Chapter 8

Sziasztok!

Nagyon megcsúsztam, és ezért hatalmas bocsánatot kérek!
Nem válaszoltam még két fejezet kommentárjaira, de ígérem, amint utolérem magam, megteszem. Kérlek nézzétek el nekem! :))
Az a helyzet, hogy pénteken szalagavatóra megyek, ahonnan nem jövök haza csak vasárnap, jövő szerdán pedig műtétem lesz, és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy fogom tudni hozni a fejezetet. Ezért majd egyszer kárpótollak titeket, és addig is köszönöm a megértést!

Ezen kívül köszönöm azt is, hogy itt vagytok velem és kitartotok mellettem annak ellenére, hogy ilyen kevés fejezettel tudok csaj jelentkezni hetente. :))
A részhez jó szórakozást, nincs hozzáfűznivalóm! 

U.i.: Ja, de van! A zenék nagyon, nagyon ajánlottak, főleg az utolsó. Anélkül nem is lehet elolvasni! ;)

„Same old games”

 (Diamonds)

Elfáradtam. Feladtam a harcot, úgy éreztem, jöjjön, aminek jönnie kell. Ha Anglia úgy érzi, hogy rám akarja önteni a sztárjait, és ki akar tenni minden szélsőségnek, akkor tessék, majd meglátjuk megállom-e a helyem.

Tudtam, hogy legfőképp apa miatt jöttünk a szigetországba, a karrierje miatt, ugyanis az egyik legnagyobb cég ajánlott neki visszautasíthatatlan ajánlatot. Természetes volt, hogy ide jövünk, anyának szinte úgyis teljesen mindegy, hogy hol kell bűnözőket védeni, esetleg ártatlan embereket kihozni a börtönből, az pedig, hogy én hogyan fogok boldogulni, nos… Majdhogynem teljesen mindegy, a főiskolát úgysem kezdtem el, és a gyereknek jót tesz egy kis környezetváltozás, valamint világot lát.

De az, hogy az első dolog, hogy belefutok az angol lányok imádataiba, és ráadásul ezek után megjelenik a képem egy újságban, majd pedig kiderül édesapámról, hogy a fiúk menedzsemntjének egyik fő tagja lesz, kicsit úgy érzem, hogy valaki vagy nagyon ki akar szúrni velem, vagy pedig valami fantasztikusnak lehetnék részese, ha észrevenném. Csak, hogy ez utóbbira még elvétve sem tudok gondolni, mert akárhogyan is nézem a szituációmat, semmi jót nem találok benne. Sosem vágytam arra, hogy apa közelében legyek, amikor dolgozik, ugyanis nem vágytam arra a hírnévre és felkapottságra, ami őt körülvette, amikor a munkájával foglalkozott. Újságokban virított a képe, interjúkat adott, és az egyik legnevesebb embernek tartották, és mindezek mellett számos elismerést kapott nem csak a munkájáért, hanem mert tökéletesen el tudja határolni a magánéletét a munkától.

Kényesen került minden a családjával kapcsolatos témát, ha be is mutatott az ügyfeleinek, sosem volt ebből újságcikk, minden az adott falakon belül maradt. Én csak egy normális lány akartam lenni, közösségbe járni, barátokat szerezni és magam életét élni a szüleim árnyékától jó messze, hogy sose vetülhessen rám, és ezt ők el is fogadták, mindent megtettek azért, hogy ez ne következzen be. Sikerült is, akárki is próbált kérdésekkel bombázni apámról, a munkájáról, vagy a sztárokról, amikor megismert, hamar rá kellett döbbenniük, hogy egy szót sem szólok, és nem is érdekel, hogy apa most éppen Rihanna karrierjének fellendítésén dolgozik, vagy pedig a Manroon 5-én.

Most pedig előbb ismertem meg, a saját hibámból a nyálas fiúbandát, és keveredtem össze velük akaratlanul is, mint ahogy apa „állítólag” elvállalta volna a menedzser szerepet. Az állítólag szócska azért kénytelen szerepelni a mondatomban, mert ezt mondta – azaz, hogy a Simon-nal való megbeszélés mindössze pár napja esett meg, amiben fény derült arra a tényre is, hogy Mr. White lesz a menedzsment fő tagja – mind apa, mind pedig a fiúk, de magamat ismerve én sem mertem volna mást mondani. Hisz az arcom szinte biztos, hogy eltorzult a dühtől, és megjelentek azok a mély ráncok a homlokomon, amelyeknek jelenlétére apa mindig mókásan rámutat.

Tehát itt tartottam, és eddig a napig nem is tudtam elképzelni, hogyan oldom meg az egész katyvaszt, hogyan fogom magam függetleníteni mind a bandától, mind apa munkájától, ami egyben visszavezethető az előbbi problémához. Szóval a kora reggeli tánc és az új nap elhozta a megvilágosodást számomra, egész egyszerűen hagyom ezt az egészet – szépen szólva is – a picsába.

Felvettem az eldobott törülközőmet a földről, majd miközben a lejátszóhoz sétáltam, felpillantottam az órára.

-          Franc – szisszentem fel, és sietős mozdulatokkal kezdtem összedobálni a cuccaim.

Villámgyors futással termettem az ablaknál, hogy friss levegőt bocsássak be az áporodott szagú, kissé izzadt és fülledt levegőjű terembe.

-          Sietve? – szólalt meg valaki az ajtónál, mire ijedten kaptam fel a tekintetem.

Liam állt az ajtófélfának dőlve, mosolyogva figyelve, miközben karjai maga előtt keresztbe fűzve pihentek. Lassan leengedtem a kezem, és visszaereszkedtem telitalpra nyújtózkodásomból. A tudat, hogy egy hosszú nadrág van rajtam, felül pedig csak egy sport felső feszélyezett, főleg, ha ilyen nyugodtan pislog rám, és láthatóan élvezi, hogy meglepett.

Bár tudom, hogy abban egyeztem meg magammal, hogy hagyom alakulni a dolgokat és nem idegesítem fel magam azon, ha nem tudok kiszállni az immár elindult körforgásból, és a körhintán ragadtam, de igazán alakulhatott volna úgy is, hogy nem futunk többet össze, és élhettem volna úgy, ahogy mindig is terveztem.

-          Táncverseny, tudod – vontam meg a vállam, mialatt az asztalhoz sétáltam és magamra kaptam egy pulcsit.

-          Úgy rémlik, mintha a doki az mondta volna néhány napja, hogy nem ajánlatos.

-          Te hallgatóztál? – meredtem rá letaglózva, mire csak megvonta a vállát, és belépett a terembe, maga mögött becsukva az ajtót. – Amúgy meg hogy jöttél be?

Elfordultam tőle, hogy a sporttáskába gyömöszöljek minden kelléket, ugyanis az idő sürgetett, még haza kell mennem fürödni, átöltözni, és a hajam megcsinálása sem másodlagos dolog.

Többet már amúgy sem tudok kihozni magamból, vagy a koreográfiámból, mindent megpróbáltam. Akármennyire is igyekeztem lenyelni a fájdalmat és másra koncentrálni, megerősítenem magam, egy-egy rossz lépés még így is olyan fájdalmakat okozott, hogy elmorzsoltam pár könnycseppet. Ennél többre nem vagyok képes.

-          Iannek elég sok helyre kell figyelnie az épületen kívül, így elhagyja a portát, én pedig tudom melyik ez a szoba, és hogy hol tartja a pótkulcsait.

-          Ravasz – bólintok felé, majd összehúzom a cipzárt. – De, ha kopogtál volna is nagy valószínűséggel beengedlek – tettem hozzá, hogy tudja, nem akkora bunkó vagyok, mint amilyennek az előző bemutatkozásaim alapján tűnhetek.

-          Le akartalak nyűgözni – lépett felém, és felemelte a nehéz táskát, hogy a vállára kapja és segítőkészen nézett rám. – Mehetünk?

Annyira megilletődtem a kedvessége hallatán, valamint láttán, és hogy teljesen normálisa, sőt, kifejezetten barátian közeledett felém, miközben majdhogynem idegenek vagyunk számára, hogy egy pillanatig lefagyva néztem fel rá. Széles mosolya melegen sütött le rám, és mozdulatlanul, lazán várta, hogy reagáljak. Végül lassan mély levegőt vettem, kihúztam magam, tartottam a szemkontaktust, miközben széttártam a karom.

-          Többes szám?

-          Hazaviszlek – bólintott, majd szemét az ablakra villantotta. – Nem fázol? Be kéne csukni.

Gyanús volt a viselkedése, az, hogy csak itt termet a próbámon, nyilván lennie kell egy oknak, amelyet egyelőre még nem fejtett ki, de addig nem megyek vele soha, amíg erre fény nem derül. Szembetűnő, hogy bár tudja, hogy megyek a meghallgatásra, és tudja azt is, hogy ezt Nate ellenzi, nem szólt egy szót sem ellene, csak rákérdezett. Most pedig hazavinne. Vajon elmondaná apának, hogy nem engedélyezték számomra a táncot orvosi szempontból? Vagy elrabol és haza sem visz, hogy ne tudjak táncolni? Vagy túlparázom az egészet…

-          Csukd be, kérlek, nekem még össze kell pakolnom. Ha úgyis kocsival megyek, van még időm. Tömegközlekedéssel számoltam – lépdeltem a szétdobált ruháim, és vizesüvegeim felé, amiket szépen komótosan most össze is szedtem. Lassan csináltam, komolyan minden erőmmel azon voltam, hogy elég időt adjak Liamnek ahhoz, hogy kibökje mit akar.

-          Mellesleg nem hallgatóztam. Csak épp elhaladtam a szobád előtt – kezdte, miközben nyújtózkodás nélkül becsukta az ablakot, de ennél a résznél félbe kellett szakítanom.

-          Ja, ami az emeleten van, ellenben a dolgozóval a földszinten – húztam el a szám, és kérdőn tekintettem rá, hogy bár nyugodtan folytathatja, már rég rossz helyen jár a történet.

-          Szóval csak épp elhaladtam ott, amikor éppen az orvossal kiabáltál, hogy takarodjon, mert nem vagy kíváncsi a tanácsaira, úgyis táncolni fogsz.

Egy pillanatra megmerevedtem, ahogy elhagyta az utolsó szó is a száját, ugyanis emlékek rohantak meg arról a beszélgetésről, a kimeneteléről, és a folytatásáról. Megráztam a fejem, majd Liam felé fordultam, felvettem a kabátom a székről, és a vállamra terítettem.

-          Szuper, akkor mindent tudsz. Éppen ezért nem tudsz te sem megállítani, ha ezért vagy itt. A kocsidba sem szállok be addig, amíg nem biztosítasz afelől, hogy elérek majd a meghallgatásra.

-          Elérsz, ha rajtam múlik – mosolyodott el, majd az ajtó felé mutatott, hogy követ.

-          De?

-          Nincs de – rázta meg a fejét, majd bezárta az ajtót és elindult mellettem a folyosón. – Nem tehetem meg, hogy megmondom mit csinálj, hisz miattunk áll fent a veszélye annak, hogy nem tudsz majd táncolni.

-          Tudok majd táncolni – javítottam ki a fogamat összeszorítva az éppen bokámba hasító fájdalomtól.

-          Segítsek? – nézett le rám Liam kedvesen, mire nemleges választ adtam és némán mentünk tovább.

Tisztában voltam vele, hogy látta, szenvedek, és megsajnált, de ez nem segít. A sajnálat nem jó egyik érintett félnek sem, erre nincs szükségem.

-          Mellesleg láttam a csókot is – tette hozzá legutoljára, úgy érzetem eddig várt a tökéletes időzítéssel, és megkapta. Megrándult az arcom a csók szó hallatán, de nem foglalkoztam vele, megpróbáltam könnyedebb vizekre evezni, úgy, hogy közben nem kell Liamre néznem, aki minden bizonnyal válaszok után kutatva méregeti az arcom.

-          Akkor, jó sokáig haladhattál el a szobám előtt – jegyeztem meg, ezzel mintegy lezárva a témát.

A portához érve elvettem az énekestől a kulcsot, így Iannek kettőt adtam oda, ezzel is tudtára adva, hogy jobb lenne, ha jobban vigyázna. Láttam az arcán a döbbenetet, ahogy a két kulcsot méregeti, sejtve, hogy valami nem stimmel, de ezután az ablakon kinézve lányok sokaságát pillantottam meg az épület felé igyekezni. Megfeszültem, és újra, azt hiszem, minimum nyolcadjára futtattam végig magamban ama gondolatmenetet, hogy mit fogok csinálni az élethelyzetemmel. Mennyire veszélyes a One Direction által ismertnek lenni? Megéri ez az egész a kockázatot, vagy pedig sutba vágom minden békülési szándékom, amelyeket már Zayn felé is mutattam, és egy két bunkó, csípős beszólást megejtve távol tartom magam mind a fiúktól, mind a rajongóiktól, és így remélhetőleg a médiától is. De a lányok tovább futottak, és betértek a közeli Starbucksba.

Kezd elhatalmasodni felettem a paranoia, ami azt szüli, hogy a pontosan átgondolt hülyeségeimet képes vagyok még egyszer átrágni, ezzel pedig pontosan ugyanazt a kérdést taglalom magamban napokig, hetekig, hónapokig úgy, hogy semmire sem jutok, és talán elszalasztok valami jót.

Mélyet sóhajtottam, megráztam a fejem, és engedtem, hogy a testtartásom lazább legyen és ne azt a frusztráltságot sugározza magából, amit néhány perce.

Visszavezettem tekintetem a portásra, aki végül egy bocsánatkérő tekintet kíséretében engedett el, egy másodperccel később pedig már láttam, hogy a kis fiókot nézi, ahonnan a pótkulcs eltűnhetett.

Miközben Liam már halk léptekkel elindult az ajtó felé, én belebújtam a kabátomba, szorosan összegomboltam magamon, és megpróbáltam minden negatív gondolatot kizárni, mégiscsak életem egyik fordulópontjához értünk a mai nappal, muszáj mosolygósnak és optimistának maradnom a nap végéig. Muszáj bekerülnöm ’Az Egyetemre’!

Egészen a kocsiig teljes csöndben mentünk, én leginkább leszegett tekintettel, tudat alatt is vigyázva, nehogy újból képek készüljenek rólam. Így jobban belegondolva, nem tudom az agyam mely szegleget érezte a jogot arra, hogy hisztizzen, amiért rám akaszkodik a média, hiszen én vagyok az, aki belement abba, hogy újra egy híres fiú mellett jelenjen meg az utcán, pedig könnyűszerrel mondhatnék akár nemet is, biztos vagyok benne, hogyha más nem is, Liam megértené. Neki is természetellenesnek kellett érezni ezt az egész felhajtást maga körül, amikor belecsöppent a hírességek életébe. Amikor már nem csak az X-faktor adásainál vették kamerával az életét, hanem az utcán, az otthonában is, és kapott a nyakába egy marék embert, aki fényképezőgéppel kísérte le még a szupermarketbe is. Lényegében teljesen érthetetlen a viselkedésem és ép eszű ember nincs, aki azt mondaná, hogy: Igen, Olivia, te teljesen normális vagy.

Elfintorodtam a legutolsó gondolatomra, és úgy nyitottam ki az ajtót, de rögtön a következő pillanatban, amikor már bent ültem, magamon éreztem Liam kérdő tekintetét, ami már önmagában is kérdőre vonta épelméjűségem, és az, hogy végül nem szólt egy szót sem, csak megrázta a fejét, feltette az „i”-re a pontot. Némán hajtott ki a szűk utcából a főútra, majd minden előzetes köhintés, vagy lopott pillantás nélkül megszólalt.

-          Szóval Zaynnek engeded, hogy a karjában vigyen, nekem meg már nem? – mosolygott rám oldalról, mire feltört belőlem egy halk kacagás, és megvontam a vállam.

-          Nálad egy nehéz táska is volt. Nem akartalak volna terhelni. Amúgy pedig tökéletesen meg tudok állni a saját lábaimon is.

-          Fáj, hogy nem nézed ki belőlem eme súlyok elbírását. Majd kipróbáljuk – kacsintott rám oldalról, mire én csak mosolyogva megforgattam a szemem és az ablakon át kibámuló taktikát választottam minden további felmerülő kérdés elhárítására.

***

Nem igazán tudtam, hogy jól tettem-e, hogy nem mondtam el apának, hogy honnan ismerem igazából a fiúkat, és egy „Hannah sokat mesélt róluk, és szinte már ismerem őket” szöveggel nyugtattam meg, valamint ezzel is magyaráztam ki a viselkedésem abban a pillanatban, amikor megláttam őket az irodában, vagy pedig egy hatalmas hiba volt, aminek megiszom a levét.

Nem mondtam el, mert ez neki munka, nekem pedig magánélet. De így, hogy tudja, már volt szerencsém többet a fiúkkal lenni, méghozzá nem éppen pozitív értelemben, a munka már magánéletet is érint, ez pedig nem jó. Nagyon nem jó.

Ha bármilyen kapcsolatom van a fiúkkal az kihat a munkájára, mert minden esetben bekapcsol az „apafunkció”, és felrúgjuk mindazon elveket, amelyet eddig követtünk, amelyek gördülékennyé, egyszerűvé tettek mindent. Jól van, utoljára teszem fel magamban a kérdést, és tovább lépek, de: Miért, miért kellett Angliába költöznünk? Komolyan…

Hatalmas sóhajjal huppantam le a bárszékre a konyhában, pontosan oda, ahova apa parancsolt köszönés, vagy kedves „üdv itthon” mosoly nélkül, Liamet pedig a teljesen megilletődött és lesokkolt Hannah gondjaira bízta. Feszengve néztem a velem szemben álló apára, aki csak mérgesen nézte az arcom, majd mikor látta rajtam, hogy halványlila dunsztom sincs arról, hogy mi rosszat tettem, amiért ezt a fogadtatást érdemeltem ki, egy újságot emelt fel az egyik székről, és elém csapta az asztalra.

-          Ez mi Olivia White? – bökött a képemre, amin fejem kissé betegen, sápadtan dőlt neki Zayn karjának.

Kedves kis kép is lehetett volna, ha nem a valóságot tükrözné, amelyet viszont legnagyobb bánatomra csak a fiúk és én ismertünk. Kissé oldalra biccentettem a fejem, és a szalagcímet néztem egy pillanatig, amikor apa dörgő hangja újból lesújtott.

-          Tehát?

-          Nos, ez egy vicces történet – húzódott idióta, félő mosolyra a szám, miközben feszülten próbáltam fellesni apa arcára, de úgy, hogy semmiképpen se legyen arra esély, hogy túl nyíltan nézek rá, ami feljogosítja arra, hogy azt érezze nem bántam, hogy hazudtam neki, és így jöhet a kiadós ordibálás.

Meghúztam magam, és amilyen kicsire csak tudtam, összekuporodtam, majd egy hatalmas nyelést követve összeszedtem a gondolataim, és szólásra nyitottam a szám.

-          Beléjük futottam. Kétszer is, a másodiknak lett az eredménye a kórház, ugyanis földre kerültem. De nem akarom, hogy közöm legyen hozzájuk, éppen ezért nem meséltem róluk.

-          Láthatóan anyád sem, ugyanis a fiúkról mindösszesen annyit hallottam, hogy behoztak téged valami kölykök, mert elestél és beütötted a fejed – rázta meg értetlenül a fejét, miközben leült elém. – Mi ez a kép?

-          Akkor készült, amikor Zayn bevitt a kórházba, rosszul voltam a karjában kellett, hogy vigyen – magyaráztam szárazon a tényt, majd éreztem, hogy nincs több kérdése, és eljött az én időm, hogy összeszerkesszem a védőbeszédem, azt, amivel a lelkére tudok hatni, azt, ami majd feléleszti benne azt a bizonyos funkciót, és áldozatként, kislányaként tekint majd rám, és megold mindent. Mert ő meg tudja oldani, igaz? – Apa, ezek a paparazzik mindenhol ott vannak, ahol a banda. Pedig még csak nem is olyan híresek. Elképesztő, hogy csak azért, mert velük láttak egyszer, már az újságban szerepelek, ráadásul minden egyes rajongó már tudja is a képről, hogy én vagyok az. Ne akard megtudni mit éltem át az iskolában – borzongtam meg visszaemlékezve a délutáni utolsó órára, majd pedig arra a felfordulásra, ahogy sikerült kikeverednünk az iskolából.

Félőn lestem fel szülőm arcára, aki apró ráncokkal tarkíttatta meg a szeme, és homloka környékét, oly’ annyira elmerült a gondolataiban. Nem láttam már rajta azt a felindultságot, haragot, vagy idegességet, inkább csak a távolba révedő pillantást, és az elgondolkozó arcot.

-          Miért nem mondtad el? – vezette rám a pillantását a visszafogott hangú kérdése közben, én pedig leszegtem a tekintetem, mert ez a féle viselkedés sokkal jobban hatott a lelkemre, mint az üvöltözés.

Így lelkiismeret furdalásom támadt, hogy még ennyire sem bíztam apában. Ilyenkor képtelen vagyok értelmes magyarázatot találni arra, hogy mit miért tettem, és egyszerűen szégyellem magam.

-          Mert tudod, hogy hogyan érzek az egész iránt. Nem akarok a média középpontjában lenni.

-          Hát Édesem, ez most nem jött össze – kelt fel mellőlem, miközben elém tolta az újságot. Értetlenül néztem rá, nem éppen erre a reakcióra számítottam. – El kéne olvasnod a cikket.

-          De apa!

-          Nincs de apa! Beleártottad magad, és akárhogyan is nézem a helyzetet, akárhogyan gondolkodom, London nyolcvan százaléka ismeri már az arcodat, nincs esélyed arra, hogy csak úgy itt hagyd ezt az egész szituációt. Nem tudlak kiszállítani belőle Olivia, ezt most meg kell szoknod. Nem mondom, hogy mutatkozzon velük az utcán, vagy az otthonodon kívül bárhol máshol, ha nem akarsz szerepelni az újságokban, de képtelen vagyok megvédeni téged a médiától.

-          Most viccelsz? – pattantam le a székről, és haragosan meredtem az arcára.

-          A legkevésbé sem. Holnap este partit adunk, ahova csak a legközelebbi rokonok, ismerősök, barátok vesznek részt, te pedig megjelensz.

-          Kizárt! – Fontam magam előtt karba a kezem, és tagadón megráztam a fejem.

-          Nem vita tárgya. Ha nem jössz, nincs ma tánc.

-          Apa, ezt nem teheted! Ez az életem! Muszáj ma táncolnom.

-          Nem hiszem, hogy kellőképp felépültél, és még ezernyi lehetőség áll előtted, ha ma nem táncolsz – mondta ezt úgy, hogy szemernyi kétségem sem maradt afelől, ezt a beszédet már jó ideje taglalgatja magában, tisztában van vele, hogy a szavainak milyen súlya van, és hogy nem dobálózhat vele, hacsak tényleg nem gondolja teljesen komolyan.

-          A doki is azt mondta, készen állok. Ne csináld ezt! Akkor inkább elmegyek arra az ostoba buliba, csak engedj ma el. Ja, és jöhet Hannah is – tettem hozzá visszafogottabban, és szempilláim alól lestem fel az arcára, ami már jóval derűsebben festett.

-          Ha akar – vonta meg a vállát elrejtve mosolyát, majd se szó, se beszéd megfordult, és egy pohár vízzel a kezében elhagyta a konyhát és ezzel engem együtt is, aki magába roskadva, teljesen letaglózva állt a konyhában.

Egy percig csak álltam teljesen mozdulatlanul a konyhában, majdhogynem tátott szájjal és az iménti párbeszédet, a tényeket vettem ám magamban, amikor megvilágosodott előttem az egész. Nem volt itt szó semmiről. Nem volt ez se vita, se szócsata, még alkuképes sem voltam. Bármit mondhattam volna, úgyis az lett volna, amit apa mond, és ezt tudta, mégis úgy alakította a helyzetet, hogy a végén úgy tűnjön valamit nyertem. De tudta, hogy el fogok menni abba a partiba, akár akarom, akár nem, tudta, hogy azt akarom majd, hogy Hannah is jöjjön, így szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a lány neve rajta van a VIP vendégek listáján, valamint azt is biztosra veszem, hogy így is-úgyis táncoltam volna ma este, és nem mondott volna nemet, akárhogyan jön ki a lépés. A lényeg az lett volna, hogy úgy tűnjön nyerek, miközben ő végig manipulálja az egész beszélgetést, és annak végkimenetelét.

-          Ez… ez… szép. Tipikus White – leheltem magam elé feldolgozva az eseményt, majd a nappali felé indultam, ahova Liam lett elküldve szegény Hannah-val.

A hatalmas helyiségben halálos csend uralkodott, az egymástól öt méter távolságra lévő, szemben fekvő kanapékon egy-egy ember ült némán, egyenes derékkal, ölükben összefűzött kezekkel, miközben merőn nézték egymást addig a pillanatig, amíg észre nem vették, hogy ott vagyok. Egyszerre kapták rám a tekintetüket, és mosolyogva nézték összezavarodott arcom, de egyikük sem szólalt meg, vagy változtatott volna az amúgy kényelmetlen testhelyzeten. Kifejezetten így szoktam kinézni, mikor valami hülyeséget csinálok, és jön a szülői leszidás.

Egyik szemöldököm felvontam, és kíváncsian néztem a párocskát, kötve hiszem, hogy eddig Hannah kibírta szó nélkül, valamint, hogy Liam még egyszer sem próbált meg sikítva elfutni. Túl furcsa a szótlan, feszes testtartás, és a fogorvos mosoly. Kényelmesen az ajtófélfának dőltem, és magam előtt karba font karokkal kérdeztem rá életérzésükre.

-          Jól szórakoztok, így? – böktem fejemmel feléjük, mire megrándultak, és elengedték a derekukat. Elfojtottam egy kedves, és egyben mindentudó mosolyt. – Hallgatóztatok, igaz? – biccentettem oldalra a fejem, a reakció pedig nem várt volt.

Kiengedték a benntartott levegőjüket, és felszabadulva ugrottak fel a kanapéról, hogy felém vessék magukat, ráadásul mellőzve mindenféle bűntudatot, együttérzést, vagy félénkséget. Ehelyett rágalmazást, és töménytelen mennyiségű leszúrást akasztottak a nyakamba, mintha amúgy nem lenne elég belőle, vagy mintha szükségem lenne a tanácsaikra, és intelmeikre.

-          Apád miért tudja azt, hogy táncolhatsz? Nem mondtad el neki?

-          Olivia, én ebben nem segédkezem. Bajod is eshet!

-          Hagy tudjam én ezt, jó? – álltam eléjük határozottan, és minden szót beléjük fojtva folytattam. – Tudom, hogy mikor nem egészséges, amit csinálok. Ha fáj, abbahagyom, de amíg van remény, addig úgy állok a ma estéhez, hogy sikerülni fog – villantottam egy mosolyt, és mint apa, fogtam magam és szépen megfordulva az emelet felé tartottam, hogy táncost varázsoljak magamból, legalább kinézetre.

Viszont nálam nem jött be olyan könnyen ez a lerázósdi, és a hercegnői távozás, mint apánál, Liam és Hannah kedvesen követtek, és megjegyzéseiket a fülem suttogták egész úton a lépcsőn. Ami elég nagy táv, hogyha olyanokat kell hallgatnom, mint:

-          Amúgy apukád már rég odaadta a jegyet.

És még…

-          Nem akarod, hogy bármi közöd lenne hozzánk? Ha komolyan vettem volna, most fájna – emelte színpadiasan a kezét a szívéhez, mire Hannah vidáman felnevetett, és ekkor jött el a pont, amikor beléptem a szobámba, megfordultam és mielőtt feleszméltek volna, bevágtam az ajtót.

***

Végignéztem az összes táncost egytől egyig. Tökéletes mozdulatok, kidolgozott elemek, egyetlen másodperc sem volt, amikor megremegtek volna, amikor látszott volna rajtuk a bizonytalanság. Nem fájt semmijük, erősek voltak, kiegyensúlyozottak, és tudták, hogy itt van a helyük.

A táncukhoz illő zenei alapok, szépen megkoreografált tánc, és ahogy néztem őket tudtam, hogy nem egy hónapja dobták össze az egészet. Hatalmas szerencsém, hogy nem nyílt a meghallgatás, azaz nincs közönségünk a vezetőségen kívül, ugyanis akkor nem kétséges, hogy közröhej tárgyává tenném magam pillanatokon belül. Ezek a lányok, és fiúk hónapokon, éveken keresztül dolgoztak azon, hogy ide bekerüljenek, és biztosra veszem, hogy nem ez az első alkalom, amikor ebben a teremben, ezek előtt a bírák előtt lépnek fel.

Hogyan gondolhattam, hogy majd pont a Királyi Táncakadémiára kerülök be? Hogy egyáltalán az előselejtezőn túl leszek? Persze, túl leszek, nem úgy, ahogy jó lenne. Túl leszek, mert elpárolog a gyomromból ez a görcsös idegesség, nem érzem úgy, hogy túl meleg van, nem fog izzadni a tenyerem, nem remeg majd a térdem, nem szédülök majd a levegőhiánytól, nem érzem majd magam teljesen bénának, és nem fog fájni úgy a bokám sem, ahogy most. Csupán egy rakás szerencsétlenségnek fogom magam érezni, amiért naiv voltam, amikért nem tudtam úgy táncolni, ahogy akartam volna, és mert egy álomnak befellegzett.

Egy szőke lány táncolt a lassú ütemű zenére – ami az első fordulónál előírás volt, ugyanis ennek használatával tudják a legfőbb pontokkal elemezni a mozgásképességünket, a koordinációnkat, és mindenekfelett a tehetségünket –, akinek az egész koreográfiájáról sütött, hogy született táncos.

Idegesen húztam ki magam, ezzel is megnyújtva görcsbe rándult gyomrom, és miközben ki-kifújtam a levegőt, föl alá járkáltam, hogy ezzel vezessem le valahogy a feszültséget.

-          Sikerülni fog Olivia, menni fog! – suttogtam magamnak, miközben lábujjhegyre ereszkedtem, és hallottam, hogy az ismerős dallam a vége felé közeledik. Ha a lány az utolsó lépéseket is megteszi, én jövök.

Óvatosan kilestem a függöny mögül, és a bírák arcára néztem, akik teljesen érzelemmentesen, kőarccal meredtem az amúgy gyönyörű lány, csodálatos produkciójára. Szomorú, a halálról és elmúlásról szóló számra állította össze a koreográfiáját, és ennek érzését a mozdulataiban hiba nélkül teljesen vissza is adta, egy laikus is megkönnyezte volna a szépen kidolgozott lépéseket, így feldolgozhatatlan volt számomra, hogy a tánckari igazgatók, és független nézők között egy sem akadt, aki legalább egy mosolyt, vagy könnyes szemet megejtett volna a táncos felé. Össze fognak törni lelkileg – furakodtak a hívatlan gondolatok a fejembe, miközben szemem a befáslizott lábamra siklott, amit ezen kívül még szorító gumik tartottak szorosan össze.

Liamnek, Hannah-nak, és annak az idióta Nate-nek is igaza volt, nagyon rosszul is elsülhet a táncom.

Mély sóhaj után visszahúzódtam a függöny mögé, verejtékes tenyerem a nadrágba törölve szárítottam meg, majd idegesen fellestem, ugyanis elhalt a zenei aláfestés hangja.

-          Köszönjük Ashley! Szép produkció volt, gyönyörű kifejezés – mondta monoton hangon a bírónő, majd bólintott a fejével, mire az előbb említett lány pukedlizett és kisietett a színpadról. – A következő táncos Olivia White!

(Give me love) 

Egy utolsó mély lélegzetvételre futotta, kiegyenesítettem a hátam, meghúztam a gumit a hajamban, majd egyenes léptekkel a színpad közepe felé indultam. A fények mind egyenesen rám világítottak, elvakítva így, és elhatárolva a külvilágtól. Forróság vett körül, nyomasztó levegő, félelem, remegés, és mindeközben libabőrös voltam, és fáztam. Szinte hallottam a saját szívdobogásom, ahogy körülöleli a hatalmas helyiséget, lüktet a fülemben, és adja a ritmust.

Próbáltam előre nézni a nézőtérre, akartam látni a bírák arcát, a helyet, ami majd egyszer megtelik emberekkel, ha én táncolok, de nem láttam semmit, és még sohasem voltam ezért ilyen hálás.

Lehunytam a szemem, és vártam, hogy megszólaljon a zene.

"Hajoljon meg az a fej! Szépen vezesd le a derekad, és emlékezz, hogyan vezesd fel a karod, hogy kijöjjön a ritmus. Ügyes! Szép lassan, kivezetve a mozdulatot mehet a lépés balra, a nyakad tartsd meg, és maradjon meg a kecsesség! Hunyd le a szemed, és élvezd a mozdulatot! Azt, ahogyan átadod a dal ritmusát, dallamát, szövegét a mozdulataidban. Érezzék a szenvedést, a fájdalmat, a sóhajokat, a szenvedélyt, a vágyat.

Törzsdöntés, közben láb kirak, és kövesd a mozdulatot a kezeddel. Hajolj meg, tartsd meg az egyensúlyt, és húzd meg azt a lábat. Látni akarom, ahogy ebben a fordulatban átadod az elveszettséget, látni akarom, abban, ahogy összeesel, hogy fáj. Érezzem, ahogyan ráhajolsz a lábadra, hogy elveszítetted, és ez megöl. Mert elhagyott. Nem figyeltél rá, nem becsülted meg. Azt hitted ez a normális, hogy veled van. Hogy támogat és megvéd. Vigyáz rád. Talán fel sem fogtad mit jelent. Viszont elveszítetted. Elment, már mást szeret, és belül meghalsz. Mert kifacsarodik a szíved, mint ahogyan most megcsavarod a tested, mert az alkohol segít, hogy elfelejtsd a fájdalmat és a bánatod, elhozza neked azt a mámort, amire vágysz. Csapódj a másik oldalra, állítsd meg magad, majd át a másikra. Elvesztél, és mást sem akarsz, csak újra szeretve lenni. Mosolyognak rád, de te nem azt az őszinte mosolyt látod, csak valami hamisítványt, mert tudod, hogy sajnálnak. Sajnálnak, mert elhagytak téged. Szétesel, ahogy előre hajolsz, és szétesik a spárgád. Lecsapódsz a földre, mert ebből elég! Ráütsz a színpadra, mert akarod, hogy szeressen.

Emlékezz erre, és feszülj meg, mikor érzed, hogy te rontottad el, mégis tőle várod, hogy megmentsen azzal, hogy visszajön. Sírj, ha fáj, mert fájni fog, és te egyedül leszel.

Már nem kéred, túl vagy a könyörgésen, és a fenyegetőzésen. Szeretnéd, hogy visszajöjjön. Szeretnéd, ha újra szebb lenne az életed. Szeretnél mosolyogni. Mellette ébredni, és az arcát nézni. A békés légzését hallgatni, a mellkasán végighúzni a kezed, miközben elmerülsz az arca tanulmányozásában. Mosolyogsz már azon is, hogy láthatod. Hogy érintheted. Hogy a tied. Kiélvezed, azt, ahogy az ujjaid a hajába siklanak, és mélyen beletúrhatsz. Legszívesebben magadhoz húznád, ölelnéd, csókolnád, amíg el nem jön a világ vége. Szinte érzed a bőre illatát. A parfümjéét. Látod csillogni a szempárt, amikor rád néz. Látni véled a szerelmet benne. Szinte…

Szinte, mert nincs ott. Vége. Szeretnéd, ha szeretne.

Lássuk azt a magasba ugrást, amivel megadod, mindenkinek a…"

-          Olivia! – sikította egy ismerős hang, ahogyan földet értem.

Éreztem a fájdalmat és gyengeséget a bokámban, pontosan az érkezés előtti pillanatban, és tudtam, hogy nem fog menni. Nem fog megtartani. Kibicsaklott alólam a lábam, én pedig védelem nélkül, teljes testsúlyommal a magasból a padlóra zuhantam, és a következő érzés már az az iszonyatos fájdalom volt, ami elnyomott minden mást. Elhalt a zene, és futó léptek zajai kerítettek körbe.

Hallottam Hannah hangját, ahogyan felém közelít, és az ölébe emeli a fejem, Liamet, ahogy két kezébe fogja az arcom, és a nevemet ismételve próbál arra bírni, hogy ránézzek. Zaynt, ahogyan aggódva fogja meg a kezem, a bírákat, ahogy orvosért kiáltanak, és Nate-et, ahogy felém fut.

Nem érdekelt. Elrontottam.