Chapter 11

Sziasztok Drágáim!

Oké, nincs sok hozzáfűznivalóm a dolgokhoz, csupán annyi, hogy Nagyon, nagyon, Nagyon Boldog Új Évet mindenkinek!
A második pedig az, hogy megkérlek titeket - tudom pofátlan vagyok - hogy ne húzzátok majd le nagyon szegény tizenegyes fejezetet, tudom, hogy kritikán aluli lett, nem tudom mi lelt a napokban. Igazából nem publikálnám, ha nem tudnám, hogy számítotok rá, szóval kérlek, csak kedvesen osszatok ki. :D
Nos, akkor kellemes olvasást, remélem nem vesztek majd el a képek, napok és személyek állandó váltakozásában. :)
Csókollak Titeket!

U.i.: A kommentárjaitokra még nem válaszoltam, de benne van a heti tervben! :)

I've been waiting for a girl like you

(Jelen)

/Hannah/

Álmosan sétáltam vissza a szobámba, miután felhajtottam egy nagy pohár narancslevet reggeliképp, és elmeséltem anyáéknak, hogy hogyan telt az este.

Anya tipikusan az a személy, aki nem hagy kilencnél tovább aludni, mindene a család, és annak összetartása, így igyekszik úgy alakítani mindenki napját, hogy negyed tízkor együtt reggelizzünk, fél egykor meg legyen a közös ebéd, a vacsora pedig éppen ugyanígy, pontosan este hat órakor.

Közös beszélgetések, nem lehet késni, és szinte mindent elmondunk egymásnak, amit nem bánok. Jól esik, hogy elmondhatom, a szüleim előtt szinte nincsenek titkaim, mindent tudnak, ami fontos, és éppen ugyanúgy megosztom velük, hogy rám hajtott egy pasi, vagy pedig, hogy összevesztem a legjobb barátnőmmel, mint ahogyan a barátaimmal.

Mindezzel a családi mániával viszont anya néha megfojt, és megőrülök, hogy nem aludhatok, miközben pontosan két órával ezelőtt értem haza. Nem hagyhatok ki szinte egy családi találkozót se, sőt, a sértődés sem megengedett. Lehet, hogy kissé beteges anya azon fáradozása, hogy a családunk tökéletes legyen, miközben egyáltalán nem az, de legalább kárunkra sem válik. Kivétel persze a mai nap, ugyanis biztos vagyok benne, hogy az egész reggeli alatt egy apró kis nyálcsík folyt a szám szélén, és fogalmam sincs arról, hogy miről beszéltünk, amikor éppen nem a tegnapot/mát ecseteltem.

Csöndesen csuktam be magam mögött az ajtót, majd az ágyamra vetettem magam és hassal előre elterültem. Semmire sem emlékszem ettől a perctől…

***

15:30-at mutatott a digitális óra, amikor felkelésem után fél órával újból az ágyamban ültem, és kinyitottam a naplóm. Régen írtam utoljára ebbe a kiskönyvbe, talán általános iskolában kezdtem el, de mivel csak egy átlagos lány vagyok, egy idő után úgy éreztem, hogy nincs elég izgalmas történet, amit leírhatnék, így értelmét vesztette a körmölés, és ahogy múltak az hónapok egyre ritkábban írtam, majd évekre elhagytam. Ám most, főleg a tegnapi este után úgy éreztem, hogy itt az ideje, ha mást nem is, legalább ezeket az órákat megörökíteni. Tegnap nem éreztem magam átlagosnak, sőt! Az életemben van a One Direction, és soha senkinek nem adatik meg ilyen közelség ilyen csoda folytán, mint nekem, így ha ezzel akarok majd kérkedni nem csak unokáimnak, hanem később a médiának is, akkor jobb, ha most elkezdek naplót vezetni. Régimódi, hogy papírra vetem a gondolataim, holott a huszonegyedik században sokkal populárisabbak az interneten vezetett blogok, ahol akár képet is posztolhatnék, és nincs is annál nagyobb vágyam, hogy végre elmondhassam mindenkinek, hogy kikkel van szerencsém néhanapján találkozni, de igazság szerint ismerve mind magam, mind az úgynevezett Directionereket, nem merném világgá kürtölni. Féltem a saját és a fiúk testi épségét, nem beszélve azokról a mentális problémákkal küzdő lányokról, akik rögtön küldözgetnék a „meghalsz” üzeneteket. Ismerem őket, mert én is ilyen vagyok. Viszont ebből a szempontból nézve, ahol most én vagyok, már nem olyan vicces, én pedig nem akarok meghalni. A sulival még nincsen problémám, ott már tudják a lányok a nagy „titkot”, hiszem Olivia képe is megjelent az angol újságokban, ők pedig felismerték és mivel tudták, hogy jóban vagyunk, engem is elkezdtek kérdésekkel bombázni, de, hogy az egész ország, vagy talán a világ olvassa a kalandjaim, a nevem, és minden mást… Nos, bármennyire is szeretném, nem, erre nem állok készen.

Így kinyitottam a bordó, plüsskötéses könyvet, kezembe emeltem kék tollamat, és a kétezer nyolcas év januári bejegyzése után új lapot nyitottam, felfirkantva a dátumot, és a napot.

Egy percre felkaptam a fejem, és a fényesen az ablakomon át besütő Nap felé fordítottam az arcom, hogy élvezzem a meleget. Belemosolyodtam a fényességbe, majd újra a könyv felé néztem, és megszólítottam.

Szia, Naplóm,

igazából elég szerencsétlennek érzem magam, miközben ezeket a sorokat írom, és úgy érzem, hogy hajnalig itt fogok ülni, míg mindent leírok. Annyi mindent nem tudsz, és annyi mindent szeretnék veled megosztani! Képzeld el, egy új lány jött a suliba, méghozzá egyenesen Ausztráliából. Képzeld el, hogy létrejött egy fiúbanda Angliában, akik most kezdik a karrierüket, és hihetetlen édesek! Értük rajong az egész ország, és véleményem szerint hónapok kérdése, míg az egész világ One Direction lázban fog égni. És képzeld, hatalmas rajongójuk vagyok. A legjobb pedig, hogy az ausztrál lánynak hála megismertem a bandát, és köztük vagyok. Bennfentes információm vannak, amiket te, csakis te tudsz most meg. Nem kezdem az elejétől, inkább csak a tegnap estét írom le.

Igazából egészen odáig, hogy el nem kezdődött a VIP parti, nem történt semmi. Megérkeztünk mindannyian – ja és oh zárójelesen megjegyzem, hogy Robbie Williams és a The Wanted futkorászott velem szemben –, szóval ott volt a One Direction, Olivia, én, és a nagyérdemű sajtó, és persze valahogy Harry a rövid ruhájú lány közelébe került, mire a fiúk mind megőrültek a  féltékenységtől, és idegesen vetették magukat a kacarászó pár felé. De ez… ez szinte minden-alkalmas.

Szóval aztán elérkezett a parti táncos része. Bevonultunk a csapattal, de percek múltán feltűnt Olivia és Zayn hiánya is, amit a srácok megint nehezen viseltek. Nem hiszem, hogy ők valóban férfiak lennének, sokkal inkább valamiféle ovis banda, akik egy szép, jó játékért vetekszenek úgy, hogy szinte beleszólásuk sincs kié lesz. A játék tud járni.

Végül a lány betoppant, Zaynnel az oldalán. Egymásba karolva, mosolyogva, vidáman. Azt hiszem, valahol itt kezdődött minden.

(Múlt éjjel)

/Olivia/

(Beam me up)

Biztosan kint voltam még a nagy teremben, amikor a többieket már beterelték a VIP részlegre, de nem hiszem, hogy tíz, tizenöt percnél többet lettünk volna távol, mégis mire beléptünk a zene már hangosan üvöltött, a fények, mintha már ezer éve cikáztak volna, az emberek pedig máris akkora tömegben táncoltak a parkett közepén, mintha órák óta tartani a buli. Meghökkenve álltam még a lépcső tetején a bejáratnál, amikor Zayn már lejjebb járt, és kezével húzott maga felé. Feszélyezve járattam végig még egyszer a pillantásom a tömegen, majd enyhe mosollyal az arcomon elindultam lefelé, és követtem a fiút. Amikor leértünk, és akaratlanul az összes One Direction-ös fiúba ütköztünk, akik szikrázó pillantással vezették végig szemüket a kezeinken, amik egymásba helyezkedve pihentek, csak egyetlen pillanatot kértem és elléptem mellőlük, hogy a ruhatár keresésére induljak.

-          Van valami fogalmad arról, hogy mibe keveredtél? – csapódott mellém Hannah és a karomba kapaszkodva követett, miközben megállás nélkül vágtam ketté a tömeget, hogy keresztüljussak rajtuk.

-          Azt hiszem, látom a ruhatárat – emelkedtem lábujjhegyre, majd lendületesen folytattam az utam.

-          Mire készülsz?

Túl sok volt az ember, túl jó volt a zene, és túlságosan is kezdett elhatalmasodni rajtam az a tipikus érzés, amit csakis az alkohol válthat ki. Mosolyogva vetettem magam a ruhatár kiszolgáló pultjának, és vártam, hogy valaki felém forduljon, és felajánlja segítségét.

-          Hajlandó vagy válaszolni Olivia? – ragadta meg a csuklóm Hannah, én pedig rákaptam ijedt tekintetem.

-          Miért szorongatsz? – néztem le a kezére, mire meg sem rezzent. Visszanéztem a szemeibe, ő pedig egy pillanatig még a tekintetét jártatta két szemem között, majd felsóhajtott, és beletörődön elengedte a csuklóm.

-          Mert bolond vagy és ittál – fújt egyet, és füle mögé tűrte mindkét oldalán a haját. – Mert nem mondasz semmit – tette hozzá, majd feladva a harcot, elfordult tőlem.

-          Nem, fogalmam sincs miről beszélsz, nem keveredtem semmibe – adtam meg a magam magyarázatát.

Végre feltűnt valaki a pult mögött, én pedig gondolkodás nélkül, meglehet kissé közönségesen, de odaszóltam neki, nehogy elforduljon, és ne kapjam meg azt, amit akarok.

-          Hé!

Az arc sértetten fordult felém, ám egy pillanattal később, amikor láthatóan felismert, máris mosolygósabb kép fogadott.

-          Segíthetek?

-          Olivia White néven van berakva ide egy nagyobb táska, arra lenne szükségem. Ha megtennéd, hogy megkeresed – villantottam rá fogaim, mire a lány már meg is fordult, és a hátul található hatalmas szobában kezdte a keresést.

-          Oli, mire készülsz?

Oldalról a pultnak támaszkodó barátnőmre tekintettem, és felvontam a szemöldököm.

-          Mióta ismerjük egymást?

-          Vagy két hónapja – vonta meg a vállát lazán, majd a tömeg felé nézett, úgy tűnt keres valakit.

-          És ez idő alatt előfordult már, hogy hülyeséget csináltam? Nem... – válaszoltam meg az eleve teljesen értelmetlen kérdést, és már láttam is, ahogy a lány közeledik felém a táskámmal.

-          Nos, ami azt illeti… - kezdte, de félbeszakították.

-          Tessék – nyújtották át nekem a hatalmas csomagot, amit én megköszönve átvettem, és elkezdtem kicsomagolni belőle a ruhákat, hogy megtaláljam azt, amire szükségem van.

Hannah nem zavartatta magát, miközben én a cipőmet vettem le és cseréltem át, ő folytatta a beszélgetést, még ha én nem is tűntem együttműködőnek.

-           Konkrétan csak azt, szóval ecsetelnéd?

-          Nem akarok semmit, csak táncolni.

-          Táncolni? A te lábaddal? És mi az, hogy nem akarsz semmit, csak táncolni? Nem veszed észre, hogy mind az öten teljesen… – Valahogy azt éreztem, hogy nem így akarta Hannah befejezni a mondatot, de ideje már nem volt rá, ugyanis egy kéz ragadta meg az enyém, és a tömegbe rántva húzott magához.

Teljesen elvesztettem az uralmam a testem felett és csak remélni tudtam, hogy a rántás erősségétől nem fogom elveszíteni az egyensúlyom, és nem fogok a lábamba gabalyodva a földön kikötni valami idióta miatt. Egy kemény testhez csapódtam, méghozzá azéhoz, aki magával rántott, ugyanis a kézfej még mindig a karomon volt, és erősen szorított, miközben gazdája kitartóan állta a becsapódásomat.

Egyik kezem a vállam mellett szorította, másik pedig az ütődés mértékét akarta tompítani, így azt a mellkasra helyeztem. Amikor biztos voltam benne, hogy nem remeg a föld, és túl fogom élni, ha ellépek tőle, idegesen hátráltam egy fél lépést, és felnéztem a férfi arcába.

-          Liam?

(Jelen)

/Hannah/

-          Hannah, vendéged jött, felküldtem hozzád! – hallottam meg anya hangját a földszintről, majd pedig már éreztem is, ahogy a lépcsők megremegnek a trappoló léptek alatt. Villámgyorsan kirántottam a tollat a naplóból, azt pedig gondolkodás nélkül becsapva, gyorsan a párnám alá temettem.

Egy pillanattal később pedig kopogás nélkül nyílt az ajtó, ahol Olivia kialvatlan arca jelent meg. Zihálva, az előbbi izgalomtól remegő kézzel, és sebesen dobogó szívvel néztem a lányra teljesen ledöbbenve, egyrészt, hogy mit keres itt, másrészt pedig, hogy hogyan érzett rá arra a pillanatra, arra a percre, amikor évek óta először írok megint naplót, ráadásul konkrétan róla.

-          Szia Han! – intett felém a kezével, majd belépett a szobába, maga mögött becsukva az ajtót.

-          Te mit keresel itt?

Mintha csak a tegnapi jelenetet játszottuk volna el sétált el némán az asztalomig, kezével szórakozottan végigsimítva mindenen, ami mellett elhaladt, miközben fel sem nézett a padló vizsgálatából, és válaszra sem méltatott. Újfent.

-          Olivia! – emeltem meg a hangom kissé erőteljesebben, mire a lány összerezzent, és teljesen kómásan nézett rám.

-          Hm?

Láttam rajta, hogy sok fogalma nincs arról, hogy hol van, hogy mit csinál, és hogy ez álom vagy valóság, így immár kicsit nyugodtabban, megvártam, míg letelepszik az íróasztalomhoz, keresztbefűző lábait, majd a szék háttámláját átölelve karjaira fekteti fejét. Álmosan pislogott rám hatalmas barna szemekkel. Mosolyogva szólítottam meg újra.

-          Veled mi történt? Miért vagy itt?

-          Nos, tulajdonképpen fogalmam sincs. Egy percet sem aludtam tegnap óta, folyton jár az agyam, és otthon megőrülök, mert csak gondolkodom, gondolkodom, gondolkodom, és érzem, hogy lassan, de biztosan megőrülök. Így idejöttem, ugye nem gond?

Csöndesen megráztam a fejem, és még mindig kíváncsian néztem a lányt. Tudtam, hogy nem fog ma arról mesélni, hogy min gondolkodott, vagy, hogy mi a baja, hiszen nagy esélye van annak is, hogy ő maga sem tudná megfogalmazni, szavakba önteni. Én viszont ezzel ellentétben pontosan tudtam, hogy mi nem hagyja nyugodni, vagyis jobban mondva kik nem hagyják nyugodni.

-          Ígérem, csöndben leszek és nem zavarlak, csak netezek, és arra kérlek, hogy ne hagyj egyedül, mert akkor lehet, hogy ostobaságot csinálnék.

-          Mint például bevallani Zaynnek, hogy tetszik? – Vagy Harry is mondhatná neked, vagy Liam, esetleg Louis – latolgattam magamban a további eshetőségeket, mire a lány zavarodott tekintettel kérdezett vissza.

-          Hogy mi?

-          Semmi, semmi – legyintettem, ő pedig láthatóan belenyugodott, ugyanis elengedte a háttámlát, és előfordulva felnyitotta a gépem.

Nem mozdultam, egy percig csak némán, nyugodtan figyeltem, ahogy megnyitja a böngészőt, majd a közösségi site-okat, végül pedig a táncakadémia honlapját, ahol pedig a férfi táncosok képeit nézegetve hümmögött. Nem úgy tűnt, amint akinek segítségre van szüksége, bennem viszont tombolt a vágy, hogy tovább írjak, így lassan, nagyon aprólékos mozdulatokkal, de a párnám alá nyúltam és kihúztam onnan a kis könyvet. Tekintetem le sem vettem Oliviáról, aki viszont meg sem rezzent, és irányomba az érdeklődés legcsekélyebb mértékét sem mutatva böngészett tovább.

Kiengedtem egy halk sóhajt, kinyitottam a naplót, és megkeresve a legutolsó oldalt folytattam a történetet.

Oké, bocsi, volt egy kis fennakadás, Oli jött át hozzám. Bár nem tudom miért osztom meg veled, ha ugyanonnan folytattam volna, ahol abbahagytam, neked fel sem tűnt volna, hogy ne voltam itt öt percig. Most pedig… Mindegy. Visszatérve Oliviához, látszik rajta, hogy semmit nem aludt, és hogy őt is megérintette a tegnap este. Talán végre kezd megvilágosodni? Remélem a fiúk tegnapi viselkedése felnyitotta a szemét, és érzi, hogyha nem fog megálljt parancsolni méghozzá mostanában, akkor el fog fajulni a helyzet, és annak csúnya vége lesz. Vagy ki tudja? Lehetséges a happy end, elvégre, még sosem láttam ilyen háborút egy csajért, de úgy tűnik valóban életbe lép a „szerelemben és háborúban mindent szabad” elv. Kanyarodjunk vissza a tegnap estéhez. Ott, akkor Liam karjaiban láttam utoljára az elkövetkezendő négy órában. Elhiheted, hogy nagy volt a buli, és a táncolók is legalább ötvenen, ha nem százan voltak, de hogy négy órán keresztül ne találjak meg valakit, akinek közben hét ismerőse is van a buliban, nos, ez fantasztikus teljesítmény. Percenként fordultam egy-egy One Direction-ös fiúhoz, hogy nem látta-e Oliviát, mire általában azt a választ kaptam, hogy éppen most hagyták abba a táncolást. Sem az apja, sem az anyja nem tudott róla azóta, hogy megjelent a helyszínen, így úgy festett a dolog körülbelül két óra elteltével, hogy sosem lesz meg…

(Múlt éjjel)

/Olivia/

-          Mit csinálsz? – engedtem le a kezem a mellkasáról, miközben választ várva néztem a szemébe.

Először valami olyas-miféle gondolat jutott, eszembe, hogy a banda tagjai mind fogadást kötöttek rám, és egy tét vagyok, túl sok volt a véletlen egybeesés. Harry megjelenése, Zayn várakozása rám, míg én interjút adtam, most pedig itt a mindig édes Liam, aki táncra hív egyetlen szó nélkül, úgy, hogy a véleményem sem kérdezte meg. És ámbár egyetlen olyan tényt sem találtam, ami megcáfolná előbbi feltevésem, volt valami Liam pillantásában, ami elfeledtette velem a kétségeim, azt, hogy talán csak megszívatni akarnak, és majd hoppon maradok. A csillogó szempár vidámságtól, és izgatottságtól árulkodott, nekem pedig sem alkalmam, sem időm nem volt ellenállni, vagy megbeszélni az ellenérveim.

-          Mutatok valamit – mosolygott, és beljebb húzott a táncolók közé. Kábán követtem, fogalmam sem volt arról, hogy mire készül.

Mentem utána a tömegen át, miközben ismeretlen testek lökdöstek, és dörgölőztek hozzám, arrébb – arrébb lökve, ám Liam minden alkalommal szorosabban tartotta a kezem, ezzel meggátolva, hogy elessek. A villogó fények alatt minden titokzatosnak tűnt, megismételhetetlennek és forrónak. Esélyt adott a hangos zaj, és a félhomály, hogy az emberek olyanokat csináljanak ezen a nem hétköznapi estén, amit máskor nem tehetnek és nem is tesznek meg. Minden elfedett a forró levegő, a szűk hely, az alkohol, és a gátlástalanság. Titkos csókok csattantak el, illetlen kézmozdulatok simítottak végig a testeken, lágy pillantások, és vadállatias ösztönök találkoztak a legsötétebb sarkokban. Ha akartam volna sem tudtam volna elfeledkezni a tényről, hogy jelen pillanatban hányan vannak mámoros állapotban, hány testi viszony létesül az eldugottabb zugokban, és hogy ezen pillanatok nyolcvan százaléka holnapra vagy megbánt lesz, vagy a felszín felett rég elfeledett „szép emlék”.

-          Hunyd le a szemed – állt meg pontosan mindennek a közepén, így körbevettek minket az emberek, őrült hangerővel szólt a zene, a fények pedig középen pontosan ránk világítottak. Értetlenül pislogtam Liamre, és közelebb léptem hozzá, hogy visszakérdezhessek. Megfogtam a karját, és egy határozott mozdulattal lehúztam azt, hogy egy szintbe kerüljünk, és elérjem a fejét.

-          Hogy mit csináljak?

-          Hunyd le a szemed – simított el egy tincset a fülem elől, hogy belesuttoghassa újra az ő szerinte bűvösnek vélt szavakat. Egy pillanatra végigfutott a testemen a borzongás, ahogy meleg lehelete érintette a bőröm, majd elhúzódtam tőle egy résnyire.

-          Tudom, hogy bolondnak látszom, de nem vagyok öngyilkos hajlamú. Ha itt lehunyom a szemem, eltaposnak – néztem körbe, és éreztem, ahogy a talpam alatt ritmusra remeg a föld.

-          Vigyázok rád, nyugi – kacsintott, majd kezével végigsimított a szememen, ezzel elérve, hogy lehunyjam azokat.

Mélyet sóhajtottam és a legnagyobb lelkierővel próbáltam csukva tartani szemeim, amikor megéreztem a derekamon Liam kezét. Egy szempillantás alatt belém szorult a levegő, és ledermedve álltam, egészen addig, míg a másik kéz a vállamat nem érintette.

Mindenkinek jól esik egy-egy kellemes érintés, amiből sugárzik a féltés, a szeretet, a nyugalom, a kedvesség, és a határozottság. Mindenki megremeg, ha a teste bármely pontján egy puha kéz végigsimít, ezzel kényeztetve az érzékeny bőrrészt, és ez tagadhatatlan, egész egyszerűen ilyen a testünk, élvezi a biztonságot, az érintést, a melegséget. Mindegy, hogy ezt egy idegen teszi, vagy pedig egy jó barát. Egy rokon, vagy a szerelmünk. A testünk nem különbözteti meg az érintéseket, azt már csak az agyunk, és az érzelmeink befolyásolja, hogy miként reagálunk ezekre a testi kényeztetésekre. De mivel olyan társadalomban élünk, ahol nem elfogadott tény, hogy bárkinek hagyod, hogy simogasson, vagy akár hozzád érjen, belénk ivódott, hogy egy idegen érintésre riadtan reagáljunk, elhúzódjunk, megbotránkozzunk, még ha titkon el is alélnánk az adott pillanatban, az adott személy karjai közt. Így bár zsongó fejjel, én is éppen szemeim kinyitva akartam volna kérdőre vonni Liamet, amikor a vállamat érintő kéz eltűnt, méghozzá egy jól indított lökéssel taszított el magától, miközben a derekamon fekvő még maradt egyetlen másodpercig. Levegőért kapkodva pattantak ki a szemeim, de már csak arra emlékszem, hogy az erős kéz elkapta az enyémet, és rögtön a kipörgésem megérkezésének második pillanatában, alighogy terpeszbe megérkeztem már rántott is vissza, ám a kemény mellkas helyett puha karokba érkeztem, amik lazán döntöttek be a teste mellé.

Szapora levegővételek közepette néztem fel a bőszen vigyorgó Liam arcába, aki alig fél méterre a padlótól tartott meg.

-          Te teljesen bolond vagy – mondtam, mikor végre normálisan kaptam levegőt, és feleszméltem a sokkból.

-          Örülök, ha így látod – csúsztatta kezét az enyémbe mosolyogva, miközben a derekamnál fogva visszahúzott.

A hirtelen mozdulatok, az, hogy teljesen kiszámíthatatlan volt az utolsó pár perc, olyan adrenalin löketet adtak, hogy szinte sikítani tudtam volna, és bármennyire is hihetetlennek tűnt, még a saját szememben is, csak mosolyogni tudtam.

Liam engedett a fogáson a kezemen, így hátrébb tudtam lépni, és nézni, ahogy a fiú lassan elkezd táncolni, ezzel engem is mozgásra invitálva.

(Jelen)

/Hannah/

 (Tidal Wave)

-          Szerinted létezik, hogy egy fogadás tárgya vagyok?

Lomhán pillantottam fel a könyvből, és a fáradt, és valóban értetlenkedő lány arcára néztem. Elgondolkoztam, hogy valóban lehetetlen-e ilyen vaknak lenni, de rájöttem, hogy talán azért, mert éppen előtte történik minden, ez állja el a tisztán látás útját. Elmosolyodtam, felvettem egy párnát az ágyamról, és tiszta erőből a fejének vágtam.

-          Na – méltatlankodott a fejét fogva, mire idegesen felé hajoltam.

-          Te komolyan ilyen idióta vagy Olivia White? Az isten szerelmére, hagyjál már az ilyen kérdéseiddel, mert esküszöm nem állok jót magamért!

-          De én…

-          Nem érdekel – szakítottam félbe durván, majd a tollat ujjaim közé véve visszabújtam a naplóm írásába, remélve, hogy így lenyugszom és elterelem gondolataim. Ami talán be is vált volna, ha nem Oliviáról írnék.

Most jól figyelj, Napló! Semmikor, ismétlem semmikor se menj fel az internetre abban az esetben, ha hírességekkel vagy körülvéve, akik féktelenül buliznak, és mialatt te a barátnődet keresed, mert talán túl sok mindent tudhatsz meg, túl rövid idő alatt. Igen, én valóban nem találtam Olit órákon keresztül abban az egyetlen teremben, ellenben mindenki más látta, hogy hogyan lejt igen félreérthető táncot Liam Payne-el, aki elragadta tőlem a lányt, miközben éppen erre akartam figyelmeztetni. Az interneten, a közösségi portálokon mind-mind olyan képek hemzsegtek, amik mindössze pár perce készültek, méghozzá éppen a buliban, tehát a mindenki által ismert, és imádott sztárok pontosan ugyanolyan hatalmas kakit tudnak kavarni, mint a bulvársajtó és a média. A fotók legtöbbje a One Direction, vagy éppen a The Wanted tagjairól készültek, hiszen az őket érintő hírek a legkelendőbbek és akár több száz font is ütheti annak a markát, aki hírértékkel bíró információt tud a sajtó kezébe juttatni. Persze minden egyes tag külön is nagyon fontos volt, mégis a mi kis párocskánk volt az, akik a legtöbbet szerepeltek szinte mindenhol, hiszen mint köztudott, Liamnek nincsen barátnője, idézem, „most mégis egy feltűnően csinos lánnyal mulat a szerződésüket megünnepelendő VIP parti keretein belül". Néztem Olivia elmosódott alakját, amint szorosan Liamhez simulva táncol a ritmusos zenére, és hitetlenkedve ráztam a fejem, miközben fel-felpillantva reméltem, hogy a következő pillanatban éppen elém sodorja őket az élet, és véget vethetek annak, hogy mindketten hírt csináljanak a nem létező kapcsolatukból. A hátteret néztem, az embereket, ám minden sötét volt, homályos, és szinte már kivehetetlen, úgyhogy a fotók nem sokat segítettek abban, hogy nyomnak használva azokat, felkutathassam a párt. 

Leengedtem hát arcom elől a kis készüléket és a pultnál iszogató One Directionből ott maradó bandatagokhoz sétáltam. Unott arcuk, amivel a táncoló közösséget nézték mindent elárult, mint ahogyan az is, hogy mindannyiuk kezében ott volt a mobiltelefonjuk.

-          Nem tudjátok hol van Olivia? – néztem fel rájuk, mire ők ösztönösen megrázták a fejüket.

-          De gondolom Liammel – tette hozzá száját elhúzva Zayn, majd egy húzásra kiitta a félig teli poharából az aranybarna löttyöt. Azt hiszem, whiskey volt.

-          Hú, nézzétek, több, mint fél millióan megnézték már a Nathanről kirakott képem – rötyögött magában Harry, és lendületesen tolta mindenki orra alá büszkén a telefonján, ahol valóban ott virított a nem éppen előnyös kép alatt a kicsivel több, mint ötszázezres szám.

-          Azt hittem te más vagy – sóhajtottam lemondón, de válaszként csupán egyetlen lenéző tekintetet kaptam.

Ez volt az a pont, ahol elegem lett, és bár nem tudtam, hogy mit teszek, hirtelen ötlettől vezérelve olyat mondtam, ami soha, esküszöm soha, soha nem akartam. De amikor mindenki vak rajtad kívül, és hiába mondod el nekik az igazat, hiába mutatod meg nekik, hogy mi folyik, nem látják, eljön az a pont, amikor nem magyarázol, hanem uszítasz, hogy ha máshogyan nem, de legalább így végre eljöjjön az a pillanat, amikor talán feleszmélnek. Ha pedig mégsem, te levetted kezed a dolgok alakulásáról, és jól szórakozol legalább addig is, míg ők szenvednek.

-          Tudjátok, mit? Míg ti itt részegre isszátok magatokat és undorító képeket posztolgattok a a másik banda tagjairól, Liam, aki legértelmesebb közületek, éppen azt a csajt fűzi, akit te is akarsz – mutattam Harryre – meg te is Zayn, és… nos, nem tudom Louis te hogy vagy vele, de remélem van eszed! Szóval ne engem nézzetek le, miközben kislányként hisztiztek, hogy nem kaptok meg valamit. Nem, Olivia valóban nem fog a karjaitokba omolni csak azért, mert ti vagytok a One Direction. Ő az a lány, akiért küzdeni kell, szóval mi lenne, ha…

-          Mennem kell – lökte el magát Zayn a pulttól és egy másodperccel később már el is tűnt a tömegben.

Ledermedve néztem utána, majd merev testtel visszafordultam a többiek felé.

-          Biztos csak mosdóba ment. Sokat ivott – vonta meg a vállát Harry, de feszült testtartásán, és riadt tekintetén látszott, hogy ő maga sem hiszi el ezt a dajkamesét.

-          Ja, Harry, csak mosdóba, ami épp mögöttünk van – biccentett hátra fejével Niall, miközben a telefonját nyomogatta.

Nem telt el két perc, és csak Niall és én maradtunk a pultnál.

-          Szép volt – emelte pacsira a kezét mosolyogva.

Egy pillanattal később tudod mit láttam a hivatalos Twitter oldalán? Egy képet rólam, ami a fejemtől lefelé ábrázolt hozzá egy felirattal: Bevetésen a srácokért Miss Szépséggel.

Itt egy kicsit elolvadtam, és teljesen elfeledkeztem Oliviáról. Hiba volt.

(Múlt éjjel)

/Olivia/

Liammel könnyű volt táncolni, meg volt az harmónia, a mozgás iránti szeretet, az, hogy csak élveztük a zenét, és hagytuk, hogy az irányítsa a mozdulatainkat. Nem foglalt le a körülöttünk mozgó emberek tömege, sem az a tény, hogy Liam Payne-el táncolok, a One Direction egyik énekesével, sőt mi több, kifejezetten jól érzem magam, ezzel pedig eldobtam minden fenntartásom és ellenvetésem mind a bandával, mind Angliával kapcsolatban. Egy-egy pillanatban eszembe jutott, hogy milyen lenne, ha a fiúkkal sétálgatnék London utcáin, vagy ők mutatnák meg az országot, és legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem taszított az ötlet. Vidámságot láttam magam előtt, rengeteg nevetést és kalandot. Sürgősen le kell állnom azzal, hogy ennyit vagyok velük, mert árt az egészségi állapotomnak és a végén még anyáék is észre fogják venni, hogy feltűnően boldog vagyok. Megemlítik, hogy : no, lám, lám, abbamaradt a hiszti Miss White? Talán csak nem tetszik neked Anglia?

Nem, ezt képtelen lennék elviselni!

-          Kicsim – érintette meg a vállam Apa, én pedig egyből felé fordultam és kíváncsian néztem a szemébe. - Eljönnél velem egy percre?

Bólintottam, majd egy bocsánatkérő mosoly után ott hagytam Liamet a táncolók között. Apa egészen a másik terembe való átjáró ajtóig meg sem állt ezzel pedig az én értetlenségem korbácsolta szinte már az egekig magaslóra.

-          Szeretném, ha óvatos lennél, és nem hagynád el a helyszínt egyedül – fogta meg a kezem maga felé fordítva, miközben meleg, aggódó tekintetét az enyémbe fúrta. Apróra zsugorodott a gyomrom, és felgyorsult szívveréssel vártam, hogy folytassa mi ez az egész. – Egyre több kép kering a neten rólad, és bár nem vagy felismerhető, hiszen a képek elmosódottak, de ha bárki látta ruhád, vagy az ékszereid a mai nap folyamán, akkor könnyen felismerhetnek, és nem lesz titok mi van közted és Liam között – láttam, hogy folytatta volna még, de kénytelen voltam felháborodottan közbeszúrni egy apróságot.

-          Nincs semmi Liam és köztem!

-          Akkor ezért vigyázz! Szólj, ha mész, oké?

Egyedül álltam még a bejáratnál percekig, miközben lefelé nézve mindenkit láthattam, így figyelmesen vizslattam tekintetemmel a tömeget. Külső szemlélőként nagyon elrettentő volt innen szemlélni a hírességeket, akik hol fesztelenül tomboltak a zenére, hol illetlenül csókolóztak olyanokkal, akik nem éppen a barátnőjük, vagy feleségük volt, hol pedig azon élték ki magukat, hogy vakus mobiltelefonjaikat a nők rövid szoknyái alá dugták. Ilyenkor azért elgondolkozom, hogy maga az emberi faj vadult el ennyire, vagy a hírességek hiszik azt magukról, hogy megilleti ezen undorító jog őket, hogy másokat közröhej tárgyává tegyenek, és megalázzanak. A ruhatárban magamhoz vettem a telefonomat, és leellenőriztem a portálokat, hogy valóban annyi kép kering-e a buliról, mint apa állította. Már az első pillanatban elállt a lélegzetem, ugyanis egymás alatt ugyanaz a kép szerepelt minden posztban. Liam karja lazán a derekamon nyugodott, miközben magához húzott, így elérve, hogy egyik lábam az övéi között legyen, karommal pedig a nyakát öleltem lazán. A kép oldalról készült, homályos volt, és egy ismeretlen engem biztos nem ismer fel, hiszen hál’istennek arcom elfordítottam, viszont ahogy apa állította, a ruháról megállapítható, hogy ki a „titokzatos hölgy”. Ami leginkább meglepett ezen felül pedig az volt, amikor Hannah-ról fejtől lefelé találtam egy képet, amit állítólag Niall rakott ki egy titokzatos címmel. Értetlenkedve, mégis mosolyogva néztem meg újra és újra a képet, jó volt látni, hogy Hannah egy álma válik valóra azzal, hogy köze lesz a híres bandához, ráadásul úgy tűnik, hogy Niall nem csak barátként kezd közeledni a barna hajú szépség felé. Felmentem a Twitteremre, ahol felnéztem a kíváncsiság kedvéért a megemlítések menüpontra, és megnyugodva láttam, hogy maradt a szokásos, senki olyan nem írt rám, aki ne egy barátom, vagy rokonom lenne. Senki nem tudja ki táncol a kedves Liammel. Viszont bár számomra Ők ismeretlenek, és én is nekik, érkeztek kommentek az álladóan retweetelt képekhez, amelyek cseppet sem voltak kedvesek. Egy sem.

„ Ki ez a ribanc és miért táncol Liammel? Az én Liamemmel? Megölöm!”

„ Ez mi? Ki ez? Liamnek barátnője van? Miért töri össze a szívem? #stoploving”

„ Szép vagy Liam Payne… Így jelented be a rajongóidnak, hogy barátnőd van? Ha így táncol veled vagy ribanc, vagy már jó ideje együtt vagytok.”

-          Imádnak – nevettem el magam hangosan, majd felpillantottam, ugyanis annyira elmerültem az olvasásban, hogy teljes egészében elfeledkeztem a külvilágról, ennek okán most ébredtem rá, hogy hol is vagyok. A tömeg még mindig tombolt, az idővonalamon a bejegyzések pedig sorra változtak, egyre több és több felbukkanó képpel. Olyan, mintha London csak a mai, itteni bulival foglalkozna. És élvezik, ez a félelmetes. Lehet, hogy nincs is életük ezeknek az embereknek?

-          Miért imádnak?

Ismerős akcentus, kellemes hang, bódító illat. Nem volt időm válaszolni, Mr. Malik kikapta a kezemből a telefont, és érzelemmentes arccal pörgette lejjebb és lejjebb a posztokat és twiteket.

-          Ne foglalkozz velük – fogta meg a kezem, maga elé emelte azt, majd kinyitva a markom, belenyomta a telefont. – Valóban a kedvencük vagy!

-          Mindenki így kezdi?

-          Nem tudom, őszintén, nekem ez az egész még új. Csak pár tízezren követnek, írogatnak Twitteren, választ várnak, imádnak, szeretnek, pedig én csak énekelek, mert szeretek. Általában megnézem, hogy mit írnak, próbálok válaszolni, de annyira hihetetlen és felfoghatatlan az a szeretet, amit mondhatni ok nélkül kapok, hogy nem ér el hozzám. Nem ér el a tudatomig. Olyan, mintha csak valami gömbben élnék, és ezek a dolgok lepattannak rólam, mert annyira… annyira csodálatos, hogy ez elképzelhetetlen. Érted? – néz rám hatalmas barna szemekkel, csillogón, beleélve magát a saját érzéseibe, a mondandójába, én pedig teljesen lenyűgözve állok előtte.

-          Ühüm – bólintok meredten, miközben hatalmasat nyelek.

Láttam, ahogy elmosolyodik, zavartan a hajába túr, majd lopva a bárpult felé les. Míg a pillantása elfordult rólam kieresztettem egy halk sóhajt, és engedtem feszes testtartásomon, így mire újra rám nézett, már képes voltam valamennyire visszamosolyogni, ezzel is azt az érzetet kelteni, hogy magamnál vagyok, nem hulltam szét az előbbi beszédétől apró darabokra.

-          Táncolunk?

-          A nagy Zayn Malik táncolni akar velem?  - tetettem hatalmas meglepettséget, mire tett felém egy határozott lépést.

Akaratlanul is hátráltam, ezzel pedig derekam neki ütközött a ruhatár pultjának, és fogságba estem.

-          Ú-úgy hallottam, hogy nem tudsz és nem is szeretsz táncolni – kezdtem akadozva, ezzel pedig mosolyt csaltam az önelégült fiú arcára. Tisztában van az előbb rám kifejtett hatásával.

-          Azt hittem nem vagy a rajongónk, Olivia – Miért hangzik ilyen jól a szájából a nevem?

-          Nem is, de van egy rajongó barátnőm – húztam ki magam határozottan, ezzel egy pillanatra kibillentve Zayn uralkodói státuszából.

-          Jössz? – nyújtotta felém a kezét, én pedig egy pillanatig haboztam, majd megvonva a vállam válaszul kezem az övébe csúsztattam, mobilom pedig a pulton keresztül a ruhatáros lánynak löktem, hogy helyezze vissza a helyére.

(Jelen)

/Hannah/

Nos, Naplóm, érdekes dolog, amikor rátalálsz valamire. Eddig kerested, izgatott voltál, hogy hol lehet, ideges, hogy még mindig nincs meg, pedig kerested, elgondolkodó, hogy vajon hol láttad utoljára, hová tehetted. Érzések váltakoznak benned a keresés folyamata közben, a földöntúli erőket hívod magadhoz, hogy megtaláld az elvesztett kincsed, a lelked próbálsz nézni, hogy tudd, miért voltál olyan hülye, hogy így eldugtad, aztán legvégül talán megpróbálkozol a lélekvándorlással, vagy legalábbis cserével, ’mi lenne, ha az eltűnt tárgy/személy lennél”. De amikor végre megtalálod, szinte biztos, hogy megörülsz neki, elhagyja a szád a „végre!” felkiáltó szó, talán egy-két szitkozódás, de rögtön ezután átveheti minden helyét egy egyfajta elégedettség érzés. Te találtad meg, te kerested, befejezted a munkát! Büszke vagy magadra. Elszáll minden düh, idegesség, fojtogatási vágy például, ami az én esetemben merült fel, amikor hosszú órák múltán jöttem csak rá, hogy hol van a barátnőm.

Niallel a sarkamban vágtam keresztül a termen, amikor egy kiposztolt képen felismertem a helyszínt a teremben. Ütemesen ugrált mindenki a zenére, én pedig már szinte láttam a kiszemelt táncoló párt. Zayn így táncol? Miért beszél mindig bénaságról? Hisz ez…

Minden megváltozott. A zene először elhallgatott, aztán egy lassú, dallamos szám szólalt meg, és a tomboló oroszlánokból lassú, kényelmes, szerelmes lajhárok lettek, akik egymásba kapaszkodva, lépkedtek szinte egy helyben.

-          Hát ez nagyon édes – szaladt széles mosolyra a mellettem álló Niall szája, miközben előre nézett.

Követtem a tekintetét és megpillantottam az Olivia Zayn párost, ahogy egymást ölelve lassúztak. A lány Zayn nyakát közelről, mégis lazán ölelte, fejét a mellkasának hajtva, így elérve, hogy a fiú nehézségek nélkül dönthesse fejét az övének. A One Direction barna szemű énekesének keze Olivia derekán nyugodott, és azt hiszem apró mosoly játszott az ajkain.

Az emberek fényképeztek, én fényképeztem, a zene lágyan ringatott minket. Azt hiszem, ez volt az utolsó kellemes pillanat az estében, míg minden a feje tetejére nem állt.

(Múlt éjjel)

/Olivia/

(Changed The Way You Kiss Me)

Órák teltek, poharak lettek üresek, majd újra telik, a Nap pedig már kezdte fejét felszegni az égen, ezzel előre jósolva a parti végét. Nem hiszem, hogy azt tudom nyilatkozni józan voltam hajnaltájt, nem vagyok biztos benne, hogy nem tettem őrültséget, vagy, hogy nem mondtam olyanokat, amik talán, ha másnap eszembe jutnak, nem tagadom le őket, de reggelre spiccesen, de kifejezetten jól éreztem magam. Ahogy kezdett egyre inkább kiürülni a hely, és láttam, hogy apáék is összeszedik a cuccaikat, magam mellé húztam a táncoló Hannah-t, és felajánlottam, hogy hazavisszük, ha lassan elindulunk.

Kissé botor léptekkel, nem sietős tempóban, gyakran a falba kapaszkodva elsétáltam a ruhatárig, és kikértem a kis táskám a telefonommal együtt, valamint reméltem, hogy Conor a megbeszéltek szerint már felvette az átöltözős táskám és azzal éppen hazafele tart a szüleimmel együtt.

-          Olivia, igaz? – hallottam meg magam mellett egy az enyémnél sokkal tisztább, és józanabb hangot. Óvatosan pillantottam fel az alacsony fiúra, akinek érdekes arca mosolyogva nézett rám. Némán bólintottam és vártam a folytatást. – Nathan vagyok, Nathan Skyes. Lenne egy ajánlatom a számodra, úgyhogy odaadnám neked a számom, és kérlek, majd hívj fel, oké? Beszélgetnék még, de egyrészt mennem kell, másrészt látom rajtad, hogy ez az időpont nem a legalkalmasabb – húzódott szélesebbre a mosolya, ami felnyomta elindított bennem egy kisebb lavinát.

-          Most lerészegeztél?

-          Nem, dehogy, isten ments – nevetett fel fejét enyhén hátradöntve, mialatt kezeit lazán a zsebeibe csúsztatta.  – Mindössze arra akartam utalni, hogy igen késő van már értelmes beszélgetések lefolytatásához, és látom rajtad, hogy te is leginkább az ágyadba kívánkozol – kacsintott rám, majd miután egy csapat fiú intett oda neki ő elnézést kérve magamra hagyott a több ezernyi magamban feltett kérdéssel.

Ki az a Nathan? Milyen ajánlat? Milyen ágy? Mi…

-          Mit akart ez? – állt elém Zayn, oldalán a zilált kinézetű Hannah-val.

Egy pillanatra az ég felé forgattam a tekintetem, elgondolkozva oldalra biccentettem a fejem, és az elmúlt perceket taglaltam, majd kibukott belőlem az igazság.

-          Fogalmam sincs – vontam meg a vállam, majd felkaptam a táskám, belecsúsztattam a telefonomat és az előbb kapott számot és elindultam a kijárat felé. Magamon éreztem Zayn gyanúsan méregető tekintetét, de nem kötött le annyira, hogy akár felháborodjak, hogy mégis mit képzel magáról, hogy számon kér, vagy akár, hogy foglalkozzak vele, és esetlegesen megmagyarázzam a kis papír fecnit.

Közeledve az ajtóhoz két hatalmas biztonsági őr állta el az utunkat, akik csöppet sem barátságosan, majdhogynem mogorván néztek le ránk a maguk kétszázhúsz centijükkel.

-          Elnézést Miss White, de jobb lenne, ha a hátsó kijáraton távoznának. Phil megmutatja az utat – biccentett a társa felé, és máris befejezettnek nyilvánította a beszélgetést.

Csöndben követtük a férfit, aki átvezetett minket a hatalmas termen át egészen a személyzeti ajtókon keresztül egy eldugott kijáratig, amely egy hátsó, gyéren kivilágított utcára vezetett. Kiléptem a kitámasztott ajtó, és egyből megpillantottam egy fekete autót a szemközti út szélén parkolva.

-          Ez lesz a mi kocsink – ragadott kézen Zayn és sietős léptekkel indult meg előre.

-          Miért sietsz? – néztem fel rá, miközben kényelmetlenül gyorsan kellet szednem a lábam az énekes mellett.

-          Ne akard megtudni – mondta hangját visszafojtva, később pedig már csak azt éreztem, hogy a lendület abbamaradt és megtorpanva állt meg.

Négy lány állt előttünk, és vagy fél tucat az utca másik végén. Másodpercekig néma tekintetháború dúlt Zayn és a lányok között, és ezalatt végig éreztem, ahogy a fiú egyre szorosabban fogja a kezem és mind-mind közelebb húz magához. A hátam mögött Hannah simult az oldalamhoz enyhén remegve, kapkodón lélegezve, de csöndben, és lehet, hogy ez mentette meg. Beleértve minket is.

Azonban akkora szerencsénk, mint amire szükségünk lett volna egy ilyen este után, nem volt, így a azon hajnali órákban, amikor elhangzottak a következő szavak, éreztem, hogyha elkezdünk futni, a vesztünkbe rohanunk.

-          Ez a lány az! Ő táncolt Liammel egész este!

-          Ribanc! – kiáltotta valaki az utca végéről, majd mintha ez lett volna a vezényszó indult meg mindegyikőjük felénk rohanva.

-          Na, most futunk! – rántott meg újra Zayn, innentől pedig csak azon voltam, hogy imáim meghallgattassanak.

(Jelen)

/Hannah/

De túléltük, bár egyetlen másodperccel előztük meg a lányokat a kocsihoz érve, így hihetetlen szerencsénk volt. Nem tudom, hogy mi lesz ezután, hiszen egészen idáig Olivia kiléte sötét folt volt, ám ma reggel a rajongók felismerték őt a ruhája alapján, így szinte biztos, hogy mostanra a képek nem névtelenül keringenek. Valahogyan csak lesz, majd kifaggatom milyen visszajelzéseket kapott.

Összegezve a tegnapi este, életem egyik legjobb, legizgalmasabb, leginkább titkokkal telibb, legmeghökkentőbb, legédesebb estéje volt, és soha nem fogom elfelejteni. Már csak ezt a másnaposságot kell legyűrnöm valahogy. Ja, és még ma utána nézek, hogy a Niall által felrakott kép hogyan áll kommentárok terén. Zaynnek és Olinak pedig szurkolj. Vagy Zaynnek és Liamnek? Esetleg Harry? Ja, és a Louis-os részt még nem is mondtam el! Majd máskor, most Olivia hív valami táncpartner miatt, szóval legközelebb jelentkezem és folytatom a történetet. Talán akkor már jobbakat olvashatsz. Csók