Chapter 13

Sziasztok!

Köszönöm szépen az előző részhez érkezett kommentárokat, válaszoltam rájuk! :)
Ami a frisset illeti, hibák előfordulhatnak benne, nézzétek el, kérlek. Mindenkinek jó szórakozást kívánok! 
Csók néktek

Up All Night

Az az érzés, amikor éppen leszidnak téged, tudod, hogy igazuk van, mégis tombol benned a vágy, hogy elegendő hülye indokot hozz fel mentségedre, és megmagyarázd azt, amiben nyilván nincs igazad, felbecsülhetetlen. Hallgattam apát, aki a jól felépített beszédében már a második mondatban elejtette, hogy miért is vagyunk most itt, és miért is kell egy kicsivel több, mint fél órás beszédet végighallgatnom tőle, és ez még csak az a rész, amikor ő beszél. Ezután a nyilvánvaló mondata után a beszélgetés azon síkjára léptünk, ahol ő magyaráz, miközben fel s alá mászkál előttem a nappaliban, én pedig még csak úgy sem teszek, mintha hallgatnám, sokkal inkább percekig azon agyalok, hogy mely érveket sorakoztathatom fel, mik azok, amikkel arra mutathatnék rá, hogy lényegében semmi sem az én hibám, és ez az egész csak egy csúnya összeesküvés. De hamar rá kell jönnöm, hogy bár magamhoz híven vannak a tarsolyomban tények, semmi sem hasznos, hiszen akár beismerem magamnak, akár nem, igaza van. Elcsesztem. Lényegében ezt is. Ettől függetlenül nem hagyom magam, végighallgatom az előadást közbeszólás, szemforgatás, köhécselés, hisztizés, vagy a szoba elhagyása nélkül, mialatt tetettem, hogy tudom, nincs igaza.

Egy-egy pillanatra láttam, ahogy a fiúk egyike vagy másika suhan át a nappali ajtaja előtt, legtöbbjük pizzával a kezükben, amit azt hiszem, anya rendelt nekik, míg apára várnak. Vicces, hogy lassan úgy érzem együtt élek velük, holott se nem családtagok, se nem vágyom a társaságukra abban a házban, ami elvileg az utolsó mentsváram kéne, hogy legyen.

-          Szóval emlékszem még Olivia, amikor azt mondtad nem a te hibád, hogy összekeveredtél velük, és emlékszem, hogy el is hittem, sőt a mai napig biztos vagyok benne, hogy nem te rendezted meg így az életed. De tudod, hogy ki hozott ma téged haza? Louis Tomlinson, aki a One Direction nevű formáció egyik tagja.

-          De én…

-          Hadd fejezzem be! – emelte fel az ujját, majd elém sétált, és az üveg dohányzóasztalra ült le, és dőlt kissé előre, hogy könyökével megtámaszkodhasson a combjain. – Elhívtalak a partira, mert jöttél nekem ennyivel, de gondoltam, ha úgyis utálod őket nem fogsz keveredni velük, és majd egyszerűen egyedül fogsz tengődni, vagy találsz magadnak egyelőre ismeretlen társaságot. Ebből tudod mi lett? – vonta fel kérdőn a szemöldökét, amire válaszul én lazán megvontam a vállam, és a lehető legártatlanabb tekintetemmel néztem rá.

Fogalmam sincs, hogy honnan, hogy miért, vagy, hogy ha ez ilyen egyszerűen ment neki, akkor meddig gyakorolhatta a szövegét, hogy így jöjjön ki minden lépése, de egy újságot rántott elő valahonnan feneketlen zsebe mélyéről, és majdhogynem agresszívan tolta az arcom elé, hogy gyönyörködhessek a saját profilomban.

-          Liam Payne-el, Zayn Malikkal, Harry Styles-szal, és Louis Tomlinsonnal is lencsevégre kaptak néha kissé intim pillanatokban egy és ugyanazon estén. Szerinted ez – bökött újra a címlapra olyan hevességgel, hogy ültömben összerándultam – azt sugallja, hogy érdektelen vagy velük szemben? Hogy ők botlanak beléd, törik el a lábad, és te mindent bevetve elkerülöd őket? Hm? Mert, ha engem kérdezel sokkal inkább érzem azt, hogy már nem annyira küzdesz ellenük, élvezed a társaságukat, és lassan elmondhatom majd rólad, hogy igen, vannak barátaid itt, méghozzá Nagy-Britannia egyik leghíresebb fiúbanda tagjai. Vagy mondjam azt, hogy több? – szedett elő legnagyobb megdöbbenésemre egy újabb újságlapot, amin éppen Malikkal táncolok, és meglehetősen kipirult arccal, mosolyogva, csillogó szemmel nézek fel rá. Igen, nos, ez kissé félreérthető.

Elhúztam a szám, és hogy kikerüljek az előttem ülő férfi atyáskodó bűvköréből hátrébb csusszantam a kanapén.

-          Igazság szerint – kezdtem, miközben nagyot nyeltem, hogy elrejtsem ijedtségem és félelem, amiket az előbb előrántott képek okoztak – ezeket is csak az újság mutatja, és nem is így történt. Oké, oké, lehet, hogy a helyzet már nem minden olyan, mint az elején, de nem én kerestem a társaságukat, és azt kérted legyek kedves, így nem küldtem el őket. Aztán jöttek ezek a képek, amelyik közül nem biztos, hogy mindegyiket meg tudom magyarázni, de nem a barátaim, és nem is többek.

Hitetlenkedő arckifejezése láttán megráztam a fejem, hogy valamennyire kitisztuljon, még ha ez egy teljesen felesleges, és szédülést előidéző mozdulat is volt. Szemöldökét összevonta, homlokát ráncok borították, ujjait tétován összekulcsolta, és várta, hogy folytassam, holott ezen mozdulatai azt voltak hivatottak tükrözni, hogy máris eldöntötte mit gondol, és az elkövetkezendő öt, vagy esetleges tíz perces beszédem sem tudná már megváltoztatni véleményét. Ismertem már apát, de magamat is, így nem fogom feladni. Felsóhajtottam, majd kezem az övében tartott újság felé lendítettem.

-          Jaj, ne már apa, hisz a médiában dolgozol, tudod, hogy ezek kitalációk, a cikkek hazugságok, és én majdhogynem teljesen ártatlan vagyok – láttam, hogy felcsillan a szeme, szólásra nyitja a száját, és máris éreztem, hogy vagy valamit elrontottam, vagy van még a fekete zakóhoz tartozó nadrágzsebben egy-két meglepetés.

-          Majdhogynem Édes, majdhogynem. Ezt a cikket például mi magunk adtuk ki, ezzel a képpel – nyújtotta át az első újságot, rámutatva a hosszú szövegre, amelynek már a címe sem tetszett.

-          Máris románc? Ki az idegen lány? Apa! – Csattantam fel és képtelen voltam tovább ülni.

Hirtelen hagytam ott a bőrkanapét, és apát megkerülve hangosan kezdtem el felolvasni a bevezető sorokat.

Az idegen lány, akit a napokban feltűnően sokszor látni a fiú banda tagjai körül, szinte még mindenki számára ismeretlen, a vérbeli rajongók azonban már közellenségként tekintenek rá. Bár még semmit sem tudunk róla, beleértve a nevét sem, sőt, egy elcsattant csókról sincsen még tudomásunk, a magukat Directionereknek nevező rajongók máris kikutatták a nevét, hogy ki ő, és hova jár iskolába. A fiatal szépségnek úgy látszik, akad félnivalója főleg, ha a magánélete és adatai kikerülnek az eddig csak internetes berkekből, így már nem csak a Twitter, vagy éppen a Facebook felhasználói fognak róla mindent tudni.

Azt hittem nem kapok levegőt. Legalábbis ezt gondoltam egy teljes percig, amíg feldolgoztam az előbbi irományt. Aztán növekedni kezdett bennem érzés, amit nem tudtam, és nem is akartam visszafojtani.

-          Ez mégis mi a büdös franc? Miért irkáltok rólam? És mégis mi az, hogy tudják ki vagyok? Ez… ez hihetetlen! Meg kell állítanod! – Pillantottam fel apára kitágult, ijedt pillantással, majd vissza az újságra hápogva. – Ez…

-          Én figyelmeztettelek, nem? Már nem tehetek semmit, éppen ezért ejtjük meg most ezt a beszélgetést. Nem tudlak már kikerülni, muszáj, hogy veled is foglalkozzunk. Te vagy az egyetlen lány, akit a fiúk mellett lehet látni, és ha nem mi írunk rólad információ dús cikkeket, akkor más fog, méghozzá csupa hazugsággal fűszerezve. Te vagy a téma Londonban, és világszerte az interneten azoknál, akik már ismerik a bandát. Nem tehetek mást, muszáj rólad beszélnem. Sajnálom, Olivia, de értsd meg, egy csapat tagja vagyok, és nem húzhatok mindenkit vissza csak azért, mert a lányom vagy, és nem szeretném kiteregetni a magánéleted. Ha nem akarod ezt, ne találkozz velük! Ne beszélj velük, kerüld a feltűnést, és elmúlik a személyed kavarta porvihar. De most… - sóhajtott fel, és reményvesztetten emelte rám kedves, törődő tekintetét, amin valóban látszott, hogy sajnálja, hogy így alakult. – Most kénytelen vagyok értesíteni róla téged, hogy a neved holnap minden bizonnyal megjelenik az újságokban.

Sokkolódva, összetörve, fáradtan rogytam le az egyik hatalmas fotelba. A szemem sarkából láttam, ahogy öt ismerős alak jelenik meg az ajtóban, mind engem nézve. Kezem az újsággal együtt ernyedten lógott le a testem mellett. Nyugodt élet, mosolygó arcok, csendes mobiltelefon, tánc, azt hiszem, itt az idő, hogy elbúcsúzzunk.

-          Azért elmondhatom a védekezős érveim? – pillantottam fel apára, aki erre elmosolyodott, majd felállva elém sétált, és egy simogatás kíséretében lágy csókot lehelt a fejemre.

***

Gondolván, hogy egy kis hétköznapi munka majd eltereli a figyelmem, apával való beszélgetésem után, első utam a szobámba vezetett, ahol a rendetlenséget elsődleges szempontnak tekintve úgy döntöttem, hogy itt az ideje egy nagytakarításnak. Ruháimat ledobáltam a fotelből, az ágyról és az íróasztalról, majd a szennyes huzatot lehúzva elkezdtem a több órás programot. Dúdolva léptem a szobámban lévő erősítő felé, ahol egy gombnyomással bekapcsoltam a rádiót.

-          Akkor most hallgassuk meg a One Direction feldolgozásában a Tornt. Úgy hallottam, hogy a srácok már elkezdték az első lemezük előkészületeit, és lassan lehet, hogy érkezik egy saját számuk is. Igaz ez Mike?

-          Pontosan, szá…

-          Ja, nekem ennyi pont elég is volt – nyomtak ki a készüléket.

Nem hagytam, hogy az előbbi beszélgetés után valami megint felidegesítsen, így mosolyt erőltetve az arcomra léptem a laptopom elé, összekötöttem azt a kis hangfalaimmal, és a saját lejátszási listán indítottam el iTunes-ban. Itt nem lehet semmi hiba.

Hihetetlen, hogy mióta itt vagyok nem sikerült dűlőre jutnom a fiúkkal, még mindig nem vagyunk barátok, de már idegenek sem egymásnak. Talán, és csak erősen kiemelve van ez a talán, megkedveltem őket. Jól érzem magam a közelükben, mert ha nem is szándékosan, de megnevettetnek, és mosolyt csalnak az arcomra. Mindig ott vannak, amikor a legnagyobb szükségem van rájuk, és a maguk nemében talán még kedves srácoknak is mondhatnám őket. Harryt, aki a nyers őszinteségével elárulta, hogy semmit sem szeretne jobban, mint lefektetni, Liamet, aki már a kezdetektől a legszimpatikusabb mind közül a kedvességével és figyelmességével, Niall, aki csak egyszerűen aranyos, és láthatóan Hannah párti, Louis-t, aki… Nos, aki úgy érzem életem egyik nagy kihívása, mert semmihez sem ért annyira jól, mint a felbosszantásomhoz, a piszkálásomhoz, és ahhoz, hogy csípősen odaszóljon nekem minden adandó alkalommal. Végül pedig itt van Zayn, aki… hm, mondhatni tökéletes?

Ha túlteszem magam a saját félelmeimen, kétségeimen, akkor nem tagadhatom tovább, hogy igenis szimpatizálok a fiúkkal, még ha emellett megállja a helyét az a tény is, hogy egyáltalán nem akartam velük találkozni, szórakozni, nevetni, táncolni, vagy flörtölni.

Felsóhajtottam és lehuppantam az ágyam szélére. A puha matrac könnyedén süppedt be a súlyom alatt, és kényelmesen hívogatott, hogy dőljek végig rajta. Engedtem a csábításnak, mialatt csak azon jártam az agyam, hogy saját magam akadálya vagyok a boldogságom elérésében. Lehet, hogy jól szórakoznék, ha elengedném magam, és nem foglalkoznék azzal, hogy hírességek a barátaim. Lehetséges. Ellenben azzal is tisztában vagyok, hogy mi annak az oka, hogy visszafogom magam, és hogy inkább azt szeretném, bár ne lennének az életem részei, és ez pedig az a felhajtás, ami övezi őket, és mióta azok az idióta képek elkészültek engem is. Én nem akarok címlapokon virítani, nem kívánom azt, hogy fotósok legyenek a nyomomban, sem pedig azt, hogy sikítozó, rajongók vegyenek üldözőbe, ami életre-halálra megy. Nincs helyem abban a világban.

Szeretném, hogy felfigyeljen rám a világ. Tetszik az elképzelés, hogy megismerjék a nevem, és hogyha valahova belépek mindenki felkapja a fejét, és ki vagyok. De ez mind csak akkor valósuljon meg, ha én érelem el a sikereket, méghozzá a táncommal. Azzal, hogy magamat képviselem, és valami olyat teremtek, ami érték, nem pedig azzal, hogy egy híresség barátja vagyok, és ezért írni kell rólam.

Tudatában vagyok ezeknek a tényeknek, de mélyen eltemetem magamban, mindenkinek jobb, ha nem vagyunk nagy puszipajtások a fiúkkal, így én úgy érem el a célom, ahogy én szeretném, őket pedig nem szedik szét a rajongók azt gondolva, hogy barátnőjük van.

Lehunytam a szemem, ahogy éreztem a lelkiismeretem fészkelődik bennem, karöltve azzal a belső érzéssel, amely engem véd, és amelynek legfőbb feladata, hogy segítsen boldoggá válnom.

-          De ha jól esik, miért nem engeded, hogy ne a félelem irányítson?

-          Tudod te jól, hogy miért. Mert valahogyan embernek születtem, és nem a tökéletes fajtának, aki mindig a helyeset cselekszi, és mindig tökéletes döntést hoz. A félelem irányít, nem a vágy.

-          Ja, csak így sok örömtől fogsz elesni.

-          Könnyű okosnak lenni külső szemlélőként, nem? Szép lelkiismeret vagy...

Két kezem a takaróra csaptam, majd egy hirtelen mozdulattal felültem, és a szobám ajtaja felé néztem, ahol Liam állt vállát lazán az ajtókeretnek vetve, kezeit mélyen zsebébe mélyesztve.  Fáradtan néztem rá, vártam, hogy megszólaljon, hogy elmondja, miért van itt, vagy, hogy magyarázkodjon a leskelődésért, ám ő csak állt, tekintetét rajtam tartotta, és láthatóan esze ágában sem volt megszólalni, vagy szégyent érezni, hogy csak úgy majdhogynem besétált a szobámba.

-          Mióta vagy itt?

-          Elég ideje, hogy lássam a belső vívódásodat – felelte könnyedén továbbra is megtartva a pózt.

-          És miért vagy itt? – tértem lassan a tárgyra, miközben kelletlenül felsóhajtottam, hogy ezt a beszélgetést is meg kell ejtenem ezen a csodálatosan napon.

-          Eredetileg azért jöttem, hogy megkérdezzem, miért sántítasz, de most már érdekel az is, hogy mi a belső problémád, ami miatt önmagaddal harcolsz – húzódott féloldalas mosolyra a szája, amire a válaszom egy ösztönös szemforgatás volt.

-          Tudod miért sántítok, ott voltál – vontam meg a vállam, és részemről befejezettnek nyilvánítottam a beszélgetést, ugyanis nem akartam kitérni olyan kicsinységekre, miszerint táncoltam ma, valamint másfél kilométert rohantam habzó szájú rajongók elől.

-          Sejtettem ezt a választ – lökte el magát támasztékától, miközben láthatóan mélyen megtöltötte tüdejét friss levegővel. Elém sétált és egyszerűen mondta azt, ami nyilvánvaló volt. – Ezért elmondanám neked, hogy tegnap még nem sántítottál. Tegnap már egész szépen tudtál lépkedni. Nos, mi a magyarázatod? – vonta fel kérdőn a szemöldökét, ami több szempontból is idegesítő és felháborító volt.

Egy, hogy merészel engem kérdőre vonni. Kettő, a stílus, amivel előadta a kérdést nem eltűrhető. Három, mégis mi köze van hozzá? Feltoltam magam az ágyamról, mosolyt varázsoltam ajkaimra, ami inkább gúnyos, és felszínes volt, mintsem kedves és vidám, kihúztam magam és egy lépéssel Liam elé álltam. Nem hátrált el, nem kapta fel a fejét, nem volt szaporább sem a lélegzetvétele, ahogy szinte súrolta a mellkasom az övét, továbbra is lenézett rám azokkal a nyugodt, határozott, és magabiztos barna szemekkel.

-          Tűnj a szobámból.

Kijelentés volt, nem kérés, mégis felbosszantott, ahogy Liam elmosolyodott kivillantva tökéletes fehér fogsorát, ellépett előlem, és tartva a rideg, nyugodt felszínt nekem hátat fordítva az ajtó felé indult. Összezavarodva néztem alakja után mindaddig, míg az utolsó lépésnél hátra nem fordult és nevetve meg nem szólalt.

-          Ja, és a srácokkal csináltatunk neked és magunknak is egy nyakláncot, „best friends forever” felirattal, ha nincs ellenedre.

Valószínűleg kitűnő reflexeinek köszönhette, hogy a sikerült időben kitérnie felé repülő párnák elől, amik a tőlem telhető legnagyobb sebességgel követték egymást, mindannyian egy célért küzdve, hogy eltalálják a csinos arcot.

Nevetve dobtam le magam egy pillanatra az ágyra, majd feltöltődve valamiféle hihetetlenül feldobó, és kellemes érzéssel felpattantam onnan és folytattam a rendrakást.

/Hannah/

Csöndben ültem a szobámban, miközben az utolsó beadandó dolgozatomat gépeltem. Meleg, fülledt idő volt kint, meglepően gyorsan változott meg az idő, így most pólóban és rövidnadrágban ültem a számítógép mögött, miközben jobb oldalamról a nyitott ablakon keresztül a hűs szellő simogatta a bőröm. Lomhán az órára pillantottam, ami már jócskán éjjel tíz órát mutatott, egészen pontosan tizenegy perccel múlt el. Éreztem, ahogy lassan elhatalmasodik felettem a fáradság, ugyanis a következő, és egyben majdhogynem záró mondatot már negyedszer próbáltam megfogalmazni, mindhiába. Elolvastam az előtte lévők szavakat, de nem fogtam már fel a jelentésüket, a mondatok összemosódtak, és a szöveg is már csak egy fekete paca volt a fejemben.

Hatalmas ásítás közepette dőltem hátra a székben, kezeim a plafon felé nyújtva, hátha így friss oxigént juttatva a szervezetembe képes leszek még minimum öt percig koncentrálni és befejezni a dolgozatot. Könnyes, álmos szemmel néztem újra farkasszemet a betűimmel, amikor a közösségi portálomon egy kis piros egyes jelent meg az új ismerősöknél. Pillanatok alatt eltűnt az előbbi sunyi álmosság a szememből, és érdeklődve nyomtam rá az alakokra, hogy megtudjam ki az új leendő ismerős.

Niall James Horan. Niall. Homlokom megemelkedett, szemöldököm felszökött a csodálkozástól, mégis a pillanat hevében rányomtam az adatlapjára. Tudtam, hogy ostobaság, hisz ezzel a névvel, Niall képével tucatnyian vannak fent a világhálón, mind csak másokat bolondít azzal, hogy elhiteti másokkal, ő az igazi. Ennek a jobbik változata, hogy csak egy fan, aki képeket és híreket posztol ki kedvencéről, és nyilvánvalóan kijelenti, hogy ő csak egy rajongó.

De a lap majdhogynem teljesen üres volt. Nem láthattam rajta semmit, csupán ismerősök neveit, ám azokat bejelölni nem tudtam. Volt köztük Liam Payne, Danielle Peazer, és még Paul Higgins is. Megtiltott az oldal bármilyen bejelölést, képnézegetést, vagy kommentelést, egyszóval elzárt ezen emberek elől, pedig tudtam kik ők, imádtam őket, de fogalmam sem volt róla, hogy van Facebook oldaluk. Már ha ez az övék egyáltalán.

Egyszer élünk alapon nyomtam rá a felkérés elfogadására, és hihetetlen, de ezzel a kattintással bebocsátást nyertem egy életbe. Megnyíltak előttem a képek, és sokkolva ébredtem rá a tényre, miszerint ez Niall személyes, és kissé eltitkolt profilja, amit csak a barátai, vagy legközelebbi ismerősei láthatnak.

-          Szia Szépség – villant fel egy kis ablak a monitorom alján, és amikor megpillantottam a hozzá társuló nevet hátraugrottam.

Éreztem, ahogy enyhén megremeg a szék a mozdulatomtól, és éppen csak egy pillanat választott el attól, hogy ne boruljak hátra, valahogyan sikerült ülve maradnom, és hitetlenkedve merednem a monitorra. A férfi neve még mindig kéken villogott, amikor én még csak levegőért kapkodtam, és két perc elteltével egy újabb üzenet érkezett. Kitoltam magam alól a széket, és lassan, kimért mozdulatokkal felálltam. Megkerültem az asztalt, és lábujjhegyen osontam el az ajtómig, ahol beakasztottam ujjaim annak szélébe, és rátámaszkodva kilestem a folyósora, hogy nem-e valami kandi kamera műsorban szerepelek. De a kinti rész sötét volt és elhagyatott. Csöndesen csuktam be az ajtót, majd még mindig szökellve az ablakomhoz siklottam. Se egy létra, se egy sunyi fényképezőgép, sőt mi több, egy lélek sem járt az utcán. Remegve nyeltem, miközben becsuktam az ablakot, bukóra állítottam, majd összerántottam a sötétítőfüggönyt.

-          Tudom, hogy ott vagy, most igazoltál vissza, szóval lebuktál – olvastam el a friss üzenetet, amikor újból az asztalnál álltam.

-          Szia – ütöttem le hevesen remegő ujjakkal a négy betűs szót, amire válaszul egy mosolygós fejet kaptam. – Te fake vagy – jelentettem ki, és most, hogy meggyőztem magam arról, hogy ez nem az igazi Niall Horan, rögtön jobban éreztem magam.

Hirtelen jött önbizalmam kihasználva visszahuppantam a székbe, és mindössze egy pillanatra rándult össze a gyomrom, amikor láttam, hogy a személy a másik oldalon a csevegőben ír.

-          Hm… Megértem az aggályaid, de ezt figyeld – kaptam a frisset, ami felkeltette az érdeklődésem, és immár hátradőlve vártam a nagy meglepetést.

Nem kellett sokáig néznem a fehér képernyőt, a következő pillanatban egy szőke arc bukkant fel a monitoron. Niall lazán összerázta a haját, majd gitárral az ölében integetett nekem a kamera másik oldaláról. A szám elé kaptam a kezem, hogy elfojtsam a hangosan feltörni készülő nevetésem, és másodpercekig csak Niall-t néztem, ahogy hol vidáman integet, hol pedig a billentyűzetet bújja, hogy írjon nekem.

-          Na, hiszel nekem?

-          Egye-fene, kapsz egy esélyt – nevettem idétlenül, miközben gépeltem, és ha már nem láthatja, egy nevető smiley-t is pöttyintettem a mondatom végére. Idiótának éreztem magam, hogy a teljesen üres szobámban egy magam kacagok, mint valami őrült.

-          Skype? – emelte maga elé egy kézzel írott papírlapot, és kérdőn megemelte a szemöldökét. Egy másodperc múlva lapozott egyet, hogy felfedje a szöveg folytatását. – Gitározok és énekelek neked, ha igen.

-          Őrült! – küldtem el az üzenetem, majd megnyitottam a kék logós csevegőt, és a fejemre húztam a mikrofonos fülhallgatóm.

Nem hiszem, hogy életemben még egyszer valaha előfordult volna, hogy ilyen sebességben dobogjon a szívem, mint akkor, amikor a hívására vártam, és meghallottam, ahogy megcsendül a program.

/Olivia/

-          Kicsim tudom, hogy alszol, de apáddal jelenésünk van egy összejövetelen, az egész nem tart tovább szerintem tíznél, szóval körülbelül három óra múlva itthon vagyunk. Reggelit találsz a hűtőben. Ja, és kölcsön kértem a kis fekete táskád, aminek tartalmát az asztalodra szórtam, válogasd ki – csukta be anya maga mögött az ajtót, miután kopogás nélkül rontott be hozzám, széttúrta a szekrényem azt gondolva, hogy erre a robbanásszerű érkezésére még nem keltem fel.

-          Ki a franc rendez bármit is reggel hét órakor? – morogtam immár a csendes szobának, és megelőzésképp a fejemre húztam a nagypárnám, miközben hasra vágtam magam.

Az egyetlen napom a héten, amikor nem kell bemennem az iskolába papírokat intézni és aludhatnék akár délig is, erre megjelenik anya, a tornádó, és bár kedvesen, de határozottan erőszakol ki belőlem egy hajnali kelést.

Percekig, hosszú percekig győzködtem a testem, hogy igenis vissza tud aludni, és csak azért is keljünk legkorábban délben, de erősebbnek bizonyult a test, mint az elme, így pontosan hét óra harmincnyolc perc volt, amikor durván, és erősen szitkozódva lerúgtam magamról a takarót, majd az elkövetkezendő két percben, hogy megbűnhődjön minden eddig és ezután elkövetett hibájáért addig rugdostam, míg kapkodni nem kezdtem a levegőt, és azt nem éreztem, hogy idegesség nélkül ki tudok kelni az eddig meleg fedezékemből.

Anyáék általában korán kelők, és rögtön ahogy tudják, elhagyják az emeleti hálószobájukat, és a nappaliban, illetve a konyhában tevékenykednek tovább indulásukig, amik viszont már a földszinten találhatók. Nem egyszer ért már az a megtiszteltetés, hogy anya kedves keltési módszereit rajtam tesztelte, amit én meghálálva azt a nagyszerű dolgot eszeltem ki, miszerint, amint kipattantam az ágyból erősen dübörögve járkálok fel s alá a szobámban, hogy érezze, kettőn áll a vásár. Ezen a reggelen is ezt a taktikát választottam, érdektelennek mutatkozva afelé a tény felé, hogy már nem tartózkodnak a házban. Mérgesen csaptam be magam mögött a fürdőszobaajtót.

/Harry/

Egy korai interjú után ültünk együtt a villában, lévén, hogy semmi dolgunk nem akadt éppen, valamint, hogy kaptunk egy szokatlanul arrogáns, bántó videót, és ha őszinte akarok lenni, valamint nem túl udvariasan fogalmazni, akkor egy bassza meg is elhagyta a szám. Louis hozta be a gépét a nagyszobába, ahol éppen egymásnak passzolgattuk a kis stressz labdát, azt a célt testesítve meg, hogy éppen akinél landol, mondjon magáról vagy egy bensőséges titkot, vagy egy dalszöveg részletet, ami rajta lehetne az albumon. Hihetetlen, de beválik a terv, ugyanis már nem egy dal kezd ezzel a módszerrel összeállni. Egy mozdulattal ült le az egyik fotelba, az asztalra helyezte a laptopot, és intett minket maga köré, azzal a címszóval, hogy ezt látnunk kell. Már ott nem tetszett a dolog, amikor megpillantottam az első képkockát, amin Max vigyorgott kissé ittasan a kamerába, ráadásul fölötte villogott a cím is, miszerint: The Wanted véleménye a One Directionről. Ezt csak tetőzte ama felfedezésem, hogy ez a videó azon a bennfentes bulin készült, amin a lemezszerződésünket megünnepelni kívánó emberek vettek részt. De ezek szerint a pontosabb megfogalmazás az lenne, hogy olyanok is.

-          Ez komoly? – meredt Liam Louis-ra, aki az érdektelen résznél máris megállította a videót, hogy feldolgozhassuk.

-          Még nem tudják ezzel mit indítottak el. Mégis mit képzelnek magukról?

Pontosan tudjuk, hogy mit képzelnek magukról, csodálatosak, ők szarták a spanyolviaszt, hogy jól néznek ki, csodálatos a hangjuk, és hogy rajtuk kívül egyetlen másik fiúbanda sem létezhet az országban. Nem kíváncsiak ránk és mindenképpen el akarnak mindet törölni a zenetörténelemből, ahova mellesleg még be sem írtuk magunkat.

-          Igazából, ha nagyon pontosak akarunk lenni, akkor csak Max mit képzel magáról – javította ki Louis-t Niall megvonva a vállát.

-          Leszarom, és kurvára nem akarok pontosan fogalmazni. Bárhogyan is nézem mindegyik egy szarházi, semmi joguk nincs így fogalmazni és ilyet mondani egy riporternek.

-          Ki mit mond a riporternek? – lépett be jókedvűen Zayn a nappaliba, kezében egy almával, amit szórakozásképp dobálgatott a plafon felé.

-          Max George azt nyilatkozta a One Directionről, hogy egy „nyávogós buzi banda, akiket csak a helyes pofijuk miatt szeretnek a tizenéves csitrik, és akiknek hangja pontosan egyenlő a nullával. Nem érti, hogy hogyan is hasonlíthatja valaki össze akár szóban is a The Wantedot a One Directionnel.„ – idézett a tőle telhető legnagyobb pontossággal Niall, akit láthatóan inkább szórakoztatta a vélemény, mintsem felhúzta volna.

-          Ó, szóval már személyeskedünk is? Mit mondott még? – telepedett le mellénk és Lou már el is indította neki a videót.

Volt még valami az idegesítősségünkről, arról, hogy kisfiúk vagyunk, és hogy gyerekesen viselkedünk, valamit, hogyha szexre vágyunk mindössze a tizenkét éves kislányok rohannának utánunk. Én személy szerint nagyon szívesen felkerestem volna az összes Wantedos kis köcsögöt, és megmutattam volna, hogy mennyire vagyunk kisfiúk, és hogy végeredményben ki is a buzi, de ahogy megláttam Zayn ködös tekintetét, úgy éreztem elvégzi majd helyettem a piszkos munkát. Ujjpercei elfehéredtek, ahogy erősebben szorította az almát, miközben az éppen felbukkanó Tom arcát vizslatta, aki röhögve közölte mégis mi az a haj, amivel Zayn malik rendelkezik?

-          Ó, öcsém, ha olyan fejem lenne, mint neked, a hajam lenne az utolsó dolog, ami miatt aggódnék – sziszegte a képernyőre az érintett, majd a következő pillanatban az alma egy roppanással több részbe tört, melyek koppanva értek földet. – Végük van!

Ezzel a végszóval pattant fel a kanapéról és vette célba a bejárati ajtót, ahol megállás nélkül, anélkül, hogy hezitált volna, feltépte azt és kilépett a villából. Előre meggyászoltuk a háborúból vesztesen kikerülő még rejtélyes feleket egy perces néma csönddel, majd mindannyian szinte egyazon pillanatban néztünk egymásra.

-          Szerintetek nem kéne hívnunk vagy Pault, vagy a rendőrséget?

-          Ja – merengett Louis maga elé nézve, majd egy széles mosoly terült szét az arcán, és csillogó tekintettel nézett fel. – Vagy mehetnénk Zayn után szétverni a gyíkokat.

Nem volt szóban kifejezett válaszunk, egyszerűen kaptuk fel kabátunkat az ajtó melletti fogasról, és csaptuk be magunk után az ajtót.

/Olivia/

Egy hosszú meleg fürdő, egy gyors hajszárítás és felöltözés után lazán felöltözve ültem az ágyam szélén és egy darab cetlit szorongattam. Elgondolkozva forgattam meg ujjaim között újra és újra, miközben a hosszú percek alatt rongyosra hajtogattam. Ajkaimba harapva pislogtam egyre többször az íróasztalomon heverő telefonom felé, de még egyszer sem határoztam el magam oly mértékben, hogy kézbe vegyem azt, és tárcsázzak. 

Amikor kijöttem a fürdőből valamiért úgy tettem, ahogy anya kérte, és letelepedve a székemre elkezdtem szétválogatni a kiszórt szemetet, ami az asztalon terült el. Zsebkendők, szájfény és szempillaspirál, egy szemceruza, blokkok, és egy kis papírdarab, amin egy név és telefonszám állt. Hunyorogva néztem a gyűrött betűket, hogy kibogarásszam ki is az, de mikor végre sikerült elolvasnom a nevet, akkor sem lett világosabb, hogy hogyan is került hozzám a szám, ki is ez a bizonyos személy, és hogy mikor adhatta oda ezt nekem.

Először anyára gyanakodtam, és arra, hogy többször is volt nálam a táskája, minta hányszor elkérte, és ez a szám is egy eredménye valamelyik apával közös hajnali találkozójának, aztán beugrott, hogy mióta Angliában vagyok, egyetlen partin vettem részt, és akkor is ez a táska volt nálam. Akkor kissé ittas állapotom miatt csupán halvány emlékek elevenedtek meg lelki szemeim előtt, amikor megpróbáltam felidézni egy arcot, vagy a percet, amikor megkaptam a papírt. Tehetetlenül maradtam a telefonszámmal és a névvel.

Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet lenne felhívni az illetőt, hiszen bármi lehet, akár gyilkos is, aki csak arra vár, hogy csörögjek, lenyomozhasson, és megöljön. Bár akkor nem tudom, hogyan jelenhetett volna meg egy VIP partin. Sosem lehet tudni, hogy hogyan is dolgoznak a mostani bérgyilkosok.

Nő vagyok, kíváncsi vagyok, és ebben az esetben egyetlenegy módja volt annak, hogy megtudjam az igazat, mégpedig, ha csörgetem a telefont. Tudtam, hogyha bárki tanácsát kérném elutasításba, és óva intésbe ütköznék, hacsak egyenesen meg nem tiltják, hogy kutakodjak, így ahelyett, hogy elgondolkoznék a rosszabbik eshetőségeken felálltam az ágyról, és kissé hevesebben dobogó szívvel kezembe vettem a mobilom. Biztos, ami biztos alapon privát számként állítottam be a sajátom, és csak ezután tárcsáztam az angol számot. Lassan emeltem a fülemhez a készüléket, mialatt idegesen nyeltem. Csörgésről csörgésre jobban remegett az egész testem, és szűkült össze a gyomrom, míg végül egy kellemes férfihang nem szólalt meg.

-          Halló?

Mély levegőt vettem, és magam elé emeltem a papírt, hogy leolvashassam a nevet.

-          Nathan Sykes?

-          Kivel beszélek?

Gyanakodón kérdezett vissza, mintha addig nem lenne hajlandó válaszolni, míg el nem mondom, hogy ki vagyok. Mégis ki az, aki megadja másnak a számát, és nem úgy veszi fel a telefont, hogy bemondja a nevét? Idegesen doboltam az ujjammal az asztalom oldalán gondolkozva egy másodpercig az udvarias válaszon, ami még nem fedi fel az igazságot, és nem fogja megtudni rögtön a második percben, hogy hová kell eltaxiznia, ha el akar tenni láb alól.

-          Nem mindegy? Én hívtalak, és te adtad meg a számod, szóval gyakorlatilag számítanod kellett volna a hívásomra – tört fel belőlem az elfojtott idegesség szavakban, ami így egy kissé nyersnek és gorombának tűnt. Azt hiszem, az ilyen bemutatkozásaim miatt nem kedvelnek igazán az emberek.

-          Ó, Olivia? Olivia White? – mintha mosolygást hallottam volna a hanglejtésében.

-          Nem mondom meg, amíg nem tisztázod, hogy gyilkos vagy-e vagy sem – mondtam határozottan, mire a vonal másik végén egy visszafogott, de vidám nevetés harsant fel.

-          Nem, nem vagyok. Kissé érdekes helyzet, hogy nem vagy tisztában a nevemmel, de örülök ennek. Tudnánk találkozni?

-          Azt sem tudom ki vagy, és hogy miért adtad meg a számod, meg persze, arról sincs fogalmam, hogy mit akarsz tőlem. Szóval csepegtess még információt, ha találkozót akarsz – háborodtam fel a rögtöni kérdésén, miközben az ágyamhoz sétáltam és immár sokkal nyugodtabban ereszkedtem le a szélére.

Talán nálam az ismeretlen, és a hirtelen jövő dolgok félelmetesek ezért izgulok, és egyfajta izgulós idegesség lesz úrrá rajtam, viszont abban a percben,a hogy felbosszantanak az izgulás elszáll, és marad helyette az újfajta érzés. Ilyenkor már az sem számít, ha gyilkos, és már kopogtat az ajtómon.

-          Jól van, igaz, igaz – nevetett halkan. – Tudom, hogy táncos vagy, méghozzá a tökéletes fajtából, és hogy voltál meghallgatáson az akadémián. Ismerősöm látott, nekem pedig éppen ilyen lányra lenne szükségem. Elmesélem a részleteket, ha velünk ebédelsz ma.

-          Velünk? – szaladt fel a szemöldökömmel együtt a hangom is, ahogy meghallottam a többes számot.

-          A csapatommal – válaszolt gyengéden, mire eszembe jutott egy halvány kép, ahogy néhány fiú intett neki azon a bizonyos pár nappal ezelőtti éjszakán. Gondolkozva döntöttem oldalra a fejem.

Körbenéztem üres, tegnap óta rendben tartott szobámon, és még csak most tűnt fel, hogy sütött a Nap. Anyáék nincsenek itthon, Hannah suliban van, nekem pedig van egy sokkolóm. Nagy bajom nem eshet és vágyom a Napsütésre, még ha angol is.

-          Hm – botorkáltam el az ablakomig, ahol elhúztam a függönyt, és egy pillanatig élveztem a Napfény forró érintését a bőrömön. – Legyen – bólintottam megadva magam.

-          Tökéletes. Akkor fél egykor találkozzunk… Öm, hol is lenne jó neked? – Ó, milyen figyelmes egy leendő gyilkostól.

-           Trafalgar Square, Nemzeti Galéria főbejárata.

-          Ott találkozunk. Viszlát Olivia – búgta lágyan.

Beleborzongtam a hangjába és csak egy halk sziára futotta tőlem, mielőtt megszakította volna a vonalat. Végighordoztam a tekintetem az embereken az utcán, akik pólókban, és néhol rövidnadrágokban mászkáltak. Akkor azt hiszem, nekem mindenképpen szükségem lesz egy pulcsira, és hosszú nadrágra – vontam le a következtetést, és a gardróbom felé indultam.