Chapter 12

Sziasztok!

Most nem írok regényt, csak egyetlen hozzáfűznivalóm lenne, a csodálatos fejlécet egyik kedves olvasómnak, Vivcsónak köszönhetem. Nagyon, nagyon gyönyörűséges, szóval köszönetem jeléül ezt a részt néked küldöm! :))

"Save you"

/Hannah/

Fáradtan másztam ki az ágyamból, amikor reggel csörgött az órám, szinte észre sem véve, hogy Olivia a másik oldalon alszik. Lassú, testemet vonszoló mozdulatokkal jutottam el a fürdőszobáig, ahol miután magamra zártam az ajtót, érthetetlen okokból kifolyólag, de a tükörre lestem.

Gyűrött arc, karikás szem, kócos haj, csillogó tekintet. Gondolkodnom sem kellett, hogy tudjam minek, vagy éppen kinek köszönhető, hogy bár nem nyújtom éppen a legimpozánsabb látványt, belül kicsattanok a boldogságtól, a tudattól, hogy Niall nem lökött el magától, ember számba vett, beszélgetett velem.

Mindenki elképzeli milyen lehet élete sztárjával, vagy éppen sztárjaival találkozni, és ilyenkor vagy azt látjuk, hogy talán én leszek az, aki megfogja, akire rámosolyog, akinek megkérdezi a nevét, akinek elkéri a számát, vagy éppen akinek a papírjára egy szívecskét rajzol, és megkér, hogy várjam meg hátul. Vagy pedig, ha reálisabban gondolkodsz, akkor azt látod, hogy bár végre találkozhattok, biztosan ezrével fognak még rajtad kívül arra várni, hogy észrevegyék őket. Egyetlen másodpercet kapsz a sorban, hogy képet készíts és aláírasd a papírjaidat, reménykedhetsz egy köszönésben, ám a válaszod már nem talál meghallgatásra, és bár nem bánod, és meg is érted, hiszen Ők sztárok, te meg csak te vagy, azért jobban esne egy puszi.

Nos, én mindkettőt elképzeltem, és valljuk be, az első jobban tetszett, persze lehetetlennek tűnt. Aztán egyre több esélyem volt közelről, mégis fájón távolról csodálni őket, most pedig Niall észrevett, hozzám szólt, sőt! Kívánni sem tudtam volna annál szebb pillanatot, mint amikor nem tagadott le, és képet posztolt rólam az interneten.

-          Hannah, kapd össze magad, még én is be akarok menni, és el fogunk késni a suliból – kopogott be igen erőteljesen Olivia, amitől összerezzentem, majd összeszedve magam gyorsan levetkőztem, és bambán vigyorogva beálltam a forró vizes zuhany alá.

/Olivia/

Nem voltam hajlandó többet felmenni a netre, egyetlen közösségi oldalra sem, és bár sejtem, hogy ez nálam mindössze egy napid fog tartani, hiszen már most majd’ megöl a kíváncsiság, próbáltam tartani magam egész reggel. Kikapcsoltam a telefonomban az e-mail és egyéb értesítőket, ugyanis vészesen sokat rezgett a kis apróság mellettem, generálta bennem a rossz előérzetet.

Végül az, hogy haza kellett rohannom átöltözni és összeszedni a cuccaim, majd az iskolába menni, és ott előadni azt, amit elvileg Hannah megtanított, valahogy elterelte a gondolatim egy teljesen más síkra, és hagytam, hogy egy másfajta idegesség legyen úrrá rajtam.

Reggel nyolcra már bent voltunk a teremben, és míg az összes többi tanuló az óráján ült, és a nyugodtabb, suli vége felé közeledő óráján ült, én izzadva, idegesen próbáltam összeszedni a gondolataim, és a tanulásom eredményét bemutatni az igazgatóságnak.

-          Nos, Miss White, igazán lenyűgöző a tudása, főleg, hogy ezt ilyen rövid idő alatt sajátította el. Büszkén kijelenthetem, hogy készen áll arra, hogy jövőre befejezze az évfolyamával az iskolát. Örülök, hogy körünkben köszönthetjük – mosolygott rám az igazgatónő biztatóan.

Eltűnt az arcáról az eddigi mogorvaság, és keménység, igaz megeshet, hogy én féltem annyira csak a szörnyet láttam benne az elmúlt két órában.

Felemelkedett lelkiállapotban hagytam el a termet, egy pillantást vetettem az órámra, és ijedten vettem észre, hogy rohamosan telt el az idő, és még ma meg kell tennem valamit. Gyorsan felhívtam a szüleim az eredménnyel, míg az utcán fogtam magamnak egy taxit, és a célom felé vettem az irányt.

***

Kezemben az órarendjével és fényképével vártam, hogy kilépjen kiszemelt táncpartnerem az éppen aktuális előadásáról. A hasamban lévő görcs nem engedte, hogy akár egy falatot is egyik egész nap, így most majdhogynem az ájulás szélén vártam, hogy elhangozzon a felszabadító csengőszó. Körülnéztem a kihalt folyóson, mielőtt fáradtan döntöttem volna hátam a szekrénysornak. Remegtem. Mély lélegzetet vettem, éreztem, ahogy patakokban folyik rólam az izzadtság, és nem az időjárásnak, vagy a hőségnek köszönhetően, hanem inkább a kétségbeeséstől, és reménykedéstől, hátha összejön, és mi van, ha nem?!

Hihetetlen ütemben emelkedett és süllyedt a mellkasom, levegőért kapkodtam, mintha fuldokolnék, pontosan olyan reakciót produkáltam, mintha pánik rohamom lenne, pedig csak izgultam. Összerezzentem, amikor csöndet és magába roskadt testem megtörte a zsebemben megrezzenő telefonom. Gyorsan kinyitottam a szemem és reszketve nyúltam a készülék után.

„Na, elkaptad már? Hajrá!”

Akaratlanul is elmosolyodtam Hannah SMS-én, de már nem volt időm válaszolni, ugyanis a csengő hangjával szinte párhuzamban már ki is vágódott a terem ajtaja, és megjelentek az első diákok. Ekkor viszont az egész folyosót, minden egyes zugot elárasztottak a diákok, én pedig reményvesztett harcot folytattam azzal, hogy mindenáron az ajtón tartottam a tekintetem, hátha megpillantom a képemen látható személyt. Fiúk és lányok együtt kézen fogva, egymás mellett, vagy éppen csak beszélgetve és nevetve lépkedtek ki, ám egyikük sem keltette fel az érdeklődésem, nem ők voltak azok. Egyre kevesebb reményt láttam, a tömeg folyamatosan hátrébb lökött, távolodtam, végül pedig már csak annyit láttam, ahogy a tanár is kilép a helyiségből, kulcsra zárja az ajtót, és elindul a lépcső felé. Nem hagyhattam, hogy elmenjen, ő volt az utolsó ember, aki meg tudná mondani, hol találom Markot.

Az embereket magam előtt félrelökve küszködtem át a tömegen, szemmel tartva a magas, kopaszodó alakot, amikor egy bunkó olyan erővel jött belém, hogy majdnem fellök, ha végül nem kapja el a karom zuhantamban.

-          Hova, hova Hercegnő? Jobb lenne, ha figyelnél, mert nem áll szándékomban másodjára is megmenteni a csinos fejed a koppanástól.

-          Nincs rá szükség – téptem ki a karom a férfi szorításából, aminek biztos vagyok benne, hogy helye marad, hiszen még mindig olyan erővel fogott, hogy vagy nem akart még elengedni, vagy biztos volt benne, hogy álló helyzetemben és képes vagyok elesni.

Nem láttam, hogy kiket lökök félre, viszont miután egy lányt majdnem sikeresen a falnak passzíroztam, csodák-csodájára a következő percben szétnyílt előttem a tömeg és könnyebben ment az üldözésem. Megmarkoltam a táskám pántját, ahogy az utolsó hajrához gyűjtöttem erőt, és azt szorosan az oldalamhoz préselve előztem meg a tanárt, és hirtelen álltam meg előtte. Láttam a férfi arcán a döbbenetet, és a gyors mozdulatomtól hátrahőkölő testét, de nem szólt egy szót sem, csak szemöldök ráncolva nézett rám.

-          Elnézést Mister, hogy csak így Önre török, de meg tudná nekem mondani, hogy hol találom Mark Langst?

-          Éppen Ön mögött áll Miss. – bökött fejével a hátam mögé. Fejemet hátrafordítva láttam meg a mögöttem álló fiúcsapatot, akik a szekrényeinknek vettet háttal beszélgettek. Mire visszafordultam volna a tanárhoz, ő már magához is vonta a papírjait, és halk torokköszörülés kíséretében kikerült, és elhagyta a folyosót.

-          Köszönöm – suttogtam halkan egy szellemnek, miközben lehunytam a szemem, talán a saját megnyugtatásomra.

Hallottam a hangos zsivajt körülöttem mindenhonnan, ez pedig valamelyest megnyugtatott, és egy újabb mély levegővétel után megfordultam, és a fiúk felé indultam. Alig az első lépés megtétele után a zsebemben újra rezegni kezdett a telefonom. Ideges sóhajtással nyúltam utána, miközben szemem Markon tartottam.

"Ma sürgősen beszélnünk kell! Siess haza! Apa"

-          Istenem, mi az már megint? – nyögtem fel kinyomva az üzenetet, amikor elértem a fiúk elé. – Hello! – intettem idegesen feléjük, mire egy pár szórakozott köszönést kaptam viszonzásul, és ennél pedig sokkal több érdeklődő pillantást a testemen. Megforgattam a szemem és Mark felé fordultam. – Te vagy Langs, ugye?

-          Ja, mi kéne?

-          Beszélhetnénk négyszemközt?

Láttam, ahogy magában feldolgozza a kérdést, mérlegeli a válaszlehetőségeit, és azt, hogy mit veszíthet, ha most nemet mondd. Vajon akkor esélye sem lesz lefeküdni velem? Végül a többiekre nézett, én pedig éreztem, hogy nyert ügyem van.

-          Találkozunk órán, fiúk. Miben segíthetek?

-          Olivia White vagyok, idén felvételizek a suliba, de ehhez táncolnom kell. Írtam neked e-mailt, nem válaszoltál, így felkerestelek, és az lenne a kérdésem, hogy a vizsgaelőadásomnál tudnál-e a párom lenni.

-          Nem – vágta rá, és lehajtotta a fejét.

-          Hogy mi?

-          Nem lehet, már megkért egy fiatal csaj, nem koptathatom le. Sajnálom, de azért sok sikert! – mosolygott rám kajánul, mire csak fújtam egyet, és gyorsa fordulattal elindultam arra, amelyről jöttem.

Istenem, miért kell nekem mindig kifogni a szex éhes idiótákat? Előre sajnálom azt a lányt, akinek a felkészítését elvállalta. Nagyobb problémám viszont mostantól az, hogy fogy az időm, és ezen a héten már muszáj találnom egy párt. Ha újra fel kell mennem az iskola oldalára, és átnyálaznom azok listáját, akik önkéntesnek jelentkeztek párnak, lehet, hogy inkább azt választom, keresek magamnak egy külsős párt, ezzel vállalva, hogy nem biztos a bekerülésem.

Lendületesen bevettem egy kanyart, ezzel újabb adag embert tolva félre az utamból, bár most nem sietségem, sokkal inkább idegességem okán. Miért nem tudták volna valahol kijelezni, hogy Mark Langs már nem elérhető partner? Vagy miért nem tudott ez az idióta válaszolni egyetlen levelemre sem? Fújtatva siettem le a lépcsőn, ás az újból rezegni kezdő telefonom, egy gombnyomással elnémítottam, egyáltalán nincs szükségem arra, hogy most bárkivel beszéljek. Próbáltam kijutni az épületből, de az, mintha megváltozott volna azóta, hogy besétáltam ide. A falak máshol voltak, a folyosók máshova vezetettek, a lépcsők pedig körbe-körbe mutatták az utat, nem éppen arra, amerre reméltem, hogy kijuthatok a kolosszus épületből.

Nem akarok újra emberek között válogatni! Amikor először felmentem a weboldalra, már első körben úgy éreztem, hogy egyetlen olyan egyed sincs köztük, aki kinézetre megfogni. Persze, állíthatnám, hogy ez nem fontos, hiszen mégiscsak a tánctudása miatt van rá szükségem és nem a szépsége miatt, de ha tagadom, ha nem, ha valakire ránézek, és értékelni próbálom az első benyomást, a külső a legfontosabb. Így átnéztem az oldalalt második körben is, hátha így már több sikerem lesz, és lám! Ha lejjebb adtam az elvárásaimból, máris találtam öt nagyszerű fiatalembert, akik megfeleltek volna, ám ebből négy levélben visszajelzett, hogy sajnos foglaltak, egy pedig, mint utóbb kiderült, szintén nem ér rá velem próbálni. Így úgy sejtem marad a harmadik körös átvizsgálás is, ahol újabb szűrűn keresztül kell megvizsgálnom a felhozatalt.

Hirtelen megtorpantam egy hatalmas alagsori ajtó előtt, ami felett a vészkijárat felirat díszelgett. Pompás, most már fogalmam sincs, hogy hol lehetek azon belül, hogy egy elcseszett iskolában, ahol mindenki táncol, mégis senki. Felsóhajtottam és megfordulva a folyosó világosabb része felé kezdtem sétálni. Alig pár lépést tettem meg, amikor a csengő megszólalt valahol a fejem fölött az emeleten, és szinte pillanatok alatt halkult el az egész épület, ezzel rám hozva a frászt, miközben a félhomályban lévő legalsó szint padlóját róttam. Legnagyobb örömömre, amikor a következő éles kanyart vettem be egy lépcsőt találtam magam előtt, így hatalmas léptekkel, kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy mihamarabb valami világos, földszint feletti részen lehessek.

Újabb rezgés indult meg a telefonomban, amit immár előhúztam, és a hívás fogadása gombra nyomva a fülemhez emeltem a készüléket.

-          Igen? – kérdeztem bele unottan.

-          A Táncművészeti suliban vagy, igaz? – hallottam meg egy ismerősen ismeretlen hangot.

-          Tessék? Ezt honnan tudod? És mégis honnan van meg a számom? – vontam kérdőre Zaynt, miközben lassan sétáltam el egy hatalmas táncterem előtt.

A fényesen kivilágított, óriási tükrökkel borított terem először üresnek tűnt, ám ahogy egyre tovább sétáltam megláttam egy férfit, aki az egyik sarokban éppen leteszi a cuccát a földre.

-          A neten láttam, és apádtól. Figyelj Olivia, nagyon…

-          A neten? Mit keres az én tartózkodási helyem a neten? – vágtam a szavába lelassítva a terem előtt. Kívülről a terem el volt zárva, falakkal volt körülvéve, ellenben a falakat néhol tarkította egy-egy nagy, majdhogynem falméretű ablak, amelyen keresztül könnyedén látni lehetett ki hogyan táncol a teremben.

A falnak préseltem a hátam, a táskám ledobtam a földre, és visszafogtam a hangom, miközben óvatosan kihajoltam a fal mellől az ablak felé, hogy apró pillantást vessek a táncosra.

-          A múltkori buli óta rád ragadtak, tudják hol vagy, posztolnak rólad a neten. Kérlek vigyázz, ha hazafele mész, oké?

Ritmusos hip-hop szám indult, amikor a srác megnyomott egy gombot a lejátszón. Lendületesen kezdett mozogni, erőteljesen, szexin, őrültessen. Lesett állal léptem kijjebb, hogy jobban lássam, figyelve minden mozdulatát, a hátának feszes ívét, erős karjainak izmait.

-          Olivia, Olivia, hallasz? Jól vagy?

-          Hm? Igen, megvagyok, most mennem kell, bocsi. De vigyázni fogok! – válaszoltam, és már ki is nyomtam a hívást. Visszakotortam a zsebembe a telefont, egyetlen pillanatra vettem le a tekintetem a táncosról, ám mire visszanéztem már nem volt ott. Kíváncsian léptem közel az üveghez, arcom odanyomva, hogy körül nézzek a teremben, hova tűnt, de sehol nem láttam. A következő pillanatban egy kar fonódott a derekamra, és pördített meg.

-          Ohó, Hercegnő, csak nem engem keresel?

-          Te? – néztem egy pillanatig rá, majd az üres táncteremre.

-          Én? Még szép, hogy én. Engem stírölsz percekig, és mikor szembefordulok veled, meg sem ismersz? A seggem az ismertetőjegyem? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian.

Dermedten néztem rá, míg feldolgoztam, hogy ez ugyanaz a pasi, akibe néhány perce az emeleten bele mentem. Megráztam a fejem, majd hátráltam előle egy lépést, és felkaptam a táskám a vállamra. Csapzottan simítottam hátra a hajam, miközben éreztem a pillantását magamon. Felnézve szembe találtam magam féloldalas mosolyával, félig elcsúszott, izmait mutogató trikójával, és a testemet méregető parázsló tekintettel.

-          Mennem kell – motyogtam, majd megpróbáltam ellépni mellette, hogy abba az irányba folytassam utam, ahol még nem jártam, és nem tudtam pontosan, hogy nincs kiút.

-          Lassan, a testtel kislány! Ki vagy te, és miért kukkolsz? – kapta el a karom maga mellett.

Hátranéztem először az arcára, majd a csuklójára, jelezvén, azonnal engedje el, vagy megbánja.

-          Parancsolsz? – kérdeztem vissza nyugodtan, miközben igyekeztem felvenni egyfajta fensőbbséges hangszínt.

-          Te nem vagy angol. Akcentusod van. Ausztrália?

-          Melbourne – bólintottam és aprót rántottam a karomon, hogy elmehessek. A szorítás nem engedett.

-          New York, Manhattan. Örülök – biccentette felém, amit egy gúnyos mosollyal nyugtáztam, és visszahúztam a lecsúszni készülő táskám. – Mi járatban erre, mert biztosra veszem, hogy nem tanuló vagy.

-          Táncpartnert toboroztam volna, de az a gyík Mark Langs már foglalt – sziszegtem idegesen, hirtelen újra elöntötte a testem a harag, és a kétségbeesés, amit Mark visszautasításának köszönhetek. Semmire sem megyek nélküle, és se időm, se kedvem újabb táncpárt találni. Nyöszörögve néztem a csuklóm felé, ahol az öt erős ujj határozottan tartott.

-          Ó, szóval felvételizel?

Láthatóan nem zavarta, hogy fájdalmat okoz, nem sietett vissza táncolni, így gondolom éppen egy szabad órája volt, és kitűnően szórakozott rajtam. Miért is engedett volna el, ha roppant mód megmosolyogtatom, miközben fölényesen nézhet le rám? Aprót dobbantottam a lábammal, és igyekeztem ellépni előle, miközben csípősen megjegyeztem:

-          Ügyes vagy, sikerült összetenned! Bravó!

-          Ne gúnyolódj, nem értékelem – kacsintott rám, majd maga után húzott a terembe.

-          Mit csinálsz? Engedj el azonnal!

-          Tudtad, hogyha nincs társad a felvételin, akkor nem táncolhatsz? Neked pedig már csak néhány napod maradt, hogy találj egyet, és elárulom, csekély számú gyereknek nincs még párja, és azok, nos, hogy is mondjam… nem díszpéldányok – húzta el a száját sajnálkozást mímelve, ám ez olyan abszurd helyzetet szült, hogy kénytelen voltam elnyomni egy mosolyt. Rendeztem arcvonásaim, mélyet lélegeztem, és próbáltam továbbra is érdektelennek tűnve folytatni a beszélgetést.

-          Kit érdekel? Táncra kellenek, nem szexre.

-          Pedig, ahogy elnézem rád férne az is Hercegnő! – kacsintott hátra rám, amivel csak még tovább tornázta az amúgy is magas vérnyomásomat.

-          Fejezd be a Hercegnőzést!

Legszívesebben képen töröltem volna ezt a névtelen alakot, és abban a percben otthagytam volna a maga önelégültségével, szarkazmusával, vicc nélküli poénjaival, de se a keze nem engedte, se a kíváncsiságom, hogy mégis miért cipel magával a táncterembe.

-          Pedig úgy viselkedsz! – engedte el a karom, és a lejátszóhoz lépett, hogy kikapcsolja a zenét. – Dobd le a táskád, és mutass nekem egy kombinált Relevét.

-          Nem, nem tudok.

-          Nem tudsz? - állt elém karba tett kézzel, cinikusan felvont szemöldökkel.

-          Balesetem volt, gyenge a bokám, nem táncolhatok – tártam szét a kezem magatehetetlenül. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, még ha akartam volna sem. Láttam az arcán, hogy tetszett neki a válaszom, szinte éreztem, hogy ezzel megint kifogásolhatatlan alapot szolgáltattam neki arra, hogy belém kössön, és kiélhesse bántószándékú vágyait. Lazán kis terpeszbe állt, és mellkasa előtt szorosan összefonta karjait.

-          Nos, akkor ide sem jelentkezhetsz, nem igaz?

-          De, én csak… - indítottam volna azt a magyarázkodást, amibe eleve bele sem kellett volna kezdenem, de közbeszólt azzal az arrogáns, idegtépően nyugodt, és férfias hangjával.

-          Csináld Hercegnő!

Nagy levegőt vettem, és ledobtam a táskám. Lehajolva lehámoztam magamról a cipőmet, majd lassan a tükör elé sétáltam. Megfogtam a rudat, és végeztem egy-két nyújtógyakorlatot. Annyira régen csináltam ilyesmit, ráadásul bemelegítés nélkül, a balett cipőm nélkül, és szinte biztos, hogy nem fog sikerülni, elbukom, ez a bunkó pedig majd szemérmetlenül kiröhög.

Elléptem a rúdtól és beálltam a kezdőpózba.

-          Öt, hat, hét és… - számolt vissza, én pedig lehunyva a szemeim emelkedtem meg, koncentráltam a megtartásra, és az izmaimra, majd egy pillanatnyi kitartás után visszaereszkedtem.

Éreztem, ahogy remegnek a lábaim a súlytól, ahogy a bokámban újra előtör a már-már majdnem megszűnő fájdalom. Elfojtottam magamban ezt az érzést oda, ahova kellett, ahová egy profi is rejtené, és ismét felemelkedtem, hogy most hosszabb ideig tartsam ki a mozdulatot. Megismételtem úgy, ahogyan ő kérte, végül pedig egymás mellé zárva a combjaim, lábujjhegyre ereszkedtem és szorosan megfeszített izmokkal húztam ki magam.

-          Ügyes! Most egy Fouette! – szólított fel, én pedig összeszorítottam a szám, és miután elhangzott a visszaszámlálása megcsináltam az első lépéseket.

Az első pörgés után az egész testem átjárta a fájdalom, és úgy éreztem a másodikra már nem vagyok képes, újra elvesztettem az irányítást a testem felett, az egyensúlyomat, és pontosan ugyanúgy zuhantam a föld felé, ahogyan a meghallgatáson. Ám ezúttal nem értem földet.

-          Nem rossz, bár ez nem volt egy egész Fouette – nézett le rám, miközben azon keze, amivel az imént elkapott, még mindig a hátam mögött volt. Lassan, de határozottan húzott fel, majd elengedett, és a táskájához sétált. – Ülj fel az asztalra – mutatott az egyik sarokban lévőre, én pedig szó nélkül megfordultam, és bicegve az adott irányba tartottam.

Otthon ezért meg fognak ölni. Nate, ha ezt megtudja, biztos, hogy azt fogja szajkózni „Én meg mondtam, hogy ne táncolj, nem? Ráadásul már harmadszorra. Lassan igazán rájöhetnél, hogy nekem van igazam”. Ezt hallgathatom megint hónapokig, és kapok egy újabb gipszet a lábamra. Sosem fogok ide felvételizni, és sosem lesz belőlem profi. Fantasztikus! Feltornáztam magam a magas asztalra, és a lábamat lelógatva élveztem azt a nyugtató, fájdalommentes pillanatot, amikor semmilyen hatás nem érte a bokám, és az élvezettel lógott a semmiben.

-          Semmi bajod nem lesz – sétált vissza elém lazán a férfi, majd leguggolt a lábamhoz, és lehúzta rólam a zoknit.

Összerezzentem, ahogy a szoros gumi végigsiklott a bokámon, elnyomta a sziszegést, és igyekeztem bátor nőnek látszani, hátha nem foszlott még szét benne eme kép. Már, ha volt ilyen egyáltalán.

Lassan végigsimított a lábfejemen, és az érzékeny területen, óvatosan forgatta a lábam, hogy minden oldalról megvizsgálja azt.

-          Csúnya? – néztem le rá, mire rám emelte tekintetét, és elmosolyodott.

-          Túléled, de valóban elég szépen elintézted. Mivel sikerült?

Megvontam a vállam és éppen szólásra nyitottam volna a szám, amikor valami hűs érintette a bőröm, majd az ő keze kezdte el körkörös mozdulatokkal csitítani az érzékeny területet. Az első fájdalmas pillanatok után kifejezetten élveztem az érintését, a hűsítő krém ellazított, egy percre arról is megfeledkeztem, hogy milyen fájdalmakat éltem át az imént, éppen amiatt az ember miatt, aki most kellemesebb perceket okoz nekem.

-          Elestem, elég csúnyán – kezdtem végül, és az előbb hátravetett fejem most újra felemeltem és lenéztem. – Aztán erőltettem és táncoltam. Összeestem, és éppen ezért ez az utolsó alkalmam, hogy bizonyítsak, és erre jössz te és elbaszod az utolsó esélyem is.

-          Nélkülem semmi esélyed – mondta a lehető legnyugodtabb hangon, miközben abbahagyta a lábam kenését, és egy fáslit kezdett végigtekerni a lábfejemtől elkezdve a bokámig. – Ez a krém meg fogja tenni a hatását és jobban lesz a bokád. Valóban nem kéne erőlködnöd, de hamarosan el kell kezdened próbálni, ha felkészült akarsz lenni.

-          Partner nélkül nehéz lesz – sóhajtottam, és óvatosan leugrottam az asztalról.

-          Tudod Hercegnő, utálom az elsősöket – emelkedett fel a guggolásból, miközben engem nézve lassan visszacsavarta a kenőcsös tégely kupakját. Tényszerűen közölte a véleményét, nem foglalkozva azzal, hogy én is abban a reményben szenvedek itt most, hogy egyszer elsős lehessek, nem foglalkozott azzal sem, hogyha nekem mégis sikerülne valamilyen csoda folytán bekerülnöm, tudni fogom, hogy Ő biztos utálni fog, és nem kétséges, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ezt érezzem is. – Azt hiszik, hogy tudnak táncolni, hogy övék a világ, és csak ez az egyetem kell hozzá, hogy mindenki a talpukat nyalja. Pedig, ha ide bekerülnek, minden fog velük történni, csak az nem, amit szeretnének. Megalázzák őket, mert megtudják, hogy amit csinálnak közel sem olyan jó, mint a fejükben. Megtanulják a tiszteletet, azt, hogy egy kis sikerért is rengeteget kell dolgozniuk. Viszont, amikor elsősök, és bekerülnek, hihetetlen nagy az arcuk – mosolyodott el futólag, én pedig lelki szemeim előtt láttam, ahogy szegény gólyákat a világ minden gonoszságával kínozza, és érezteti velük, hogy nem elég jók ide. Megráztam a fejem, hogy eltüntessem ezt a képet a fejemből, lehet, hogy csak túl paranoiás vagyok. – Ezért nem jelentkeztem egyik évben sem felsősnek, aki segíti a bekerüléseteket. Nem is most akartam elkezdeni, és mivel végzős vagyok, nem is biztos, hogy jó ötlet, de ha pár kell neked, csak én leszek az, világos? Két hét pihenőt kapsz, utána gyere ide pontosan ezen a napon délelőtt tizenegyre.

Ennyi volt. Ezek után egyszerűen megfordult, elindította a zenelejátszót, és anélkül, hogy egyetlen pillantást vettet volna rám, vagy arra, hogy arrébb mozdultam el, a tükör elé állt, és a betanult koreográfiát próbálta. Kellett egy nagyon, nagyon hosszú pillanat, hogy feldolgozzam az elküldésem módját, még egyszer megpróbáltam túlkiabálva a zenét megkérdezni, hogy mi a neve, de hogyha hallotta is, nem válaszolt. Attól félek ő sem volt tisztában az enyémmel, valamint, hogy meg fog maradni a Hercegnőzésnél. Élt bennem a remény, hogy következő alkalommal valóban itt lesz, és nem fog felültetni, hogy aztán remény nélkül kezdhessem azt a keresést, aminek nagy valószínűséggel nem lenne eredménye. Felkaptam a táskám, és megsemmisülve fordultam az ajtó felé, hogy bukdácsolva, majdhogynem egy lábon ugrálva kitessékeljem magam, és újra kikössek a hatalmas labirintus vélhető közepében, ahonnan nincs kiút.

-          Vigyázz magadra Hercegnő! – kiáltott utánam, visszafordulva láttam, ahogy mosolyogva az alakomat nézi. – Amúgy menj balra, a folyosó végén pedig két emeletet lépcsőzz fel. Egyből meglátod majd a kijáratot – kacsintott, majd már a tánc ütemére mozdult.

Megráztam a fejem, és magamban megköszönve életmentő gesztusát indultam az említett irányba. Hihetetlennek tűnt a nap, az előbbi perceket, mintha csak álmodtam volna. Már csak apa üzenete az, ami okot adott az aggódásra.

Szorosan markoltam a korlátot, miközben felfelé lépkedtem az apró, mégis nekem a világ leghatalmasabb lépcsőfokain, miközben minden gondolatom lekötötte az előz férfi. Ha végzős, valóban nem is táncolhatna velünk, ő mégis vállalja a kockázatot? Hogyan talált meg újra, miért kért meg, hogy táncoljak, miért nevezett Hercegnőnek, hogyan jött rá, hogy nézem őt, és hova tehetném magamban a viselkedését? Az, hogy felsőbbrendűségével lekezel, hogy mosolyogva nézi elesettségem és szenvedésem, közben pedig felajánlja a segítségét. Mégis ki a franc ez, és hogyan leszek képes táncolni vele, ha már az első napon teljesen tönkreteszi a lábam? Ha megtartja ezt a stílusát, ezt a nevető arckifejezést, kétlem, hogy zökkenőmentesen haladnánk majd a koreográfiával, vagy akár egy beszélgetéssel is. Tulajdonképpen már azt sem értem, hogy miért hiszem el azt, valóban elfogadja a nyíltan ki nem mondott táncfelkérésem, miért gondolom, hogy tényleg a párom lesz, és segít táncolni. Elvégre csak egy iskola alagsorában találkoztunk, ahol láttam táncolni, és ahol semmi egyebet nem csináltunk, minthogy ő megalázott, én pedig megsemmisülve már az első szavaitól, és a határozottságától, hagytam magam. Egyáltalán nem vall rám sem az, hogy hiszek neki, sem az, hogy tervezek egy olyan dologban, ami egyáltalán nem biztos, az pedig végképp nem, hogy hagyom magam a földbe döngölni. Azt hiszem, Anglia kifejezetten rossz hatással van rám. Hiányzik a Napfény.

Nem vettem észre, hogy meddig is jutottam egészen addig, míg éktelen sikítás nem szakította ketté a viszonylagos csendet, valamint a dobhártyáimat. Az ajtóban álltam, sikerült megtalálnom a kijáratot, a sikítás pedig éppen kintről, valahonnan baloldalról érkezett. Hirtelen meglóduló szívvel, ijedten kaptam a tekintetem a hang irányába, máris számtalan forgatókönyvet lejátszva magamban. Tudtam, hogy képtelen vagyok újraélesztést csinálni, ha esetleg ez a sikoly valamiféle egészségügyi vészhelyzet miatt hangzott fel, nem vagyok biztos benne, hogy el tudnék látni bármilyen sebet, ha ilyen a probléma jellege, valamint egy tolvajt sem tudnék megállítani pusztán a fizikai erőmmel. Ha pedig utána kéne futnom… nos, attól félek, ebben az esetben még kevesebb sikert könyvelhetnék el magamnak. Más opció hirtelen nem jutott eszembe, de még így is dolgozott az agyam, hogy biztosan tudni akarom-e, hogy mi folyik ott, ahonnan a hang jött, hiszen ember vagyok, önző vagyok, félek, hogy bajom esik, és bár próbálok bátor lenni, és tisztes állampolgár, segítenék a bajbajutott társamnak, egy icipicit azért már remegett a kezem, holott még fogalmam sem volt a helyzetről.

Mély levegőt vettem, szemem-meresztettem bal oldalamon, hogy jobban kivehessem szememmel a körvonalakat.

Egy rohanó lány. Ha még tud futni, biztos, hogy nem esett össze holtan, sem valamilyen rohamban, így az újraélesztés, és az egészségügyi tudásom alapjainak felhasználását elnapolhattam. Maradt a rablás, viszont csak őt láttam, tehát nem ő üldöz valakit, hanem üldözik. Talán menekül? De közelebb ért, és az arcán nem félelmet, vagy rettegést láttam. Sokkal inkább egy rosszat sejtető, velejéig gonosz, haragos arcot, ami érthetetlen módon engem pécézett ki magának. Lépései megtétele alatt egyetlen egyszer sem vette le szemét az arcomról, lobogó haja nem jelentett akadályt, és akár egy filmbeillő futás is lehetett volna, ha nem az én kissé ijedt szemszögemből vizsgáljuk a képet, főleg akkor, amikor megpillantottam mögötte még egy futó lányt. Ez összesen két futó lány.

Három futó lány.

Baloldalról fényképezős telefonok tűntek fel, míg az eddig előttem békésen sétálgató emberek megdermedtek, és pillantásukat köztem és a kisebb éppen szerény személyemet lerohanni készülő csoport között kapkodták. Mikor érezték, hogy ez az a pillanat, amikor belőlük is lehet egy percre híres ember, akit majd a média kifaggat, hogy mi is történt valójában, vagy esetleg csak érezték, hogy valami izgalmas, szaftos percek következnek egyből mindenki kezében ott termett a kamera, vagy telefon.

Talán ez volt az a pillanat, amikor feldolgoztam mit is mondott Zayn a telefonban, amikor rájöttem, hogy hol is vagyok, hogy ezek a lányok miért is futnak felém, és hogy valójában tévedtem, ugyanis az első lányt nem üldözik, hanem ő üldöz. A baj ott kezdődött, hogy engem.

Elengedtem az eddig két kézzel markolt ajtót, és még számomra is hihetetlen és feldolgozhatatlan sebességgel vetettem ki magam az utcára, ahol az ellenkező irányba futottam, néhol botladozva, sziszegve, és szitkozódva a fájdalomtól, és a tudattól, hogy vagy kéttucatnyian üldöznek, és a vérem kívánják.

-          Ezeknek nincs iskola délelőtt, vagy mi a picsa van? – Kértem számon hangosan jótevőmet, azt, aki valahogyan mindig elintézi, hogy jó időben a jó helyen legyek.

A mai napon már többedjére volt idegesítő tárgy a vállamon lógó táska, tehetetlenül húzogattam vissza állandóan a helyére, miközben sűrűn kapkodtam levegőért, céltalanul futottam, szinte ok nélkül, mégsem engedhettem meg magamnak egy kis pihenőt, és hogy bevárjam a lánycsapatomat, akikkel talán tarthattam volna egy kényelmes teadélutánt, méghozzá olyan a hátamba vágott szavak miatt, mint a : „Rohadj meg te ribanc!” „Szuka!” „ Esküszöm, csak érjelek utol és megöllek!”

Kissé megrémisztettek, éppen ezért eszemben sem volt lelassítani, főleg úgy, hogy tudtam, én a bokámmal sokkal lassabban haladok, mint ők, így ha valamit nem találok ki sürgősen, hacsak be nem török, vagy csengetek egy házba bebocsátásért esedezve, ma meg fogok halni.

Lihegve futottam át a másik oldalra, hátha náluk is bejön az ide-oda cikázgatás, mint a krokodilok esetében, ám a második másodperc után rá kellett jönnöm, hogy elszámítottam magam, és közük nincs az említett hüllőhöz. Egyetlen pillantást vetettem hátra, a látványtól viszont kétségbeestem. A hangok egyre közelebbről jöttek, a levegő egyre fogyott, a térdem pedig megadásra készült, így még utoljára megzabolázva magam emeltem előre a fejem, és fogaim összeszorítva adtam bele mindent a hajrámba, ami fogalmam sem volt, hogy hova vezet, és mire jó, mivel menedéket nem láttam, és konkrét célom sem volt, hiszen előttem mindössze az a két kilométer hosszú főút volt, ami nem sok jóval kecsegtetett.

-          Olivia, gyorsan! – lassított le mellettem egy ismeretlen fekete autó, ám a lehúzott ablak mögött egy máris ismerősebb arc nézett rám.

Bólintva, fehér csillagokat látó szemmel bólintottam, megkerültem az autót, és beültem a vezető mellé. Amint becsuktam az ajtót magam mögött, ő úgy, mintha puskából lőtték volna ki lépett rá a gázra, és hagyta el a lehető leggyorsabban az utcát. Pontosan abba az irányba indult, ahonnan a lányok jöttek, így most szemben velük hajtottunk el, és a világ minden futó percét megérte az a látvány, amikor megpillantottam lesújtott arcukat, ahogy megálltak, és a bőszen feléjük mosolygó férfira néztek, majd rám, és hitetlenkedve, gyűlölködve rázták meg a fejüket. Az élelmesebbek pedig csak felfogták, hogy a helyzet változott, alkalmazkodtak, és máris a kocsi után futva kiabáltak.

-          Louis, Louis várj meg!

Igaz, hogy az általános helyzetemen nem sokat segített a mostani szöktetés, vagy az, hogy a képükbe mosolyogtam azért, mert koppantak, vagy hogy Tomlinson kocsijában fújom ki magam életem legtovább tartó futása után, de a jelenlegin igen. Ugyanis biztos vagyok benne, ha nem talál meg, és nem vesz fel, nem tudom, hogy kis darabokban engedik-e az ember lányának, hogy tánciskolára felvételizzen.

-          Köszönöm – leheltem, miközben az oldalamhoz szorítottam a kezem, ott volt a bokám után a második legfájdalmasabb pont a testemen.

A szemem sarkából láttam, ahogy Louis elengedi egyik kezével a kormányt, hátranyúl, majd a következő pillanatban egy kis palack vizet tart felém.

-          Tessék.

Gondolkodás nélkül kaptam ki a kezéből, és másodpercek alatt tüntettem el fél liter vizet a palackból. Louis rezzenéstelen arccal ült mellettem, az utat nézve vezetett, egyetlen kósza pillantása sem esett felém, amitől egyre inkább azt éreztem, hogy valami baja van velem, netán haragszik. Igaz, a kapcsolatunk nem volt éppen fenomenális, vagy akár baráti, ettől függetlenül értetlenül álltam feszült testtartása, közönyös arca, és távolságtartó viselkedése előtt.

Lassan csavartam vissza a kupakot a palackra, miközben a szemem sarkából a fiút lestem. Tudtam, hogy érzi magán a pillantásom, ujjpercei egyre fehérebbek lettek az erőtől, amivel szorosan markolta a kormánykereket, ám ennek a benne tomboló feszültségnek csökönyösen nem mutatta jelét, és próbálta a lehető leghiggadtabban megszólalni.

-          Jobban tennéd, ha máskor megfogadnád más tanácsát, és nem játszanád a nagylányt – vetette oda nekem oldalról mintegy félvállról.

-          Bocsánat, hogy nem vagyok tökéletes – forgattam meg a szemem, miközben elfordultam tőle. Egy pillanatra a szeme sarkából rám pillantott, de még mielőtt visszanéztem volna, elkapta a tekintetét. – Egyébként meg nem kértem, hogy gyere értem, és ha nagy teher vagyok, akkor itt már nyugodtan ki is dobhatsz – intettem az egyik buszmegálló irányába, mire Louis felhorkant, és gunyoros nevetés közepette vette be az egyik kanyart.

-          Akárhányszor magadra hagyunk, mindig csinálsz valamit, ami miatt aztán mi vagyunk a hibásak. Egy lábtörés, éppen egy elhibázott lépés, vagy pedig csak simán kinyíratod magad a rajongóinkkal – egyre inkább azt éreztem, hogy elveszítem azt a nyugodtságot, és hálát, amit akkor éreztem, amikor megmentett, és kezd eluralkodni felettem a harag.

Nem tudom, hogy jókor, vagy éppen a legrosszabb pillanatban, de egy piros lámba állta útját a gördülő feketeségnek, így Louis kénytelen volt megállni, és csak ülni velem egy légtérben. Látszólag kikészítette.

-          Ja, ez volt életem célja, ez minden, amit el akarok érni – fordultam dühösen a férfi felé fél testemmel, és állhatatosan bámultam íves arcát.

-          Tudom – nevetett fel, és csillogó szemét egy hihetetlen percig rám emelte.

Eltűnt az eddigi feszültség, most lazán, vidáman nézett rám, és úgy éreztem, mintha az előző néhány percet csak magamnak képzeltem volna el, és meg sem történt. Talán annyi volt a célja, hogy éreztesse, megmentett, vagy csak szimplán fel akart húzni, idegesnek látni, és most, hogy elérte a célját, előveheti a vicces, és jókedvű Louis Tomlinsont.

-          Kicsinálsz – sziszegtem elfordulva tőle. Karjaim keresztbe fontam magam előtt, és duzzogva terveztem eltölteni az elkövetkezendő perceket.

 Az énekes válasza egy újabb hangos kacagás volt, ami az elinduló kocsiban, vagy pedig csak a fejemben, még percekig visszhangzott.