2013. december 30., hétfő

Chapter 22



Sziasztok!

Köszönöm mindenkinek a türelmet, megértést és azt, ha van még aki olvas! Boldog karácsonyt kívánok így utólag, és előre pedig hihetetlen boldog új évet! Sikerekben, álmokban és azok megvalósulásában, boldogságban és egészségben gazdagot kívánok! :)
Zenék vannak a fejezet alatt, kérlek hallgassátok, mindössze talán három darab van! 
Jó szórakozást nektek! :) 
Oh, és Ági darling, thank you for your comment, you made my day! :) 


"I wanna lay beside you"




/Olivia/

Emlékszem mindenre. Minden egyes jelentéktelen pillanatra, érzésre. Emlékszem az illatokra. A gondolataimra. Az érzéseimre és az arcára. Láttam az arcát, és akkor éreztem először azt a fajta félelmet, amit soha többet életemben nem szeretnék átélni. Kezdetben hallottam a sikítozó, őrjöngő tömeget, láttam az izgatott arcokat és éreztem, hogy bennem is megfogan egy érzés. Az a fajta izgatottság, amiről Jake beszélt. Amitől egyszerre éreztem, hogy félnem kéne, de mégis izgatott voltam és vidám. Akartam, hogy abbamaradjon az autók motorjának túráztatása, akartam, hogy halljam, ahogy megcsikordulnak a kerekek, és kilövünk előre, leelőzve a másik kocsit, és akartam érezni, ahogy szinte a semmibe száguldunk, és hangsebességgel vesszük be a kanyarokat.
Azt hiszem éppen ez volt a lényeg, hogy érezzek. Élni akartam és érezni azt.
Tudtam, hogy amikor bevesszük a kanyart, fékeznie kell és visszaváltani, hogy a maximális erőt fejtsük ki, és a sebesség megfelelő legyen. Izgatottan markoltam a bőrülésem szélét, ahogy Jake csak húzta, és egyre jobban húzta ki a kocsit, majd a megfelelő pillanatban kuplungra tette a lábát és váltott. A szeme tágra nyílt és a fékre lépett. Láttam, hogy teljesen lenyomta a lábát, satuféket nyomott, mi pedig pont ugyanúgy gyorsultunk tovább. Ijedten néztem az arcára, miközben ő csak az utat figyelte, és igyekezete a kocsit uralma alatt tartani.
Mindent pontosan jól láttam, és éreztem, mintha minden érzékem az általános, mindennapi tompaságát levetette volna magáról és kifinomult volna. Féltem és reszketve vettem levegőt. Láttam a fényeket, éreztem a motor felől jövő éget szagot, és az általános tévhittel kapcsolatban nem az életem pörgött le előttem, hanem a jövőt láttam. Ahogy az autó először nekicsapódik a fának, majd a mellette lévő betonfalnak, ami végleg megállítja. Az egyetlen dolog, ami a leginkább elborzasztott az az a tény volt, hogy minden becsapódás legjobb esetben is az én oldalamat éri. Minden becsapódás.

/Zayn/

Ahogy satuféket nyomtam és kivágódtam a kocsiból, hogy Jake-é felé induljak, gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben. Féltem, hogy valami baja esett. Rettegtem, hogy nem mondtam neki, és lehet, hogy soha többé nem is mondhatom, hogy kedvelem. Könnyekkel küszködtem mikor arra gondoltam, hogy mindkettőjüktől úgy váltam el, hogy megbeszéletlen problémáink voltak és nem tudták, fontosak nekem, nem számít mi történt. Összeszorult a gyomrom, szinte görcsben volt az egész testem, és bár minden erőmmel futni akartam és mozgásra ösztönözni az izmaim, képtelen voltam akár mozdulni is. Futottam, de mintha csak távolabb lett volna a füstölgő autó. Remegett a kezem, miközben a zsebemhez nyúltam, nálam van-e a telefon, ha mentőt kéne hívnom.
Semmire sem tudtam gondolni, csak arra, hogy mi van, ha már nem él, és nem tehetek érte semmit? Nem akartam ezt a képet látni, még csak erre gondolni se és magamban kántáltam a szöveget, mégis tisztán láttam lelki szemeim előtt az összeroncsolódott testeket. Olyan volt a bensőm, mintha az eszem és a szívem a szemem előtt háborúztak volna, és most mindennél jobban akartam, hogy a szív győzzön, és a reményeim, az imáim igazolódjanak be.
Mintha a sötét gondolatok, és a félelem egy létező szörny lett volna, úgy szívta el körülem a levegőt. Fáradtam és féltem, ahogy közelebb érve megpillantottam az autót a füstön át, melynek oldala a betonfalnak csapódott. Az Ő oldala.

/Liam/

Csöndes kávézó otthont idéző hangulattal, sehol egy fotós, vagy illetlen rajongó, aki sikítozással adná tudtom, hogy imádja a munkásságom, és sehol egy riporter, firkász, kivéve azt az egyet, aki éppen velem szemben ül, és aki a húgom legkedvesebb és legjobb barátnője, egyben családi barát.
Nem tudom mivel beszélhetett rá erre a kisebb beszélgetésre, tudom, hogy nem adhatja ki a cikket a menedzsmentem beleegyezése nélkül, én pedig nem is adhatok interjút szintén a menedzsment nélkül, arról nem is beszélve, hogy pontosan tudom képtelen kihagyni a rengeteg számomra kínos, és egyáltalán nem vicces gyerekkori emléket, miközben majd lepötyögi miről is szólt ez a délután. Aztán publikálja és nekem végem.
-          És a nagyközönség mikor hallhat egy jó kis One Direction dalt? Esetleg elárulhatnád mikor jön egy klip – vigyorgott rám Katie szélesen a gépe mögül, én pedig immár sokadszor fáradtan felsóhajtottam, és nagyot kortyoltam a kávémból.
-          Tudod, hogy nem árulhatok el semmit. Nem is értem miért ragaszkodsz ehhez az „interjúhoz” – rajzoltam a levegőbe macskakörmöt. – Ha jön klip, az a közeljövőben fog megjelenni. 
-          Meglehetősen undok vagy, és már most fennhordod az orrod. Arrogáns lettél Payne!
-          Jól hallottam? – akadt belém a szó. Érdeklődve hajoltam előre, könyökömet az asztalra támasztva, hogy megbizonyosodjam, azt mondta, amit gondolok, hogy mondott, és hogy meg meri ismételni. – Szóval?
-          Arrogáns vagy!
-          Tudod te mit jelent ez a szó? – nevettem fel hátradőlve, és hallgattam, ahogy a női ujjak megállás nélkül pötyögnek a klaviatúrán. A baj csak az volt, hogy fogalmam sincs mit írt. – Amúgy pedig pontosan három perce még azt taglaltad, hogy szerinted fél évet sem fogok kibírni a kamerák kereszttüzében, hiszen túl kedves vagyok és gyáva. Vagy valami hasonló – legyintettem, és tekintetemmel az utcát kezdtem el pásztázni.
Tökéletes rálátásom nyílt London Hyde – parkjára a kávézónkból, így az embertömegtől sem elrettenő mókusoktól kezdve a dolgukra igyekvő embereken át, mindenkit szemmel tarthattam. Persze tagadhatatlan, hogy leginkább a mini shortos, és szoknyás lányok kötötték le a figyelmem, de remekül adtam a rideg, és érdektelen srácot. Legalábbis én így éreztem.
-          Mert az is vagy! – csukta le a gépe kijelzőjét, és határozottan húzta ki magát előttem.
-          Akkor meg?! – kérdeztem vissza nem várva választ, mire Katie megvonta a vállát, és tekintetét körbehordozta a helyiségen.
-          Lehet, hogy bennem van a hiba, de nem idevalónak érezlek – emelte fel a tekintetét, hogy a szemembe nézzen. – Többnyire egész kedves srácnak ismerlek, aki normális, és nem olyan seggfej, mint a fővárosban élők többsége. Attól félek, hogy a vidéki kedvesség és udvariasság egy szempillantás alatt el fog tűnni belőled, és paff, annyi volt annak a Liam Payne-nek, akit én ismertem – tárta szét a karját demonstrálva a „paff”-ot, ahogy ő hívta, ami mosolyt csalt az arcomra, de itt még bőven nem volt vége. – A másik lehetőség, hogy nem vagy annyira erős, mint amennyire hiszed magad, azt a Liamet fogod adni, akit az előbb mondtam, viszont azzal a stílussal itt nem fogsz érvényesülni. Nem leszel hajlandó átvenni a bunkó stílust, egyszerűen nem fog menni, így London bedarál. Ennyi – emelte meg a vállát újfent, majd maga elé húzta a poharát, és nagyot szívott a szívószálon át.
Nem válaszoltam, csak elvettem tekintetem a lányról, és újból a járókelőket néztem, akik most már szaporábban lépkedtek, megsejtvén, hogy a baljósan sötét felhők pár percen belül szinte biztos, hogy elöntik London utcáit. Nem feleltem, mert nem tudtam mit. Biztosan nem ismerem be, hogy igaza van, még akkor sem, ha tényleg így van. De nem tudtam, hogy így van-e. Lehet, hogy egyáltalán nem sejt semmit, és tökéletesen be fogok tudni majd illeszkedni a pörgő életbe és Londonba úgy, hogy nem változom meg. És ahogyan ezt a gondolat átsiklott a fejemen, rögtön tudtam, hogy hülyeség. Biztos, hogy változni fogok. Az fáj a legjobban, hogy jófiúnak tart, aki gyáva, és nem tesz semmit a rendszer ellen, mert nem a lázadó típus. Még ha tudom is magamról, hogy ilyen vagyok, még ha boldog is vagyok így, egy lánytól hallani szemtől szembe ilyen kritikát igen fájdalmas minden férfinak. Ilyenkor merül fel bennem a kérdés, hogy vajon ez az, amiért most sincs barátnőm? Talán nem ez kell a nőknek. Amúgy meg pontosan tudom, hogy milyen vagyok, és igenis van bennem vakmerőség és őrület. 
-          Nincs igazad! – jelentettem ki határozottan és eszem ágában sem volt még tovább gondolkodni azon, hogy most hazudtam-e, vagy sem.
-          Értem – bólintott, majd mosolyogva leszegte a fejét, és az abroszt tanulmányozta egy pár másodpercig. – És mit gondolsz hol fog tartani a csapat egy fél év múlva? Belefér ebbe egy barátnő? Mit tennél meg a csajért, ha a munkáddal, és a társaiddal kéne konfrontálódnod érte? 
-          Milyen kérdés ez? Ismersz, mindig tisztelettel bántam a barátnőimmel, és én sosem…
-          Jó, nem a rizsára vagyok kíváncsi, Rómeó. Sokkal inkább arra, hogy tudod-e, nem elég a tisztelet egy nőnek, az unalmas. Izgalom kell. Ha pedig eljön a reflektorfény, az életed tele lesz meglepetésekkel, mindenhol mindig mindenki ott lesz, az életed egy nyitott könyvvé növi ki magát. A kérdés az, hogyan bírnál el ilyen terhek mellett egy nővel.
-          Van egy olyan érzésem, hogy te nem egy nőről beszélsz, hanem konkrétan magadról Katie. Te vágy izgalomra? Mi van, téged untatott, ahogy a nőimmel bántam?
-          Ugyan Payne, menj már! – sütötte le a szemét, majd egy pillanat múlva már fel is nézett, és hirtelen minden villámgyors lett.
Összepakolta a gépét, minden papírját bedobta a táskába, kiszürcsölte a poharából az innivalót, és tíz másodperccel később úgy nézett rám, mint, aki el akar köszönni. Az a tipikus előrehajolás, feszült mosolygás, kapkodó lélegzetvétel, és a partner felé hajoló test egy pusziért.
-          Csá Payne, mennem kell, kezdődik az órám, de örültem – villantott felém újból egy az eddigieket is felülmúló leghamisabb mosolyt, majd felkapta a táskáját, és az esernyőjét.
Reflexből én is felálltam vele egyetemben, holott még eszem ágában sem volt elindulni. Érdekelt mi ütött belé, hogy miért rohan, és mégis miért hiszi, hogy így leléphet, de ezen kérdések közül egy sem jött a számra, csak a leghaszontalanabb.
-          És a cikk?
-          Amint kész, küldöm mailben – kaptam egy utolsó mosolyt, majd behúzódott mögötte a kávézó ajtaja, én pedig visszarogytam a székemre, és önkéntelenül is a Katie által mondott dolgokon kezdtem agyalni.
Lehet, hogy igaza van és kiesem?

/Louis/

Megijedek még magamtól is, amikor olyan düh tombol bennem, mint amilyet Harry gerjesztett, és tudom, hogy hova fog vezetni az utam. Nem tudom, ha nálam lenne egy egész kis kaliberű pisztoly, mikor használnám. Soha ne adjanak a lőtéren kívül nekem fegyvert.
Reszkettem a dühtől, ahogy leeresztettem a Colt Governmentemet, levettem a szemüveget a fejemről, és hátratűrtem a hangtompítót is. Kellemesen bizsergett a kezem a lövések erejétől, és végigsimítva az ujjtöveimnél, éreztem, ahogy lassan egy óra után kezd megkeményedni a bőr.
A szívem, mint mindig, most is egyre erősebben, és gyorsabban vert, ahogy a pisztoly kilövellte a golyókat az előttem több száz méterre lévő papírbábura. Éreztem az erőteljes lüktetést a bizsergő, zsibbadó csuklómban, a torkomban, és hallottam a fejemben a vér zubogását, miközben újra előtörtek bennem az érzések, a visszafojtott, kimondatlan szavak és gondolatok, így újra a töltények felé nyúltam, és megtöltöttem a pisztolyt. Még levegőt vettem, és anélkül, hogy visszahúztam volna a hangtompítót egy teljes tárat eresztettem a bábu fejébe és szívébe olyan ijesztő pontossággal, amit Carl már többször megdicsért. Állítólag soha nem szabad személyekre gondolni, vagy legalábbis olyanokra biztosan nem, akikkel napi kontaktusban vagyunk, és akiknél előfordul, hogy egy héten több összetűzésbe is keveredünk, hiszen akkor nagyobb az esélye, hogy megbolondulok, és egyszer a rácsok mögött végzem. Ezt szem előtt tartva soha senkinek nem mondtam még el, hogy Harry most épp az imént öltem meg, azt a Nate orvos gyereket vagy hatvanszor biztos, Liamet párszor, és azt a gondolatot, hogy megint Olivia jár a fejemben már egymilliószor, és ez az egyetlen dolog, ami nem öltött arcot. Ennél az érzésnél célirányosan csakis a szívre koncentrálok, és golyók százait eresztem a bábuba.
-          Végeztél, vagy kérsz még tárat? – érintette meg hátulról a vállam Carl, miközben lassan, komótosan mellém sétált.
-          Szerintem megleszek – válaszoltam kezemből letéve a pisztolyt, miközben a bábut méregettem, és az érzelmeimre, a dühömre koncentráltam, van-e bennem, de érezhetően máris sokkal nyugodtabb voltam, mint amikor megérkeztem, alig kevesebb, mint két órája.
-          Örülök – veregette meg a vállam kedvesen. – Még mindig azt mondom, meg kéne próbálkoznod azzal a katonai egyetemmel.
-          Ugyan Carl, egy nyálas popsztár vagyok, akit el fognak kényeztetni, miközben bedarálnak egy működő gépezetbe. El fogok tűnni. Mikor majd leáldozott nekünk, talán. De addigra kiöregedem. És most még élvezem, amit csinálunk. Nem vagyok elég kemény, hogy felvegyenek.
-          Tudod, hogy van egy ismerősöm az Interpol-nál, jó lennél – mosolygott kedvesen, majd elvette tőlem a pisztolyt és a kellékeket, majd magamra hagyott a szétlőtt bábuval.
Hogy mit kezdek az életemmel esetleg, ha a bandának nem jön be ez az éneklősdi, nem tudom. Igazság szerint semmiről sincs még a leghalványabb fogalmam se. Szerencsém, hogy van egy menedzsment, ami irányít minket így semmire sincs gondunk. Kapóra jönne egy pont ilyen a magánéletembe is, aki ha kell tudja milyen csaj kell nekem, és összehoz vele, ha pedig másra vágyom, csak egy kalandra, akkor azt oldja meg. Csakhogy ezt egyrészt gyávaságnak, másrészt lustaságnak hívják. Egy Tomlinson pedig csak nem hagyhatja ezt!

/Jake/

Olivia. Olivia volt az első és egyben egyetlen gondolatom is. Köhögve kaptam a mellkasom felé, ahogy a pillanatnyi ájulásomból újra magamhoz tértem, és beszívtam a levegőt. Élesen ért a tüdőmbe az oxigén, és hirtelen irdatlan fájdalmat éreztem a mellkasomban. Köhögő roham jött rám, de tudtam, hogyha elkezdem, csak még jobban fog fájni minden mozdulat, így igyekeztem szaporán nyelni, és megállítani a köhögést. Füst töltötte meg a kocsi belső terét, és az amúgy is homályos tekintetem sehol nem találta a lányt. Előrenyújtottam a fejem, és megpróbáltam a testem elhúzni az üléstől, amikor éreztem, ahogy valami ott tart. A biztonsági öv. Megmentette az életem, bár erősen a bőrömbe vájt. Gyenge, lassú mozdulatokkal nyúltam az övcsat felé, miközben igyekeztem minden halvány jelre figyelni: halk lélegzetvétel, szuszogás, esetleg motyogás, vagy a puha bőr érintése, de semmi.
Felszisszentem, ahogy az övvel együtt a bőrömből egy rész is távozott, majd a lány oldala felé fordultam, és megérintettem. A nyaki ütőeret kerestem, de nem tudom mit hittem, hiszen össze voltam zavarodva, remegett a kezem, és minden jel szerint én sem voltam teljesen jól, nem hogy valakiről megállapítsam van-e valami baja. Reményvesztetten vettem el felőle a kezem, és arc át kerestem a nevét kántálva, amikor kivágódott az autó mellettem lévő ajtaja, és Zayn fejét pillantottam meg.
-          Élsz? Bajod esett? Olivia hogy van?
-          Ne… nem tudom – nyögtem, és tudtam mi lenne a dolgom. Ki kéne pattannom a kocsiból, hogy Zayn bevethesse magát, és megmentse a lányt.
De mindenem fájt, és egyszerűen képtelen voltam a mozgásra. Alig kaptam levegőt, kapart a torkom, és nőtt a szúró fájdalom a mellkasomban. Nyögve dőltem hátra, miközben éreztem Zayn felém áradó nyugtalanságát és néma sürgetését. Tudtam, hogy a lány miatt aggódik.
-          Ki tudsz szállni?
Mindössze egy fejrázásra futotta, de ő ebből is mindent értett. Azonnal belül intett a többieknek, akik pillanatokon belül már meg is jelentek, és óvatos kezekkel alám nyúltak, hogy kihúzzanak az autóból. Zayn utasította őket, hogy vigyázzanak a mellkasomra, mert feltűnően szorítottam azt, és valószínűleg baj van. Hálásan hunytam le a szemem. Fáradt voltam, riadt, és mindenem fájt. Tudtam, hogy biztonságban vagyok, tudtam, hogy innentől minden rendben lesz. Ahogy megéreztem a kezeket a hátam mögött, a nyakam alatt és a karomnál, csak egy nevet mondogattam, és hagytam, hogy a fáradtság elnyeljen magával. Olivia.

/Zayn/

Remegtem, hevesen vert a szívem, és rettenetesen féltem. Képtelen voltam segíteni a többieknek kiemelni Jake-et, mert tudtam, ha hozzányúlnék, csak kirántanám, és máris arrébb tenném, hogy végre Olivia közelébe férkőzzek. Tudnom kell, hogy hogy van. Jól kell lennie.
Nem Jake oldala csapódott a falnak, ő mégis szarul nézett ki, és minden jel szerint megsérült. Ha neki ennyi elég volt, mi lehet a lánnyal?
-          Menj! – utasított Chuck, amikor Jake már nem volt a kocsiban, én pedig habozás nélkül a kocsiba vetettem magam, és a lány felé nyúltam.
A füst még a nyitott ajtók ellenére sem hagyta el a légteret, így alig láttam valamit, miközben Olivia arcát próbáltam megtalálni. Hajat, rengeteg sok hajat tapintottam a selymes bőr alatt, így tudtam, hogy célt értem. Magam felé fordítottam a kedves arcot, és felé hajoltam, hogy ellenőrizzem lélegzik-e. Egyenletes, de gyenge kifújások érintették az arcom, én pedig a megkönnyebbüléstől elmosolyodtam. Az övét a pillanat tört része alatt kikapcsoltam, és egyből ernyedt testét karoltam át, hogy kihúzhassam a még mindig füstölő, és életveszélyes autóból.
-          Hátrébb! Menjetek hátrébb! – üvöltöttem hátrafordulva, majd elkezdtem kúszva óvatosan magammal húzni Olivia ernyedt testét.
-          Zayn…Zayn – lehelte a nevem halkan, bennem pedig valami felszabadult. Egyrészt elöntött a megkönnyebbülés, hogy nagy baja nem lehetett, másrészről pedig az én nevemet mondta még úgyis, hogy nem volt eszméleténél. – Zayn.

***

Sosem volt még semmi olyan nyugodt, természetes, és megkönnyebbüléstől boldog, mint amikor Oliviával a fűben feküdtünk, kapkodtuk a levegőt, és a felhőmentes eget kémleltük.
Szorosan fogtam a kezét, miközben ujjainkat összefűztem, és a csillagok néma, és csendes táncát néztem. Nem örültem még ennyire soha egyetlen szuszogásnak sem magam mellett. Éreztem kezem alatt a bőre melegét, láttam oldalról, ahogy emelkedik és visszaesik a mellkasa, és minden tökéletes volt. Eltűnt az őrjítő félelem, és reszketés, ami mindaddig magához láncolva tartott, míg Jack meg nem vizsgálta a lányt, és kijelentette, hogy semmi komoly baja nem esett a sokkon kívül. Olivia magához tért, én pedig éppen felette söpörtem ki az arcából a haját, amikor kinyitotta a szemét, és hörgőn magába szippantotta a friss, lehűlt levegőt. Gondolkodás nélkül emeltem meg a felsőtestét, és a mellkasomnak szorítottam, miközben éreztem, hogy a megkönnyebbülés elönti a testem és egyszerre minden feszültség kiszáll belőlem.
-          Soha többet nem ülsz kocsiba, megértetted?  - suttogtam miközben erősen megszorítottam az ujjait az enyémek körül. Óvatosan és a lehető leglassabban fordítottam felé a fejem, mikor megpillantottam, hogy ő már rég így néz rám. – Senki, soha senki mellé nem ülhetsz be nélkülem. Én vagyok az egyetlen. Nem mehetsz el mellőlem. Soha – szögeztem le fáradtan a szemébe nézve, ahonnan tiszta fáradtságot, és megnyugvást olvastam ki.
-          Te vagy az egyetlen – formálta némán a szavakat még egy másodpercig a szemembe nézve, majd újra az ég felé fordította az arcát, és nagyot sóhajtott. – Az egyetlen.

/Hannah/

Vasárnap. A vasárnapok mindig annyira szépek és megnyugtatóak számomra. Egy buli után tudom, hogy ez a nap még itt van, hogy kipihenjem magam, mióta Niall az enyém tudom, hogy ezen a napon még vele lehetek lelkiismeret furdalás nélkül. Szép nap, amikor esik az eső, és kakaót szürcsölve az ablakomban ülve nézem az esőcseppeket, és szép nap arra is, hogy jó idő esetén a kertben olvashassak, vagy lustálkodva filmet nézzek egész nap.
A mai vasárnap viszont teljesen más. Élvezem, hogy a Nap besüt a vékony vajszínű selyemfüggöny mögött, amit néha meglibbent a szellő, így a sugarak melegséggel mosolyognak meztelen bőrömre, de a legjobb azért mégiscsak az benne, hogy az ébredés a csendesen szuszogó Niall mellkasán ért a csodálatos és egyben első bensőséges éjszakám után.
Sosem féltem még ennyire az ismeretlentől, az állítólagos fájdalomtól, mégis oly annyira megbíztam benne, és adtam át magam mindenestül, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy bármi rosszul sülhetne el. Amint a karjai közre zártak, és lágy csókokkal hintette be a testem, semmi sem volt félelmetes, vagy váratlan. Tökéletesnek és természetesnek tűnt minden mozdulata, tette és szava. Minden olyan volt, mintha előre meg lett volna írva. Minden.
Furán jó érzés volt lomhán mozogni és végigsimítani a meztelen mellkason, miközben fellestem, hátha felébred a szőke fiú, de egyelőre semmi jelét nem adta annak, hogy a számára láthatóan édes álmot elengedje. Innen nézve elképzelhetetlennek tűnt bármiféle rossz. Hogy bárhol a világban most szenvedjen valaki, éhezzen, vagy fázzon. Kizárt, hogy bármilyen rossz történjen a világban.
Az a furcsán marihuánás érzésem támadt, hogy szeretettel bármit helyre kehet hozni, és az megoldja az élet problémáit. Elmosolyodtam a gondolatokon, és azon, hogy egyáltalán ilyenek járnak a fejemben, nyilvánvalóan kiütközik rajtam, hogy több napja nem láttam a két lábon a földön járó, szarkasztikus, és zsémbes Oliviát. Ha hallotta volna előbbi eszmefuttatásom, nem kétséges, hogy képen röhögött volna. De semmi baj, ma hazajön, én pedig újra egy kicsit cinikussá válhatok.

/Szelina/

Elküldtem őt, és tényleg ki akartam törölni az életemből, hiszen úgy csöppent bele, hogy nem számoltam vele, és egyáltalán nem akartam, hogy részese legyen akárminek, ami velem kapcsolatos, mégis elmentem vele aznap este, mégis megadtam neki magam, teljesen meghazudtolva saját magam. Most pedig eltüntetném, tagadnám és kerülném, de megtalál. Véletlenül. Hiszen ahogy ott állt, látszott rajta, nem számított arra, hogy aznap este összefutunk. Fogalmam sincs mi van velem. Törlés, törlés, törlés. Csak ez jár a fejemben, de ezzel egyidejűleg megjelenik az arca is, az illata, a mozdulatai, felelevenedik az éjjel, és érzem, hogy képtelen vagyok arra, hogy ne gondoljak rá. Pedig nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Nem is értem, hogy képzeltem ezt az egészet. Hiszen csak kihasznál. Ide utazom Angliába, Londonba egy évre, hogy tanulhassak, nyelvet gyakorolhassak és piti munkákból megéljek, míg itt vagyok, és erre olyan történik velem, amiről legvadabb álmaimban sem gondoltam. Hiszen egy kisvárosi lány vagyok, akinek a legnagyobb dolog az életében is maximum egy Calvin Harris koncert volt, amire elért egy fesztiválon. Egész életemben tanultam, a barátaimmal és a családommal voltam, buliztam, és jól éreztem magam.
Aznap este is még csak szoktam mindent. Végre szabad napom volt, nem kellett sem a színházban, sem a kávézóban dolgoznom, és kiutazott hozzám a húgom, és az egyik kedves ismerősöm. Elmentünk bulizni, elvégre már legalább két hónapja az angol fővárosban éltem, és még soha nem volt alkalmam elengedni magam és a féktelen, mámoros éjszakába süppedni, ami lassan, de elnyel. Rengeteg alkoholt ittunk aznap este, és rengeteg férfi dörgölőzött hozzám hátulról, akiket szépen lassan, de udvariasan az ismerősöm elküldött, mégis Őt nem. Ő volt az az egy, aki úgy simult hozzám, és olyan lágy, és erőszakmentes volt, mégis határozott, mint azon az éjszakán még senki. Teljesen elvette az eszem a mozdulata, az érintései, végül pedig az, amikor azokba a szemekbe néztem. Egyből felismertem az arcát, tudtam ki ő, mégsem úgy reagáltam, min számítottam. Megremegtem az ijedtségtől, ahogy belém hasított a felismerés, de rögtön ezután nyugtató hangja elűzött belőlem minden kétséget és félelmet. Engem akart, nekem pedig férfira volt szükségem, és ő az volt. Tudtam, hogy aznap este olyat nyújthat, amit még soha nem éltem át, de azt is tudtam, hogy még soha életemben nem mentem bele ilyenbe, én nem az a fajta lány voltam. Ő mégis mindenével elragadott. Teljesen megbolondultam. Olyan éjszaka volt, amit soha nem fogok elfelejteni, és amit boldog emlékkel fogok a gyerekeimnek, és az unokáimnak mesélni. Mert büszke leszek arra, hogy kivel voltam. De a hangsúly éppen azon van, hogy emlék. Egy szép, szexi, de maradandó emlék. Nem úgy kellett volna történnie, hogy újra találkozunk. El kellett volna tűnnie. Nem szabadna találkoznunk újra. Nem szabadna rá gondolnom, vagy újságokat olvasnom, ahol megtalálom az arcát, mert tudom, hogy minél többször látom, annál gyengébb leszek, és akarni fogok tőle valamit.
De nem tehetem. Nem engedhetek a gyengeségeimnek. Nem akarom, hogy kihasználjon és összetörjön.  Ő egy híresség, egy sztár, én pedig egy magyar, kisvárosi lány vagyok. Nem leszek az, akiről azt terjesztik, hogy csak a hírnévért kavar akárkivel is. Nem az én szívem fog a bulvár előtt darabokra hullni, így esélyt sem adok a férfinak. Harrynek esélye sincs.
-          Szel, tíz perce várok arra a kávéra. Ideje lenne ideadnod, ha kész – mordult fel Cathy mellőlem, aki már tényleg tagadhatatlanul tíz perccel ez előtt kérte az italt.
Bocsánatkérőn elmosolyodtam, fogtam a műanyag poharat, a kávéhab tetejére szórtam még egy kis fahéjat, majd átnyújtottam a munkatársamnak.
-          Köszönöm, még így késéssel is. Te vagy a legjobb – nyomott egy puszit az arcomra, majd elsuhant mellőlem, hogy tovább folytassa a beosztás megírását és a ma esti program fixálását.
Megszoktam, hogy már itt a színházban is mindenki engem kér meg a kávéja elkészítésére, hiszen az a másfél hónapi gyakorlat, amire a Costa kávézóban szert tettem, elegendő volt ahhoz, hogy szinte mindenhol mindenki kedvenc kávékészítője legyek. Ami amúgy nem volt terhemre, szerettem díszíteni és elkészíteni a különbféle italokat, de azért mégsem ez volt az álmom. Szórakozásnak viszont kitűnő volt. Meleg Napsütötte vasárnap volt, minden tökéletesnek bizonyult egy új nap kezdéséhez, egy újrakezdéshez, nekem mégis szüntelenül csak Mr Styleson járt az eszem. Azon, ahogy tegnap elküldtem, azon, ami köztünk történt, ahogy nézett rám tegnap, és bár tudtam, el kéne felejtenem, minduntalan felsejlett előttem az arca, ami azt eredményezte, hogy az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Reméltem, őszintén reméltem, hogy ő nem így volt ezzel, elfelejtett, elkönyvelt egy hisztis picsának és vége. Felsóhajtottam, és az ajtó felé fordultam.
Hazugság. Mindent, amit állítok hazugság. Igenis azt remélem, hogy rám gondon. Azt, hogy nem tud elfelejteni, eljön értem, és minden rendben lesz. Randizunk, és talán járunk majd. És nem fog fájni. Semmi sem fog fájni. Nem fog elhagyni, és a média nem készítené ki a kapcsolatunkat. Nem tör majd össze.
-          Szel, idejönnél kérlek, és folytatnád a táblázatot, kész kéne lennie tíz percen belül és még sehol sem tartok vele, közben pedig valaki be akar jönni. Zárva vagyunk, fogalmam sincs, akkor miért erőlteti – fortyogott magával Cat, ahogy kiszáguldott az üvegfallal elhatárolt pult mögül, és elszaladt mellettem.
Felpillantottam, és meg kellett állapítanom, hogy valaki tényleg áll az ajtóban, de nem egyedül van. Legalább tíz öltönybe öltözött ember várt a bejárat előtt, mögöttük pedig egy felirat nélküli fekete furgon parkolt. Megvontam a vállam – nem az én problémám volt, ha valaki nem érti mi is az az esti fél nyolcas kezdés, és ahogy Cat megkért, hátrasétáltam lehuppantam a gép elé, és elkezdtem bepötyögni a vendégek neveit.  
Cathy a főnököm volt, bár csak fél évvel volt idősebb, mint én. Régóta dolgozott már a színháznál, szinte ez volt az élete. Vékony, átlagos magasságú lány volt barna hajjal, barna szemmel és rengeteg elszántsággal, és ambícióval. Hihetetlen jövőképe az volt, hogy egyszer övé lesz ez a színház a benne lévő mozival, és ő lesz az igazgatója. Ő lesz felelős mindenért, ő választja meg az alkalmazottakat, hogy milyen színdaraboknak ad majd otthont, hogy mikor nyitva és zárva, és milyen filmeket adnak majd le. Meghívhat bármilyen hírességet filmpremierekre, meet and greateket szervezhet, és nem foglalkozott azzal a ténnyel, hogy bár az épület tényleg Londonban van, csak egy kis színházról beszélünk, és a lakosság fele azt sem tudja, hogy létezik. Nagy tervei voltak, de félő volt, hogy a gondolkodása nem túl realista, inkább optimista. De ráhagytam, remélem, hogy majd egyszer sikerül neki. Megérdemelné.

-          Szelina – hallottam meg a lány hangját bizonytalanul csengeni mellettem, én pedig egyből rá kaptam a tekintetem.
-          Hm?
-          Azt hiszem, ez neked jött – nyújtott át egy üdvözlőkártyát enyhén elfehéredett és remegő kézzel.
Aggódva vizslattam az arcát, miközben elvettem tőle a papírt, és egyik kézfejem a homlokára fektettem. Rettenetesen nézett ki. Mint, aki bármelyik percben elhányhatja magát, vagy elájul. Esetleg a kettőt egyszerre. Belőle simán kinézném.
-          Jól vagy? – kérdeztem tekintetemmel az övét keresve, de ő megrögzötten csak a kezemben lévő kártyát nézte.
-          Jól, jól, csak olvasd már el! – hadonászott felém életet lehelve magába, én pedig értetlenül, de kissé megkönnyebbülten elmosolyodtam, és kihajtogattam a kártyát.

Száz és még több. Nem felejtek! Használd egészséggel!

Szeretettel,

Styles

-          Ez nem lehet igaz – suttogtam elkerekedett szemmel, majd újra és újra elolvastam a három sort. Ilyen nincs. Hogyan…
-          Úristen Szel! – kiáltott fel Cathy, én pedig ijedtemben azonnal elfeledkeztem a levélről és felkaptam a tekintetem. - Ez Prada, ez pedig Gucci! Jesszus, és ez Armani! Chanel és Louis Vuitton!
Táskák. Táskák érkeztem tízesével, mindegyik egy öltönyös férfival behozatva. Lassan minden asztal, szék és alkalmatosság betelt a táskákkal. A legmárkásabb és legszebb táskákkal. Gyönyörűek voltak. Csodálatos volt minden.
-          Ez pedig az Öné kisasszony – lépett elém az egyik öltönyös, miközben az összes többi lassan a bejárathoz hátrált, és a hátuk mögé dugott kézzel néztek rám.
Egyetlen szál vörös rózsát tartott a kezében felém nyújtva, én pedig habozva, és a saját érzéseimtől megijedve majdnem sírva vettem el tőle.
Nem teheti ezt velem. Styles nem teheti ezt velem!

-         És a táska? – néztem vissza, mire a lány elvonta arcát az enyémtől, és hátrapillantott.
-         Nincs benne semmi, ha holnap itt lesz, felkapom.
-         Ha nem lesz, száz másikat kapsz helyette – néztem immár fénylő szemébe a járda földje helyett.

5 megjegyzés:

  1. Szia, Kinga! :)

    Tudsz arról, hogy mennyire szeretlek?!
    Nos, a fejezetek - mivel te írtad őket - nem lehetnek rosszak, nem is voltak azok. Teljesen átéltem őket, nevettem, reszkettem, féltem. Imádom. Nagyon szeretem a stílusodat, de ezekről te tudsz, semmit nem változott a véleményem az írásmódoddal kapcsolatban. Veled kapcsolatban még mindig ugyan úgy érzek, mint - kicsivel több, mint - két évvel ezelőtt, sőt, az imádatom az írásaid irányába minden egyes fejezeteddel növekszik. Most már komolyan az a bajom veled, hogy nem találok hibát - néhány félreütött karaktert leszámítva -, ami azért eléggé idegesítő, hiszen mostanában nagyon szőrszálhasogató vagyok. Nem tudok rosszat mondani, az az igazság, ezen a blogon nem is áll szándékomban rosszat írni. Amikor feljöttem ide és láttam, hogy van két új fejezet, mindjárt elöntött a izgalom. Olvasni akartam. El is olvastam. És tudod mi van? Imádom, imádom, imádom! Majd akkor lesz furcsa, ha már nem lepődöm meg egy-egy fejezetednél, hogy mennyire jó. Na de nem dicsőítelek, mert még a végén a fejedbe száll. Az az igazság, hogyha én most kitérek bármelyik szereplőre és/vagy cselekményre, akkor itt leszek még holnap is, szóval maradjunk annyiban, hogy egy-egy szemszög olvasása alatt azt gondoltam "Nehogy vége legyen, felőlem akár az egész fejezet lehet XY szemszögéből írva, csak nehogy vége legyen." Ebben csak az az egy picurka bökkenő van, hogy minden egyes szemszög alatt ezt gondoltam. Ez pedig ugye elég sok fejezetet jelent a te szempontodból, mert az úgy oké, hogy felrakod, mi meg olvassuk. Csak természetesen nem kattintásra íródik a fejezet, ezzel van munka, meg is kell írni, amihez idő kell. A türelem rózsát terem, én pedig utálok türelmes lenni, de teljesen megértem, hogy nem tudod minden héten hozni a frissítést. Megértem, de nem örülök neki. Szokták mondani, hogy a jóból is megárt a sok, nos, ebből a jóból nem tud. Egész nap képes lennék olvasni. Minek nekem a drog, alkohol, ha itt vannak a sorozataim, a könyveim és a te írásod (ja és a férjemről sem szabad elfeledkezni)? :D
    Nagyoooon vároooom a folytatást Kedves! :)
    Mondanám, hogy siess vele, de nem siettetlek, csak írj szépen és nyugodtan; de tudd, hogy nem felejtkezem meg rólad, mindig visszatérek. Nem szabadulsz meg tőlem egykönnyen. :D
    Puszillak milliószor, Adél

    VálaszTörlés
  2. Drága Kinga!
    Én valami hihetetlenül szégyellem magamat, amiért elmulasztottam az előző fejezet kommentálását. Fogalmam sincs, hogyan fordulhatott elő.
    Természetesen nagyon tetszett, a leginkább Zayn féltékenysége és Olivia makacssága fogott meg, hihetetlen karakterek... hogy lehet valakinek imádni a rossz tulajdonságait? Én megmondom, úgy hogy egy zseni vagy! Továbbá egyszerűen meghatott Harry kis magában lefojtatott monológja. A "kemény külső" úgy fest mégis érző bensőt takar.. most szimpatikusabbá vált az Úr, mint ezelőtt valaha. :)

    Ez fejezet pedig... hát régóta várok erre.Bevallom, volt egy rossz előérzetem, ami be is igazolódott, szóval nagyon örülök, hogy egybe olvastam a két fejezetet. Ijesztő és hátborzongató volt, ahogy előbb Olivia fejében lejátszódott a jelenet, majd az Zayn szeme láttára be is következett. Futkosott rajtam a hideg. Úgy látszik ma a "megható" szót fogom ismételgetni, de engem mindig szíven talál, mikor valaki attól fél, hogy a kimondatlan érzéseit nem tudja többé elmondani annak, akinek szólnak. A történetben csak néhány perc volt az egész, de én igyekeztem a lehető leggyorsabban falni a sorokat, addig, amíg Zayn ki nem szedi Olit abból a roncsból. És az újabb hidegrázás meghatódottsággal fűszerezve, mikor a félájult lány Zayn nevét suttogta. Megrémültem. Nem kicsit. De mégis boldog voltam, hiszen mint mondtam, régóta várok ilyen egyértelmű érzelemkifejezésekre, ami most mindkét fél részéről megtörtént. Tetszett. NAGYON! És amikor Olivia magához tért.. azok a szavak, nézések.. hát simogatták a szívemet. Alig várom a következő részt, amiben talán már... és akkor nem is mondok többet. :) Te vagy az író, én meg a lelkes olvasó.
    Harry és Szelina.. hát én iszonyatosan szurkolok nekik. Szép hosszú, bonyodalmakkal, vitákkal, érzelmi viharokkal teli cselekményszálra számítok, de éppen ezért izgalmas, és érdekes. Határozottan kedvelem ezt a lányt.

    Neked is boldog, sikeres, élményekkel teli új évet kívánok!
    Alig várom a következő részt, de tudod, én a türelmemről vagyok híres, szóval csak nyugodtan, hisz a jó munkához idő kell. Nem tudom ezt ki találta ki, de bölcs ember volt. :)

    Légy jó!
    Puszi Jenni

    VálaszTörlés
  3. Szia:)!

    Imádom az egész történetet,a szereplőket,a fordulatokat. Egyszerűen tökéletes az egész sztori. Ahogy ez a rész is az volt. Azt kell,hogy mondjam valahogy nincs hiányérzetem amiatt,hogy nem naponta van új rész, mert egyszerűen egy új fejezetben annyi izgalom,történés és gondolkodni való van,hogy az izgatottság kitart addig amíg nem jön az újabb rész. Nem igazán tudom ezzel,hova akartam kilyukadni,vagy,hogy érthető,hogy mit akarok mondani. De ez mind természetesen pozitív dolog :).

    A részről újat egyszerűen nem tudok mondani.Fantasztikus lett.
    Kicsit megijedtem,hogy valami komoly baja esett Oliviának,de szerencsére nagyobb volt az ijedelem.
    A kedvenc részem a vége volt.Szelina és Harry.Annyira,de annyira szeretném,hogy happy end legyen a vége a kapcsolatuknak:D.
    Várom a következő részt:)!
    Üdv.:Vivcsó

    Ui.:bocsánat,hogy ennyire röviden sikerült véleményeznem :)!

    VálaszTörlés
  4. Szia! :)

    A vizsgáimat befejeztem, szóval megérdemelt pihenésemet töltöttem, és megkoronáztam ezzel a csuda jó fejezettel, bár elég későn jutottam el ide, de még időben. :) Nagyon tetszett, imádtam! Nagyon izgultam Oliviáért, azt hittem nagy a baj, szóval Zaynnel együtt az én gyomrom is összeszorult a félelemtől, és aztán hatalmas kő esett le a szívemről. Remélem ez a baleset végre felnyitja a két kis drága szemét, és az elhangzottakat nem fogják majd a félelemre, az adrenalinra, hanem igen is szembe néznek végre a nyilvánvalóval, és együtt lesznek, a saját érdekükben. ;)
    Ezen kívül, akitől még a lélegzetem is elállt az Harry! Mindig is így képzeltem őt el, kiszámíthatatlannak, ez a táskás dolog nagyon szép gesztus, ha Szelina nem kéri őket, én igényt tartanék legalább egy darabra. :) Nagyon kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből, Styles ugyanis nincsen hozzászokva ahhoz, hogy egy nő után menni kell, szerintem, de talán pont ez fogta meg Szelinában. Nagyon várom a folytatást, remélem hamarosan olvashatom, persze tudom, hogy elfoglalt vagy, én türelmesen várok!
    Puszi: Ági

    VálaszTörlés
  5. Lesz folytatás? Reménykedem benne!
    Roxiii

    VálaszTörlés