Chapter 5

Sziasztok!

Sajnálom, hogy késett a fejezet, de felléptek problémák. 

Nagyon szépen köszönöm a kommentárokat az előző fejezetnél, végtelenül boldoggá tetettek, a válaszaim már ott is vannak.

Kellemes olvasást kívánok ehhez a részhez is!

Csók néktek

 'Beautiful’

Nem tudom, hogy vajon önkínzás-e amit művelek, vagy pedig tényleg lehetséges, hogy ez segít mind a mentális, mint a testi problémáimon és fájdalmaimon. Immár hatodik napja nyomom az ágyat bármiféle ellenszegülés nélkül, hisz ama próbálkozásomat, hogy kijussak a szobából, és valahogyan leverjem magamról a gipszet, vagy akár apa flexét használva levágjam azt, elvágták már az első nap, amikor a nyolcadik szobámba parancsolás alkalmával sem tartózkodtam öt másodpercnél többet a helyiségben. Anyák nem láttak más lehetőséget a megállításomra, mint a fogva tartást, ennél fogva egy egyszerű mozdulattal apa felkapott, bevágott az ágyamba, majd pillanatokkal később simán rám zárta az ajtót.

Nem mondanám, hogy a leghumánusabb megoldás, sem azt, hogy kifejezetten örültem neki, mert így minden egyes percben csak azt éreztem, hogy ez egy börtön. Ha legalább ki lehetne nyitni az ajtót, vagy bármi hasonló előttem állna, hogy van kiút, az megnyugtatóbb lenne, de így… Így feküdtem, és elkezdtem videókat nézni, amik táncversenyeken készültek, hogy fejben egy hét múlva profi táncos lehessek. Azt hiszem, ezzel semmi gond nincs, így ha a technológia mire kijutok odáig fejlődik, hogy fejben kell letáncolni az egész előadást, nem kétséges a győzelmem.

Sóhajtva lesek az ölemben fekvő gépem mögé a lábamra, miközben elkalandozva nézek hol a képernyőre, hol az ajtó felé, ahonnan reménykedve várom betoppanni a szőke hercegem, akitől nem kérek mást, csak hogyha belép, akkor hagyja maga mögött nyitva az ajtót.

A hét végére egyre jobban éreztem kényszert arra, hogy az előírt fájdalomcsillapítók számának kétszeresét vegyem be, ugyanis az otthon töltött órák száma azzal járt, hogy a híres közösségi oldal is állandó jelleggel meg volt nyitva a notebookom tálcáján. Tömegszámra néztem a hülyét is még jobban megbolondító nyálad, kedves, néhol vicces posztokat, valamint a szám nélküli idézeteket. Ezek olyan közhelyek voltak, amelyeket, ha szívvel olvasok, és képes vagyok áthelyezni a saját, magánvéleményem szerint nyomorult életembe, akkor valahogy tovább léphettem volna, esetleg valamiféle boldogság csöppenhetett volna az életembe ezek által a szent szövegek által. Én ellenben sajnos, vagy nem sajnos, nem ez a típus vagyok, így hiába akartam átérezni a vigasztaló szavakat, nem sikerült. A közhelyek jók. Szépek. Nagyon okosnak érzed magad, ha leírod, és többen is úgy érzik, hogy ez fellendítő az otthon ülős, sírós, depressziós életüket. De amikor esetemben azt a gyönyörűséget látom, hogy Ne sírj, hogy elmúlt, mosolyogj, hogy megtörtént”, egyszerűen nem lendíti fel az életem. Nem leszek boldog, hogy fellöktek, és képtelen vagyok letáncolni életem táncát. Sírok.

Az, hogy „Minden okkal történik, és ha valami nem úgy sült el, ahogy tervezted, még nem jelenti azt, hogy elúszott a remény”, arra az a válaszom, hogy, „Ó, dehogyisnem elúszott, hisz hiába lenne legjobb barátnőm a táncakadémia vezérigazgatója, attól még a királynőt is valahogy meg kéne győznöm, nem igaz?” Szóval nekem csak ne történjenek ilyenek okkal.

A költözéstől elkezdve az ütközésig bezárva úgy érzem, hogy az itt eltöltött hónapjaim megkeserítik az eddigi egész szép életem. Nem tudom mit tartogat nekem még Anglia, de ha továbbra is így folytatja, nem tudom hogyan fogunk megbirkózni egymással.

Kattan valami az ajtóm irányában, mire odakapom a fejem.

-          Gyere, az orvosod lent vár, és a vacsora is kész – nyit be anyu, én pedig rá kapom egy másodpercig a tekintetem

Mondanivalója nem érint meg, és egyébként is:

-          „Az élet túl rövid ahhoz, hogy egyetlen másodpercig is olyasvalakire pazarold, aki nem becsül meg téged” – mosolygok rá, miután felolvastam az egyik barátnőm által kiposztolt gyöngyszemet.

-          Ez csúnya volt. Most szarkasztikus vagy, és ezzel vágsz vissza? – Tárja szélesre az ajtót, és az oldalának dőlve veti keresztbe a lábát, és mellén szorosan fűzi össze a karját.

Szigorúnak tűnik, de látom rajta, hogy örül, amiért abbahagytam a néma hisztimet, és ha normális megnyilvánulásom nincs is, legalább ebből az iróniából jut a hangomba.

-          Anyu! – Húzom ki magam, miközben tárgyilagos arcot próbálok vágni, és leteszem ölemből a gépet, hogy törzsemmel felé fordulhassak. – Bezártatok egy szobába a gépemmel együtt, amin internet van. Megrontottak – tárom szét a karom tetettet felháborodással, és lassan úgy érzem egy színészi iskolában lenne  a helyem. Első évben kibuknék.

-          Értem, viszont nem tudok mit kezdeni ezzel a ténnyel. Magadnak köszönheted, hogy nem engedtünk ki.

-          „Bánj úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak” – vonom meg a vállam magyarázatképp, mire anya megforgatja a szemét.

-          Befejezted Olivia? – löki el magát az ajtótól, majd a mankóm felé indul, hogy azokat a kezembe adja, és kiszabadulhassak.

-          Nem értékeled a művészetet – vetem oda neki kikelve az ágyból.

Bár nem efféle szabadságra vágyom leginkább, jól esett sétálni a mankóval, még ha ez a táv az emeleti szobámtól a földszinti nappaliig is tartott. Jó oldala is lehetne az egész láb begipszelős dolognak, ha csak iskolába kéne járnom, és arra erősítenék rá, hogy sajnáljanak, és ne kelljen iskolába járnom, valamint tanulnom. Ezekből az okokból egyetlen egy sem valósult meg, éppen ellenkezőleg. Ahelyett, hogy osztálytársaim és barátnőm sajnált volna amiért ekkora bajom esett, és hogy kórházban kellett feküdnöm, egyenesen majdhogynem utáltak, amiért mindezt a One Direction okozta, valamint, hogy a srácok velem töltötték az egész éjjelt bűnbánatuk jeleképp. A sajnálunk Olivia, gyógyulj meg hamar, várunk vissza, és a reméljük hamar elfelejted ezt a csúnya balesetet szavak helyett csupán ezeket kaptam: „Te akkora egy mázlista vagy!” , „Hát, ha a helyedben lennék még sajnáltattam volna magam egy picit, hogy semmiféleképp ne hagyjon magamra ez az öt félisten. Mit fél? Úúúristen!”,  „És ott voltak? Mind? Valaki felemelt, és veled futott?”,  „Hogy lehettél velük bunkó? Bánták, ami történt, és veled voltak végig. Én komolyan nem ismerlek Olivia White!” Lényegében azt szűrtem le, hogy én vagyok mindenki szemében a rossz, a szemét, amiért Harrynek mentem, és nem sírtam, hogy megütöttem a vállát. Én semmirekellő pornép!

Mindenképpen el kell kerülnöm bármilyen közlési módszerét annak, hogy mi történt velem, és csak azt mondani, hogy semmi – remélve, hogy elhiszik, mikor begipszelt lábamra siklik a tekintetük -,vagy pedig egy teljesen hamis történetet kidolgoznom pontos részletességgel.

A részleteken morfondírozva nézegettem a telefirkált gipszet, miután lerendeztem az orvosommal való köszönést és most némán néztem zavart arcát. Azt hiszem, napok után most először éreztem magam nyeregben, úgyhogy mosolyogva forgattam a csuklóm, és a Napfényben megcsillanó karkötő apró szépségeit nézegettem, zavartanul várva, hogy hármójuk valamelyike érezze magában az erőt a megszólaláshoz.

-          A doktor úr azért jött, mert megtaláltuk nálad a számát, és miután nem ettél sokat és csak gyógyszereket szedtél, nyugodtabbak lennénk, ha valaki megvizsgálna – kezdte anya nyugodtan, amivel végre felkeltette szunnyadó érdeklődésem és az orvosra pillantottam.

Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint legutóbb; csillogott a barna szem, sötét barna haja tökéletesen beállítva a fején úgy, hogy legszívesebben beletúrtam volna, hogy érezhessem a tincseket, miközben azzal a mosolyával néz rám, ami mögött feltűnnek hófehér fogai. Egyszerűen édesen hívogató az egész lénye, ellenben ebben a pillanatban nem érzem azt az erős vonzást, hogy menten elájulok, ha a közelembe jön, sem azt, amelyiktől hevesebben ver a szívem. Egyszerűen csak helyes, és ezt meg is állapítottam most másodszorra ugyanúgy, ahogyan a kórházban. Valószínűleg az összes megnyilvánulásom azon a kórházi ágyon a sokk miatt volt, valamint a gyógyszerekről, ez pedig megnyugtató hatással van rám. Ezek szerint nem vagyok annyira hisztis, mint amilyennek most az összes One Direction tag gondol, és annyira érzelgős, valamint behódoló sem, mint amennyire Mr Morris vehette le. Vajon ő is érzi, hogy más a viselkedésem, és nem kapja meg azt az érzékelhető, szavakban nem kifejezett bókot, mint legutóbb, vagy őt már akkor sem érdekelte?

-          És erre nem alkalmas a háziorvos, csak Dr Morris? – Vonom fel kíváncsian a szemöldököm hármójuk jártatva pillantásom, mire apa lazán, túlságosan is lazán megvonja a vállát.

-          Éppen erre járt.

Mindannyian tudjuk, hogy ebből semmi sem igaz, Nate nem éppen erre járt, és apa nem ilyen laza, ha orvosi dolgokról van szó. Házhoz hívja egész Anglia legjobb orvosát is, ha megoldható, hogy ne kelljen kórházba mennünk. Semmi sem számít, sem pénz, sem idő, csak az, hogy jól legyünk, minél távolabb a „H” betűvel jelezett épülettől.

-          Ha Olivia beleegyezik, beviszem a kórházba, és akár a mai nap folyamán levehetjük a gipszet – szólalt meg Nate a legjobbkor, én pedig kapva kaptam az alkalmon.

Csillogó szemekkel bólogattam meg sem várva szüleim válaszát, és már ugrottam is volna, ha nem tart vissza a lényegi probléma. Nem érdekelt, hogy miért olyan fontos neki ma levenni, nem érdekelt, ha még nincs jól a lábam, és az sem, ha a szüleim nemet mondanak az alkalomra. Ez a kijelentés, akkora löketet adott, olyan adrenalin bomba volt szabadság után sóvárgó lelkemnek, hogy kétség sem fér hozzá, egy kézzel elpöckölném Hulkot ülő helyzetemben.

-          Nem tudom, Olivia. Nekem dolgoznom kell, úgy intéztem a dolgaim, hogy holnap megyünk csak be – rázta meg nemlegesen a fejét anya, és éreztem, hogy most jön a neheze. Érvelnem kell egy ügyvéddel szemben, és mindössze annyi előnyöm van, hogy a lánya vagyok. Ez talán nyom valamit a latba, bár kétlem, hogy győznék, ha nincs Nate tarsolyában valami hihetetlenül meggyőző információ.

Sűrűn pislogva az orvos felé próbálom tudtára adni, hogy segítsen, de mindössze a szemöldökét ráncolja, teljesen értetlenül.

-          Én pedig a kórház közelébe sem megyek, ha nem muszáj – húzta el a száját apa, majd ellökte magát a mosogató szélétől, és a hűtőben friss üdítőért kutatott.

-          Megyek egyedül! Komolyan – teszem hozzá, amikor anya újfent a szemét forgatja, és hangosan sóhajt fel, tudja mi következik. – Visszafelé fogok egy taxit, és azzal jövök, nem kell velem tartanotok.

-          Ha ez segít Mrs White, szívesen hazahozom Oliviat – tér észhez végre a doki, és sietve ajánlja fel segítségét.

-          Már így is éppen eleget tett értünk Dr Morris, nem kívánom ezt is Öntől – áll fel anya a székből, és mintegy lezárva a vitát áll az orvos elé. – Kérem, vizsgálja meg Oliviat, és holnap megyünk leszedetni a gipszet, ha ez nem probléma.

-          Ja, neked nem probléma, hisz nem téged zártak be a toronyba, mint holmi szörnyet – veszem hónom alá a két mankót, és a lépcső felé botladozom.

-          Elnézést a viselkedéséért, a mozgáshiány megőrjíti – hallom a hátam mögül anya szövegét, mire savanyúan felnevetek, és eldobom a segédeszközöket az első lépcsőfok előtt.

Annyira vágyom arra a táncolásra, hogy azt elmondani sem tudom. Ha nem szabadulok meg még ma ettől a gipsztől, meg fogok őrülni, és nem egy ember látja majd kárát a visszafojtott dühömnek.

-          Majd én elnézést kérek, ha úgy gondolom, jó? – kiáltok hátra a vállam fölött, majd két kézzel kapaszkodom a lépcsőbe, és egy lábon ugrálva igyekszem feljebb és feljebb jutni.

-          Ne aggódjon Mrs White – hallom Nate válaszát, majd pillanatokon belül az oldalamon terem, és segítőn karolja át a derekam.

Nem tudom mi frusztrál jobban, hogy a hátam mögött beszélik meg a viselkedésem, és anyám az én nevemben kér bocsánatot olyan dolog miatt, amit eszem ágában sincs megbánni, vagy pedig az, hogy nekem minimum öt darab percembe került eljutnom az tíz méterrel odébb lévő lépcsőhöz, majd további két percbe, míg felküszködtem magam a harmadik lépcsőfokig, erre megjelenik mellettem a tökéletesen fitt férfi, és mindössze a másodperc tört része alatt hozta be a lemaradását mögöttem.

-          Menne egyedül is – sziszegem felé, miközben vállára helyezem a kezem, és engedem, hogy segítsen feljutnom.

-          Tudom – mosolyog a lépcsőt nézve, hogy véletlenül se lépjek félre. – Én viszont el vagyok veszve, szóval szükségem van a támogatásodra ebben a házban.

Csöndben forgatom a szemem, és az épp lábamból kezdem érezni, hogy kifogy az erő, úgyhogy felgyorsítom az ugrálásaim számát, és pillanatok alatt érek fel az emelet tetejére, magam mögött hagyva mind az orvost, mind pedig a lépcsőket.

-          Jól gondolom, hogy a legkevésbé sem szívlelsz se engem, sem Londont?

Nem fordulok hátra, mikor meghallom a kérdését, és a választ sem adom meg azonnal. Míg itthon voltam, és ezer meg ezer tökéletes idézetet olvashattam az élet szépségeiről a megbocsátásról, a szeretetről, megbecsülésről, törődésről, elgondolkoztam. Nyilván, hogy rengeteg dolog szerepet játszott abban, hogy úgy viselkedjek, ahogyan most teszem. Nyíltan utálni a helyzetet, a szüleimen leverni a fájdalmat, amit a barátaim, az életem, és az ország elvesztése okozott. De ettől függetlenül én sem tettem semmiféle előrelépést abban, hogy kedves legyek, megpróbáljam elfogadni az új helyzetet, esetleg a jót látni benne, hisz az isten szerelmére, valljuk már be, hogy ebben rohadtul nincs semmi jó. Esik, hűvös van, sosem látni a napot, az emberek egy különféle paraszttájszólásos angolt beszélnek, miközben a mosoly az arcukon olyan ritka, mint a negyven fokos hőmérséklet. Úgyhogy bármennyit is gondolkodtam, bármennyire is lehetnék kedvesebb, hogy könnyebb legyen mindenki élete, ezáltal leginkább a szüleimé, a végső következtetés az volt, hogy igazán megérdemlek még egy kis időt, amit duzzogással, sértődéssel, és az önmagam sajnáltatásával tölthetek.

-          Ugyan Doki, ne vegye magára – mondtam halkan, miközben mosolyogva bicegtem az ágyam felé, ahova levetettem magam, és elterültem.– Igazából nem csak Londont, úgy körülbelül az egész Királyságot nem igazán tudom lenyelni.

-          Tudok segíteni? – Ér el az ajtóhoz, és kíváncsian pislog felém.

-          Tudok táncolni mához három hétre? – Fordulok felé, miközben ő lazán ledobja a táskáját a földre, és az ágyam mellé sétál a nyakába akasztott sztetoszkóppal, hogy megvizsgáljon.

-          Attól függ, de lehet rá esély. Csekély esély.

-          Akkor viszont arra is van esély, hogy megkedveljem, Mr Morris – biccentek felé, és felhúzom a felsőm.

-          Ellenben azt hiszem, én vagyok az első pasas Angliában, akinek kérés nélkül felhúzod a felsőd – vigyorog rám szemtelenül, mire akaratlanul is elpirulok, és feszült mosollyal, szikrázó szemmel nézem az arcát, miközben ő a szívemet hallgatja.

-          Csak vegyél vissza, rendben? – Sóhajtom orvosi kérésének eleget téve.

Nem tudom, hogy az ágynyugalmamnak köszönhetően, vagy az idézeteknek, de Nate meglepően elégedetten mosolygott a vizsgálat végén. Feszülten figyeltem minden egyes rezdülését, miközben a táskájába pakolt vissza, és figyeltem azt a sejtelmes, apró mosolyt a szája szegletében. Nem szólt, és éreztem rajta, hogy nagyon jól szórakozik az én feszültségemen.

-          Nate! – Mordultam rá, amikor összecsatolta a fekete táskát, már fel is emelte, de még mindig nem volt hajlandó semmit sem elárulni. Pont olyan idegesítő barom most, mint amilyen a kórházban volt.

-          Be kell adnom neked egy injekciót, ami elmulasztja a fájdalmat, és segít a felépülésben – jelenti ki határozottan, majd egy apró tűt vesz fel a kis asztalkámról – amire őszintén nem tudom mikor pakolta ki a fecskendőt és a kiegészítőket –, és maga elé emeli.

Dermedten figyelem, ahogy kiveszi a fertőtlenített csomagból a tűt, felszívja a fiolában tárolt folyékony anyagot, majd pedig azt, ahogy enyhén megpöcköli és kinyomja a fecskendőből a levegőt.

Erősen markoltam meg a laza pulcsit a testemen, miközben olyan hangosan nyeltem, hogy biztos vagyok benne, még Ő is hallotta.

-          Biztos, hogy azt nem szúrod belém – emelem fel végül az egyik kezem remegve, és a lehető legnagyobb, és legfélőbb pupillámmal pislogok az édesen mosolygó orvosra.

-          Olivia ne csináld már! Hány éves vagy?

-          Kit érdekel, hogy hány éves vagyok, amikor egy ekkora izét akarsz belém döfni – remeg meg a hangom, ahogy fejemmel a tű felé bökök. Nem. Kizárt, hogy én ezt elviseljem.

Képtelen vagyok levenni a tekintetem a tűről, hacsak megmozdul, esküszöm kiverem a kezéből.

-          Ha engeded, hogy beadjam, mondok majd valamit, ami segíthet a lábadon.

Ismét hatalmasat nyelek, és hagyom, hogy egyik keze megérintse a karom. Lassan felgyűri a pulcsim ujját, miközben én farkasszemet nézek a tűvel.

-          Nagyon ajánlom, hogy ne verj át – sziszegem, majd mintegy megadva magam fordítom oldalra a fejem, hogy ne lássam, ahogy beadja nekem az injekciót.  

Pillanatok alatt végez, én pedig összeszorított szemmel és szájjal ülök még akkor is, amikor érzem, hogy régen nincs bennem a szúróeszköz.

-          Most már elmondod?

-          Majd – szögezi le, majd felkapja a táskáját.

Hogyan adhatnak ilyen embernek praktizálási engedélyt? Nem lehet nálam sokkal idősebb, és lehet, hogy okos, és ért a munkájához, de ahhoz úgyszintén, hogy hogyan játsszon a betegek idegeivel, miközben tudja, hogy például nekem milyen fontos, hogy megtudjam mikor épülök fel.

-          Most már Nate? – Vonja fel a szemöldökét kérdőn, majd fényes mosolyt villant rám, megfordul, és elhagyni készül a szobámat.

-          Nate, az isten áldjon meg, beszélj! – Szólok utána, de nem fordul meg, meg sem áll, így nem tehetek mást, utána kell vetnem magam. Feltolom magam az ágyról, és ugrálva közeledem a férfi felé, akit lassan már csak egy vörös ködfátyolon keresztül látok.

Félek, hogy annyira elvakít a düh, hogy egyszerűen megölöm, közben pedig tudom, hogy neki ez okoz örömöt. Kétlem, hogy a koromnál fogva úgy tekintene rám, mint páciensre, inkább, mint egy csajra, akivel simán el tud szórakozni azzal, hogy elhallgatja az információkat. Morogva közeledem a férfi felé, amikor érzem, hogy a gipszelt lábam beleakad valamibe, én pedig elvesztve az egyensúlyom zuhanok egyenesen Nate felé. Lehunyom a szemem, mint mindenki, amikor fél, talán attól óvva magunkat, hogy lássuk az ütközést, vagy pedig remélve, hogy nem fogjuk érezni, és ha csukott szemmel esünk, akkor nem fáj a találkozás a keménységgel. Ostobaság, de ösztönös.

A következő pillanatban elmaradt a fájdalom, és magamban ujjongok a szemlecsukásért, amikor felettem az Ő hangja szólal meg.

-          Mit óhajt Miss White?

Ártatlanul, még az esés félelmétől heves szívdobogással pillantottam fel az arcára, és egy percig fel sem fogtam, hogy mit mond, és mi történik. Egy percig!

-          Sportot űzöl abból, hogy az őrületbe kergess a hallgatásoddal? – szegeztem neki a kérdésem, mire egy hatalmas mosoly terült szét válaszul az arcán.

Szemem az arcán jártattam, miközben még mindig a karjaiban tartotta az imént még zuhanó testem, és látszólag esze ágában sem volt elengedni.

-          A szüleid hívtak ide, előttük kell elmondanom, hogy mit állapítottam meg – magyarázza halálos nyugodtsággal.

Lehunytam a szemem, és ahogyan tanították, lassan elszámoltam egészen tízig, és meg merem kockáztatni, hogy talán még bárányokat is ugrattam.

-          Én úgy utállak! – Leheltem erőt a végtagjaimba, és minden erőmet latba vetve kikecmeregtem a karjai közül.

Meg sem várva az orvos reakcióját kiabáltam le anyáéknak, hogy végeztünk, és nyugodtan jöhetnek fel, ugyanis egy másodperccel sem többet fogok eltölteni ezzel a pofátlan, okoskodó, nagyképű…

-          Olivia Drágám, jól vagy?  - simogatja meg a karom oldalról anya, mire feleszmélek, és zavarodottan megrázom a fejem.

-          Szóval minden rendben van Mr és Mrs White. Holnap várom Oliviát a gipsz levételére.

Melyik részt hagytam ki?

-          Köszönjük Dr. Morris. Holnap jelentkezünk.

Mindenki illedelmesen biccentett, anyáék már elálltak volna az orvos útjából, én pedig éppen feldolgoztam volna, hogy mi is folyik körülöttem, amikor Nate felém fordult, és a szobám felé bökött a fejével.

-          Visszamehetnék? Bent hagytam valamit.

Kábultan pillantottam, és aprót biccentettem, majd mikor az orvos az ágyam felé indult megfordultam, és követtem a példáját. Lerogytam az ágyamra, és mintha ott sem lennék bambultam magam elé. Szinte száz százalékok biztos vagyok benne, hogy semmit sem hagyott a szobámban, mégis van egy olyan belső szédülés érzésem, ami megkérdőjelezi józanságom. Mit adott be, aminek ilyen hatása van rám perceken belül? Kényelmesen megkapaszkodtam az ágyamban, miközben egyre jobban éreztem, ahogy elvesztem az irányítást.

-          Ma este tízig dolgozom, Olivia – hallottam meg a hangját a fülem mellett, de mire arra fordítottam a fejem már ott sem volt, én pedig az üres szobában pislogtam mielőtt erőtlenül terültem volna el rajta.

/Niall/

London a hangszigetelt ablakok mögött csöndben élte zajos életét, én pedig ezt előszeretettel néztem az konyhában lévő ebédlőpult mögül. Délután négy felé járhatott az idő, amikor megéreztem az éhség szavát, én pedig nem foglalkozva az órák által mutatott hamis idővel, csakis a biológiai, belső órámra hallgatva úgy éreztem, hogy pont itt az alkalom valami kiadós délutáni csemegéhez. Lassan sétáltam ki a szobámból a konyháig, és meglepő módon utam alatt egyetlen árva lélekkel sem találkoztam, és az egész lakásban csend honolt, holott a fiúktól ez elég szokatlan, főleg azt a tárgyat tekintve, hogy órákon belül jelenésünk van. Ilyenkor minimum azt kéne hallgatnom, hogy Zayn nem találja a hajzseléjét, Lounak elveszett a kedvenc csíkos pólója, vagy éppen Liamtől azt, hogy kussoljon mindenki, és nyugodjon le.

Lomhán nyitottam ki a hűtőajtót, és pillanatok alatt találtam is magamnak egy fél sült csirkét, egy kis tejet, majd pedig kinyitva a felső polc ajtaját, megleptem magam egy kis gabonapehellyel. A hónom alá csaptam minden zsákmányom, majd kitettem őket a konyhapultra. Pillanatok alatt feltöltöttem egy tálat tejjel, bele a müzlit, csirkét a mikroba, és amíg utóbbi szépen újra melegíti magát, én kényelmesen bekanalazom a müzlimet. Egy kanál kíséretében éppen hogy felfészkeltem magam a pult mögé egy bárszékre, amikor dúdolva megjelent a konyhaajtóban Harry.

-          Étvágyat – vetette oda nekem lelkesen, én pedig bólintva elfogadtam jókívánságait, és nem is várattam tovább az ételem.

Harry lassan beljebb sétált, egy füzetet lökött a pultra, majd tőle szokatlan hevességgel tépte fel a hűtőajtót, és keresett valami étel után.

-          Hol van a csirke? – Nézett hátra rám, mintha bűnös lennék, én pedig csak megvonva a vállam a fejemmel a mikró felé böktem.

Meg felezem veled, ha kell – mondtam, de legkevésbé sem érdekelt már az étel, éppen kíváncsian bámultam Harry füzetében található néhány sort.

„You're insecure,
Don't know what for,
You're turning heads when you walk through the door,
Don't need make-up,
To cover up,
Being the way that you are is enough”

-          Ez mi? – Kérdeztem elfojtva mosolyom, miközben Harryt vizslattam a tekintetemmel.

-          Ez? – Fordult felém a fiú kíváncsian, miközben a kezemben tartott füzetet nézi. – Ez dalszöveg – szögezi le végül azzal a ténnyel, amit amúgy is sejtettem.

-          És mégis mire fel írsz te dalszövegeket? Ráadásul ilyen szart? – Képtelen voltam visszafogni a nevetésem, miközben magamhoz húztam a füzetet és dalolva olvastam el az első sorokat.

-          Add ide! – tépte ki a kezemből Fürtöske a lapokat, és sértődötten pakolta át azokat a konyhaasztalra. – Ma Simon behívott minket. Nyilván, hogy lemezszerződést ajánljon, nem? A dalszöveg meg csak jött – vonta meg a vállát, majd mintegy előre gondolva becsukta a füzetet, hogy ne láthassa meg senki más.

Halkan csengett egyet a mikró. Reményteljesen kaptam felé a tekintetem. Itt az idő.

-          De nagyon optimista vagy! Szerintem leginkább azért hív be, hogy költözzünk ki, és vége van a közös munkának, hiszen szépen kiestünk a X-faktorból – sétált be az étkezőbe immár Liam is, majd kényelmesen letelepedett mellém a pulthoz. – Van valami kaja? Majd’ éhen halok.

Úgy érzem semmit sem fogok már enni abból a csirkéből, és boldog lehetek, ha egy darab csont jut.

-          Ja, hát ez nem így fog történni – zárta le a lemezszerződéses témát Harry, majd mindannyiunk boldogságának kielégülése felé, a mikró felé nyúl, hogy kivegye az immár forró csirkét.

Percekig csönd volt, néztem, ahogy Harry hármunk elé emeli az én fél fogamra sem elég húst, tányérokat kapunk, majd egyszerre vetettük rá magunkat, és összesen hat mohó kéz lepi el szegény áldozatot. Akaratlanul is elgondolkozom azon, amit Harry mondott, mert tényleg mi van, ha lemezszerződést kapunk, és nem oszlik fel a banda? Persze eddig nem gondolkodtuk ilyenen, hisz annyira összeszoktunk, és annyira más még körülöttünk minden, hogy nem érezzük úgy, hogy a fejünk felett lebegne az a bizonyos végzetes kard. De ahogy fogynak az interjúk, és a kisebb fellépések, és ahogy csökken a tehetségkutatóbeli kiesésünk visszhangja, úgy érezzük mi is egyre jobban, hogy egy utazás véget ért, és mindannyian visszatérünk oda, ahonnan anno elindultunk. Visszakapjuk a régi életünket abból az időből, amikor senki nem ismert, és csak normális srácok voltunk. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok után felüdítő egy olyan optimista képzelgés, hogy sosem kell, hogy eljöjjön a One Direction vége, együtt dolgozhatunk, és elkészül életünk első lemeze. Ez olyan dolog lenne, amit képtelen lennék elhinni, vagy akár bárkinek is megköszönni, és azt hiszem egy életen át tartó boldogságot éreznék még akkor is, amikor nem eszem.

-          Mit dúdolsz, Niall? – Rántott vissza a valóságba Liam kíváncsiskodó hangja, én pedig azon kaptam magam, hogy csak piszkálom a húst a tányéromon, közben pedig egy kialakulóban lévő dallam játszódik le újra és újra a fejemben.

-          Nem tudom, ostobaság. Harry hibája, mert ilyen hülyeségeket mutat nekem – legyintettem az étkező másik oldalán lévő füzet felé, Liam pedig egyből arra kapta a fejét, Harry pedig engem nézett gyilkolni vágyó tekintettel.

-          Mi van a füzetben?

Liam kíváncsisága kielégíthetetlen, és így Harry nem érte el a célját. Ó, igenis minden bandatag látni fogja azokat az édes kis sorokat.

-          Niall te halott ember vagy! – Bökte meg a mellkasom Harry indulatosan, mire elnevettem magam, és újra dúdolni kezdtem.

Éreztem, ahogy Liam felkelt mellőlem, felpillantva pedig már magamban kacagva láttam, ahogy Liam mosolyogva olvassa a sorokat.

-          Melyikőtök nyúlta le már megint a hajzselémet? – Üvöltötte át Zayn a lakást a legerősebb, leghangosabb hangszínével, amire mindannyian összerezzentünk. Kezdődik. – Louis Tomlinson!

-          Ja, fogd rám Malik! – Jött az ideges válasz, és végre ott tartunk, amit hiányoltam.

Ezek azok a pillanatok, amik hiányoznának, és így, hogy most itt vannak az életemben, nem érzem a szétesés hangulatát, sem azt a félelmet, hogy vége van valaminek. Ha holnap szét is esünk, a mai nap, még biztos az életünkben.

Összepakoltam az üres tányérokat a pultról, és kedv hiányában egyszerűen a mosogatom helyeztem őket, majd lesz valaki, aki átpakolja a mosogatógépbe. Eltakarítottam az ételmaradékokat, töltöttem magamnak egy pohár narancslevet, és a konyhaasztalnak támaszkodva figyeltem az eseményeket a házban.

-          Na jó, rohadtul nem vicces, úgyhogy adjátok elő, azt a rohadt hajzselét – lépett elénk Dj Malik egy szál alsógatyában, ami a lányokkal ellentétben ránk nem volt olyan hatással, sőt…

-          Zayn nyugodj már le, senki nem lopta el, gondolkodj hol hagytad, vagy kifogyott-e. Louis te meg nagyra értékelném, ha felvennél egy zoknit. Egyébként meg mindenki kussoljon! – Dobta le idegesen a füzetet Liam, majd mikor beállt az a bizonyos egy másodperces csönd, amiért könyörgött felém, és Harry felé fordult. – Jó ez a szám.

-          Szám? – Vonta fel a szemöldökét Harry, és felvette az írását a földről miközben átfutotta a sorokat. – Te számot csináltál belőle?

Kíváncsian vettem ki a kezéből a füzetet, amin immár nem csak Harry kézírása díszelgett, hanem Liam mellé rajzolt kottaféleségei, a zenei alap, amiket soha sem értettem, hogyan képes megérteni. Igazából nekem már maga kottaírás, hangjegyolvasás is nagy dolog volt, az meg feldolgozni sem tudtam, hogy Liam hogyan képes egyszer hallott dalt egy pillanat alatt a fül érzékelhetőségéből a szem által látható, és olvasható dolgot teremteni.

-          Igen. Egyszerűen a szöveghez illesztettem azt a dalt, vagy hangsort, amit Niall énekelt.

-          Honnan tudtad, hogy ezt énekelte? – Következett az ésszerű kérdés, mire én még mindig nem tudtam reagálni, csak néztem a „dalt”.

-          Nem tudom, egyszerűen kijött hozzá a szöveg – vonta meg a vállát Liam, és ekkora már mind az öten azt az egy átkozott füzetet néztük.

Zayn megpróbálkozott a hieroglifák megfejtésével és énekelt, Louis, Harry és én pedig csak néztük, és nem értettünk belőle semmit.

-          Kiről írtad a dalt? – Bukkant fel az első olyan kérdés, ami az én csőrömet is igen piszkálta, úgyhogy fellestem a szövegből, hogy Harry arcát láthassam, ahogy elmondja, hogy…

-          Senkiről – vágta rá, és kikerült az ötösünkből, hogy a konyhán át a szobája felé vegye az irányt.

-          Igen? És ennek a senkinek Olivia White a neve?

Öt néma fiú, dermedt csönd, és Harry, aki megdermedt az ajtóban. Éhes lettem.

/Olivia/

Lehet, hogyha ezért elkapnak, soha a büdös életben nem tehetem ki a lábam a házból. Sehova. Nem megyek táncolni, nem lesz szórakozási lehetőségem, és abban is biztos vagyok, hogy a nyári szünetem egész ideje alá képes anya, vagy apa találni nekem valami hihetetlen izgalmas munkát.

Persze, foghatnám az orvosra, aki szó szerint megzsarolt, sőt benyugtatózott, mert hogy más nem fejt ki ilyen erős hatást, az száz százalék. Utálom ezt az egész országot, ezt a lábsérülést, az időjárást, és ó, majd’ elfelejtettem, a One Directiont.

Valahol a portánál elcsórtam egy mankót, és pontosan öt perccel az után, hogy kiszálltam a taxiból, és elengedtem azt, itt sántikálok a hatalmas kórház egyik szárnyában, remélve, hogy van fogalmam arról merre is kell menni, hogy megtaláljam az orvosomat. Bár este fél tíz van, az egész épület pontosan úgy nyüzsög, mintha csak reggel tíz óra lenne. Sérültek mindenhol, és volt szerencsém elhaladni a sürgősségi mellett is, ahol szebbnél szebb sérülések sora tárult fel előttem.

Nővérek, ápolók és orvosok rohannak el mellettem váltogatva egymást, de eddig egyiknek sem volt sem ideje, se hajlandósága arra, hogy megálljon, vagy akár csak lelassítson mellettem. Morgolódva, és leginkább egyedül kellett tovább bicegnem, míg végül egy kétszárnyas ajtó fel nem sejlett előttem. Reményteljes mosoly terült szét az arcomon, ahogy elolvastam a „SEBÉSZET” feliratot, és már előttem lebegett a kép, ahogy két lábamon, szépen kisétálok az épületből, és magam mögött hagyhatom ezt az egész őrültséget. Apró ugrásokkal közeledtem az ajtó felé, ahol gyanúsan nem mozgott senki, amikor egy nővér szökkent elém a semmiből. Ijedtemben hátrakaptam a fejem, és csak egy pillanat kérdése volt, hogy sikerült-e megtartanom magam a mankókkal, vagy pedig inkább eltöröm a másik lábamat is.

-          Elnézést kisasszony, de a sebészet zárva van, nem mehet be – emelte elém a kezét azzal a műmosollyal, amit eddig csak stewardessektől láttam, és éppen megfogná a karom, hogy elvezessen, amikor kihúzom magam, és megfeszítem minden végtagom. Igencsak a türelmem végén járok lassan.

-          Hogy mondja? Időpontom van.

-          Az lehetetlen, ugyanis a sebészet csak este hatig volt elérhető, így sajnos várnia kell holnap kilencig.

-          Megölöm – sziszegem a feliratot bámulva, és hagyom, hogy a nővér segítsen megfordulni az ellenkező irányba, és elmenjek.

Csendben bicegek mellette, elhaladunk a nővérpult, a büfé előtt, miközben tekintetemmel a folyosót pásztázom, hátha meglátom valahol Nate-et és kitekerhetem a nyakát, amikor meghallom a hangosbemondót.

-          Doktor Hollart kérjük a hármas műtőbe. Doktor Hollart kérjük a hármas műtőbe, köszönjük!

Felcsillan bennem a remény, és magamtól nem megszokott módon, villámgyorsan összekovácsolok egy tervet a fejemben. Visszapillantok egy pillanatra a nővérpult felé, ami üresen áll, majd a mellettem sétáló fiatal segítőre mosolygok.

-          Köszönöm a segítségét, a szüleim már ott vannak – bökök egy idősödő pár felé a fejemmel, mire a nő egy kérdés nélkül, mosolyogva bólint és elsétál abba az irányba, amerre eddig is tartottunk.

Várok pár másodpercet, míg eltűnik előlem, majd megfordulok, és amilyen gyorsan csak tudok, a nővérpulthoz „futok”. A filmekben az ilyen esetekben mindenki körbenéz, és ellenőrzi, hogy nézik-e, ami szerintem a leggyanúsabb dolog, úgyhogy csak egyszerűen felnyitom a pultot, és besétálok a telefonig. Mondjuk már magában az is szánalmas, hogy filmekből próbálok ihletet meríteni ahhoz, hogy hogyan verjek át egy egész kórházat, ami azt hiszem, már bűncselekménynek is számít. Nos, ha ez majd még hozzátesz ahhoz a tényhez, hogy elszöktem otthonról, az egyetlen barátnőmnek mondható személyt kértem meg, hogy feküdjön az ágyamba, mintha én lennék csak azért, hogy még ma leszedjék rólam ezt az idióta gipszet, akkor elég rosszul áll a szénám. Immár kissé remegő kézzel emeltem a telefont a fülemhez, majd egy nyugtató mély levegő után hatalmasat nyeltem, és lenyomtam a ki hangosítás gombot.

-          Doktor Morrist kérjük a sebészethez. Doktor Morris sürgősen kérjük a sebészethez, köszönjük!

Remegve tettem le a telefont, majd amilyen gyorsan csak tudtam próbáltam elhagyni a pultot. Óvatosan visszaillesztettem a felnyitható deszkát, és elugráltam a legközelebbi székig, és vártam a csodát. A szívem hevesen dobogott az izgalomtól, és képtelen voltam megállni, hogy ne azt lessem látott-e valaki, néz-e felém gyanúsan valaki. Nyirkos tenyerem a felsőmbe töröltem, és próbáltam szabályozni a légzésem, hogy minél normálisabban nézek ki, ne pont úgy, mint aki most gyilkot meg valakit, és azt próbálja eltusolni. Ez viszont még nehezebben ment, ahogyan megláttam Nate-et már utcai ruhában közeledni a nővérpult felé, miközben láttam az arcán, hogy értetlenül vonja össze a szemöldökét. Pillanatok alatt felpattantam, és nem foglalkozva azzal, hogy hol vagyok vettettem felé magam üvöltve.

-          Te barom! Te idióta seggfej! Komolyan mondom, hogy nem érdekel, hogy beszélek az orvosommal, ha ez egy ekkora tapló, idióta… - ütöttem volna a mellkasára idegesen, amikor elkapta mindkét kezem, és leszorította azokat.

-          Te mondtad be a nevem a hangosbemondóba? – Jártatta szemét az enyémeim között, mire én az idegtől remegve némán bólintottam.

-          Te bolond vagy, ha elkapnak, ezért te nagyon… - kezdett bele komolyan, miközben láttam, hogy elismerő mosolyt próbál elfojtani, és szemei csillognak.

Bár lehet, hogy én voltam ennyire büszke saját magamra, és azok az én szemeim voltak, és az én mosolyom.

-          Mi lenne, ha befognád, hogy ne kapjanak el, és csak szimplán bevinnél valahova, ahol tudunk beszélni? – Kérdeztem visszafogott dühvel az arcához közel, mire végre bólintott, elengedte a kezem, és a sebészeti ajtó felé vezetve tűntünk el a kíváncsi szemel elől.

Annyira jó vagyok!

-          Miért adtál nekem nyugtatót, miért hívtál ide, ha nem is vagy itt, és egyáltalán én miért vagyok itt? – Szegezem neki a tucatnyi kérdések egy részét, miután segített felülnöm a kezelő asztalra.

-          Feküdj le.

-          Nem! Először válaszokat akarok! – szögeztem le, és nem tűrtem ellentmondást, vagy hallgatást.

Nate letettem a kezében lévő hatalmas üvegszemüveget, ami igencsak hasonlított egy búvárszemüvegre, majd hatalmasat sóhajtva felém fordult. Két kezével megtámaszkodott a fehér műbőrrel borított ágyon, majd rám emelve barna tekintetét magyarázatba kezdett.

-          Nyugtatót adtam, mert a szüleid nem azért hívtak fel, hogy megvizsgáljalak, hanem azért, mert nem pihentél egy órát sem, és aggódtak érted, megkértek, hogy csillapítsalak le. Ide hívtalak, mert segíteni akarok még úgy is, hogy nem érdemled meg, úgyhogy most leszedem a gipszed. Mellesleg nem tíz előtt tíz perccel vártalak ide, ezért nem találtál. Már mentem volna.

-          Az istenért, mire számítottál, miután altatót adtál be? Aludtam, csessze meg!

-          Akkor leszedhetem? – mutatott a gipszre figyelmen kívül hagyva sértődésem, én pedig bólintottam.

Utasítására végigfeküdtem az asztalon, és figyeltem őt, ahogy felveszi a szemüveget, előszedi a flex szerű gépet, ami fülsüketítő zajjal életre kel, majd azt nekiszegező a gyönyörűen összefirkált gipszemnek, és lassan lefejti a lábamról.