Chapter 6

Sziasztok!

Hihetetlen nagy szeretettel szeretnék megköszönni minden egyes szót, amit írtatok nekem, azt, hogy olvastok és támogattok. Mostanában sok mindennel szenvedek a suli mellett, szóval, amikor megláttam, hogy nyolc kommentár is ékesíti a fejezet alját, azt hiszem, madarat lehetett volna velem fogatni. :D
A válaszaimat megpróbálom még a mai nap folyamán odapótolni a tieitekhez, de legkésőbb holnapra már készen leszek velük. :)
Ez a mostani fejezet kissé rövidebb lett, kérlek nézzétek el, majd megpróbállak Titeket kárpótolni!

Csók néktek!

"You're impossible to resist" 

Fájt. Ez nem az a kellemes fájdalom volt, sem pedig az, amibe belehalok. Nem lehetett gyógyszerrel elmulasztani, de ha okosan csináltam, nem sikítottam a szúró, feszítő érzéstől. Elgondolkozva, azt hiszem, soha életemben nem éltem át ilyen fájdalmat, aminek az impulzusától már az első pillanatban kicsordult a könnyem. Talán maradhatott volna az a gipsz.

-          Aú, aú, aú – sikítottam többedjére is, és minden kedvességem, rámenősségem, és otromba, bunkó kifejezésem latba vetetettem, hogy Nate el ne vegye kezét a lábam alól, mert már egy mozdulata is olyan fájdalmas hatással volt rám, hogy úgy éreztem, képtelen lennék elviselni egy újabb lavinát. – Meg ne merészelj mozdulni! – Ordítottam rá szegényre magamból teljesen kikelve, miközben szemem leszorítva hajtottam vissza a fejem a vizsgálóasztalra.

Franc se gondolta volna, hogy ilyen fájdalommal jár, ha az embert megszabadítják a végzetét jelentő gipsztől. Most, hogy megtudtam mivel is jár a gipsz leszedése, nem vagyok biztos benne, hogy megéri az áldozatot, így erősen el kell gondolkodnom rajta, hogy valóban be akarok-e kerülni arra a táncművészetire, vagy elegendő lesz egy sima tovább tanulási lehetősége bármelyik egyetemen az országban. Egy pillanatnyi fájdalommentes légkörre volt szükségem ahhoz, hogy belássam, ezek a gondolatok csakis azért fordulnak meg a fejemben, mert elvakít a vörös köd, amit a lábam szúró érzete okoz. Fájdalmasan összeszorítottam a szám, és csakis a tiszta gondolkodásra fókuszáltam, arra, hogy ha innen kikerülök nem lesz többé fájdalom az életemben, vagy ha mégis, fele ennyire sem fogja megrendíteni a kis lelkem.

-          Olivia nem tudom meddig szándékozol így lenni, de neked is, és nekem is mennem kell majd egyszer csak. Muszáj megmozdulnunk, a fájdalom csak így fog elmúlni – törte meg a kedves csendet Nate türelmetlenkedő hangja, amire most a legkevésbé sem volt szükségem.

-          Leszarom, akkor nem mozdulunk. Így fognak ránk találni holnap, Nate!  - Toltam fel a felsőtestem villámgyorsan, miközben remélhetőleg a leggyilkonivágyóbb tekintetemet meresztettem a férfira. – Tudod te mennyire fáj?

-          Igen, van sejtésem – biccentette oldalra a fejét kedvesen, és a helyzethez mérten váratlan higgadtsággal kezdett el magyarázni. – Nem használtad az izmaid, így egy kicsit rossz érzés, de kellő mozgással el fog múlni.

-          Most múljon el – görbült le a szám, és bár a tizennyolcadik életévem taposom, kevés választott el attól, hogy a hisztim jeleként le ne gördüljön, egy öt éves szintjével felérő lelki könnycsepp az arcomon.

Nem tudom, hogy a könyörgésem hatotta-e meg, vagy pedig hogy látta szenvedő arcom, de nem firtatta tovább a megmozdulás kérdését, egészen addig, amíg egy idegen hangot meg nem hallottunk a bejárati ajtó felől.

-          Hahó, van itt valaki?

-          Olivia, tedd a szádba a csuklód!

-          Mi van? – Kérdeztem vissza ledöbbent értétlenséggel bámulva rá.

-          Csak csináld!

Nincs reális magyarázatom arra, hogy miért csináltam azt, amit kért, és arra sincs, hogy miért nem öltem meg rögtön a következő pillanatban, ahogy feleszméltem a sokkból. Nate ugyanis abban a percben, ahogy látta, hogy a csuklóm a számban fogta magát, és egy mozdulattal ráemelte a lábam a karjáról az asztalra, ezzel olyan fájdalomküszöböt súrolva a bensőmben, ami egyből ráébresztett arra, hogy miért volt szükség a tömött szájra. Sikolyom elnyelte a harapásnyomokkal tarkított alkarom, és míg én a saját bajommal voltam elfoglalva Nate eltűnt a szemem elől, ezzel esélyt sem adva arra, hogy megsemmisítsem. Könnyes szemmel pislogtam fekve, miközben immár két kézzel markoltam az ágy szélét, és minden erőmmel a fájdalom érzetének eltörlésén fáradoztam. Amíg meg nem mozdítom újból szerencsétlen végtagom, semmi bajom sincs, és mostanra csöppet sem borzaszt el a gondolat, hogy fél lábbal éljem le az életem. Bármit, csak a fájdalmat ne.

-          Mennünk kell, különben engem kirúgnak, te pedig akárhogy sikíthatsz, senkit sem fog érdekelni – jelent meg mellettem az orvos, és egyik kezébe kapta a táskáját. – Segítek felállni, és egy tolókocsiban ki tudlak juttatni, csak bírd ki csöndben.

-          Ez esetben viszont adj egy darab anyagot, amire ráharaphatok, meg valami fájdalomcsillapítót.

Beláttam, hogy nincs értelme makacskodnom, mert vagy itt hagy, és akkor semmi esélyem sem marad a túlélésre, vagy pedig kirángat az épületből az ellenkezésem ellenére, az pedig semmiképpen sem lenne kellemes élmény, és csak még jobban megjárnám.

Talán egyszerre szerencse és tudás kérdése is volt, hogy észrevétlenül siklottunk ki a lezárt területnek számító sebészeti osztályról, onnantól pedig nem érdekelt, hogy ki mit gondolhatott a folyóson, amikor elhaladtunk mellettük. Én, aki egyik lábamon combig feltűrt nadrágban ültem sírva, egy rongyot rágcsálva a számban, amely a nyáltól már egy külső szemlélőnek is gusztusos látványt nyújthatott, miközben elfehéredő ujjpercekkel markoltam a karfát, valamint a laza viseletű vidám férfi, aki mosolyogva, kezében egy orvosi táskát tartva tolt mind előrébb.

Nem láttam előre a holnapot, és amikor kidolgoztam a szökési tervem, odáig nem jutottam el, hogy mi lesz, ha lekerül a gipsz, átveszem a helyem az ágyamban, és reggel felkelve a szüleim meglátják, hogy hűlt helye maradt a fehér csúfságnak. Nem mehettem haza, vagy pedig ha mégis ezt az opciót választanám, nagyon korán el kell hagynom a házat, és azt hazudni, hogy mihamarabb túl legyek rajta, hajnalban érkeztem a kórházhoz. Nem hazudnék nagyot.

-          Nate nem vihetsz haza – suttogtam miután kiértünk a friss levegőre a londoni éjszakába és kivettem a számból az undorító anyagot.

A számat elhúzva dobtam azt oldalra a székben, hogyha a sors úgy hozza, akkor ki tudjam dobni. Reméltem, hogy nem kell még egyszer átélnem azt a fájdalmat, szóval nem fogom megmozdítani a lábam, akármi, vagy akárki kényszerít.

-          És akkor hova vigyelek? Barátnő? Iskolatárs?

-          A barátnőm éppen az ágyamban alszik otthon, hogy én most itt lehessek – világosítottam fel, és reméltem, hogy megérti mibe kevert bele, és hogy miatta vagyok ilyen hülye.

-          Nem hiszem, hogy orvosként ezt támogatnom kéne.

-          Ja, hát szerintem azt sem kellett volna, hogy titokban berendelsz ide, hamis ígéretekkel csábítva – morogtam, miközben a lehajtottam a fejem és a filmben látott, ott egyszerű mozdulatoknak tűnő manőverrel megfogtam a tolókocsim kerekeit, és meghajtva azokat az egyik kuka felé irányítottam, több-kevesebb sikerrel.

-          Levettem a gipszet, nem? – Kerülte meg szerencsétlenkedő lényem, és kikapva a kezemből a nedves anyagot a kuka felé lépett, és kidobta. Könnyű annak, akinek mindkét lába teljesen ép.

Sóhajtva dőltem hátra a székben, és karba fontam magam előtt a kezeim. London hangosan élte életét, kocsik százai hajtottak el mellettünk, dudálásokkal, fényekkel tarkítva az éjszakát. Fejemet hátrahajtva néztem fel az Angliától szokatlan felhőmentes égre, ahol most csillagok milliói ragyogtak fényesen, ezzel is kissé megnyugtatva felhevült lelkem. Még csak most éreztem meg, hogy nincs az az esőszagú, kissé hideg idő, sőt, éppen ellenkezőleg, egész kellemes volt így éjféltájban a szabad levegőn tartózkodni. Apró mosoly játszott az ajkaimon, amikor a szellő meglibbentette a hajam, és mélyen magamba szívtam London illatát.

-          Jól vagy? Kicsit furcsa a hangulatingadozásod, hisz nem kétséges, hogy az előbb, még megöltél volna, most pedig mosolyogsz.

Halkan felnevettem, majd pillantásom meztelen lábamra siklott, ami most látszólag nyugodtan, egészségesen, nyugodtan feküdt a széken, valamint a tolókocsi alján található kis támasztékokon, sunyin elhallgatva, hogy bármelyik pillanatban újra éreztetheti velem, hogy uralja a testem, és csak egy mozdulatába kerül, hogy a földre kényszerítsen. Undorító egy módon viselkedő láb.

Rettenetes, hogy csak akkor becsülünk meg valamit, amikor elveszítjük, hiszen egészen addig a pillanatig természetesnek tűnt a léte. Azt hiszem, jelen pillanatban mindent megadnék azért, hogy a lábaimra állhassak, és táncolni mehessek.

-          Tudom hova menjünk – pillantok fel az előttem álló, felvont szemöldökű orvosra, aki eme felszólalásomra kiszedte mindkét kezét a zsebéből, és kérdőn mered rám.

-          Merre?

/Louis/

Képtelen voltam aludni, így csak a nappaliban ültem ölemben egy pohár kólával, és bármiféle értelmi reakció mutatása nélkül bámultam a tévét, miközben egyetlen képkockáját sem láttam a filmnek, ami ment. A délután történtek valami összefoglaltak bennem, aminek nyomán felmerült bennem a kérdés, hogy vajon létezik-e az a bizonyos véletlen, és ha igen, akkor mi alapján választja ki az áldozatait? Általában nem csak egy fél szerepel a szituációban, szóval talán a „Véletlen” tudja, hogy az egyiknek szenvednie kell, hogy a másiknak kedvezzen? Valami célja van azzal, hogy megtörténik velünk? Vagy nincs is véletlen, se sors, és egész egyszerűen így alakult az életünk?

Apró történések tömkelege történt már meg velem az életem során, és mindegyik kis részlet adott hozzá a kirakóshoz, aminek a végén egy egész kerekedett ki, aminek vagy jó vége lett, vagy pedig számomra nem túl pozitív végeredmény. Ilyen apró részlet volt, amikor eldöntöttem, hogy jelentkezem az X-faktorba. Amikor elkezdtem próbálni a dalomat, amit majd elő fogok adni, majd pedig az az apró momentum, amikor bár már a kapuban álltam, és éppen a sorba álltam volna, hogy meghallgassanak, egy pillanatig elbizonytalanodtam, hogy nem illek ide, mégis megfordultam, és énekeltem. Apró momentum volt, amikor a zsűri bólintott, és visszahívtak az élő showba. Énekeltem, és tovább jutottam, egy banda része lettem. Együtt mentünk előre, végül mégis kiestünk, de mindezek ellenére lett az a kerek egész a részletekből, hogy mi vagyunk a One Direction, akik lemezszerződést kaptak Simon Cowelltől. Szóval ez véletlen? Sors, vagy simán élet?

Vannak szituációk, amikor apró képkockák állnak össze, események, személyek fonódnak egybe, és előttem derül fény mindenre, egyszerre jövünk rá a titokra, és akkor akkora a sokk, hogy képtelen vagyok szájtátás nélkül felfogni az eseményt, Zayn képtelen nem rázni a fejét és ismétlésre sarkallni a férfit, Niallt nem tudja abbahagyni a nevetést, Liam látszólag nyugodtan, mégis hitetlenkedve vonja fel a szemöldökét, Harry pedig teljesen leforrázva mered maga elé. Igen, ez volt az a pillanat, ami pontosan ma történt meg velünk, és a hajnali órákig nem sikerült választ találnom a kérdésre. Véletlen?

(Hét órával ezelőtt…)

Nyolc perces viadallal sikerült mindig úgy lökdösnünk egymást, hogy végül meg lett a három győztes, akik elfoglalhatták a kanapé ülő részét. Egy harapásnyommal, egy sípcsonton rúgással, és ezernyi lila folttal lettem gazdagabb, mire sikeresen kilöktem Zaynt a helyéről és leülhettem a kanapé bal szélére. Megérte a sérüléseket, végre elégedett mosollyal az arcomon ülhetek végig egy megbeszélést, miközben van biztos helyem, és nem kell a karfán görnyednem. Nem tudom, hogy Simon végignézte-e a rivalizálást egy ülőhelyért, és ha igen, akkor átfutott-e az agyán, hogy talán nem kéne egy rakás agyatlan ötévesre pazarolnia az idejét, pénzét és tehetségét, de amikor mind az öten elterpeszkedtünk a kanapén, ő már ott ült az asztala mögött, és félig felvont szemöldökkel, félig hitetlen arckifejezéssel nézett ránk. A többiek is felismerték a helyzetet és pár pillanatig néma csönd uralkodott a szobán, és szemháborút folytattunk, amolyan puccs félét, hogy értse, ilyenek vagyunk, de tudunk viselkedni és kezelni a szituációt, ha esetleg nem kirúgásról lenne szó.

Már az értünk küldött limuzin is kettős véleményt alakított ki a csapatban, hisz Liam leginkább reálisan a temetési stílushoz hasonlította, azaz itt a vége a One Directionnak, de mégis Simonról van szó, megadja a módját, hogy végünket vessen. Ezzel szemben Harry mosolyogva pattant be, és nem átallott meginni ünneplésként egy pohár pezsgőt sem, hiszen szerinte, idézem: „Ez az első lépés a sztárrá válás felé, Simon pedig tudja, hogy hozzá kell szoktatnia minket, hogy mindenünk meg van.” Így elfogyott az a pezsgő, még ha ezt egyedül is kellett eltüntetnie. Így leginkább fogalmunk sem volt arról, hogy mi is fog történni, amikor elérjük az irodáját, de azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy legtöbben már azon gondolkodtunk, hogy hogyan mondjuk majd el a családunknak, hogy ennyi volt. Harry zajongását leszámítva csendben telt az út, és senki nem szólt egy szót sem, mindannyian magunkba mélyedbe, tekintetünket lesütve néztük a gumiszőnyegeket.

Ezzel szemben az irodában lerendezett „komoly viselkedés” igencsak megmutatta, hogy semmi sincs a legnagyobb rendben, megőrülünk a várakozástól, és attól, hogy nem tudjuk mi vár ránk az életben, és hogy a jövőnk nagyjából húsz percen múlik. Izgatottak vagyunk, idegesek, és ordibálás híján az agresszióban éljük ki a frusztrációnkat.

-          Khm… Végeztetek? – Köszörülte meg a torkát a média mogul, mi pedig továbbra is némán meredtünk rá bármiféle jel nélkül, vártuk az ítéletet. – Jól van – válaszolt saját kérdésére, majd kitolta maga alól a széket, lefogta nyakkendőjét, és lazán előre sétált, hogy szemben álljon velünk, és nekidőlhessen az asztalnak.

Sütött belőle, hogy élvezi a hatalmat, azt, hogy az idegeinkkel játszhat, és pontosan tudja azt is, hogy nem veszíthet.

-          Tudom, hogy elég nagy trauma volt nektek az X-faktor elvesztése, de ahogy látom – emelkedett fel mindkét szemöldöke – egész jól kezditek viselni. Az itv2 sorra kapja a tehetségkutató műsor óta a különböző leveleket, és itt nem egy-két levélről beszélek, hanem több tízezrekről, hogy valahogyan hozzunk vissza titeket a showba, esetleg egy saját műsorral, lemezszerződéssel, vagy pedig azzal, hogy állandó fellépéseket szervezünk nektek az X-faltorban előadott dalaitokból. Imád titeket Anglia, amit meg is tudok érteni, és amit nagyon jól csináltatok akaratotokon kívül is az az, hogy megfogtátok a nőket. Egy évestől egészen a negyven évesig, és ez tökéletes, így hát – lökte el magát az asztaltól, hogy megkerülje azt, ezzel is idegtépően hosszúra nyújtva a csendet. Az asztala mögé sétált, és az egyik fiókból elővett egy összetapasztott papírtömeget. – Így hát lemezszerződést ajánlok nektek, amellyel megkötlek titeket egy időre, de biztosak lehettek benne, hogy a csúcsig repítelek titeket!

Azt hiszem, onnantól, hogy „lemezszerződést ajánlok nektek” nem hallottam semmit, csak a végén láttam azt a boldog elégedett mosolyt Simon arcán, és próbáltam feldolgozni, hogy húsz évesen nem kell tovább a főiskolán dolgoznom, nem kell tanulnom valami olyat, amihez az sem biztos, hogy jól fogok tudni érteni, és egyszerűen csinálhatom azt, amit szeretek már kisiskolás korom óta. Énekelhetek, ez a munkám, van, akiket érdekel, és addig, amíg szeretem ezt csinálni, amíg van, akinek tetszik, nem érdekel milyen negatívumokat kapok. Egy olya lehetőség nyílt meg előttem, amit a négy másik legjobb barátommal teljesíthetek be. A gondolatra hatalmas mosoly terült szét az arcomon, és a fiúkkal egyetemben pattantam fel, hogy letámadjam Simont a hálámmal. Ezernyi ötlet és gondolat ötlött fel bennem, láttam magam előtt, ahogy felénekeljük a dalokat, ahogy megszületnek azok a dalok, az együtt töltött napokat, a munkálatokat. Abban a pillanatban, azt hiszem nem létezett a Földön nálam boldogabb ember.

/Harry/

Ja, és bennem nem bíztak. Majd ki leszünk rúgva, mi? Lemezszerződésünk van! Lemezszerződésünk! Egy pillanatig, amikor kiejtette a száján a szavakat, azt sem tudtam, hogy ugráljak örömömben, kiáltsak, verjek meg valakit, vagy fussak nyolc kört a tömb körül, hogy levezessem a hirtelen felszabadult temérdek endorfint. Akkor még sem volt olyan hülyeség megírnom azt a dalt, és bár egy napig én voltam a csapat bolondja, megérte.

Simon szétosztotta a szerződések azon részét, amit át kell olvasnunk, és a szüleinkkel aláíratni, valamint megbeszélni minden egyes részletet, hiszen készen áll a javaslatokra. Boldogságtól, és egy kis pezsgőtől ittasan ültem le a kanapéra, és a lapokra meredtem. Percekig tanulmányoztam őket, olvastam, de amikor felnéztem Simon hívó szavára, egyetlen szóra sem emlékeztem, fogalmam sem volt, hogy mit olvastam, csak egy szó lebegett a szemem előtt, ami már előre elvette az eszem minden más történéstől a nap folyamán, és képtelen leszek már normálisan viszonyulni bármihez.

-          Szóval, ha készen állunk a szerződésre, amit úgy érzem a visszajelzésetekből, hogy elfogadni készültök, egy pár perc erejéig a munkába ásnám magunkat – kezdte tárgyilagosan, mire mindannyian elhallgattunk, és sejtések híján kíváncsian pillantottunk Simonra. – Mivel induló csapat vagytok, rajtam kívül szükségetek van további szponzorokra, egy remek marketing és PR csapatra, azaz egy konkrét menedzsmentre. Nagy szerencsénkre éppen pár hete érkezett a világ legjobbja országunkba, és a cége, valamint a férfi személye is elvállalta a Ti lökdöséseteket a hírnév felé.

Értetlenül meredtünk rá, mire felpattant az ajtó, és egy férfi lépett be rajta, nekem cseppet sem ismerősen. Mivel nem foglalkoztatott a jelenléte, tekintetem visszavezettem Simonra, aki mosolyogva köszöntötte a vendéget, és leültette az asztalához, amíg befejezte a beszédét. Az egyetlen aggodalomra okot adó reakció az Zayn-é volt, aki hápogva vette a levegőt, mintha valamit félrenyelt volna, így kérdőn nézte felé, és gyengéden, vagyis véleményem szerint gyengéden a hátára csaptam.

-          Jól vagy haver? – suttogtam érdeklődve, mire ijedten kapta rám a tekintetét, és két szót lehelt válaszul.

-          A férfi – nyílt el a szája elhűlten, én pedig ismét egy pillantást vetettem a pasasra. Fel-le jártattam a tekintetem az arcán, de akárhogyan erőlködtem, nem tűnt ismerősnek, így a bandatag reakcióját sem tudtam mire vélni.

Megvontam a vállam, majd elvéve Zayn hátáról a kezem Simon felé fordultam.

-          Szóval gyerekek, akivel mostanában elég sok időt fogtok tölteni nem más, mint Bryan White – intett hátra a férfinak, de a mai napon már a második sokként érő hír jutott el a tudatomig.

White?

/Zayn/

-          Elnézést, el tudná ismételni a nevét?

/Louis/

Mi van?

/Liam/

White? Bryan White? Ez érdekes lesz…

/Niall/

White? Mint Olivia White? Az a White? Ó, istenem… Ilyen mókás délutánom is régen volt.

/Olivia/

Tisztelem Nate-et azért, amiért a nem rövid távon elkísért a célig, amit kinéztem magamnak, ráadásul úgy, hogy nem is kérdezősködött az okról. Furcsa, hogy ilyen kedves velem a kirohanásaim után is, főleg, ha azt is figyelembe veszem, hogy olykor ő is úgy viselkedik, hogy meg tudnám fojtani. Ami a leginkább érdekel azaz, hogy miért tesz meg nekem ennyi mindent főleg úgy, hogy nem is ismer, én pedig miért hagyom rávenni magam ezen ostobaságokra úgy, hogy én sem ismerem a férfit. Utóbbira létezik egy egész reális válasz, amely kimeríti jellemem legfőbb szempontját, miszerint rendszeresen követek el hibákat, gondolkodás nélkül megyek bele dolgokba, ha úgy ítélem meg nekem az jó lehet. Sőt, lényegében nincs is megítélésem mielőtt rábólintanék a dolgokra, az ösztöneimre hagyatkozom, gondolkodás nélkül csinálok dolgokat, mondok ki válogatlan sértéseket, és csak később érzem, hogy valamit rosszul csinálhattam. Volt idő, amikor rengeteget gondolkoztam, részleteket elemeztem, érdekelt, hogy mások mit gondolnak, hogy megbántok-e valakit azzal, ha megteszem ezt a lépést, és így mindent magam elé helyeztem, azon aggódtam, hogy mindenkinek jó legyen, még ha az én személyemről van szó. Ez viszont azt eredményezte, hogy elment mellettem az élet egy része, rengeteg dolgot hagytam ki, olyan emberek bántottak meg, akiket védtem a döntéseimmel, és akik miatt sok dolgot visszautasítottam. Így jött el a pillanat, amikor azt mondtam elég, és mostantól én vagyok a fontos elsősorban magamnak, nem más. Így is megbánhatok dolgokat, kihagyhatok fontos eseményeket, mégsem érzem azt, hogy elfutna mellettem az élet. Inkább kockáztatok és hülyeségeket csinálok, mintsem hogy átgondolt legyek, lassú, és ezáltal mindent lekéső. Részemről ezért érthető a gipszlevételének meggondolatlansága.

-          Miért vagyunk itt? – Törte meg a csendet Nate, aki az előttem elterülő tükörtömegnek vetve a hátát ült a földön, és engem nézett.

Amint megérkeztünk, és kinyitottam az ajtót, úgy éreztem enyhült valamennyire a fájdalom és képes leszek megmozdulni. Kitoltam magam a székből, és a fal mentén kapaszkodva a korlátba bukdácsoltam, próbáltam mindkét lábam terhelni a súllyal. Sziszegve, ajkaimat erősen összeszorítva róttam a köröket oda és vissza, és eszem ágában sem volt hagyni, hogy Nate megállítson azzal az indokkal, hogy hagynom kéne pihentetnem a lábam, esetlegesen, hogy segítsen a gyakorlásban. Erős vagyok, és menni fog egyedül is.

Az arcára emeltem a tekintetem, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek a fáradtságtól és kialvatlanságtól, ez pedig az én hibám. Engednem kéne, hogy hazamenjen. Megálltam, és erősen markoltam a korlátot, éreztem a homlokomon a hideg verítéket, amelyet egy egyszerű mozdulattal letöröltem. Lassan leereszkedtem a tükör mentén a földre, és immár a férfival szemben ülve pihentem.

-          Ezt tartottam biztonságosnak, és olyan helynek, ahol csendben szenvedhetek, míg legyűröm a fájdalmat.

-          Kitartó vagy – bólintott, majd egy másodpercre lehunyta a szemét, hogy pislogjon, de láttam rajta, hogy igen nagy fáradtságába kerül, hogy újra fel tudja nyitni szemhéjait. Elmosolyodtam.

-          Ezért tarthatok itt. Hé, Nate – emeltem fel a hangom, remélve, hogy még ébren megkérdezhetem tőle, ami érdekel.

-          Hm? – Döntötte hátra a fejét az üvegnek, és láttam, ahogy ádámcsutkája kidomborodva mozdult meg minden nyelésénél.

-          Miért segítesz? Miért akarsz megőrjíteni, miközben kedves is vagy?

Fáradt kacaj hagyta el a száját, és nem vagyok biztos benne, hogy a nevetés, majd az ezután következő magyarázat még ébrenléti állapotában történt-e, de ettől függetlenül elhittem, és teljes konkrét érvelés volt.

-          Mert furcsa volt az eseted, és megtetszettél. Angliában mindenki ismeri a One Directiont, téged pedig Zayn Malik hozott a karjaiban a sürgősségire, úgy, hogy rólad mindössze pár személyes kérdésre tudott választ adni, úgyhogy egyértelmű volt, hogy nem vagytok nagy ismerősök. Viszont ennek ellenére sem tágított mellőled a fiú egy percre sem, majd az egész csapat megjelent, én pedig komolyan nem tudtam hová tenni, hogy mi történt veled. Emellett pedig szép voltál, amikor pedig felébredtél, és kitépted magadból a tűket tudtam, hogy nem vagy egyszerű eset. Kíváncsivá tett, hogy hogyan kerülsz ide Ausztráliából, miért mentetek így egymásnak valakivel, hogyan kerül a szobádba a brit banda, és arra is, hogy mi az az ok, ami annyira felzaklatott, hogy simán lelépnél egy őrzött kórházból vérző karral, agyrázkódással, és majdhogynem lábtöréssel – suttogta a végén kifogyva erejéből.

-          Szóval az fogott meg, hogy konkrétan láttad, teljesen hülye vagyok – vontam le a következtetést bólintva, majd csöndben maradtam, és hagytam hagyj aludjon el.

Percek múltán felkeltem, és a pulcsimat ráterítve takartam be. Csöndben elhagytam a termet, megkerestem az emeleten található erkélyt, és kiléptem a friss levegőre. Jól esett kint lenni, mélyen lélegezni, a lábam masszírozni, hogy mihamarabb múljon el már a maradék fájdalom is, miközben eljött a ritka alkalmak egyike, és gondolkodtam. A jövőmön, a táncoláson, az életemen, és a One Direction-ön. Tartozom nekik.

***

Lassan kúszott fel a Nap az égen, az éjszaka után a hajnal is tiszta maradt, mosolyogva néztem, ahogy megjelennek a lilás, rózsaszínes, majd később narancs és aranysárgára átváltozó árnyalatok, és úgy éreztem a mai reggellel magam mögött hagyhatom az elmúlt rossz időszakot, és mivel hajnalhasadtára a lábamban sem éreztem azt a mindent felemésztő szúró fájdalmat, mint tegnap a gipsz leszedésénél, képesnek éreztem magam egy táncra. Ahogy világosodott, a hőmérséklet elérte a reggeli leghidegebb pontot, és mivel egy szál lenge felsőben ültem kint egy fém székben, most szorosabban öleltem magam, hátha ez segít.

-          Olivia? – Hallottam meg a hangot magam mögött, mire odakaptam a tekintetem, és megpillantottam Zayn zavarodott arcát, amellyel engem néz.

-          Szia – mosolyogtam rá jókedvtől feltöltődve, majd visszafordultam a kilátást csodálni.

A mosoly nem tűnt el akkor sem az arcomról, mikor elfordultam a fiútól. Akaratlanul is azt vettem észre magamon, hogy jól esik Zayn feltűnése, nem érzem azt, hogy zavarna, sőt kifejezetten kellemes biztonságérzet lesz úrrá rajtam, amikor megpillantom. Lehet, hogy ez összefüggésben van mindazzal, amit eddig tett értem, bennem pedig tombol a lelkiismeret furdalás, de nem foglalkoztam vele. Bár a Napot néztem, és élveztem kellemes, meleg sugarait minden idegszálam megfeszült, és csak azt vártam, hogy Zayn mit reagál. Érezni akartam, hogy nem fordul meg és megy el minden eddigi bunkóságom ellenére sem, de nem nézhettem, hogy mit tesz, legyőztem a kíváncsiságom és vártam. Hevesebben dobogó szív, majdhogynem remegő kéz, és én, aki értetlenül állt mindezen reakciók előtt. Hogyan produkálhatok ilyet csak azért, mert zavarban vagyok?

-          Hogyan kerülsz ide? Jobban vagy? – Kerülte meg végül a székem Zayn és letelepedett a mellettem lévőre.

Enyhén oldalra fordítottam a fejem és kíváncsian néztem az arcára. Barna szeme feneketlen mélyről mosolygott rám, magába szippantott, és képtelen voltam elvenni róla a tekintetem. Annyira tiszta, annyira kedves volt velem, én pedig annyira hisztis. Zavartan nyeltem, és elkaptam a pillantásom, ami csaknem egy egész pillanatig el tudta kerülni a szép tekintetet, de rögtön a következő pillanatban már azt néztem hogyan tükröződik a Nap narancssárga fényei a pillantásán.

-          Öm… jól vagyok, épp tegnap egy kis cselt bevetve sikerült leszedetnem a gipszet.

-          Tudsz majd táncolni? – Jött a következő aggódó kérdés, és volt egy olyan érzésem, hogy mindvégig csak ez bökte a csőrét.

-          Remélhetőleg – húztam el a szám, és megint felötlöttek bennem azon elméletek, amelyeket éppen a tegnap este folyamán vetettem el magamban. Csak bűntudatból aggódik, és ha a sérülésemen nem múlva a táncverseny, azaz a jövőm, talán nem is találkoznánk többször.

-          Én igazán sajnálom – kezdett bele, de meg kellett állítanom, most nem rajta van a sor.

-          Hagyd Zayn, nem a te hibád volt, és igazából én tartozom bocsánatkéréssel, mert egy igazi hisztérika szintjével ért fel a viselkedésem a kórházban. Nem érdemeltétek meg azt, ahogy bántam veletek azok után, amit tetettek értem, szóval sajnálom, és köszönöm!

-          Nincs mit – vonta meg a vállát lazán, és széles mosoly terült szét az arcán. – Szóval mit csinálsz itt?

-          Ez egy vicces sztori – nevettem el magam, és elvettem arcáról a tekintetem.

Mosolyogva meredtem a Napra, valami kellemes, meleg érzés töltött el belülről, amit elkönyveltem a megnyugvás érzésének, hogy nem haragszik rám, és ha van is kifogás a természetemmel szemben, akkor azt megtartja magának, és talán ad egy második esélyt.

-          Elszöktem otthonról, hogy megszabadulhassak a gipsztől mihamarabb és táncolhassak, ellenben nem készültem fel arra a fájdalomra, ami akkor terített le, amikor megváltam a fehér, merev rétegtől a lábamon. Úgyhogy egész éjjel itt rostokoltam, hagytam aludni a dokit, és masszíroztam magam, valamint fel-alá járkáltam, mígnem megtanultam elviselni a fájdalmat – osztottam meg vele az este eseményeit, és így, kimondva már egyáltalán nem tűnt ésszerűnek a döntésem, sőt. Fel kell hívnom Hannah-t.

-          A doki? Ő is itt van?

Zavartan bólintottam, de gondolatban már messze jártam, az emlékeim közt kutattam, hogy vajon hol lehet a telefonom, és mekkora bajban lehetek.

-          Olivia – esett be az ajtón Nate kezében a telefonom fogva, arcán aggódással. – Azt hiszem, sietnünk kéne – emelte fel kezében az eszközt, bennem pedig hirtelen megfagyott valami.

A gyomrom megkeményedett, ahogy egy pillanat alatt felmértem a helyzetet, és a telefonról elkaptam a pillantásom. Felálltam a székből, miközben bocsánatkérőn fordultam Zayn felé, és a kezem nyújtottam.

-          Bocsi, mennem kell, de tényleg sajnálom. Olivia White – néztem mélyen a szemébe, mutatva, hogy friss lapot kezdenék, amit ő mosolyogva el is fogadott, és szorosan rázárta kezét az enyémre.

-          Zayn Malik. De Olivia, mondanom kéne valamit – kiáltott utánam kétségbeesetten, de addigra Nate már elkapta a karom, és a kijárat felé húzott.

Némán tátogtam el egy bocsit, és már ott sem voltam. Rossz előérzetem támadt, amit valamiért annak ellenére sem tudtam elnyomni magamban, hogy örültem, Zayn nem haragszik, és jó érzéssel töltött el, hogy bunkóságom egész kis mértékben mérgezte meg a kapcsolatunk, ha egyáltalán volt is rá hatással.