Chapter 17

Sziasztok!

Villám bejegyzés, villám szöveggel, villám bocsánatkéréssel és villám fejezettel.
Igyekeztem megírni a fejezetet, de nem mondom, hogy jól sikerült, mert jelenleg is szerintem lázas vagyok, folyik az orrom és a VOLT megölt. :) De itt van, ne bántsátok nagyon, bár nem szoktátok, ezért is imádlak titeket!
Másodszori említés, hogy ígérem Jenni, lesz hamarosan Zayn - Oli jelenet, mint láthatod majd, már megkezdtem az előkészületeket! :)
Nem válaszoltam a kommentjeitekre egyelőre, de ha majd megvárjátok, hogy hazaérjek, akkor hétfőn már repülök is válaszolni! :)
Olvassátok, remélem tetszik nektek majd, és küldöm mindenkinek, aki olvassa a történetem! :) Másnak nem is igazán tudnám. :D
 Have fun guys, szeretlek titeket!

„Tell her she's the one”

Fülledt levegő, hosszú órák, fájdalom, fáradtság, stressz, hajtás. Talán ezekkel a szavakkal tudnám legjobban jellemezni azt a napot, amit hosszú kihagyás után ismételten táncolással töltöttem a próbateremben. Nem emlékszem, hogy az itt töltött időm óta lett volna már ennyire meleg, szinte izzasztó időjárás, most mégis eljött ez a nap, és semmi sem tudott segíteni, hogy kibírjam, sem a hideg víz, a nyitott ablak, hátha jár a levegő, sem pedig a ventilátor, semmi. Nyögve, küszködve táncoltam a forróságban, remélve, hogy estére jobb lesz, és tisztábban tudok majd gondolkodni, nem pedig majd az jár a fejemben, hogy szinte érzem, hogy elzáródtak a pólusaim, levegőért kiált a bőröm és lüktet a forróságtól segítségért.

Ian ígérete, miszerint apa említette neki, hogy lehet szükségem lesz egy klíma berendezésre, és ő be is szereli azon nyomban, ahogy megrendeli a legjobbat és megjött, kissé felélénkített, remélem ez a perc hamarabb megjön, mint remélném. Mondjuk ma. Mondjuk most.

Kiestem a rutinból, rengeteget kellett próbálnom az egyes elemeket és mozdulatokat mire azok úgy mentek, mint ahogyan kellett nekik, hogy kijöjjenek az ívek, a ritmusok, és még így sem voltam képes összerakni egy olyan koreográfiát, amivel majd nem félek kiállni az elé a beképzelt, nagy arcú, de kétség kívül helyes és profi táncos elé, aki a párom lesz. Ha még nem lépett vissza.

Bárhol kerestem az interneten, nem találtam meg a srácot. Persze nehéz bárkit beazonosítani név nélkül, de könyörgöm, a mai technológia fejlődéssel majdhogynem pofon egyszerűnek kellett volna lennie, hiszen csak ismerek valakit, akinek az ismerősének az ismerőse lehet. De nem. Hiába próbálkoztam az iskola honlapjával, ott is, ha meg is találtam egy-egy képen táncolás közben, akkor nem volt feltüntetve a neve mellette. Igaz, lehet én sem engedélyezném a nevek feltöltését, főleg, hogyha valaki nem épp a legcsúnyább arccal van megáldva és a teste sem mindennapi.

Le kell állnom! Nem mehetek oda hozzá úgy, hogy szinte attól elolvadok, ha ránézek, hát, még ha vetkőzik is hozzá.

Megráztam a hőtől zsibbadt fejem, nagy levegőt vettem és újra elkezdtem a forgást, amit immár talán huszonhárom perce igyekszem tökéletesíteni. Kitaláltam milyen koreográfiát szeretnék előadni a felvételin, és ezt már az a nyálas piperkőc sem tudja majd megváltoztatni. Azt akarom, hogy az érzelmekre alapuljon, a kapcsolatra, arra, hogy sosem vagy biztonságban, ha szerelmes vagy, hiszen bármikor eleshetsz, de meg kell tanulnod bízni a másikban. Abban, hogy szeret, hogy megvéd, vagy elkap, ha zuhannál, és nem fog hoppon hagyni. Ha mégis, te elég erős vagy ahhoz, hogy felállj, mert számíthatsz magadra. Szóval a tánc témája a kapcsolat lesz, a szeretet, megértés, félelem, bizalom, fájdalom, szerelem, megbecsülés, kitartás.

Az ablak előtti függöny hirtelen libbent fel olyan magasra és olyan lendülettel, mint amit ma még nem láttam tőle, mindössze reméltem, hiszen ez egy szellőt, fuvallatot, szelet jelent. Meglepődve eresztettem le a lábam, miközben az anyagot néztem, de egy másodperc múlva már engem is megérintett a hűvös felüdülés. Simogatott, becézgetett, könnyű volt és hideg, kellemes és fájdalmasan rövid. Lehunytam a szemem, ahogy átment rajtam kegyetlen mód, ahelyett, hogy maradt volna. Végül úgy tűnt el, ahogy meg is jelent, a kényeztetésnek hamar vége szakadt és visszatért a fülledtség. Mindössze pár pillanatig tartott, de az egész napom feldobta. Kinyitottam a szemem, hogy visszatérjek a táncoláshoz, amikor a tükörben megpillantottam a szellő becsempészőjét, aki éppen becsukta maga mögött az ajtót.

-          Szia – köszöntem oda, mire az énekes felém fordult és elmosolyodott.

Nadrágja és trikója lazán lógott a testén, törülközője a nyakában lógott. Látszott rajta, hogy pont annyi életerő van benne, mint bennem, ő mégis piszok jól nézett ki velem ellentétben. Megerősítésért a tükörbe néztem, ahol igen, meg kellett bizonyosodnom arról, hogy igazam volt. Kifejezetten szarul néztem ki. A hajam csapzott volt és gagyin volt hátrafogva a gumival, tincsek százai álltak a szélrózsa minden irányába a fejemen, izzadt voltam, miközben ferdén lógott rajtam a fehér topp a nadrágról pedig ne is beszéljünk.

-          Szia – sétált közelebb, majd egyik kezével egy üveg palackot emelt fel, amiben láthatóan roppant hideg víz lehetett, mert az oldalán még látszott, hogy szinte deres.

Száraz torokkal nyeltem, ahogy tekintetem az üvegre siklott. Még soha semmit nem kívántam ennyire, de nem akartam, hogy bunkónak gondoljon, így szemem visszavezettem arcára.

-          Neked hoztam, szóval ne fogd vissza magad, látom, hogy rácuppannál – vigyorgott önelégülten, miközben felém lendítette az üveget.

Boldogan, szinte megrészegülve kaptam el a tárgyat és tüntettem el a tartalma felét körülbelül tizenöt másodperc alatt a gyomromba. Égetett, hideg volt, fájt, de hihetetlenül jól esett és máris csak arra tudtam gondolni, hogy az egész testem minden egyes pontjához hozzá akarom érinteni az üveget.

-          Imádlak! Most megbocsátom eddig minden ellenem elkövetett bűnöd, szabad vagy – hálálkodtam felfrissülve a mosolygósnak, majd megfordultam, felkaptam a távirányítót és kikapcsoltam a zenét. – Mi járatban?

-          Próbánk volt – vonta meg a vállát lazán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy próba után benéz hozzám.

-          Értem.

-          Fogalmam sincs, hogy te ezt hogyan bírod sportszerűen űzni, élvezni és az életednek hívni, mikor alkalmanként negyven fokban táncolsz naphosszat egy olyan teremben, ahol még csak levegő sincs. Nem csak ma, de úgy általában meghalok minden táncpróbán, te meg… - hagyta félbe a mondatot, és mutogatott rám sejtőn, mintha ebből tudnám, hogy hogyan akarta befejezni a mondatot. Elmosolyodtam a „Zayn hogyan táncolhat egész nap” gondolatára.

-          Én meg már vagy nyolcszor meghaltam a mai nap folyamán és egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam. Honnan tudod, hogy egész nap itt voltam?

-          Iantől. Na, meg a ténytől, hogy mi tizenegy fele jöttünk, és akkor már javában szűrődött ki innen mindenféle zene. Most pedig este hat van, és még mindig nyomod. Hihetetlen, csodálatra és a hülyeségre méltó – biccentett felém elismerésként, mire pukedliztem és mosolyogva az egyetlen asztalhoz szökkentem, ami a termemben állt.

-          Most nem veszem fel a tényt, hogy lehülyéztél, de, csak mert hoztál inni.

Most csak nekem tűnik erőltetettnek és kínosnak a beszélgetés, vagy tényleg az? Zayn nem mondott semmit, meleg pillantásával nézte az arcom, nem tudtam mit akar, bennem viszont tombolt a vágy, hogy beszélni halljam. Bármit mondhat, csak mondjon valamit, nem bírom ezt a csöndet.

-          Felvettük az első dalunk – kezdte vidáman és felém sétált.

-          Tudom – mosolyogtam, miközben a fiú feltornázta magát mellém az asztalra. Még izzadtan is jó illata volt. Ez lehetséges egyáltalán? – Hannah mesélte.

-          Ő és Niall most…?

-          Azt hiszem – bólintottam és elkaptam pillantásom a fiúról, hogy a föld felé lógó lábam vizslassam.

Szánalmas irányba halad a beszélgetésünk, ha a barátaink szerelmi élete a téma. Főleg, hogyha néha úgy érzem Zayn számára nem vagyok közömbös. Vagy lehet, hogy mégis? Akkor valamit viszont én nem csinálok jól. Egyáltalán miért gondolkozom ezen, mikor kijelentettem, hogy nem akarok tőle semmit? Mikor változott meg a véleményem? Amikor kiállt mellettem és elküldte Nate-et, amikor tőle a szobámban csak lelki fröccsöt kaptam? Vagy amikor nem törődve a nem túl szép véleménynyilvánításommal velem maradt a kórházban? Amikor a kocsihoz vitt? Az isten verje meg, ha ő nem, majd én!

-          Nézd, nem vagyok jó ebben, de lenne kedved este eljönni velem valahová és vissza sem jönni vasárnapig? – mondta rám emelve hatalmas barna szemeit. Megelőzött.

-          Valahová? – kaptam fel a fejem a hanglejtésére. Nem is igazán az a tény fogott meg, hogy elhívott „valahová”, hanem az, ahogyan ezt a szót kimondta. Sejtetető volt, mégis titokzatos, és szinte egészen biztos voltam benne, hogy jelen esetben nem azt jelentette, hogy fogalma sincs hová vinne, sokkal inkább arról lehetett szó, hogy nem akarta elmondani.

-          Igen – bólintott, és nyílttá tette, hogy esze ágában sincs megmondani hová.

-          Elhívsz egy hétvégére egy helyre, amit nem mondasz el, és elvárod, hogy rábólintsak. Hiszen nem is ismerlek, mi van, ha meg akarsz ölni? Volt már rá precedens! – utaltam az agyrázkódásra, a zúzódásaimra, és a sok fájdalomra, amiket nekik köszönhettem.

Láthatóan fájdalmasan érintették szavaim, mert egy pillanatra lehunyta a szemét, és visszafojtva a levegőt elfordult. Rögtön ezután kissé szemrehányóbban nézett rám vissza, mint általában szokott, de nem ment arrébb, nem távolodott tőlem, nem állt fel és nem hagyott faképnél. Ezt pozitívumként könyveltem el.

-          Az egyrészt Harry bunkó hibája volt, másrészt én vittelek orvoshoz. Harmadrészt örülnék, ha ezt nem emlegetnéd majd fel a hétvége során.

-          Ennyire biztosra veszed, hogy igent mondok? – szökött fel a szemöldököm meglepetésemben, és elképedve néztem a férfire.

Mosolygott.

-          Azt hiszem. Kihagyhatatlan élményt kínálok. Gondold át, ha igent mondasz este tízig, éjfélkor indulunk.

Ezzel lepattant az asztalról és az ajtó felé sétált könnyed, ruganyos léptekkel, kezében lóbálva a törülközőjét.

-          Viszlát Liv – intett hátra sem nézve, kinyitotta az ajtót, kilépett rajta, és már ott sem volt.

Tátott szájjal bámultam utána, és majdnem elfelejtettem élvezni a friss szellőt, amit az újbóli ajtónyitódás váltott ki. De csak majdnem.

Ez most tényleg megtörtént, vagy csak álmodtam. Lehetséges, hogy ekkora egoista barom, aki azt hiszi ilyen fellépéssel magába bolondíthat, vagy, hogy ez bárkinek bejön? Menő az, hogy normálisan el sem köszön, csak idevet valamit? És mi ez a hirtelen jött magabiztosság? Ez valóság volt?

Normális vagyok, ha most igent mondok?

(Napokkal korábban…)

/Harry/

Tudom, hogy már felénekeltünk néhány dalt, és hogy ennek sem kéne ilyen nehezen mennie, de már harmadik napja vagyunk a stúdióban, hogy gyakoroljuk az első önálló dalunk, még sem áll össze sem olyan könnyen, sem olyan hamar, mint ahogyan én azt terveztem, vagy ahogy megálmodtam. Azt hittem, ha készen van a szöveg, gyakoroljuk párszor, és majd pontosan ugyanúgy fog kijönni minden hang, ahogyan kell, dallamosan fog szólni, és az összes többi srác hangjával egyetemben hangzani fogunk valahogy. Ehhez képest, mintha egy komédiát néztem és hallgattam volna valamiféle rosszul sikerült operaelőadásról, úgy hangzott minden próbánk és úgy hangzottam én magam is.

Harmadik napja, és vagy tizenötödére vettem fel újra a fülemre a fülhallgatót, hogy visszaálljak a mikrofon mögé és a szóló részen megint felénekeljem, ám ezúttal is katasztrofális lett a végeredmény. Most kivételesen nem arról volt szó, hogy lekéstem a beugrást, hanem kissé túlélveztem a dolgot, elnyújtottam a hangot, túljátszottam magam. Hittem volna, hogy a saját dal megalkotása még bonyolultabb és összetettebb feladat, mint egy feldolgozás?

Mindennek passzolnia kell, a hangoknak ki kell jönniük, és befogadhatónak, slágernek kellett lennie, ami elérni és megfogja a célközönséget úgy, hogy minket ad át, azt a bandát, akit megismertek az X-faktor alatt. Ehhez pedig rengeteg munka, kitartás, és hozzáértés kell, mi pedig egyelőre utóbbiban nem jeleskedtünk. A jó hang itt még kevés, nagyon kevés.

-          Az istenit! – söpörtem le a fejemről a fülhallgatót, és idegegesen szorítottam a tarkómra a kezem, miközben fel – alá kezdtem járkálni a kisnégyzetméterű hangszigetelt szobában.

-          Nyugodj meg Harry, nyugi van! Elrontottad, de újra vesszük, van időnk – hallottam meg Simon hangját a stúdióajtó fölötti hangszóróból, ahogy nyugtatni próbált.

-          Lófaszt van időnk! Vagy ha az még van is, már erőm nincs. Felidegesít, hogy nem jön össze ez a szar – rúgtam a levegőbe feszülten, és lefejtettem kezeim.

-          Jó számhoz idő kell és türelem. Van hangod, ha nem lenne, most nem énekelnél itt. El is fogod találni, csak még gyakorlás, és koncentráció kell.

-          Koncentráció? Most szórakozol? Koncentrálok. Végig. Más sem jár a fejemben, mint, hogy mikor, hogy és mit kell csinálni. Próbálok figyelni a zenére, az akkordokra, hogy mikor lépjek be, és ez öl meg. A feszültség, a figyelem. Képtelen vagyok ezt ma tovább csinálni, nem jöhet más? Mondjuk Zayn szólója? Ölni tudnék egy energiaitalért – meg sem várva a választ indultam el az ajtó felé, feltéptem azt, és mit sem törődve az ott álló bandatársaimmal az öltöző felé siettem.

Napok óta nem láttam a családom, a rajongók megtalálnak mindenhol, sikításokkal kelek és fekszem, nem bulizom, mert egy percem sincs, amikor szórakozni tudnék. Azt hiszem, ezen dolgok tömkelege okozta azt a feszültséget, amit bennem tombol, és ami miatt nem tudok semmire figyelni. Meg a lány.

Megrázva a zabolázatlan tincseket a fejemen próbálta elterelni a gondolataim mindenről, ami zavart, vagy egyáltalán, ami miatt nem éreztem jól magam a bőrömben, és próbáltam az estére koncentrálni, amikor végre elmegyünk kiszabadulni egy kicsit, és az estét, csak a srácokkal töltöm egy klubban, ahol félmeztelen nők táncolnak élvezkedve, és ahol szinte teljesen biztos, hogy legalább egy majd a horgomra akad, és végre kiadhatok magamból mindent. Pia, nők, szex, csak erre vágyom végre.

Nem szenvedésre, nyáladzásra, és arra, hogy Olivia minden pillanatomban felbukkanjon, és valahogy mindig ő jöjjön szóba, mert ettől felrobbanok. Beletúrtam a hajamba, és bevettem egy éles kanyart, így az öltöző helyett a mosdóba mentem, hogy a hideg vízzel valamelyest észhez térítsem magam és végre képes legyek felénekelni azt a négy sort, amit kell.

-          Harry, jól vagy? – kapta el Simon a vállam, és bár eddig észre sem vettem milyen gyorsan haladok a folyóson, most éreztem, hogy keze szorítása jócskán visszavette a lendületemből.

-          Ja, persze – fordultam hátra csöppet sem meggyőzően, de nem akartam bunkó lenni, hiszen mégiscsak neki köszönhetem, hogy most itt vagyok, hogy egyáltalán átélhetem az álmom.

-          Mi a baj fiú?

Nem tudtam megmondani. Nem akartam megmondani. Minden összejött. Mit nyöghettem volna ki, hogy elég volt legalább két évre előre ez a három hónap hírnév, és karrier, most már kiszállnék? Hiszen imádom, de most valahogy… Valahogy képtelen vagyok kezelni bármilyen szituációt. Valami hiányzik. Valami frusztrál, képtelen vagyok rájönni, hogy mi az, és tudom, hogy amíg nem lesz meg, nem leszek egyensúlyban magammal, és a kiegyensúlyozottságot csak hírből fogom ismerni. Vagy látomásból, ahogy például Liamre nézek, aki majd kicsattan. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki ekkora segg, hogy képtelen kezelni az érzelmeit.

Belöktem a mosdó ajtaját, és rögtön megnyitottam a hideg vizes csapot, hogy arcot mossak. Nem érdekelt, hogy jéghideg, vagy, hogy a hajam is olyan lesz, esetleg, hogy a felsőmre fröccsen, egyszerűen nem érdekelt már semmi.

-          Haz, mi ez? Valami csaj? Vagy zavar valami? Mondd el, mert így nem jutunk egyről a kettőre.

-          Nem tudom – vontam meg a vállam, miközben csöpögő, vizes arccal támaszkodtam a csap fölé. – Én… én egyszerűen csak nem tudom.

-          Pedig eddig nagyon úgy tűnik, hogy szerelmi bánat.

-          Én nem vagyok szerelmes! – csattantam fel még saját magamat is meglepő hevességgel, de már nem tudtam sem visszaszívni, sem pedig halkabban mondani. Pedig tényleg nem vagyok szerelmes. – Inkább menjünk vissza felvenni a dalt. Menni fog!

-          Frászt fog menni. Szét vagy esve, nézz már magadra – intett a tükör felé Simon, mire megfordultam és farkasszemet néztem a saját arcképemmel, annyi különbséggel, hogy az eddigi vidám tekintet most átfordult egyszerűen szürkén csillogóba, hamuszürke arc, és zilált hajzat köszönt vissza. Aludnom kéne.

-          Mit csináljak? – sóhajtottam elzárva a csapot, miközben pólómba töröltem az arcom.

-          Mondjuk, miközben felénekled a sorokat gondolj rá. A pillantására. A mosolyára, szavaira, gesztusaira, hogy mi tetszik benne. Ő rá figyelj, miközben énekelsz, ne a dallamra, akkordokra, és a szövegre, mert ezt mind tudod, ez mind megy. Csak az érzés nincs benne. A lányoknak pedig majd el kell hinniük, hogy tényleg gyönyörűek, és tényleg szerelmes vagy beléjük. Add ezt az érzést a dalba. Add ezt nekik. Add ezt Neki!

Úgy tűnik a pasasnak már van némi gyakorlata az ilyen seggdugaszokkal, mint én, mert bár nagyon belelkesítő nem volt a beszéde, de éreztem hajlandóságot arra, hogy utolsó mentsvárként megpróbáljam ez a folyékony szerelmeskedést a tudatomban lévő képek és a mikrofon kombinálásával. Annyira szét vagyok esve, hogy veszteni valóm nincs.

-          Legyen – bólintottam, mire Simon mosolyogva paskolgatta meg a hátam, majd megfordulva elhagyta a helységet. Még utoljára megmostam az arcom, és a legutolsó hajlandóságom ábrázoló hajszálat a fejbőrömön megfeszítve bár, de magamhoz láncoltam, és visszasétáltam a hangszigetelt szobába.

Végig éreztem magamon mind az öt bandatársam tekintetét, ahogy reménykedve, bizakodva, támogatva néznek, és titokban szurkolnak, hogy sikerüljön felvenni a dalt, hogy mi előbb szabadulhassunk innen mára, és indulhasson a buli.

Valaki már felvette a földről a ledobott fülhallgatót, így most azt a helyéről emeltem a fejemre, kis terpeszbe álltam a mikrofon előtt, és még egyszer utoljára átfutottam a sorokat, az elém behelyezett állványon álló kottából. Mély levegőt vettem, majd felnézve bólintottam a hangmérnöknek, hogy mehet a zene.

Tekintetem a mikrofon tartószerkezet lábára helyeztem, szememmel a szőnyeget vizsgáltam, majd miután a lehető legnagyobb odafigyeléssel kitaszítottam minden fertőző gondolatot a fejemből lehunytam a szemem, a fülhallgatót kezeim felemelve a fülemre szorítottam, és előidéztem a lány képet. Ahogy felcsendült a zene elárasztott minden, ami vele kapcsolatos.

-          Üdv köreinkben – léptem kihúzva magam a lány mellé két okból is. Egyrészt reméltem, hogy az a másfél üveg parfüm, amit magamra fújtam a ma este tiszteletére így jobban fog érződni, és lehengerlem, másrészt pedig a fellépésem akartam olyan férfiassá és szexivé tenni, hogy már attól leessen a bugyija, hogy tudja, mellett állok.

Viszont a várt hatás elmaradt, a lány csakúgy mellékesen konstatálta, hogy ott tartózkodom, és biccentve „leheroldozott”. Csinál ilyet egy nő azzal a férfival, akinek éppen hírneve van? Italt sem tudtam már neki kérni, pedig tervben volt, hogy úgy szerzem meg magamnak az estére, hogy leitatom és éppen ezzel a perccel kezdem, de úgy látszik nem egy elveszett nő, már szerzett magának éppen erős alkoholszinttel rendelkező italt.

Percekig csendben volt, a pohárral játszott, a szívószállal, a jégkockákkal, és mindent csinált csak éppen rám nem nézett és velem nem foglalkozott. Úgy tűnt se nem zavarja jelenlétem, se nem örül neki, ő pont jól elvolt, így akár el is mehettem volna, ez pedig feldühített. Jóképű csávó vagyok, miért nem érzi, hogy kell nekem, és miért nem kap az alkalmon? Miért van az, hogy van önállóság benne? Van véleménye, magabiztossága, nincs elveszve, ő minden, amire nem egy olyan férfinak van szüksége, aki egy éjszakára akarja megkapni. Mert persze, ezek mellett a tulajdonságok mellett még észbontóan szexi is, és hihetetlen szép. Mintha csak egyszerűen a férfiak örömére és bosszantására alkották volna meg. Körbekémleltem, hogy megbizonyosodjak semelyik One Direction tag nem tart felénk, és hogy egy kicsit én is éreztessem Oliviával, hogy nem ő a világ közepe, és nem foglalkozom vele.

„Baby you light up my world like nobody else”

De szarul ment, mert miután akkora idióta voltam, hogy bámultam, míg csukva volt a szeme, épp elkapta pillantásom, amikor felnézett. Mosollyal, leplezetlenül reagálta le a nekem kissé mégiscsak kellemetlen pillanatot, majd újból az alkoholra figyelt.

-          Jobban van a lábad? – kérdeztem rá egy halk torokköszörülés után, hogy udvariasnak, figyelmesnek tartson, és hogy legfőképp újra magamra irányítsam elkalandozott figyelmét.

Láttam, hogy értékelte a gesztusom, ám szemérmetlenül gyönyörű mosolyát nem tudta eltakarni, amivel éppen kinevetett, hogy egy dugásért mikre nem vagyok képes. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy tudja mit akarok tőle. Nem hülye lány, rég rájött, én viszont sosem voltam elég tökös, hogy ezt szemtől szembe egyenesen ki is fejtsem, őt pedig szórakoztatta bénázásom. Abban sem kételkedtem, hogy az első adandó alkalommal nem lenne rest képen röhögni, és elküldeni, hogy mégis hogyan merészelek olyan kérdéssel előállni, hogy benne lenne-e egy egy-éjszakás kalandban.

Bár, ki tudja… Ő Olivia White, a csaj, akinél sosem tudni mi lesz a következő lépése, és aki lehet, hogy perceken belül rám veti magát. Oké, nem túl valószínű, de megeshet. Istenem, miért veti így hátra a haját? Megőrjít!

„The way that you flip your hair gets me overwhelmed”

-          Ha nem ismerném, Mr. Styles, még azt merném feltételezni, hogy valóban érdekli válaszom. Ám legyen, játszunk. Köszönöm kérdését, remekül van, bár a cipő kissé megnehezíti a gyógyulást, de csak órák kérdése és ledobom magamról – válaszolt higgadtan, mosolyogva, amivel egyrészt teljesen meghökkentett, másrészt már a mosolygós résznél négy féleképp elképzeltem mit csinálnék vele az ágyban.

Hirtelen nem igazán tudtam hova tenni a gesztusát, mondatát, nem tudtam hogyan reagáljak. Most vajon ki akar velem kezdeni, és azért beszél így, vagy tényleg nem akar tőlem semmit és egy ilyen bunkónak képzel? Bár utóbbit megértem, többször belém jött és én mindannyiszor leszartam, hogy mi van vele, konkrétan nem hittem, hogy komoly baja eshetett, sokkal inkább éreztem azt, hogy egy rajongóval van dolgunk, aki így akar a közelünkbe férkőzni. Ami amúgy, valljuk be, szép taktika lett volna. Végül úgy döntöttem bele megyek ebbe a játékba és azt fogom játszani, elhiszem, hogy ki akar kezdeni velem, és valamiféle beteges szerepjátékot akar játszani mielőtt az ágyamban kötne ki. Lazán nyeltem egy kortyot az italomból, mielőtt megszólaltam.

-          Szóval így játszunk? Perverz, de legyen, ha ez kell – vettem elő a véleményem szerinti legsármosabb mosolyom, ami vagy nagyon szarra sikerült, vagy lehengerlőre, ugyanis a lány vidáman felkacagott, majd jókedvét elrejtve szája elé emelte a poharát.

Azt gondoltam ezután megint jön majd a hosszú csend, mivel ő nem akar kommunikálni, én pedig már nagyon kínosan érezném magam, hisz’ állandóan csak az én szám jár, és már a hülyének is feltűnik, mennyire nagyon igyekszem azon, hogy magamra vonjam Olivia figyelmét, amikor nem nyújtva a csendet újból megszólalt bevetve a legédesebb mosolyát a legcsábosabb tekintettel.

-          Ugyan, Styles, te is tudod, hogy ha eddig nem szóltál hozzám különösebb kedvesség belecsempészésével, akkor ez nem most fog megváltozni. Még ha egy kicsit meg is zavart téged ez a rövid ruha – tette hozzá jókedvűen.

Szinte biztos voltam benne, hogy ezzel belém akarta fojtani a szót, azt akarta, hogy vagy elszégyelljem magam, vagy tagadjam, hogy valóban tetszene a ruha, és hogy nem csak azért vagyok itt most vele, mert kissé jobban kilátszik a combja, mint általában, vagy, mert a mellei most sokkal hívogatóbbak, mint szoktak lenni, de csalódást kellett neki okoznom. Taktikát változtattam, hiszen tudom, hogy átlát rajtam, ismer. Ha nem is engem személyesen, de a férfiak észjárását biztos, így kár lenne tagadnom, hogy mik fordulnak meg a fejemben. Éppen így fogom őt legyőzni.

-          Nem zavart meg, mindig is tisztában voltam vele, hogy jó tested van – jött tőlem a teljesen őszinte, könnyed válasz.

Úgy látszik, kettőnk közül nem csak én tudok meglepetéseket okozni, ugyanis Oliviába sem szorult belé a levegő, sokkal inkább tűnt úgy, hogy elégedett a válaszommal, és talán végre egyszer, de őszinte is volt az a jókedvű mosoly, amit felém vetett, és amiből hiányzott a csúfosság.

„But when you smile at the ground it ain't hard to tell”

-          Őszinte – biccentett felém kedvesen, és úgy helyezkedett a testével, hogy immár nyitott tered adjon számomra, és ne érezzem nem kívántnak a jelenlétem.

Talán nem is csak dugnivaló a csaj. Igazság szerint egész jó fej.

„You don't know,
Oh oh,
You don't know you're beautiful”

-          És vége! Ez igen, Harry! Nem tudom mit mondott neked Simon, de ha már reggel bejátssza ezt a trükköt rég végeztünk volna. Szép volt, megvettem! – állt fel tapsolva többek között a hangszerkesztő és Simon, mellettük pedig Zayn és Niall vigyorogva emelték fel a hüvelykujjukat.

Istenem, mi van velem? Tényleg egy csaj miatt sikerült felvennünk egy dalt? Azt a dalt, amit konkrétan róla írtunk? Szánalmas vagy Styles, szánalmas. Nem ebben egyeztünk meg, amikor eljöttél otthonról. Rohadtul nem ebben…