2013. december 30., hétfő

Chapter 22



Sziasztok!

Köszönöm mindenkinek a türelmet, megértést és azt, ha van még aki olvas! Boldog karácsonyt kívánok így utólag, és előre pedig hihetetlen boldog új évet! Sikerekben, álmokban és azok megvalósulásában, boldogságban és egészségben gazdagot kívánok! :)
Zenék vannak a fejezet alatt, kérlek hallgassátok, mindössze talán három darab van! 
Jó szórakozást nektek! :) 
Oh, és Ági darling, thank you for your comment, you made my day! :) 


"I wanna lay beside you"




/Olivia/

Emlékszem mindenre. Minden egyes jelentéktelen pillanatra, érzésre. Emlékszem az illatokra. A gondolataimra. Az érzéseimre és az arcára. Láttam az arcát, és akkor éreztem először azt a fajta félelmet, amit soha többet életemben nem szeretnék átélni. Kezdetben hallottam a sikítozó, őrjöngő tömeget, láttam az izgatott arcokat és éreztem, hogy bennem is megfogan egy érzés. Az a fajta izgatottság, amiről Jake beszélt. Amitől egyszerre éreztem, hogy félnem kéne, de mégis izgatott voltam és vidám. Akartam, hogy abbamaradjon az autók motorjának túráztatása, akartam, hogy halljam, ahogy megcsikordulnak a kerekek, és kilövünk előre, leelőzve a másik kocsit, és akartam érezni, ahogy szinte a semmibe száguldunk, és hangsebességgel vesszük be a kanyarokat.
Azt hiszem éppen ez volt a lényeg, hogy érezzek. Élni akartam és érezni azt.
Tudtam, hogy amikor bevesszük a kanyart, fékeznie kell és visszaváltani, hogy a maximális erőt fejtsük ki, és a sebesség megfelelő legyen. Izgatottan markoltam a bőrülésem szélét, ahogy Jake csak húzta, és egyre jobban húzta ki a kocsit, majd a megfelelő pillanatban kuplungra tette a lábát és váltott. A szeme tágra nyílt és a fékre lépett. Láttam, hogy teljesen lenyomta a lábát, satuféket nyomott, mi pedig pont ugyanúgy gyorsultunk tovább. Ijedten néztem az arcára, miközben ő csak az utat figyelte, és igyekezete a kocsit uralma alatt tartani.
Mindent pontosan jól láttam, és éreztem, mintha minden érzékem az általános, mindennapi tompaságát levetette volna magáról és kifinomult volna. Féltem és reszketve vettem levegőt. Láttam a fényeket, éreztem a motor felől jövő éget szagot, és az általános tévhittel kapcsolatban nem az életem pörgött le előttem, hanem a jövőt láttam. Ahogy az autó először nekicsapódik a fának, majd a mellette lévő betonfalnak, ami végleg megállítja. Az egyetlen dolog, ami a leginkább elborzasztott az az a tény volt, hogy minden becsapódás legjobb esetben is az én oldalamat éri. Minden becsapódás.

/Zayn/

Ahogy satuféket nyomtam és kivágódtam a kocsiból, hogy Jake-é felé induljak, gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben. Féltem, hogy valami baja esett. Rettegtem, hogy nem mondtam neki, és lehet, hogy soha többé nem is mondhatom, hogy kedvelem. Könnyekkel küszködtem mikor arra gondoltam, hogy mindkettőjüktől úgy váltam el, hogy megbeszéletlen problémáink voltak és nem tudták, fontosak nekem, nem számít mi történt. Összeszorult a gyomrom, szinte görcsben volt az egész testem, és bár minden erőmmel futni akartam és mozgásra ösztönözni az izmaim, képtelen voltam akár mozdulni is. Futottam, de mintha csak távolabb lett volna a füstölgő autó. Remegett a kezem, miközben a zsebemhez nyúltam, nálam van-e a telefon, ha mentőt kéne hívnom.
Semmire sem tudtam gondolni, csak arra, hogy mi van, ha már nem él, és nem tehetek érte semmit? Nem akartam ezt a képet látni, még csak erre gondolni se és magamban kántáltam a szöveget, mégis tisztán láttam lelki szemeim előtt az összeroncsolódott testeket. Olyan volt a bensőm, mintha az eszem és a szívem a szemem előtt háborúztak volna, és most mindennél jobban akartam, hogy a szív győzzön, és a reményeim, az imáim igazolódjanak be.
Mintha a sötét gondolatok, és a félelem egy létező szörny lett volna, úgy szívta el körülem a levegőt. Fáradtam és féltem, ahogy közelebb érve megpillantottam az autót a füstön át, melynek oldala a betonfalnak csapódott. Az Ő oldala.

/Liam/

Csöndes kávézó otthont idéző hangulattal, sehol egy fotós, vagy illetlen rajongó, aki sikítozással adná tudtom, hogy imádja a munkásságom, és sehol egy riporter, firkász, kivéve azt az egyet, aki éppen velem szemben ül, és aki a húgom legkedvesebb és legjobb barátnője, egyben családi barát.
Nem tudom mivel beszélhetett rá erre a kisebb beszélgetésre, tudom, hogy nem adhatja ki a cikket a menedzsmentem beleegyezése nélkül, én pedig nem is adhatok interjút szintén a menedzsment nélkül, arról nem is beszélve, hogy pontosan tudom képtelen kihagyni a rengeteg számomra kínos, és egyáltalán nem vicces gyerekkori emléket, miközben majd lepötyögi miről is szólt ez a délután. Aztán publikálja és nekem végem.
-          És a nagyközönség mikor hallhat egy jó kis One Direction dalt? Esetleg elárulhatnád mikor jön egy klip – vigyorgott rám Katie szélesen a gépe mögül, én pedig immár sokadszor fáradtan felsóhajtottam, és nagyot kortyoltam a kávémból.
-          Tudod, hogy nem árulhatok el semmit. Nem is értem miért ragaszkodsz ehhez az „interjúhoz” – rajzoltam a levegőbe macskakörmöt. – Ha jön klip, az a közeljövőben fog megjelenni. 
-          Meglehetősen undok vagy, és már most fennhordod az orrod. Arrogáns lettél Payne!
-          Jól hallottam? – akadt belém a szó. Érdeklődve hajoltam előre, könyökömet az asztalra támasztva, hogy megbizonyosodjam, azt mondta, amit gondolok, hogy mondott, és hogy meg meri ismételni. – Szóval?
-          Arrogáns vagy!
-          Tudod te mit jelent ez a szó? – nevettem fel hátradőlve, és hallgattam, ahogy a női ujjak megállás nélkül pötyögnek a klaviatúrán. A baj csak az volt, hogy fogalmam sincs mit írt. – Amúgy pedig pontosan három perce még azt taglaltad, hogy szerinted fél évet sem fogok kibírni a kamerák kereszttüzében, hiszen túl kedves vagyok és gyáva. Vagy valami hasonló – legyintettem, és tekintetemmel az utcát kezdtem el pásztázni.
Tökéletes rálátásom nyílt London Hyde – parkjára a kávézónkból, így az embertömegtől sem elrettenő mókusoktól kezdve a dolgukra igyekvő embereken át, mindenkit szemmel tarthattam. Persze tagadhatatlan, hogy leginkább a mini shortos, és szoknyás lányok kötötték le a figyelmem, de remekül adtam a rideg, és érdektelen srácot. Legalábbis én így éreztem.
-          Mert az is vagy! – csukta le a gépe kijelzőjét, és határozottan húzta ki magát előttem.
-          Akkor meg?! – kérdeztem vissza nem várva választ, mire Katie megvonta a vállát, és tekintetét körbehordozta a helyiségen.
-          Lehet, hogy bennem van a hiba, de nem idevalónak érezlek – emelte fel a tekintetét, hogy a szemembe nézzen. – Többnyire egész kedves srácnak ismerlek, aki normális, és nem olyan seggfej, mint a fővárosban élők többsége. Attól félek, hogy a vidéki kedvesség és udvariasság egy szempillantás alatt el fog tűnni belőled, és paff, annyi volt annak a Liam Payne-nek, akit én ismertem – tárta szét a karját demonstrálva a „paff”-ot, ahogy ő hívta, ami mosolyt csalt az arcomra, de itt még bőven nem volt vége. – A másik lehetőség, hogy nem vagy annyira erős, mint amennyire hiszed magad, azt a Liamet fogod adni, akit az előbb mondtam, viszont azzal a stílussal itt nem fogsz érvényesülni. Nem leszel hajlandó átvenni a bunkó stílust, egyszerűen nem fog menni, így London bedarál. Ennyi – emelte meg a vállát újfent, majd maga elé húzta a poharát, és nagyot szívott a szívószálon át.
Nem válaszoltam, csak elvettem tekintetem a lányról, és újból a járókelőket néztem, akik most már szaporábban lépkedtek, megsejtvén, hogy a baljósan sötét felhők pár percen belül szinte biztos, hogy elöntik London utcáit. Nem feleltem, mert nem tudtam mit. Biztosan nem ismerem be, hogy igaza van, még akkor sem, ha tényleg így van. De nem tudtam, hogy így van-e. Lehet, hogy egyáltalán nem sejt semmit, és tökéletesen be fogok tudni majd illeszkedni a pörgő életbe és Londonba úgy, hogy nem változom meg. És ahogyan ezt a gondolat átsiklott a fejemen, rögtön tudtam, hogy hülyeség. Biztos, hogy változni fogok. Az fáj a legjobban, hogy jófiúnak tart, aki gyáva, és nem tesz semmit a rendszer ellen, mert nem a lázadó típus. Még ha tudom is magamról, hogy ilyen vagyok, még ha boldog is vagyok így, egy lánytól hallani szemtől szembe ilyen kritikát igen fájdalmas minden férfinak. Ilyenkor merül fel bennem a kérdés, hogy vajon ez az, amiért most sincs barátnőm? Talán nem ez kell a nőknek. Amúgy meg pontosan tudom, hogy milyen vagyok, és igenis van bennem vakmerőség és őrület. 
-          Nincs igazad! – jelentettem ki határozottan és eszem ágában sem volt még tovább gondolkodni azon, hogy most hazudtam-e, vagy sem.
-          Értem – bólintott, majd mosolyogva leszegte a fejét, és az abroszt tanulmányozta egy pár másodpercig. – És mit gondolsz hol fog tartani a csapat egy fél év múlva? Belefér ebbe egy barátnő? Mit tennél meg a csajért, ha a munkáddal, és a társaiddal kéne konfrontálódnod érte? 
-          Milyen kérdés ez? Ismersz, mindig tisztelettel bántam a barátnőimmel, és én sosem…
-          Jó, nem a rizsára vagyok kíváncsi, Rómeó. Sokkal inkább arra, hogy tudod-e, nem elég a tisztelet egy nőnek, az unalmas. Izgalom kell. Ha pedig eljön a reflektorfény, az életed tele lesz meglepetésekkel, mindenhol mindig mindenki ott lesz, az életed egy nyitott könyvvé növi ki magát. A kérdés az, hogyan bírnál el ilyen terhek mellett egy nővel.
-          Van egy olyan érzésem, hogy te nem egy nőről beszélsz, hanem konkrétan magadról Katie. Te vágy izgalomra? Mi van, téged untatott, ahogy a nőimmel bántam?
-          Ugyan Payne, menj már! – sütötte le a szemét, majd egy pillanat múlva már fel is nézett, és hirtelen minden villámgyors lett.
Összepakolta a gépét, minden papírját bedobta a táskába, kiszürcsölte a poharából az innivalót, és tíz másodperccel később úgy nézett rám, mint, aki el akar köszönni. Az a tipikus előrehajolás, feszült mosolygás, kapkodó lélegzetvétel, és a partner felé hajoló test egy pusziért.
-          Csá Payne, mennem kell, kezdődik az órám, de örültem – villantott felém újból egy az eddigieket is felülmúló leghamisabb mosolyt, majd felkapta a táskáját, és az esernyőjét.
Reflexből én is felálltam vele egyetemben, holott még eszem ágában sem volt elindulni. Érdekelt mi ütött belé, hogy miért rohan, és mégis miért hiszi, hogy így leléphet, de ezen kérdések közül egy sem jött a számra, csak a leghaszontalanabb.
-          És a cikk?
-          Amint kész, küldöm mailben – kaptam egy utolsó mosolyt, majd behúzódott mögötte a kávézó ajtaja, én pedig visszarogytam a székemre, és önkéntelenül is a Katie által mondott dolgokon kezdtem agyalni.
Lehet, hogy igaza van és kiesem?

/Louis/

Megijedek még magamtól is, amikor olyan düh tombol bennem, mint amilyet Harry gerjesztett, és tudom, hogy hova fog vezetni az utam. Nem tudom, ha nálam lenne egy egész kis kaliberű pisztoly, mikor használnám. Soha ne adjanak a lőtéren kívül nekem fegyvert.
Reszkettem a dühtől, ahogy leeresztettem a Colt Governmentemet, levettem a szemüveget a fejemről, és hátratűrtem a hangtompítót is. Kellemesen bizsergett a kezem a lövések erejétől, és végigsimítva az ujjtöveimnél, éreztem, ahogy lassan egy óra után kezd megkeményedni a bőr.
A szívem, mint mindig, most is egyre erősebben, és gyorsabban vert, ahogy a pisztoly kilövellte a golyókat az előttem több száz méterre lévő papírbábura. Éreztem az erőteljes lüktetést a bizsergő, zsibbadó csuklómban, a torkomban, és hallottam a fejemben a vér zubogását, miközben újra előtörtek bennem az érzések, a visszafojtott, kimondatlan szavak és gondolatok, így újra a töltények felé nyúltam, és megtöltöttem a pisztolyt. Még levegőt vettem, és anélkül, hogy visszahúztam volna a hangtompítót egy teljes tárat eresztettem a bábu fejébe és szívébe olyan ijesztő pontossággal, amit Carl már többször megdicsért. Állítólag soha nem szabad személyekre gondolni, vagy legalábbis olyanokra biztosan nem, akikkel napi kontaktusban vagyunk, és akiknél előfordul, hogy egy héten több összetűzésbe is keveredünk, hiszen akkor nagyobb az esélye, hogy megbolondulok, és egyszer a rácsok mögött végzem. Ezt szem előtt tartva soha senkinek nem mondtam még el, hogy Harry most épp az imént öltem meg, azt a Nate orvos gyereket vagy hatvanszor biztos, Liamet párszor, és azt a gondolatot, hogy megint Olivia jár a fejemben már egymilliószor, és ez az egyetlen dolog, ami nem öltött arcot. Ennél az érzésnél célirányosan csakis a szívre koncentrálok, és golyók százait eresztem a bábuba.
-          Végeztél, vagy kérsz még tárat? – érintette meg hátulról a vállam Carl, miközben lassan, komótosan mellém sétált.
-          Szerintem megleszek – válaszoltam kezemből letéve a pisztolyt, miközben a bábut méregettem, és az érzelmeimre, a dühömre koncentráltam, van-e bennem, de érezhetően máris sokkal nyugodtabb voltam, mint amikor megérkeztem, alig kevesebb, mint két órája.
-          Örülök – veregette meg a vállam kedvesen. – Még mindig azt mondom, meg kéne próbálkoznod azzal a katonai egyetemmel.
-          Ugyan Carl, egy nyálas popsztár vagyok, akit el fognak kényeztetni, miközben bedarálnak egy működő gépezetbe. El fogok tűnni. Mikor majd leáldozott nekünk, talán. De addigra kiöregedem. És most még élvezem, amit csinálunk. Nem vagyok elég kemény, hogy felvegyenek.
-          Tudod, hogy van egy ismerősöm az Interpol-nál, jó lennél – mosolygott kedvesen, majd elvette tőlem a pisztolyt és a kellékeket, majd magamra hagyott a szétlőtt bábuval.
Hogy mit kezdek az életemmel esetleg, ha a bandának nem jön be ez az éneklősdi, nem tudom. Igazság szerint semmiről sincs még a leghalványabb fogalmam se. Szerencsém, hogy van egy menedzsment, ami irányít minket így semmire sincs gondunk. Kapóra jönne egy pont ilyen a magánéletembe is, aki ha kell tudja milyen csaj kell nekem, és összehoz vele, ha pedig másra vágyom, csak egy kalandra, akkor azt oldja meg. Csakhogy ezt egyrészt gyávaságnak, másrészt lustaságnak hívják. Egy Tomlinson pedig csak nem hagyhatja ezt!

/Jake/

Olivia. Olivia volt az első és egyben egyetlen gondolatom is. Köhögve kaptam a mellkasom felé, ahogy a pillanatnyi ájulásomból újra magamhoz tértem, és beszívtam a levegőt. Élesen ért a tüdőmbe az oxigén, és hirtelen irdatlan fájdalmat éreztem a mellkasomban. Köhögő roham jött rám, de tudtam, hogyha elkezdem, csak még jobban fog fájni minden mozdulat, így igyekeztem szaporán nyelni, és megállítani a köhögést. Füst töltötte meg a kocsi belső terét, és az amúgy is homályos tekintetem sehol nem találta a lányt. Előrenyújtottam a fejem, és megpróbáltam a testem elhúzni az üléstől, amikor éreztem, ahogy valami ott tart. A biztonsági öv. Megmentette az életem, bár erősen a bőrömbe vájt. Gyenge, lassú mozdulatokkal nyúltam az övcsat felé, miközben igyekeztem minden halvány jelre figyelni: halk lélegzetvétel, szuszogás, esetleg motyogás, vagy a puha bőr érintése, de semmi.
Felszisszentem, ahogy az övvel együtt a bőrömből egy rész is távozott, majd a lány oldala felé fordultam, és megérintettem. A nyaki ütőeret kerestem, de nem tudom mit hittem, hiszen össze voltam zavarodva, remegett a kezem, és minden jel szerint én sem voltam teljesen jól, nem hogy valakiről megállapítsam van-e valami baja. Reményvesztetten vettem el felőle a kezem, és arc át kerestem a nevét kántálva, amikor kivágódott az autó mellettem lévő ajtaja, és Zayn fejét pillantottam meg.
-          Élsz? Bajod esett? Olivia hogy van?
-          Ne… nem tudom – nyögtem, és tudtam mi lenne a dolgom. Ki kéne pattannom a kocsiból, hogy Zayn bevethesse magát, és megmentse a lányt.
De mindenem fájt, és egyszerűen képtelen voltam a mozgásra. Alig kaptam levegőt, kapart a torkom, és nőtt a szúró fájdalom a mellkasomban. Nyögve dőltem hátra, miközben éreztem Zayn felém áradó nyugtalanságát és néma sürgetését. Tudtam, hogy a lány miatt aggódik.
-          Ki tudsz szállni?
Mindössze egy fejrázásra futotta, de ő ebből is mindent értett. Azonnal belül intett a többieknek, akik pillanatokon belül már meg is jelentek, és óvatos kezekkel alám nyúltak, hogy kihúzzanak az autóból. Zayn utasította őket, hogy vigyázzanak a mellkasomra, mert feltűnően szorítottam azt, és valószínűleg baj van. Hálásan hunytam le a szemem. Fáradt voltam, riadt, és mindenem fájt. Tudtam, hogy biztonságban vagyok, tudtam, hogy innentől minden rendben lesz. Ahogy megéreztem a kezeket a hátam mögött, a nyakam alatt és a karomnál, csak egy nevet mondogattam, és hagytam, hogy a fáradtság elnyeljen magával. Olivia.

/Zayn/

Remegtem, hevesen vert a szívem, és rettenetesen féltem. Képtelen voltam segíteni a többieknek kiemelni Jake-et, mert tudtam, ha hozzányúlnék, csak kirántanám, és máris arrébb tenném, hogy végre Olivia közelébe férkőzzek. Tudnom kell, hogy hogy van. Jól kell lennie.
Nem Jake oldala csapódott a falnak, ő mégis szarul nézett ki, és minden jel szerint megsérült. Ha neki ennyi elég volt, mi lehet a lánnyal?
-          Menj! – utasított Chuck, amikor Jake már nem volt a kocsiban, én pedig habozás nélkül a kocsiba vetettem magam, és a lány felé nyúltam.
A füst még a nyitott ajtók ellenére sem hagyta el a légteret, így alig láttam valamit, miközben Olivia arcát próbáltam megtalálni. Hajat, rengeteg sok hajat tapintottam a selymes bőr alatt, így tudtam, hogy célt értem. Magam felé fordítottam a kedves arcot, és felé hajoltam, hogy ellenőrizzem lélegzik-e. Egyenletes, de gyenge kifújások érintették az arcom, én pedig a megkönnyebbüléstől elmosolyodtam. Az övét a pillanat tört része alatt kikapcsoltam, és egyből ernyedt testét karoltam át, hogy kihúzhassam a még mindig füstölő, és életveszélyes autóból.
-          Hátrébb! Menjetek hátrébb! – üvöltöttem hátrafordulva, majd elkezdtem kúszva óvatosan magammal húzni Olivia ernyedt testét.
-          Zayn…Zayn – lehelte a nevem halkan, bennem pedig valami felszabadult. Egyrészt elöntött a megkönnyebbülés, hogy nagy baja nem lehetett, másrészről pedig az én nevemet mondta még úgyis, hogy nem volt eszméleténél. – Zayn.

***

Sosem volt még semmi olyan nyugodt, természetes, és megkönnyebbüléstől boldog, mint amikor Oliviával a fűben feküdtünk, kapkodtuk a levegőt, és a felhőmentes eget kémleltük.
Szorosan fogtam a kezét, miközben ujjainkat összefűztem, és a csillagok néma, és csendes táncát néztem. Nem örültem még ennyire soha egyetlen szuszogásnak sem magam mellett. Éreztem kezem alatt a bőre melegét, láttam oldalról, ahogy emelkedik és visszaesik a mellkasa, és minden tökéletes volt. Eltűnt az őrjítő félelem, és reszketés, ami mindaddig magához láncolva tartott, míg Jack meg nem vizsgálta a lányt, és kijelentette, hogy semmi komoly baja nem esett a sokkon kívül. Olivia magához tért, én pedig éppen felette söpörtem ki az arcából a haját, amikor kinyitotta a szemét, és hörgőn magába szippantotta a friss, lehűlt levegőt. Gondolkodás nélkül emeltem meg a felsőtestét, és a mellkasomnak szorítottam, miközben éreztem, hogy a megkönnyebbülés elönti a testem és egyszerre minden feszültség kiszáll belőlem.
-          Soha többet nem ülsz kocsiba, megértetted?  - suttogtam miközben erősen megszorítottam az ujjait az enyémek körül. Óvatosan és a lehető leglassabban fordítottam felé a fejem, mikor megpillantottam, hogy ő már rég így néz rám. – Senki, soha senki mellé nem ülhetsz be nélkülem. Én vagyok az egyetlen. Nem mehetsz el mellőlem. Soha – szögeztem le fáradtan a szemébe nézve, ahonnan tiszta fáradtságot, és megnyugvást olvastam ki.
-          Te vagy az egyetlen – formálta némán a szavakat még egy másodpercig a szemembe nézve, majd újra az ég felé fordította az arcát, és nagyot sóhajtott. – Az egyetlen.

/Hannah/

Vasárnap. A vasárnapok mindig annyira szépek és megnyugtatóak számomra. Egy buli után tudom, hogy ez a nap még itt van, hogy kipihenjem magam, mióta Niall az enyém tudom, hogy ezen a napon még vele lehetek lelkiismeret furdalás nélkül. Szép nap, amikor esik az eső, és kakaót szürcsölve az ablakomban ülve nézem az esőcseppeket, és szép nap arra is, hogy jó idő esetén a kertben olvashassak, vagy lustálkodva filmet nézzek egész nap.
A mai vasárnap viszont teljesen más. Élvezem, hogy a Nap besüt a vékony vajszínű selyemfüggöny mögött, amit néha meglibbent a szellő, így a sugarak melegséggel mosolyognak meztelen bőrömre, de a legjobb azért mégiscsak az benne, hogy az ébredés a csendesen szuszogó Niall mellkasán ért a csodálatos és egyben első bensőséges éjszakám után.
Sosem féltem még ennyire az ismeretlentől, az állítólagos fájdalomtól, mégis oly annyira megbíztam benne, és adtam át magam mindenestül, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy bármi rosszul sülhetne el. Amint a karjai közre zártak, és lágy csókokkal hintette be a testem, semmi sem volt félelmetes, vagy váratlan. Tökéletesnek és természetesnek tűnt minden mozdulata, tette és szava. Minden olyan volt, mintha előre meg lett volna írva. Minden.
Furán jó érzés volt lomhán mozogni és végigsimítani a meztelen mellkason, miközben fellestem, hátha felébred a szőke fiú, de egyelőre semmi jelét nem adta annak, hogy a számára láthatóan édes álmot elengedje. Innen nézve elképzelhetetlennek tűnt bármiféle rossz. Hogy bárhol a világban most szenvedjen valaki, éhezzen, vagy fázzon. Kizárt, hogy bármilyen rossz történjen a világban.
Az a furcsán marihuánás érzésem támadt, hogy szeretettel bármit helyre kehet hozni, és az megoldja az élet problémáit. Elmosolyodtam a gondolatokon, és azon, hogy egyáltalán ilyenek járnak a fejemben, nyilvánvalóan kiütközik rajtam, hogy több napja nem láttam a két lábon a földön járó, szarkasztikus, és zsémbes Oliviát. Ha hallotta volna előbbi eszmefuttatásom, nem kétséges, hogy képen röhögött volna. De semmi baj, ma hazajön, én pedig újra egy kicsit cinikussá válhatok.

/Szelina/

Elküldtem őt, és tényleg ki akartam törölni az életemből, hiszen úgy csöppent bele, hogy nem számoltam vele, és egyáltalán nem akartam, hogy részese legyen akárminek, ami velem kapcsolatos, mégis elmentem vele aznap este, mégis megadtam neki magam, teljesen meghazudtolva saját magam. Most pedig eltüntetném, tagadnám és kerülném, de megtalál. Véletlenül. Hiszen ahogy ott állt, látszott rajta, nem számított arra, hogy aznap este összefutunk. Fogalmam sincs mi van velem. Törlés, törlés, törlés. Csak ez jár a fejemben, de ezzel egyidejűleg megjelenik az arca is, az illata, a mozdulatai, felelevenedik az éjjel, és érzem, hogy képtelen vagyok arra, hogy ne gondoljak rá. Pedig nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Nem is értem, hogy képzeltem ezt az egészet. Hiszen csak kihasznál. Ide utazom Angliába, Londonba egy évre, hogy tanulhassak, nyelvet gyakorolhassak és piti munkákból megéljek, míg itt vagyok, és erre olyan történik velem, amiről legvadabb álmaimban sem gondoltam. Hiszen egy kisvárosi lány vagyok, akinek a legnagyobb dolog az életében is maximum egy Calvin Harris koncert volt, amire elért egy fesztiválon. Egész életemben tanultam, a barátaimmal és a családommal voltam, buliztam, és jól éreztem magam.
Aznap este is még csak szoktam mindent. Végre szabad napom volt, nem kellett sem a színházban, sem a kávézóban dolgoznom, és kiutazott hozzám a húgom, és az egyik kedves ismerősöm. Elmentünk bulizni, elvégre már legalább két hónapja az angol fővárosban éltem, és még soha nem volt alkalmam elengedni magam és a féktelen, mámoros éjszakába süppedni, ami lassan, de elnyel. Rengeteg alkoholt ittunk aznap este, és rengeteg férfi dörgölőzött hozzám hátulról, akiket szépen lassan, de udvariasan az ismerősöm elküldött, mégis Őt nem. Ő volt az az egy, aki úgy simult hozzám, és olyan lágy, és erőszakmentes volt, mégis határozott, mint azon az éjszakán még senki. Teljesen elvette az eszem a mozdulata, az érintései, végül pedig az, amikor azokba a szemekbe néztem. Egyből felismertem az arcát, tudtam ki ő, mégsem úgy reagáltam, min számítottam. Megremegtem az ijedtségtől, ahogy belém hasított a felismerés, de rögtön ezután nyugtató hangja elűzött belőlem minden kétséget és félelmet. Engem akart, nekem pedig férfira volt szükségem, és ő az volt. Tudtam, hogy aznap este olyat nyújthat, amit még soha nem éltem át, de azt is tudtam, hogy még soha életemben nem mentem bele ilyenbe, én nem az a fajta lány voltam. Ő mégis mindenével elragadott. Teljesen megbolondultam. Olyan éjszaka volt, amit soha nem fogok elfelejteni, és amit boldog emlékkel fogok a gyerekeimnek, és az unokáimnak mesélni. Mert büszke leszek arra, hogy kivel voltam. De a hangsúly éppen azon van, hogy emlék. Egy szép, szexi, de maradandó emlék. Nem úgy kellett volna történnie, hogy újra találkozunk. El kellett volna tűnnie. Nem szabadna találkoznunk újra. Nem szabadna rá gondolnom, vagy újságokat olvasnom, ahol megtalálom az arcát, mert tudom, hogy minél többször látom, annál gyengébb leszek, és akarni fogok tőle valamit.
De nem tehetem. Nem engedhetek a gyengeségeimnek. Nem akarom, hogy kihasználjon és összetörjön.  Ő egy híresség, egy sztár, én pedig egy magyar, kisvárosi lány vagyok. Nem leszek az, akiről azt terjesztik, hogy csak a hírnévért kavar akárkivel is. Nem az én szívem fog a bulvár előtt darabokra hullni, így esélyt sem adok a férfinak. Harrynek esélye sincs.
-          Szel, tíz perce várok arra a kávéra. Ideje lenne ideadnod, ha kész – mordult fel Cathy mellőlem, aki már tényleg tagadhatatlanul tíz perccel ez előtt kérte az italt.
Bocsánatkérőn elmosolyodtam, fogtam a műanyag poharat, a kávéhab tetejére szórtam még egy kis fahéjat, majd átnyújtottam a munkatársamnak.
-          Köszönöm, még így késéssel is. Te vagy a legjobb – nyomott egy puszit az arcomra, majd elsuhant mellőlem, hogy tovább folytassa a beosztás megírását és a ma esti program fixálását.
Megszoktam, hogy már itt a színházban is mindenki engem kér meg a kávéja elkészítésére, hiszen az a másfél hónapi gyakorlat, amire a Costa kávézóban szert tettem, elegendő volt ahhoz, hogy szinte mindenhol mindenki kedvenc kávékészítője legyek. Ami amúgy nem volt terhemre, szerettem díszíteni és elkészíteni a különbféle italokat, de azért mégsem ez volt az álmom. Szórakozásnak viszont kitűnő volt. Meleg Napsütötte vasárnap volt, minden tökéletesnek bizonyult egy új nap kezdéséhez, egy újrakezdéshez, nekem mégis szüntelenül csak Mr Styleson járt az eszem. Azon, ahogy tegnap elküldtem, azon, ami köztünk történt, ahogy nézett rám tegnap, és bár tudtam, el kéne felejtenem, minduntalan felsejlett előttem az arca, ami azt eredményezte, hogy az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Reméltem, őszintén reméltem, hogy ő nem így volt ezzel, elfelejtett, elkönyvelt egy hisztis picsának és vége. Felsóhajtottam, és az ajtó felé fordultam.
Hazugság. Mindent, amit állítok hazugság. Igenis azt remélem, hogy rám gondon. Azt, hogy nem tud elfelejteni, eljön értem, és minden rendben lesz. Randizunk, és talán járunk majd. És nem fog fájni. Semmi sem fog fájni. Nem fog elhagyni, és a média nem készítené ki a kapcsolatunkat. Nem tör majd össze.
-          Szel, idejönnél kérlek, és folytatnád a táblázatot, kész kéne lennie tíz percen belül és még sehol sem tartok vele, közben pedig valaki be akar jönni. Zárva vagyunk, fogalmam sincs, akkor miért erőlteti – fortyogott magával Cat, ahogy kiszáguldott az üvegfallal elhatárolt pult mögül, és elszaladt mellettem.
Felpillantottam, és meg kellett állapítanom, hogy valaki tényleg áll az ajtóban, de nem egyedül van. Legalább tíz öltönybe öltözött ember várt a bejárat előtt, mögöttük pedig egy felirat nélküli fekete furgon parkolt. Megvontam a vállam – nem az én problémám volt, ha valaki nem érti mi is az az esti fél nyolcas kezdés, és ahogy Cat megkért, hátrasétáltam lehuppantam a gép elé, és elkezdtem bepötyögni a vendégek neveit.  
Cathy a főnököm volt, bár csak fél évvel volt idősebb, mint én. Régóta dolgozott már a színháznál, szinte ez volt az élete. Vékony, átlagos magasságú lány volt barna hajjal, barna szemmel és rengeteg elszántsággal, és ambícióval. Hihetetlen jövőképe az volt, hogy egyszer övé lesz ez a színház a benne lévő mozival, és ő lesz az igazgatója. Ő lesz felelős mindenért, ő választja meg az alkalmazottakat, hogy milyen színdaraboknak ad majd otthont, hogy mikor nyitva és zárva, és milyen filmeket adnak majd le. Meghívhat bármilyen hírességet filmpremierekre, meet and greateket szervezhet, és nem foglalkozott azzal a ténnyel, hogy bár az épület tényleg Londonban van, csak egy kis színházról beszélünk, és a lakosság fele azt sem tudja, hogy létezik. Nagy tervei voltak, de félő volt, hogy a gondolkodása nem túl realista, inkább optimista. De ráhagytam, remélem, hogy majd egyszer sikerül neki. Megérdemelné.

-          Szelina – hallottam meg a lány hangját bizonytalanul csengeni mellettem, én pedig egyből rá kaptam a tekintetem.
-          Hm?
-          Azt hiszem, ez neked jött – nyújtott át egy üdvözlőkártyát enyhén elfehéredett és remegő kézzel.
Aggódva vizslattam az arcát, miközben elvettem tőle a papírt, és egyik kézfejem a homlokára fektettem. Rettenetesen nézett ki. Mint, aki bármelyik percben elhányhatja magát, vagy elájul. Esetleg a kettőt egyszerre. Belőle simán kinézném.
-          Jól vagy? – kérdeztem tekintetemmel az övét keresve, de ő megrögzötten csak a kezemben lévő kártyát nézte.
-          Jól, jól, csak olvasd már el! – hadonászott felém életet lehelve magába, én pedig értetlenül, de kissé megkönnyebbülten elmosolyodtam, és kihajtogattam a kártyát.

Száz és még több. Nem felejtek! Használd egészséggel!

Szeretettel,

Styles

-          Ez nem lehet igaz – suttogtam elkerekedett szemmel, majd újra és újra elolvastam a három sort. Ilyen nincs. Hogyan…
-          Úristen Szel! – kiáltott fel Cathy, én pedig ijedtemben azonnal elfeledkeztem a levélről és felkaptam a tekintetem. - Ez Prada, ez pedig Gucci! Jesszus, és ez Armani! Chanel és Louis Vuitton!
Táskák. Táskák érkeztem tízesével, mindegyik egy öltönyös férfival behozatva. Lassan minden asztal, szék és alkalmatosság betelt a táskákkal. A legmárkásabb és legszebb táskákkal. Gyönyörűek voltak. Csodálatos volt minden.
-          Ez pedig az Öné kisasszony – lépett elém az egyik öltönyös, miközben az összes többi lassan a bejárathoz hátrált, és a hátuk mögé dugott kézzel néztek rám.
Egyetlen szál vörös rózsát tartott a kezében felém nyújtva, én pedig habozva, és a saját érzéseimtől megijedve majdnem sírva vettem el tőle.
Nem teheti ezt velem. Styles nem teheti ezt velem!

-         És a táska? – néztem vissza, mire a lány elvonta arcát az enyémtől, és hátrapillantott.
-         Nincs benne semmi, ha holnap itt lesz, felkapom.
-         Ha nem lesz, száz másikat kapsz helyette – néztem immár fénylő szemébe a járda földje helyett.

2013. december 4., szerda

Chapter 21

Sziasztok!

Kissé vontatott, nehézkesen beinduló, és nem a legjobb fejezetem, de kész.
Igyekszem jobban teljesíteni, mert ez még tőlem is katasztrofális.
Kellemes olvasást! :)



„You’re disappointed”



Távoltól néztem Zaynt, aki már sokadik perce a haveri körrel állt a kocsik között. Hihetetlen hangosak voltak, ormótlan nevetésük töltötte meg a teret, trágár szavak röpködtek indokolatlan szövegkörnyezetekben, megszínesítve az akár csak alap esetben négy szóból álló mondatot. Vagy nagyon vicces látványt nyújthattam, vagy csak külön vicceset és látványt magát, ugyanis a fiúk a körből elég sokszor nevettek fel, halkultak el, suttogtak, majd lopva felém pillantottak, és újra felnevettek. Kényelmetlenül éreztem magam, és ezen nem segített az a második üveg sör sem, amit épp a kezemben tartottam. Haza akartam menni. És még ha nem is kifejezetten Londonba, Zayn lakása most hívogató volt, és esküdni mernék, hogy tudtam az útvonalat. Azt hiszem legalábbis, hogy emlékszem.
Egyre többször éreztem kinevetve, kiközösítve magam, és egyre inkább érlelődött bennem a gondolat, hogy amint kiürül a sör a kezemből, megkeresem az utat haza fele, és ha megtalálom, ha nem, innen el kell mennem.
Úgy tűnt a társaság jól érzi magát, mindenki ismer mindenkit, sztorik vannak, vidámság, önfeledt nevetés, amit jó nézni kívülről, de jobb benne lenni és nem kívülállóként sértve érezni magam, hogy fogalmam sincs kik ezek az emberek, és hogy mit keresek itt. Lehet, hogy az a csaj éppen Zayn exe? Vagy talán az a másik is? Vagy, hogy az a srác túlságosan jóképű ahhoz, hogy egyedülálló legyen, és csak azért néz felém állandóan, mert röhejes, ahogy itt állok egyedül egy kocsinak dőlve semmit sem csinálva? Semmit nem tudok Zayn Malikról, mégis belementem abba, hogy megszökjek vele szüleimtől egy egész hétvégére, és megengedjem neki, hogy bemutassa az életét.
Képtelen vagyok eldönteni, hogy jó értelemben őrült, amiért fiatal kora óta autó versenyzik, vagy ez valami beteg adrenalin függőség a részéről, és inkább félnem kéne, hogy ebbe is belerángat. De vajon a többiek miért csinálják? Nem úgy tűnnek, mint akik börtön viselt fiatalok, vagy akiknek drog esetleg súlyos alkoholproblémáik vannak, sokkal inkább festenek sima egyszerű embereknek, akik még élik a húszas éveik elejét, főiskolára járnak, és szórakozásképp alkoholtól mámorosan ülnek be volán mögé, hogy nem kis sebességtúllépéssel bebizonyítsák a másiknak ki is a jobb sofőr. Egyszerű szórakozásnak tűnik egy baráti társaságon belül, ahol engem senki nem ismer, így nem is lát szívesen, én ezt pedig pontosan érzem. Nyomorult egy érzés. Komolyan haza akarok menni.
Lenéztem a sörömre, körbetöröltem mutatóujjammal az üveg száját, majd nagy levegőt véve – lévén, hogy ez a sör sem nyerne már a leghidegebb frissítő kategóriában, és mind tudjuk, hogy a meleg malátakomlós italnál nincs rosszabb – nagyot kortyoltam. Megborzongtam, ahogy lenyeltem a kesernyés langyos löttyöt, és igyekeztem minél távolabb fogni az üveget a sör szintjétől, hátha így lassabban melegszik.
-          Ne idd ezt a meleg szart! Tessék – nyújtott valaki felém egy gyöngyöző zöld üveget, amiről szinte kiáltott, hogy most vették ki egy jéggel teli hűtőtáskából.
-          Megmentettél – vettem ki a férfi kezéből és meghúztam a friss üveget, amiből a nedű hűsen gurult le a torkomon. – Olivia – fordultam felé az első kortyom után, hogy némi jó modort tanúsítsak irányába.
-          Tudom – bólintott nevetve, majd ő is nekitámaszkodott a kocsi oldalának, és Zayn fele nézett, akinek épp ebben a pillanatban kaptam el a tekintetét egyetlen röpke másodpercre. – Versenyzel ma?
-          Úgy nézek ki, mint aki meg akar halni? Malik rángatott bele ebbe, ő is fog innen kihúzni.
A pasi halkan nevetett, majd mélyen meghúzta az üveget és rám nézett.
-          Úgy érzem még elég keveset ittál ahhoz, hogy azt az oldalát lásd ennek az egész dolognak, amelyik színes. Nem azért vagyunk itt, gyűlünk össze és iszunk, hogy sírjunk egymás vállán, megosszuk egymással a problémáinkat, és aztán feladva az életünket a halálba kergessük egymást és magunkat. Ez játék. Kiskorunkban matchboxal nyomtuk, most ezekkel – bökött fejével a kocsik irányába.
-          Ki vagy te?
-          Zayn azon barátja, akit nem kedvel, és ha meglátja, hogy velem beszélgetsz nem fog elengedni maga mellől az est hátralévő részében. Ha pedig jól láttam rajtad, neked pontosan ez esne a legjobban.
-          Mi történt köztetek?
-          Nők – adta az egyszavas választ felhorkanva, majd egy üveg vodkát nyomott a kezembe, és lassan elsétált.
Egy pillanatig még utána néztem, figyeltem, ahogy becsatlakozik egy nagyobb csapatba, majd magához ránt egy lányt és szenvedélyesen megcsókolja. Önkéntelenül is Zayn felé pillantottam, majd az üvegre a kezemben.
-          Színes oldal? Nos, egy üvegből nem lehet probléma…
Az első korty rossz volt. Égette a nyelőcsövem a vodka, az íze nem kimondottan finom, és a sört kifejezetten jó kísérőnek sem mondtam volna. A második könnyedebbén csúszott. Hátracsapva a fejem engedtem, hogy az alkohol végigszántsa a torkom, majd leérkezzen a gyomromba, ezzel kikényszerítve a melegség érzését. Kissé megráztam a fejem, hogy felkavarjam magam körül a fülledt levegőt, és a hajam ne tapadjon a bőrömhöz, majd visszaemeltem a fejem és egyenesen Zayn társasága felé pillantottam. Beszélgettek, és egyáltalán nem figyelt rám.
Egy újabb dühös kortyot tüntettem el a számban, amitől megborzongtam és már kísérőt sem ittam utána. Nem érdekelt. Miért törjem magam, hogy nőies, igényes nő benyomását keltsem Zaynben, vagy, hogy azt akarjam azért figyeljen rám, mert jó kislány vagyok, ha egyáltalán nem érdekli? Eddig az voltam, érdekelt mit gondol rólam, de láthatóan körülbelül le se szarja.
Féltékeny lennék? Nem lehetek féltékeny. És ez nem is az. Pontosan, ez csak egy rossz érzés, hogy miután elrángatott ide, miért nem foglalkozik velem. Megráztam a fejem, hogy elűzzem az ilyen hülye féltékenységgel kapcsolatos rossz érzéseim, és újra meghúztam az üveget, immár egymás után három kortyot eltüntetve. Francba Malikkal!
Letettem mindkét üveget magam mellé az autó motorháztetejére, és végignéztem magamon. Feljebb húztam a nadrágom, hogy a fenekem majdhogynem kilátszódjon, megigazítottam a melleim, majd göndörödő hajam egy csapzottan összefogott kontyba tekertem a fejem tetejére. Megmarkoltam a vodkás üveget, nagyokat nyeltem belőle, miközben tekintetemmel Zayn „nem haverját” kerestem, akit meg is találtam immár egy másik társaságnál, ahol éppen most egy másik lány száját térképezte fel. Magamban felhorkanva ittam ki a söröm, majd a többiek példáját követve kisebb fenntartásokkal ugyan, de eldobtam valahova magam mellé a dobozt, és ellöktem magam az autótól. Lehet, hogy azért, mert majdhogynem éhgyomorra ittam, vagy azért mert rég fogyasztottam ilyen töményet, hirtelen megéreztem a hatását, és egy pillanatra megtántorodtam, és igyekeznem kellett, hogy figyeljek magamra és arra merre akarok indulni, vagy, hogy egyáltalán hova érkezni. 
Figyeltem a fűcsomókat, az egyenetlen talajt, de percek múltán rájöttem, hogy még tudom uralni a testem, úgyhogy immár ugrándozva siettem az egyetlen ismerős arc felé, aki épp ekkor fordult el az eddig szóval tartott csoportjától.
-          Ide értem! – kiáltottam fel győzelemittasan pont abban a másodpercben, ahogy elértem a srácot, és amikor meg is botlottam az egyik kis rögben. Hál’istennek pont annyira közel voltam a megmentőmhöz, hogy neki mindössze annyit kellett megtennie, közelebb lép egy fél centit, így esés helyett csak lazán a testének dőltem.
Megkönnyebbülten és mosolyogva helyeztem vissza súlyom a lábaimra, és felnéztem a helyes arcra.
-          Mizu? – húztam szélesre a szám, miközben lazán ivásra emeltem az üveget.
-          Látom máris jobban szórakozol kislány. De igazság szerint nem utánam kellett volna jönnöd, hanem Malikkal smúzolnod – indult el, én pedig nyomban utána fordultam és követtem.
-          De csak téged ismerlek, Malik buzi, meg amúgy is, még a nevedet sem tudom – fecsegtem kertelés és gondolkodás nélkül.
-          Jake – mosolygott – És add ezt ide – kapta ki a kezemből a vodkát.
Ellenkezni sem volt időm, olyan gyorsan emelte az ajkaihoz és tüntette el a már úgyis gyanúsan kevés alkoholt tartalmazó üveg tartalmának felét.
-          Mi volt az a válasz, hogy nő történt köztetek? Lenyúltad a csaját?
Nem tudom miért erőltettem annyira, hogy beszélgessünk, vagy, hogy miért ezt a témát sikerült felhoznom, de igazság szerint érdekelt, hogy mi történt. Éreztem, hogy nem nagyon van ínyére, hogy követem és beszélgetni próbálok, de a legkevésbé sem érdekelt. Információkra volt szükségem, szórakozni akartam, hogyha már ilyen csúnyán magamra lettem hagyva.
-          Komolyan rajtam akarsz lógni és ezen a témán? Kár volt megsajnálnom téged! – mondta ki a kissé szíven ütő szavakat, de nem törődtem vele. Minél jobban le akar rázni, annál jobban érdekelt ki is ez a kék szemű, Zaynnél kicsivel idősebb srác.
-          Ne hisztizz már! Beletaláltam, igaz? Ezért nem vagytok jóban!
Csönd. Utálom a csöndet. Felnéztem Jake arcára és mintha valami megváltozott volna benne.
-          Mit tudsz te Zaynről, meg az új életéről kislány? Ismered az a másik négy féleszűt? – próbálta mintegy félvállról kérdezni, de sütött róla, hogy a válasz, valamint Zayn élete valóban érdekli.
Húztam a válaszadást, érdekelt, hogy meddig bírja a nemtörődöm, büszke macsót adni, ám fele addig sem bírta, mint vártam. Idegesen túrt bele a hajába és söpörte ki a homlokából az előreeső tincseket, akaratlanul is lassította lépteit, és mereven bámulta a földet. Meg vagy Jake!
-          Sajnos igen – bólintottam megadón, mire halk kacaj hagyta el Jake száját. – Mind seggfej.
-          Örülök, hogy legalább ezen egy véleményen vagyunk – mosolygott, miközben a szájához emelte az üveget.
-          Nem csak ebben. Mindkét picsa szép volt, akit lesmároltál – nevettem az arcába, mire végre megállt, és szembefordult velem.
-          Szórakozol velem? Mit akarsz tőlem?
-          Félek, hogy éppen összeesel valami miatt, ezért vagy távolságtartó velem, ezért iszol gondolkodás nélkül, és ezért csókolsz meg minden utadba eső lányt, nem érdekelve semmiféle következmény.
-          Ez nem igaz! – csattant fel, és fenyegetőn, idegesen emelte rám mutatóujját, miközben résnyire összehúzott szemmel pásztázott. – Egyrészt téged sem kaptalak le, mert tudom, hogy van pasid, szóval azért tisztelettudó vagyok, és valamennyire érdekelnek a következmények, nem akarok senkit megbántani. Annyira- tette hozzá melleslegesen, ami mosolyra késztetett.
-          De…
-          Hagy fejezzem be – mutatta fel az ujját újból, de mit sem törődtem vele.
-          De nekem nincs pasim!
-          Tessék? És Malik?
-          Még csak meg sem csókolt, ha ez érdekelt.
Jake egy pillanatra lemerevedett, tekintetét véletlenül, vagy sem, de végighordozta a testemen, hosszabban megállapodva a mellemen, majd elkapta a tekintetét, és kiitta a vodkás üveget.
-          Barom – mormolta inkább szerintem csak magának, majd ujjait újra feltartotta felém, és folytatta a listát. – Másrészt, te is pontosan úgy vedeltél, mint én. Tíz percre hagytalak szinte csak magadra.
-          És én is pontosan azért tettem, mint ami okot neked is levezettem.
-          Szóval épp összeesel? – emelte meg szemöldökét lekicsinylően, miközben szája szegletében idegesítően tudálékos mosoly bujkált.
-          Nem – vontam meg a vállam, és immár én indultam tovább, és ekkor dördült el egy fényjelző pisztoly lövése.
Néztem, ahogy a fény szép ívben felszáll, majd lassan elhalványul, ezután pedig már csak azt láttam, ahogy mindenki egy helyre gyülekezik, és az autók motorjai beindulnak.
-          Ez az én kocsim, szóval, hacsak nem akarsz mellém beülni, és versenyezni a pasid ellen, most el kell válnunk. Amit, hidd el, nem bánnék, idegesítesz.
-          Ez esetben örömmel veled tartok!
-          Nem te mondtad megismerkedésünk első tíz másodpercében, hogy olyan isten nincs, hogy autóba ülj és meghalj?
-          Nem tűnsz vesztes típusnak – adtam meg a meglepő módon még számomra is kielégítő választ. Nem kéne többet innom, ha ilyen hülyeségeket csinálok pár kortytól is.
-          Zayn sem az, sőt! Ezért megölne minket.
-          A legkevésbé sem érdekel.
-          Téged – morogta oda nekem, miközben kinyitotta a vezetőoldal felöli ajtót.
Néztem, ahogy beszállni készül, és épp mérlegeltem magamban, hogy mennyire vagyok felelőtlen, ha beülök mellé, amikor Zayn toppant mellém, és a karomat meglökve egy szempillantás alatt maga felé fordított. Sosem láttam még ennyire dühösnek, és idegesnek egyszerre, pedig sejtéseim szerint nem egyszer provokáltam ki akaratlanul is ezt a hatást. Megszeppenve húzódtam kissé hátrébb, miközben félve vártam a robbanását.
-          Olivia, te mi a francot keresel itt? Vele – ejtette ki gúnnyal és undorral a száján az utolsó szót.
-          Beszélgettünk – válaszoltam kerülve a határozottságot, mert bár reméltem és sejtettem, hogy nem olyan férfi, aki megüt egy nőt, most nem úgy tűnt, soha az életben nem követne el hasonlót.
-          Nem hiszem, hogy abban állapodtunk meg, eltűnhetsz a szemem elől.
Egészen eddig a mondatáig éreztem úgy, hogy félek tőle és megijeszt a dühe. Beképzelt barom, aki miután magamra hagyott egy csapat ismeretlen ember között, most azt hiszi beleszólhat abba mit csinálok.
-          Úgy tűnt nem idegesít a dolog, miközben vidáman dumálsz a haverjaiddal magamra hagyva – fontam magam előtt karba a kezem, immár kiállva ellene.
-          Jake veszélyes ember, menjünk!
-          Ő legalább foglalkozott velem!
-          Bár ne tettem volna – sóhajtott, én pedig idegesen kaptam felé a tekintetem.
-          Tessék?
-          Olivia, gyere! – kapta el a karom Zayn, és rántott egyet rajtam, mire én lecövekeltem, és minden erőmmel azon voltam, hogy elhúzódjak tőle.
-          Zayn hagyd! Ha nem akar veled menni, úgysem fog! – lépett el az autójától ezúttal Jake is, és feltűnően hasonló temperamentummal állt ki Zayn elé, akinek ekkor őszinte gyűlölet csillant meg a szemében.
-          Te már csak tudod! Örömmel lopod el más barátnőjét, nem Jake?
-          Tudtommal egy ilyenhez ketten kellenek, szóval tedd meg nekem azt a szívességet, hogy visszahúzol a kocsidba, és sírsz, amikor lekörözlek!
-          Álmodban, Bilgren, álmodban. Olivia!
-          Ő velem jön!
-          Hogy?
-          Tessék? – emelkedett meg Zayn szemöldöke is az enyémmel egyetemben értetlenül, mire kissé remegve, de bólintottam.
Fogalmam sem volt miért gondolta meg magát ilyen hamar és ennyire durván Jake, de ha ezzel elérem azt, hogy Zayn ne természetesen kezelje azt, hogy az övé vagyok, vagy azt, hogy foglalkozzon velem, és észrevegye, egy nő nem értékeli, ha egy társaságban magára hagyják, akkor igen, szívesen megyek Jakekel, még ha töredéke annyi időt töltöttem vele, mint Zaynnel. Attól is eltekintve, hogy  igen tárgyiasítottnak is érzem magam.
-          Igen, vele vagyok Zayn – néztem a szemébe, majd megfordultam, felnyitottam az ajtót, és beültem az utas ülésre. – Istenem mi lesz ebből? – temettem az arcom két tenyerembe, majd amikor hallottam, hogy csapódik a másik oldalamon az ajtó, felnéztem a férfira.
-          Ezt jól megcsináltad. Engem egy életen át fog ezért utálni, téged veszélybe sodortalak, én meg egy idióta vagyok – morogta idegesen, miközben behelyezte a slusszkulcsot az indítóba. 
-          Veszélybe sodortál?
-          Nem veszélymentes sport, amit most fogunk űzni, simán meghalhatunk, de ezt nyílván tudod. Ne hidd, hogy 120-szal fogunk versenyezni, kislány.
-          Oks – nyeltem szinte túl hangosan, bekötöttem magam, és figyeltem, ahogy az emberek kettényílnak előttünk, mi pedig lassan begurulunk Zayn aventadora mellé.
Egy idióta vagyok.

/Harry/

Eltűnt. Egyszerűen mire magamhoz tértem délután az ágyban Ő már nem volt sehol. Se egy cetlit nem hagyott, se egy telefonszámot esetlegesen a mobilomban, semmi.
Pedig igyekeztem jelek után kutatni, hátha a maga őrült és idegesítően kiismerhetetlen módján valahova máshova dugott egy levelet, vagy jeleket, hogy mégis mi a terve a jövőben, de nem. Semmi.
Csöndben ültem egy szürke mackónadrágban és fehér, kinyúlt pólóban a nappaliban, kezemben a telefonommal és csak annyira próbáltam rájönni – immár ötödik napja –, hogy hol szúrtam el.
Talán ott, amikor annyira megkedveltem egy éjszaka alatt, hogy nem csak a szexre gondoltam reggel, hanem, hogy majd ott fekszik mellettem, rám mosolyog és megcsókolhatom. Vagy pedig ott, amikor reggel valóban felkeltem és nem volt mellettem, a szívem pedig a realizálás első másodpercétől kezdve olyan hevesen vert, hogy képtelen voltam nem azt hinni, hogy megijedtem elment. Féltem, hogy elment mellőlem köszönés nélkül. Féltem. Én.
Röhej.
De az is lehet, hogy ott basztam el, amikor még egy menetre invitáltam úgy, hogy el sem gondolkodtam hogyan képzelem ezt. Miért volt még mindig nálam, mikor jócskán elmúlt dél? Miért mentem bele egy második körbe? Sosem, sosem szabad, hogy egy lány nálam legyen tizenkét óránál többet. Nem gondoltam a karrieremre, a szabályokra, vagy arra, hogy mi van, ha hírnévre utazik. Semmire, csak rá, arra, hogy mennyire akarom őt. Egy barom vagyok. Egy istenverte barom!
De az is lehet, hogy szimplán ott csesztem el, mikor nem kértem el sem a telefonszámát, sem egy e-mail címet, a nevét sem íratattam le vele, vagy a lakcímét. Öreg hiba, főleg, ha egy külföldi csajnál próbálkozom. Mindössze annyi maradt meg bennem, hogy Szelina. De milyen Szelina?
És egyáltalán miért érdekel? Miért gondolok még mindig rá? Vagy arra, hogy megkeresem? Arra, hogy este visszamegyek a klubba, hátha megint ott lesz? Arra, hogy miért gondolkozom még mindig ezeken, mikor egyértelműen nem akar tőlem semmit, hiszen lelépett egyetlen levél, vagy szó nélkül, miközben mellette aludtam? Az alakjára? A csókjaira? Vagy arra az arrogáns beszédstílusára, amivel megtisztelt?
-          Cső Harry! Mizu?
-          Barom vagyok! – fordultam a mellém leülő Louis felé, aki csak nevetett egyet, és kezébe vette a bulvárújságokat.
-          Még mindig az a csaj? Neked valami nagy gondod van. Lassan többet agyalsz rajta, mint azon az Olivián!
-          Jaaaaj, mint azon az Olivián – vettem fel a Louis-t utánzó, nyálas stílusom. – Mintha te nem utána epekednél! Csorgatod a nyálad, közben meg játszod, hogy egyáltalán nem érdekel. „Mint azon az Olivián…” Persze – horkantam föl, és csak ekkor emeltem barátomra a tekintetem.
Tudtam, hogy bunkó voltam, de hogy ennyire felszívja magát, csak annak köszönhető, hogy igazam volt. Néztem, ahogy a leglenézőbb tekintetével illet meg, ahogy teljes erőből visszacsapja az újságokat az asztalra, majd felpattan, bevágja maga mögött az ajtót, és már csak autójának távoli hangja emlékeztet, hogy nem kis mértékben felidegesítettem. Nem érdekel.
Tudtam, hogy a nők csak problémát okoznak az életemben. Ezért álltam rá az egyéjszakás kalandokra. Semmi elkötelezettség, nincs sértődés, minden tiszta. Én tudok koncentrálni a munkámra, ők pedig boldogok, hogy velem voltak. Most miért nem jó ez?
-          Az isten verje meg! – vágtam földhöz a telefonom majd még egyszer ököllel a falba verve elhagytam a nappalit.
A szobám fele tartva még hallottam, ahogy Niall kinyitja az ajtót, és kiszól, hogy holnap délután díjátadóra vagyunk hivatalosak, ami egyet jelentett azzal, hogy még ma el kell mennem kiválasztani az öltönyt és inget kell vennem és a többi szarságot, de mindössze annyira futotta tőlem, hogy a lehető leghangosabban „csuktam be” az ajtómat.  Idegtől remegő kezekkel szinte letéptem magamról a laza öltözetet és beálltam egy forró zuhany alá, hátha a romantikus filmekhez hasonlóan, nálam is ellazító, nyugtató hatása lesz. Muszáj megoldanom ezt a nő problémát!

***

Kezemben két Armanis szatyorral léptem ki az üzletből, és a sikeres vásárlás némileg lenyugtatott és feldobta a hangulatom. Könnyen lehetséges, hogy tévhit, miszerint csak a nőket nyugtatja meg a vásárlás, vagy csak ők tudnak tömérdek számra vásárolni. Igaz, ami igaz, egészen addig, míg fel nem költöztünk Londonba, és el nem kezdődött a karrierünk, nem érdekelt miben vagyok, vagy kik miben látnak. Azóta viszont a képem visszaköszön majdnem mindegyik újság címlapjáról és nem festettem kimondottan jól a szakadt nadrágomban, zsíros hajammal kiáltva, hogy a „One Direction legszexibb tagja”.
-          Elnézést Mr Styles, de szabad egy szóra?
-          Nem – húztam a szememre a napszemüveget, ezzel elrejtve magam a firkászok, és paparazzik elől, akik becsléseim szerint már azóta követnek, hogy kiléptem a villa ajtaján.  
Állandóan megpróbálok róluk nem tudomást venni, hátha így élhetek normálisan. Már beletörődtem, hogy nem nézhetek ki jól minden képen, hiszen képtelenség minden egyes pillanatban mosolyogni, vagy éppen úgy nézni. Rengeteg szar kép készül rólam naponta csak azért, mert ember vagyok. Én is tüsszentek, ásítok, vagy éppen rettenetesen szétesett arccal bambulok, esetleg csak gondolkodom. Csakhogy az átlagemberrel ellentétben az én mozdulataimat mind megörökítik. Így inkább amellett döntöttem, hogy igyekszem az arcom nagy részét eltüntetni és észre sem venni az engem követőket. Még szarul megy, és sajnos a zsigerből jövő pózolást sem tudtam teljesen kizárni.
Lehajtottam a fejem, és felvettem a kapucnit a fejemre, amikor éppen elhaladtam egy kisebb színház mellett. Sosem voltam még itt, igazából nem hiszem, hogy sok embert vonzana magához, tényleg nagyon kicsi, és helyi, londoni kis társulatok adják itt elő a darabjaikat, amik ismert nevek hiányában nem kapnak nagy figyelmet. Engem sem a kirakat, vagy poszterek fogtak meg, hanem egy rövid szoknyába bújtatott lány, aki éppen kinyitotta az ajtókat és görgette ki a piros szőnyeget már jóval előre a később érkező vendégek számára. Megtorpantam, ahogy felvezettem tekintetem a hosszú lábon, az egyen felsőn, majd tekintetem megállapodott a haján, ugyanis mindössze ennyit láttam belőle, hála annak, hogy hátat fordított, ahogy visszaindult az épületbe. Villámsebességgel kezdett el járni az agyam azon, hogy éppen mit csinálok, hogy mire készülök, és mégis honnan veszem, hogy ez jó ötlet lenne, és miért vagyok bolond, miért nem engedem el? Hiszen éppen ma ecseteltem magamnak, hogy csak egy éjszakára kéne nőket szereznem, most mégis, ahogy felcsillant a remény, hogy talán ő az, megállok, és remélek. Lehúztam a fejemről a kapucnit, kezembe vettem a napszemüvegem, és letettem magam mellé oldalra a zacskókat. Nagy levegőt vettem, és reméltem, hogy mire kifújom, tudom mit kell majd tennem.
-          Hé! – kiáltottam el magam előre feszülve, miközben máris úgy dobogott a szívem, hogy csak zihálva voltam képes levegőt venni.
Kíváncsian nyújtottam előre a nyakam, vállaimat hátrafeszítettem és reméltem, hogy önkéntelenül is megfordul, hátha neki szóltak. Többen felém tekintettek, de senkire nem figyeltem csak rá. Akarom, hogy Ő legyen.
-          Azt mondtam, hé! – kiabáltam rá, mire megállt az ajtóban, és bosszúsan megszólalt, miközben már éppen fordult felém.
-          Én meg azért nem reagáltam, mert… - állt meg velem szemben és nézett a szemembe. – Harry? – sokkolódott le, én pedig tanúbizonyságot nyertem, ez Ő volt.
Láttam a szemében, hogy teljesen szétesett egy pillanat alatt, fogalma sem volt hogyan történhetett meg az az egész vele, mikor ő fantasztikusan kitervelte, hogy öt napja találkozik velem, majd pontosan azon a napon ki is sétál az életemből. Értelmetlenül és ijedten állt előttem, szeme ide-oda cikázott a bejárat és én köztem, gondolkodva, hogy hova meneküljön. Ugrásra készen álltam, ha a közelebb lévő ajtót választotta volna, de nem akartam, hogy elfusson. Akkor sosem lesz nála újra esélyem egy beszélgetésre. Vagy hasonlóra – vigyorodtam el magamban az éjszakára utalva és egyben azt fel is idézve.
-          Te mi a jó francot keresel itt Styles? Meg sem kellett volna találnod! Nem ez így nem jó! Nem így kellett volna lennie!
-          Ez úgy hangzik, mintha aznap este te akartál volna kihasználni – hökkentem meg.
Szelina széttárta a kezeit, majd erősen a combjaihoz verte őket, ahogy azok lezuhantak megadva magát állt előttem.
-          Mégis mit akarsz tőlem? Tudtuk mi lesz abból az éjszakából. Pont annyi. Öt napja volt, most miért vagy itt? – vont kérdőre, nekem pedig a legfrappánsabb válaszom mindössze annyi volt, hogy…
-          Én… Én csak…
-          Te csak mi az Isten? Ne csináld ezt velem! Azonnal menj el, és felejtsd el, hogy láttál!
-          Te most komolyan lekoptatsz? Engem? – rökönyödésemben még a szám is eltátottam, ahogy próbáltam feldolgozni, hogy egy csajnak csak azért kellettem, hogy jól megdugassa magát velem, hogy aztán lelépjen és ennyi. Hogy legyen egy jó éjszakája. Kihasznált és nem akar még csak látni sem. El sem hittem, hogy ilyen létezik. Egy nő erre képes? Lehet, hogy hím soviniszta vagyok, de ez akkor sem így járja.
-          Ja, hogy most a nagy Harry Styles nem érti, hogyan dobhatja őt ki bárki a hírnevére fittyet sem hányva?
-          Mit nem hányva? – kérdeztem vissza értetlenül, miközben egyrészt akcentusát nem értettem, mégis imádtam egyszerre, ami teljesen összezavart, másrészről, igen, igaza volt, engem nem dobhat csak így ki, Harry Styles vagyok, harmadrészt elvette az eszem a rövid szoknya és az utolsó pár szóra, végképp nem tudtam odafigyelni.
-          Fittyet – ismételte meg, mintha csak valami gyengeelméjűnek magyarázna, majd megnyugodva nagyot sóhajtott. Úgy látszik, ha egy esetlen benyomását keltem megsajnál, hogy csak egy hülye vagyok, és úgy is kezd kezelni. – Menj haza Harold, kérlek. Felejtsük el ezt az napot, és csak az estére emlékezzünk, jó? Már most fotók töménytelen mennyisége készült rólunk, nekem erre nincs szükségem. Vége – ejtette ki a halálos ítéletet lemondón, majd megfordult és becsukta maga mögött a hatalmas kétszárnyú ajtót, és hogy csak nyomatékosítsa szavait, elforgatta a kulcsot is. Vége.