mondjam azt, hogy nem vagyok jól, és álljam tovább a színtiszta gyűlöletet, vagy jól vagyok, és botladozzak el addig, ameddig bírok?

-          Nem tudok – vallottam be. – Jól vagyok, és tudok mozogni, még ha kissé fájdalmasan is. A levegővétel is úgy, ahogy működik, persze mindig, amikor megemelkedik a mellkasom úgy érzem, mintha ezernyi tűt szúrnának a tüdőmbe. A beszéddel sincs problémám, de hogy felállak és járjak az teljes képtelenség – mondtam végül, és reméltem, hogy ezzel nem szítom a tüzet.

-          Na jó, egyértelmű, hogy kórházba kell vennünk, viszont a próbának mennie kell, úgyhogy majd én elviszem és hívlak titeket, hogy hogyan is állunk, és mi van – jelentette ki Harry, és megkerülve a kanapét felém tartott.

Ó, milyen nagylelkű, hogy éppen, aki belém jött, és a legkevésbé sajnálja az egész esetet ajánlja fel, hogy elvisz a kórházba. Szerintem, ha végzett virágot is vár érte az öltözőjébe.

-          Harry, neked szólód van. Még maradnod kell – állta útját Liam kiegyenesedve, majd mindketten rám pillantottak várakozón. Azt hiszem, felsóhajtottam.

Vagy tőlem várják a megoldást, „mivelhogy az én bűnöm”, vagy pedig csak egyszerűen utáltak, amiért miattam borult fel a tervük a próbát illetően. Én kérek elnézést fiúk.

-          Oké, oké, majd én elviszem. A 1D házban találkozunk – indult most már Zayn, de esküszöm, ha végül valamiért őt is visszatartják, én magam vonszolom ki alélt testem, nem érdekel hogyan.

Könnyed mozdulattal a lábam alá nyúlt, a térdhajlatomig csúsztatta kezét, miközben bocsánatkérően nézett a szemembe, majd másik kezét a hátam mögé helyezte és egy légies mozdulattal felemelt. A hirtelen történt helyváltoztatástól belém fagyott a levegő, és egy pillanatig elnyílt szájjal pislogtam a fiúra, aki ekkor már elindult a kijárat felé.

-          Lou, majd hívlak – fordult vissza Zayn, és, ahogy végignéztem a fiúkon, ők sem ilyen kivonulásra számítottak.

-          Biztos, hogy jó ez így neked? Úgy értem nem vagyok teher? Mert, ha leraknál, és erősen tartanál lehet, hogy…

-          Hagyd már Olivia – vágott közbe mosolyogva, miközben a kocsihoz tartottunk.

Pillanatok alatt kiértünk az épületből, és egy ismerős utcára léptünk ki, ahol egyből a bal oldalra vettük az irányt, és a parkoló kocsisor mellett sétáltunk végig.

Magamon éreztem minden mellettünk elhaladó ember tekintetét. A fiatalabbak vagy irigyeltek,  amiért gondolataik szerint ilyen helyes fiú visz az ölében, ráadásul úgy, hogy egy tehén vagyok, neki mégsem remeg a keze a súlyom alatt, vagy pedig az idős emberek mosolyaiból ítélve szép, romantikus párnak gondoltak minket.

-          Bár az lehet segítene, ha átkarolnád a nyakam – vigyorgott le rám szemtelenül.

-          Hülye – ütöttem meg erőm maximális kihasználtságával a mellkasát, mire mindössze egy simogatásszerű ütés sikerült.

-          Az igen, Livi, mindent beleadtál. Most lehet én is a röntgenen kötök ki.

Nem volt időm újabb ütésre, vagy esetleg felháborodni azon, hogy máris becenévvel illet, miközben néhány perce még igencsak azon morfondíroztam, hogy talán mindannyiunknak jobb lenne, ha maradnánk a magázódásnál, ugyanis egy gyönyörű fekete Bentley előtt álltunk meg, ami csipogva adta tudtomra, a gazdája nem más, mint Zayn Malik.

-          Szép kocsi – biccentettem az autó felé.

-          Bizony az. Betegyelek, vagy beszállsz magadtól?

-          Hahaha… - mosolyogtam gúnyosan, és reméltem, hogy a szédülés nem jön vissza, s képes leszek megállni a lábamon.

Zayn óvatosan leengedett és miközben karját mindvégig a derekamon nyugtatta, engedte, hogy büszkeségemtől hajtva egyedül üljek be az autóba. A fiú becsukta az ajtót, majd sietős léptekkel, kezében a slusszkulccsal játszva megkerülte az autót és bepattant mellém.

-          Mehetünk? – Vetett rám egy fürkésző pillantást, mire én bólintva adtam meg a jelet.

Amint meghallottam a motor kellemes hangját ellazultam, és szemem lehunyva dőltem hátra az ülésben. Kényelmes volt, meleg, és az az érzés kapott el, hogy soha nem ülök be másmilyen kocsiba, csak a világ legkényelmesebbikébe. Zayn laza mozdulattal kanyarodott ki a parkoló autók közül, majd erősebben rátaposva a gázra felgyorsította az autót. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nem féltem, hogy mellettem Zayn vezet, aki mindössze annyi idős, mint én, rutintalan, én pedig fejsérüléssel ülök mellette, ráadásul egy olyan drága autót vezet, amihez megvételéhez valószínűleg nekem életem végéig kéne spórolnom. Nyugodt voltam és biztonságérzet ölelt körül.

-          Jól vagy?

De utálom már ezt a kérdést.

-          Ha még egyszer megkérdezed, megverlek – fordítottam oldalra a fejem a támlán, hogy lássam az arcát, mire azon egy pimasz mosoly jelent meg válaszként.

-          Kétségtelenül – vonja a le a következtetést feltett kérdésére bólintva, majd balra fordulva kitértünk a forgalmas útról. – Mégis hogyan csinálod, hogy mindannyiszor belénk botlasz, és mindig sebesüléssel keveredsz ki a szituációból?

Meglepődtem a kérdésen, és egy pillanatig megemelt szemöldökkel magam elé meredve néztem.

-          Ez a mindannyiszor, összesen két alkalom volt, szóval ne szállj el – intek felé az ujjammal, mire halkan felnevet. – Ami pedig a sérülést illeti, mit tehetnék? Úgy látszik, Ti lesztek a végzetem, szóval mi lenne, ha a találkozásunk nem ismétlődne meg újra? – Kérdezem őszintén, minek következtében eltűnik arcáról a mosoly, és komoly tekintete az utat fürkészte.

-          Részemről rendben – vonja meg a vállát lazán –, hisz most is te jöttél belénk.

-          Hé, hé, hé – lököm el magam az ülés háttámlájától és előredőlve, oldalra fordulva meredek az újra bőszen vigyorgó énekesre. – Egy balesethez ketten kellenek.

-          Szóval elismered bűnösséged?

-          Kiforgatod a szavaim?

-          Ha így nyerek – kontrázott kacsintva.

-          Kétlem – fújtam, és visszadőltem nyugalmi pozíciómba. – Azért köszönöm – teszem hozzá halkan, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen, de közben reméltem, hogy nem hallotta meg.

-          Mit? – Fordult felém kíváncsi arccal, mire sóhajtva néztem rá.

-          A segítséget, és hogy kórházba viszel.

-          Ez csak természetes – vonja meg a vállát lazán. – De azt még nem mondtam, hogy számlázom-e a benzint.

-          Idióta – mordultam rá, de ahogy elfordultam tőle, önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám.

Percek múltán megpillantottam a kórház homlokzatán található feliratot, amitől mintha érzelmi alapon, de lankadt volna a fejemet feszítő lüktető érzés. Zayn bekanyarodott a parkolóba, majd leállította a motort és felém fordult.

-          Mehetünk?

-          Ha nincs lehetőség kocsiban vizsgálásra, akkor igen – nyeltem gyengén, ahogy belegondoltam, hogy fel kell állnom.

Taszított az erős fájdalom, a hányinger és hányás gondolata, főleg, ha azt mindenki látja, és ha ezzel fejezem be Zaynel való ismeretségem.

-          Attól félek nincs – mosolygott, majd a kesztyűtartó felé nyúlt.

Oldalra fordítva a fejem néztem, ahogy emberek áramlanak ki –, és be a hatalmas épületnél. Én pedig be sem vagyok jelentve. Órákba fog telni, míg bekerülök.

-          Ezt vedd fel! – Adott a kezembe egy napszemüveget a fiú. Felszólítására feleszméltem, és kíváncsian néztem rá.

-          Minek?

-          Ha szerencséd van, nem tudod meg – tolta arcára az övét, majd kinyitott az ajtót és kiszállt.

Pillanatokon belül az én ajtóm is felpattant, majd Zayn kezét nyújtva kisegített az autóból. Abban a percben, ahogy felálltam, mintha újra bevertem volna a fejem. A fülem zúgott, a szemem le kellett hunynom az erős fájdalom hatására. Hirtelen a fiúra rogytam, aki hősiesen megtartott.

-          Jól vagy? – Csúsztatta egyik kezét a derekamra, miután becsapta a kocsiajtót. Hangjából valódi aggódás csendült ki.

-          Nem mondanám, de menjünk. Jól leszek – suttogtam el olyan gyorsan, ahogy csak bírtam, hogy utána csak azzal foglalkozhassak, hogyan élem túl a sétát.

Gondolatban szinte láttam, ahogy sportolóként végigsöprök a kórházon, majd belevetve magam az egyik undorító kórházi székbe, megvárom a sorom. De pontosan tudtam, hogy ezen álmoknak vajmi kevés kapcsolatuk van a valósággal, és félő, hogy ebből a futásból semmi sem lesz, sőt. Kifejezetten fogok annak örülni, ha egyáltalán eljutok a kórház bejáratáig. Amint meghallottam a kocsi riasztójának csipogását Zaynre támaszkodva megindultam az épület felé. Becsléseim szerint két lépést tettem meg percenként, de ezért a fiú nem tett nekem szemrehányást, nem sóhajtozott hangosan, amiért nagyon, nagyon hálás voltam. A tolókocsis emelkedőn lépkedtem fel, mivel ezt az akadályt könnyebbnek ítéltem meg, mint a lépcsőt. Percek, órák múltán végre megérkeztem az automatikusan nyíló ajtóhoz, ami készséggel invitált be a száraz, tágas, fertőtlenítőszagú épületbe. Zayn előrefelé toló segélye egy pillanatra megtorpant.

-          Elnézést, de merre találom a sürgősségit?

-          Második ajtó balra a folyosó végén – válaszolt egy női hang, majd mikor már indultunk volna el, hozzátette: Te nem a One…

-          Nem – válaszolt kurtán a fiú, és engem segítve tette meg az első lépést a szoba felé.

Minden nehéz volt, forgott a világ, csengett a fülem, és attól féltem, hogy percek kérdése, hogy összeessek és hányjak.

-          Nem bírom – leheltem utolsó erőmmel, majd éreztem, ahogy a térdem megadja magát és összecsuklok.

Halk, elfojtott sikolyok, és felszisszenések jutottak el a tudatomig, de már csak akkor, amikor megéreztem Zayn karját, ahogy a térdem alá nyúl, és máris a karjaiban tartottam a sürgősségi felé. Jóval kényelmesebb és humánusabb megoldás, mint a gyenge próbálkozásom a sétára, és valószínűleg, ha nem ragaszkodtam volna ilyen ostobán, ahhoz, hogy egyedül is boldogulok, már rég bejutottam volna mind az épületbe, mind pedig a szobára, ahol talán már fogadtak is volna. De nem, nekem mindig okosabbnak, és erősebbnek kell lennem, még ha ez nagy hülyeség is…

Fáradtnak éreztem magam, zsibbadtnak, és képtelennek arra, hogy nyitva tartsam a szemem, és továbbra is arra figyeljek, hogy tartsam magam. Át akartam adni magam a fájdalomnak, a fáradtságnak, és a figyelmességnek.

-          Hamarabb is eszembe juthatott volna – morogta halkan, amire még így félálomban is válaszolnom kellett.

-          Nehéz vagyok, és kövér. Nem vártam volna el, hogy vigyél. Azt hittem, menni fog.

-          Nem kövér vagy te, hanem teljesen hülye. Ráadásul csökönyös – válaszolt halkan, hangjában kis megkönnyebbüléssel és mosollyal.

Gyengén legyinteni akartam, de már arra sem futotta az erőmből, úgyhogy hagytam, hagy csukódjanak le a szemeim végül, és nem küzdöttem tovább a fáradtság, a fájdalom és a rosszullét ellen. Ha jönniük kell, akkor jöjjenek egyszerre.

Halk csipogásra ébredtem, és fáradtan fordítottam át a fejem a másik oldalra, hogy visszaaludjak, és ki tudjam zárni tudatomból az idegesítő hangokat. Nyelni akartam, de a szám oly annyira ki volt száradva, hogy szinte fájt a nyelvem mozdulata. Feladtam a próbálkozást, helyette újra erőltettem a visszaalvás gondolatát és folyamatát. Mélyebben fúrtam bele a fejem a puha, és magas párnába, így még kényelmesebben elhelyezkedve lehettem biztos abban, hogy nincs az az erő, ami ki tudna mozdítani meleg menedékemből. Ám rögtön a következő pillanatban, mintha csak a testem akarná megdönteni az agyam által felállított szabályokat, éreztem, hogy felébredt a vesém is, és percek kérdése, hogy eljussak addig a pontig, amikor újra másfél éves, szoba-tisztátlan gyerek legyek.

-          Úgy utálom ezt – morogtam idegesen, és feszülten lendítettem volna a lábam, hogy lerúgjam magamról a takarót, de rögtön a következő pillanatban akkora fájdalom hasított az oldalamba, a fejembe, és az összes végtagomba egyszerre, hogy visszahanyatlottam, és ordítva fordítottam fejem a párnába, hogy elfojtsam a hangokat.

-          Olivia, mi a francot csinálsz? – Hallottam meg egy félálomban lévő kíváncsi hangot magam mellől, ami tagadhatatlanul ismerősnek hatott.