Chapter 7

Sziasztok Édesek!

Először is köszönöm a véleményeiteket az előző fejezetnél, amikre még ma, vagy a napokban válaszolni fogok! :))
Erről a fejezetről sokat nem tudok mondani, remélem tetszik majd nektek, nézzétek el kérlek a helyesírási hibákat, rajta vagyok, hogy átfésüljem a szöveget és kiküszöböljem, de az én szemem gyakran átsiklik felettük.
Kellemes szórakozást Nektek! :))
Csókom

„Nobody's going home tonight”

 /Harry/

Aljas, nagyon aljas felszólítás volt a fiúktól, hogy mondjam el a dalszöveget Simonnak. Persze, tökéletes volt a szöveg, és kételyeim sem voltak afelől, hogy rajta lehet bármelyik híres énekes lemezén, de az, hogy utasítottak mondjam el, úgyis írtam egyet, fájt. Fájt, mert tudtam mit hisznek, hogy kiről, vagyis jobban mondva kinek írtam, és valahogy azt sem akartam, hogy rajta legyen az általunk kiadott lemezen, ha valóban megtörténne ilyen.

-          Már miért mondanám el? – Vontam fel a szemöldököm kérdőn, miközben kihátráltam a nagy csoportos ölelésből.

Láttam az arcukon a meghökkenést, szinte lerítt róluk, hogy nem értik miért nem akarom az első megírt szövegemet, az első dalunkat híressé tenni és piacra dobni. Egymásra villantották tekinteteiket, miközben látszott a már lassan egyre erősebb érzelemmé korbácsolódott ideges értetlenség.

-          Hát mert sláger lesz belőle, ember! Nem ezt akartad? Nem ezt akarjuk mind? – lépett felém Niall hatalmasra tágult pupillákkal, széttárva kezeit.

-          De – vontam meg a vállam, és lehuppantam a kanapéra. – De nem akarom, hogy azt higgyétek bármi köze van a lányhoz – nyomtam meg erősen az utolsó szót, miközben az új ismerősünket néztem, aki viszont enyhén ráncolva a homlokát méregette kisebb hisztimet.

Kicsit sem feltűnően kapta a férfi felé az összes bandatag a szemét, majd mintha rájöttek volna, hogy ez a mozdulat gyanús volt, ugyanolyan gyorsan vonták el tekintetüket, és nézték a földet. Ja, hát ez a One Direction, a megtestesült tapintat.

-          Ki ez a lány, már ha szabad érdeklődnöm? – Kérdezte Simon kíváncsian, nem törődve azzal, hogy nyilvánvalóan egy kényes témára kérdez rá éppen. Nem lehetett nem észrevenni a légkörből, hogy valami nincs rendben, szóval Simon direkt akarta megkavarni a… hm, hogy is mondják? Meleg szart?

Mindannyian figyelmen kívül hagytuk a kérdését, és én jártam a legrosszabbul, ugyanis a producer helyett nekem kellett kényelmetlenül fészkelődnöm négy engem vizslató szempár kereszttüzében, és minél tovább néztek, annál inkább éreztem magam idiótának, és a harmadik percben már a pokolba kívántam azt a pillanatot, amikor nemet mondtam a szöveg eléneklésére. Mennyivel könnyebben megúsztam volna?!

-          Arról a lányról Harry? Ha nem Róla van szó, akkor kiről? – szólalt meg Zayn kihívó hangon, miközben fenyegetőn lépett felém.

Bármennyire is hülye voltam, amikor ellenálltam a kérésnek, most már nem léphetek vissza, azzal a nem lévő tekintélyemből veszítenék, így kiállok a saját hülyeségem mellett. Éreztem, ahogy összeszorul a torkom az idegességtől, hogy az előbb még családias légkör mostanra milyen indulatossá változott ráadásul miattam, és irányomba, így hogy eltüntessem szorongásom félőn nyeltem, és kiegyenesedtem ültömben. Zaynre néztem kemény tekintettel, jobban mondva igyekeztem keménynek tűnni, de azt hiszem ebben a szerepben Malik verhetetlen.

-          Igen, nem arról a lányról van szó – biccentettem alig észrevehetően. – És mit akarsz így? – mutattam végig rajta, utalva a fenyegető testtartásra, valamint a viselkedésére, amit velem szemben mutatott, mire kérkedőn felszaladt az egyik szemöldöke és komolyan arccal nézett le rám végig, miközben lehajolt.

-          Beléd kötök, mert te félsz valamitől és engem ez érdekel – válaszolta egyszerűen, magától érthetődön, majd még hozzátette: - Hagyd békén azt a lányt!

-          Különben? – Egyenesedtem fel, így állva végre nem éreztem magam alacsonyabb rendűnek és fejem egy szintbe emelkedett a bandatársaméval.

-          Én nem Louis vagyok, akivel simán elbirkózgatsz Harry, én nem futok el előled.

-          Hé! – szólalt fel a sértett, de egyikünk sem fordult felé, meg se rezzentem, Zayn kemény tekintetét álltam kihívón.

A tesztoszteron háború még javában tartott köztünk, amit szemmel vívtunk, ám nem kerülte el a figyelmem, ahogy Zayn karján meghúzódnak az izmok, ahogy ökölbe szorítja a kezét, láttam, hogy a légzése egyre szaporább lesz, ahogy próbálja visszafogni a dühét, és felesleges energiáit, én pedig kihozom azzal a sodrából, hogy látszólag nem hat meg az erőlködése. Majdhogynem flegma arccal néztem rá, de tudtam, hogy a szemeim elárultak és látszott, hogy forrt bennem a düh, amiért megmondta mit csináljak, és amiért nem hagyta ezt az egész témát már a picsába. Niall szólalt meg a csendes nézőközönség soraiból, de bár ne tette volna.

-          Én el tudom énekelni, tudom a dallamot és emlékszem a szövegre. Talán Liam bekapcsolódhatna, ő írta le – ajánlja kedvesen, amiért rajtam kívül mindenki hálás, ráadásul Zayn megnyerte a csata első részét. Mégiscsak az lesz, amit ők akarnak…

Mindenki lelkesen fordult Niall felé, akinek Simon a kezébe nyomott egy gitárt, és azzal leült az egyik hatalmas bőrfotelbe, ami a szobát tarkította. Mindenki, kivéve Zaynt, aki le sem vette gyilkoló tekintetét rólam, és engem, mert bár én is a szőke srácot néztem, érzelmeimben iránta minden volt, csak lelkesség nem. Mereven hallgattam végig az apró részletet, amit írtam, és amit Liam Niall-el egyetemben dallamosított. Büszkén akartam mosolyogni, hogy igen, ez az enyém. Hülyén jött volna ki, főleg, hogy öt perce még ellenkeztem. A hangulatingadozásaim nem csak nekem kiszámíthatatlanok, így most jelen pillanatban őszintén csodálom, hogy eddig képesek voltam velem együtt élni.

Ahogy másodszorra is átvezették a dalt, és meghallgattam, engedtem, hogy a vállaim előreessenek, és kieresszem magamból a feszültséget. Felszabadítóan hatott rám, hogy láttam mind Liam, mind pedig Niall élvezik az éneklését, és boldoggá teszi őket, hogy van valami, ami a mienk.

-          Húha, szép és belevaló lány lehet, aki megihlette a One Directiont – poénkodott nevetve Olivia apja, mikor véget ért az utolsó akkord is. Lehet, hogy bennünk volt a hiba, mert ebben a percben nem tudtuk értékelni a szellemességét, így az vicc eredmény öt komoly, szinte fásultnak tűnő arc volt, így fordultunk szerencsétlen fickó felé, mire már az ő arcáról is lefagyott a mosoly és teljesen összezavarodva jártatta köztünk a tekintetét, mintha valami rosszat mondott volna, holott, ha más állapotok uralkodnak, akkor nem lenne igaz, de így… Így, nos, rosszat mondott.

Nem tudtam mit mondhatnék, túl sok volt ez nekem egy délutánra, és úgy láttam a többiek is így vannak ezzel. Egyedül Louis érezte magában az erőt, hogy megfelelő visszavágással éljen a poénkodó menedzsment jelöltnek.

-          Maga csak tudja…

Minden erőmmel azon voltam, hogy összeszorítsam a szám, és elnyomjam magamban azt az ismert, feltörni vágyó röfögésszerű hangot, amit nevetésnek hívnak egyes tájakon, amikor az éppen ivó Liam a földre késztetett kiköpni a még le nem nyelt vizet, ahogy elhangzott a mondat, és ebben a pillanatban felszakadt. Öten görnyedtünk nevetve Lou bunkó beszólásán, és elértük, hogy a menedzsmentünk fő tagja egy életre elkönyveljen bennünket taknyos, illetlen kölköknek, de abban a percben valahogy nem tudott érdekelni a dolog.

Valahogy így ért véget ez a fenomenális délután, és a vita ugyanúgy, ahogy elkezdődött, abba is maradt, és a menedzser, ha érzett is valamiféle megbántottságot, nem mutatta ki, ugyanis rögtön bejelentette, hogy egy sajtókonferencián kívánja bejelenteni a nagyvilágnak, hogy a One Direction nem oszlik fel, sőt, egy album készületei lassan meg is kezdődnek. Rögtön a bejelentés után pedig egy VIP partyt adna a tiszteletünkre, ahol neves énekeseket, színészeket vonultatna fel.

A lelkesedése biztató volt, és, ha valóban annyira jó szakmájában, mint, ahogy Simon mondta, vagy, ahogy az egész világ dicséri az ismert menedzsert, akkor nem az, hogy nincs okunk aggodalomra, de még többet is remélhetünk, amint ami eddig eszünkbe jutott.

Már csak azt a csöppnyi problémát kell áthidalnunk, miszerint a lánya megbolygatta az egész bandát, és sem Olivia, sem az édesapja nem tud erről semmit. Az pedig, hogy a fiúk rám kenik, Oli áll a dalok mögött, még feszesebbé húzza azt a húrt, ami lassan amúgy is elpattanni készül, már csak napok kérdése.

/Olivia/

Amilyen lelkes, és rohanásra készen kapkodott értem Nate a táncteremnél, ugyanannyira csendes, visszahúzódó, és leginkább sértett lett, amint visszarohantunk a kórházhoz, és kocsiba pattantunk. Bár részemről a rohanás egy kicsit erős kifejezés, hisz erőlködnöm kellett, hogy ne adjam fel minden tizedik másodperc után, és hogy némán tűrjem az arcomon gördülő könnycseppeket. Igaz, hogy Nate már ekkor sem szólt túl sokat hozzám, és mintha haragudna, futott előttem pár lépésnyire, de mindig visszanézett rám, és mikor lemaradtam láttam szemében a tehetetlen haragot, hogy nem tud segíteni, és képtelen eltüntetni a fájdalmam. Mindig megvárt, lelassított, majd pedig ugyanúgy, ahogy eddig, csöndben kapkodta lábait mellettem.

Nem értettem mi ez a nagy hangulatváltozás, és leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy eljussak az autójáig, ami bár ésszerű megoldás volt, hisz, így ha feltűnök otthon nem akadhatnak ki anyáék túlságosan, hisz korán reggel mentem el, és az orvosom hozott haza az autójával, szóval szinte szavuk sem lehet. Viszont, amikor már a biztonságot nyújtó négykerekű utasülésen helyezkedtem el, és az indulást követi ötödik percben sem szólt hozzám az érintett orvos, kezdett elhatalmasodni rajtam az értetlenség, ami frusztrációt szült, főleg, hogy éreztette velem, hogy valami baja van, viszont azt nem, hogy mi az, így a végén ideges lettem, mondhatni a semmi miatt. Egy külső szemlélő csak azt látta volna, ahogy egy nyugodt, csöndes férfi egy nővel beül az autóba, elhajtanak, majd pedig egyik percről a másikra a nőnemű hisztérikus hangon kérdőre vonja barátját.

-          Mi bajod van? – fordultam Nate felé kíváncsian, résnyire összehúzott szemmel, mire az nem válaszolt, még csak nem is reagált, fókuszálva nézte az amúgy még majdhogynem üres utat.

Fújtatva fordultam vissza, és kezembe vettem a telefonomat. Percekig lóbáltam, majd forgattam a kezemben, mire eszembe jutott, hogy valamiféle megnyugtató üzenetet kéne küldenem barátnőmnek. Beléptem a beszélgetésbe, és sietve újra átolvastam a küldött SOS üzenetét.

„Baj van, anyukád rám nyitott, és egyértelműen nem te nyáladzottál reggel ötkor az ágyadban. Elfelejtetted közölni, hogy nem emberi időben ébred. Kiakadt, falazok, de siess, már nem szeret. Azt hiszem xx”

-          Semmi – hallottam meg Nate nyugodt csöndes hangját, miközben a választ pötyögtem.

-          Semmi? A semmiért nem beszélsz velem mióta eljöttünk a teremből? – néztem rá megrökönyödve, mire csak egy vállrándítás volt a válasz, valamint kiérdemeltem, hogy egy pillanatig rám nézzen végre. Haladunk…

-          Amúgy meg mit beszélgettél azzal a gyerekkel?

-          Zaynre gondolsz? – kérdeztem teljesen oktalanul, hisz pontosan tudtam, hogy kire gondol, egyszerűen csak valami emberi hülyeség lehet, hogy ilyenkor kérdezünk olyat, amire tudjuk mi is a választ. Talán azért tesszük, hogy húzzuk az időt egy normális válasz kigondolására, vagy pedig, hogy lássuk a másik reakcióját, amikor én is kiejtem a számon, csak nyilvánvalóbban, mint ő?

-          Nem, a királynőre – fintorodott el, bennem pedig egy pillanatra megakadt a levegő, és hitetlenkedve néztem rá, majd végül halk kacagás hagyta el a számat, amely mellőzött minden jókedvet.

-          Most még cinikus is vagy? Mit vétettem, amíg aludtál, mondd már el, az istenért! – csaptam le a telefonom, és őszinte kíváncsisággal vártam a választ.

-          Semmit, semmit – morogta csöppet sem megnyugtatóan, majd rákanyarodott az utcánkra vezető útra.

A hátralévő percekben már nem éreztem szükséget, hogy azon ténykedjek megértsem a férfit, vagy hogy válaszokat szedjek ki belőle, így zsebre dugtam a telefonom, és elkezdtem agyalni a tökéletes mentőszövegen, ami kihúz engem, és Hannah-t is a csávából, ha már úgy látszik Nate-re nem számíthatok, mert nem úgy tűnik, mintha az én oldalamon állna. Amint a férfi leállította a motort a házunk előtt, pillanatnyi késés nélkül kapcsoltam ki a biztonsági övem, majd használható beszéd, vagy terv nélkül pattantam ki a kocsiból, és sántikálva közeledtem a bejárati ajtónk felé. Hangosan dübörgő szívem jelezte, hogy legbelül sehol sincs az a nyugodtság, ami el kéne, mikor találkozom feldúlt szüleimmel, így igyekezvén minden erre utaló jelet eltüntetni, húztam végig verejtékes tenyerem a nadrágom oldalán.

-          Mit fogsz mondani? – lépett mögém Nate, és csak ekkor jöttem rá, hogy az utazás hangulata miatt annyira kizártam a világomból, hogy már azt sem vártam el tőle, hogy egyáltalán kiszálljon az autóból, és bejöjjön velem, hisz nem úgy tűnt, mint akinek ehhez kedve lenne.

Ráadásul pontosan tisztában voltam vele, hogy anyáék már percek óta az utcát kémlelik, és látták, amikor az orvos kocsija megállt a ház előtt, így be vagyok biztosítva valamennyire az alibimet tekintve.

-          Improvizálok – vontam meg a vállam lazán, majd kulcsomat az lyukba illesztve eltekertem a gombkilincset és benyitottam a tágas, és csöndesnek tűnő nappaliba.

Istenem, mi lesz itt öt perc múlva…

-          Olivia Clare White! – Lépett elém anya csípőre vágott kezekkel, villámló tekintettel, pedig még csak annyira sem tudtam beljebb lépni a lakásban, hogy letegyem a kulcsom az asztalra.

-          Húha, jól kezdődik – dörmögtem magamban, miközben kifordultam a kabátomból, ledobtam azt a legközelebbi székre, majd szembe fordultam édesanyámmal, és széles mosolyt erőltettem az arcomra. – Jó reggelt anya!

-          Nekem te csak ne „jóreggeltezzél”! Tudod te, hogy milyen az a látvány hajnalban, amikor egy másik lány fekszik az ágyadban? Hogy képzelted?

-          Egyrészt, kelhetnél néha később – válaszoltam nyugodtságot erőltetve a hangomra, miután megrendített a feltételezés, hogy anyám leszbikusnak gondolt az első pillanatban. Majd pedig egy egyszerű mozdulattal elslisszoltam mellette a konyha felé, ugyanis majd’ meghaltam volna egy pohár hideg narancsléért.

Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy anya először ledermed szemtelenségem láttán, majd levegőt kapkodva megfordul és utánam indul a konyhába. Ez utóbbit már hallottam is, egy tömör üdvözés kíséretében, amit Nate-tel ejtettek meg.

-          Mr. Morris.

-          Mrs. White.

-          Mikor mentél el Olivia? Mit keres Hannah az ágyadban? Hol van a gipszed, és amúgy is, hogyan képzelted?

-          Hannah azt mondta, hogy… - vittem fel a hangsúlyt, utalva a kérdőhangnememre, miközben egyik szemem résnyire összeszűkítettem és úgy hajoltam anya felé kisegítésre. Béna volt, tudom jól, de jobb megoldás híján…

-          Hannah egy árva szót sem szólt, egyszerűen bezárkózott a fürdődbe, és azóta nem hajlandó onnan kijönni. Beteg ez a lány – horkant fel anya, én pedig tenyerem mögé rejtettem mosolyom, hogy nehogy ezzel is szítsam idegessége tüzét.

-          Nos, korán reggel mentem el, lévén, hogy ma veszik le a gipszem. Képtelen voltam tovább itthon ülni, nem aludtam semmit az éjjel, Hannah pedig támogatta ébren maradásom, mint jó barátnő. Ő ellenben elaludt a hajnal felé, míg én fogtam egy taxit és a kórházba mentem, ahol… - néztem segítséget várva Nate-re, aki úgy látszik vette a lapot és feladta sértődős játékát, ugyanis kitűnő válasszal szolgált anyám feltett kérdéseire.

-          Ahol én kezeltem, és levettem a gipszét – folytatta befejezetlen mondatom, sőt, továbbépítette a sztorit. – Elvittem rehabilitációs órára, valamint fizikoterápiára, így mostanra egész jól tudja használni a lábát. Velem volt végig Mrs. White, ugyanis felhívott hajnalban Olivia, én pedig éjszakás műszakom lévén még a munkahelyemen voltam. Nem zavart semmit és örülhettem, hogy segíthettem – tárta szét végül a karjait mosolyogva, mintha ő lenne a megtestesült szent, aki segít a bajba jutott embereken, és mindenki neki tartozik hálával.

Megforgattam a szemem, majd újra anyára néztem, aki mostanra mintha higgadtabban pillantott volna rám, nem pedig azzal a vörös köddel, ami a szobafogságig vezetett volna.

-          Értem – mormogja emésztve a hallottakat, és pontosan ebben a pillanatban jelent meg apa is az ajtóban.

-          Hát itthon vagy? Hol a csudában voltál Olivia Clare White?

-          Apa, kérlek. Épp az előbb ecseteltem anyának, ő biztosan szívesen elmeséli – fújtam fáradtan, ugyanis majd leragadt a szemem, hisz több mint egy napja egy szemhunyásnyit sem aludtam.

-          Igen? – Emelte meg mindkét szemöldökét magasan, miközben hangjában az az él bujkált, ami nem jelent túl sok jót. – Akkor amíg anyád mesél, menj a szobádba, és pluszba három napig ki sem jöhetsz, értve?

-          De… - emeltem fel a kezem fellebbezőn, mire leintett.

-          Nem érdekel. Tizennyolc év ide vagy oda, felelőtlen vagy.

És ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. Tekintettel lévén fáradságomra, és majd’ lecsukódó szemeimre, nem ellenkeztem tovább, hanem megadón az emelet felé vonszoltam magam. A lépcső tetejéről még visszanéztem az alakom után forduló Nate-re és halvány mosolyt küldtem felé.

-          Köszönöm.

-          Nincs mit – tátogta vissza némán, szélesen mosolyogva, majd a szüleimhez fordult, hogy véleményem szerint meggyőzze őket arról, hogy az előbb nem miattam hazudott, nem fizettem le, hogy mellébeszéljen, és nem is győztem meg semmivel, hogy fedezzen, ez volt az igazság, amit az imént elmondott.

Bár még fájt, hogy apa így beszélt velem, és bosszús voltam az egész atrocitás miatt, a gondolat, hogy Nate nem haragszik a „nem tudom mi” miatt, és lehet, hogy képes meggyőzni a szüleim arról, hogy nyugodtan kiengedhessenek a szobából, mosolyt csalt az arcomra. Ráadásul tudtam, hogy egy pletykára éhes nőszemély a mosdóban várja megmentőjét személyemben, és most először nem érdekelt, hogy mindent, töviről hegyire elmeséljek Hannah-nak a One Directionel és Nate-tel kapcsolatban, ugyanis elegem volt abból, hogy mind a fiúk épségét szempontként előtérbe helyezve, mind pedig a saját testi épségemet nem kockáztatva, nem árultam el minden piszkos kis részletet Hannah-nak. Most viszont véget akartam vetni minden titkolózásnak, hiszen ő az egyetlen barátnőm itt Angliában, ő az, aki most eme tettével bebizonyította, hogy megérdemli az igazságot, nekem pedig fellélegzés lett volna kiadni magamból mindent legalább egy embernek.

***

-          Szóval akkor Zayn rád mosolygott? Azok után, amilyen voltál? – Kérdésére bólintottam, mire elismerőn elhúzta a száját. – Szép – vonta le a következtetést, én pedig halkan felnevettem, és végigdőltem az ágyon.

Most, hogy kifogytam a mondandókból, egyre jobban érzem magamon, hogy pillanatokon belül elalszom.

-          Tudom, hogy azt kértem csak csepegtess információkat a fiúkról, és ne mutass be nekik, mert akkor biztos egy életre elijesztem magam tőlük, de nem tehetnénk mégis egy aprócska kivételt? Meg kell ismernem leendő férjem – hallottam meg hízelgő hangját, amellyel egyre közelebb akart férkőzni a szívemhez.

-          Melyik lenne az? – Kérdeztem sóhajtva, mire megéreztem a párnámon, hogy az besüppedt mellettem, és nem sokkal később feltűnt Hannah arca is a bal oldalamon.

-          Hm, azt még nem tudom – emelte meg a vállát, majd kacsintva felém fordult. – De, ha megismerem őket, majd megmondom.

-          Tudod az a baj, hogy én sem ismerem őket, és valahogyan nem is vágyom rá. Rajongók követik őket, már a táncteremben rettegtek, és látnod kellett volna azt a sok őrült csajt.

-          Nekem is ott kellett volna lennem – húzta el a száját morogva, miközben végig az iskolát szidta a kötelező bejárás miatt.

-          Nem való ez nekem. Nem vágyom rá – zártam le a témát, és átfordultam a másik oldalamra, hogy figyelmen kívül hagyva a csodásan ragyogó Napot elmerüljek az álmok tengerében, és végre pihenhessem magam.

-          Hát, jó. Ettől függetlenül eljön az ideje, hogy megismerem őket, és ez miattad lesz. Ennyivel nem úszod meg a bandát, ha már így is több úgynevezett véletlen összefutás volt, mint amennyi véletlen bárkinek is az életében előfordult. Ez valamiféle karma, Oli.

A nevem hallata rántott vissza a valóságba, éreztem, hogy Han beszél hozzám, habár már rég nem értettem, hogy mit. Álmosan mélyebben fúrtam arcom a párnámba, majd elmormoltam egy okét.

-          Ja, és biztos vagyok benne, hogy ezt a Nate gyereket sem csak a kíváncsisága hajtja feléd. Akar tőled valamit, mondjuk téged – duruzsolta a fülembe, mint egy kellemes mesét, én pedig bőszen hallgattam, és apró bólintásokkal jeleztem, hogy hallom, holott ez nem volt igaz.

Az egész beszélgetésünk vége kiesett, mintha csak másnaposan ébredtem volna egy buli után, így minden, amit tudtam csakis azért volt meg, mert Nana elmesélte, ahogyan ő emlékezett. Szóval simán elképzelhető, hogy ez az egész nem éppen így esett meg, és talán lehet, hogy ennek a beszélgetésnek végül semmi köze nem volt a jövőmhöz, bár kétlem. Hannah tisztábban látott mindent, mint ahogyan azt valaha is el tudtam volna képzelni.

Csöndben ültem az órán, remélve, hogy nem szólít fel a tanár és, hogy pontosan tudatában van annak, hogy új vagyok, fogalmam sincs, hogy miről beszél, és hogy csakis azért ülök ott, mert kikapom a dolgozatom a többiekével együtt, amit még két hete írtunk. Ott ültem, mert kellett, hogy tudtam hol is járunk az anyagban. Ennyi.

Mrs Lewis viszont biztosan félreértelmezte az egészet, ugyanis új osztálytársként mutatott be, elvárta, hogy bemutatkozzak, és nem, nem hagyott nyugton ülni, kérdések ezreit zúdította rám, én pedig végtelen sorrendben ismételgettem a „nem tudom” szavakat, miközben ezzel kellőn be is mutatkoztam az osztálytársaimnak. Nem volt elég az, hogy meg kellett szoknom a kelletlenül rövid szoknyát, valamint a fehér blúzt és nyakkendőt, amit hordanom kellett "iskola uniformis" néven, valamint azt, hogy itt a tanároknak nem Olivia voltam, hanem Miss White, itt volt még ez a csodás óra is. Imádtam Angliát, teljes szívemből, hisz miért is kívánnám, hogy lassan a nyár közepéhez érve a tengerparton süttessem magam ebben a kimagaslóan jó időben, hisz az átlagtól eltérve ma valóban meleg volt, megkockáztatom, hogy a hőmérséklet elérte a 28°C-ot is, hanem ehelyett a klíma nélküli rideg tanteremben pislogjak ki a fejemből, miközben körülöttem modern angol irodalmárok nevei hangoztak el. Nincs olyan szó, amely leírta volna érzéseimet. Szemem leszegtem a padomra, és a gyenge firkálgatásokat néztem, amik betegesen kevésnek tűntek a fadeszkákon, miközben váltott sorrendben könyörögtem azért, hogy kicsöngessenek, hogy hazamehessek, hogy vége legyen az évnek, és hogy ne kezdődjön új.

Hannah mellettem mosolyogva nyújtogatta minden kérdésnél a kezét, és mindenét megadta volna csak azért, hogy Mrs Lewis egyszer azt mondja, hogy: Tessék, Hannah, hallgatom!

De nem tette, egyszer sem, ezzel pedig számomra nyilvánvalóvá vált, hogy Hannah nem az a fajta, aki csak az iskolában tanul, és abból a tudásból él, amit itt felszedett magára, hanem igenis keményen küzd az összes ötösért, és nincs olyan kérdés, amire ne tudná a választ. Ezt pedig a tanár tudta, és másoknak is esélyt akart adni, hogy remekelhessenek, annak ellenére, hogy ők ezt a legkevésbé sem akarták, és szinte már az ajtóban érezni lehetett azt a passzivitást, és távolságtartást, amivel a diákok viseltettek a tanárral szemben. Legalább ebben nem csalódtam – vigyorogtam magamban kelletlenül, amikor végre felhangzott a csengő.

Több sóhaj is egyszerre szakadt fel, bennem pedig egyre nőtt a remény, hogy annyira még sem fogok kilógni. Nos, igen, ez a remény előbb akkor szállt el, amikor a tanár elkezdte kiosztani a dolgozatokat, méghozzá csengetés után úgy, hogy ülve tartott minket és hangosan olvasta fel a jegyeket, ezzel esélyt sem adva a menekülésre, később pedig akkor szállt el, amikor a szünetben megpillantottam, hogy osztálytársnőim nagyobbik része mivel mulatja az időt.

-          Miss White, gratulálok a pompásan kidolgozott beadandójához, csodám munka, egyszerűen remek! Látom jót tett Önnek, Miss Moore segítsége, és nem lesz itt probléma. Üdvözlöm az osztályban – adta a kezembe a papírokat, aminek az elején egy hatalmas A+ díszelgett, üzenve, hogy ötös.

Elvörösödve dobtam a papírt a táskámba, és átkoztam magamban az egész hülye iskolát, és az osztályt és a napot, és…

-          Köszönöm, mehetnek szünetre.

-          Na, végre – nyögtem fel talán túl hangosan is, ugyanis egy nem túl kedves sandítást kaptam cserébe Mrs Lewistól.

Villámgyorsan hátat fordítottam a tanárnak és a többiekkel együtt, igyekezve, hogy elvegyüljek a tömegben, vonultam ki a főfolyosóra, ahol már az iskola apraja-nagyja lézengett. Ahogy mindenki előkapta a telefonját, a könyveit, valamint újságjait, újból az az érzés hasított belém, hogy ez nem a Föld nevű bolygó. Előkerültek One Direction-os háttérképek telefonokon, tokok, cserélhető hátlapok a mosolygós sztárok arcával, füzetek, matricák, pólók, vonalzók, ceruzák, könyvjelzők, újságok, ebédes táskák, és még poharak is. Nem hittem el, hogy ilyen a való életben van. Egyre jobban éreztem azt, hogyha itt bárki, komolyan bárki, ide beleértek egy nyolc éves kislányt is, megtudja, hogy én valaha találkoztam velük, hogy beszéltünk, vagy, hogy tudják nevem, és egy a táncépületünk, soha az életben nem hagyom már el élve ezt az iskolát. Remegve léptem egyet hátra, és rögtön bele is ütköztem valakibe. Ijedten kaptam az illetőre a tekintetem, aki éppen egy újságot bújt.

-          Bocsi! – mosolyogtam a kis kilencedikesre, és éppen kitértem volna előle, amikor megláttam, hogy az eleinte halvány, elnéző mosolya is eltűnt már az arcáról, és az újság és köztem kapkodja a tekintetét.

Nem értve megmerevedését hátráltam el tőle, miközben tekintetemmel Hannah kerestem, hogy azonnal vigyen innen egy nyugodt helyre, amikor a kis csaj megszólalt, ezzel visszarántva a kétségbeesés mély bugyraiba.

-          Ismered Zayn Malikot? – kérdezte résnyire összehúzott szemmel, mire én értetlenül néztem rá. Gondolatolvasó?

-          Mi? Én? Nem – magyaráztam zavarodottan, és már nem vártam Nanara, magamtól indultam volna el a folyosó kietlenebb része felé, de a lány elkapta a karom.

-          De ez Te vagy, nem? – bökte arcom elé az újságot, amire én mindössze egyetlen pillantást vetettem, és egy illetődött "nem" kiáltása kíséretében sebes léptekben hagytam el a zavarodottság központját.

Lihegve dőltem neki a falnak, amikor már biztonságos környékre jutottam, ahol mindössze pár lány eszegette összeaszott szendvicsét, és kockák nyomogatták a telefonjukat az elrejtett sarkokban. Hátamat a falnak vetve csúsztam a padlóra, táskámat magam mellé dobtam, és úgy néztem magam elé teljesen ledermedten, mintha az életemért futottam volna mindössze néhány perce.

Hogy kerültem én abba az újságba, hisz az nyilvánvaló, hogy én voltam, de hogyan? És mikor? Bár a kérdés, hogy mikor felesleges, ugyanis az első képen éppen Zayn karjaiban vagyok, majd pedig az autóba segít beszállni. Az utolsónál van a nagyobb baj, ennél a képnél lehet igazán felismerni az arcomat, mert a kedves fotós kíméletlenül ránk, illetve rám közelített, ezzel is valamiféle pecsétet nyomva angliai életemre. Felsóhajtottam, és felhúztam magam elé a lábaim, éreztem, ahogy a mély, lassú légzéseknek köszönhetően valamennyire lassul a szívverésem. Lehetetlen, hogy ezt bárki is meglássa! Lehetetlen, hogy ezt most valamelyik bandatag meglássa, és megint kitörjön köztünk a balhé, mert érzem, hogy Harry simán rám fogja az egészet, és egy hírnévre éhes szajhának fog becézgetni, mint ahogyan azt tette az első találkozásunkkor is.

Nem fog felismerni senki, és ebből nekem nem lesz bajom. Nem történik meg az, amit elképzeltem pár perce, élve hazajutok – nyugtattam magam egész szépen, hiszen pár perc múlva már nyugodt, és normális szívveréssel kecmeregtem fel a földről, miközben a csengő hívó hangjának megadva magam elindultam az osztályterem felé. Bár nem akartam elkésni, muszáj volt megvárnom, míg lassan elszállingóznak az emberek a folyosóról, én pedig csak azután ettem ki a lábam az oszlop mögül, mikor hosszan tartó kukucskálás után meggyőződhettem arról, nem esik majd bajom.

-          Olivia! – kurjantotta el magát barátnőm, akit az osztályterem ajtajában pillantottam meg.

Feszengve húztam el a szám, és lépdeltem felé, vele már nem eshet bajom.

-          Tudtad, hogy benne vagy a Girls Pop –ban? – emelte elém a mobilját, amivel lefényképezte a lapot.

-          Ja, majd megbeszéljük, csak érjünk már haza – nyöszörögtem, és beléptem a terembe, ahol abban a pillanatban húsz szempár szegeződött rám.

Sosem jutok ki innen élve…

***

Tudhattam volna, hogy velük találkozni, vagy amúgy is, már magában összefutni is veszélyes, de eddig fel sem merült bennem, hogy ennyire. A találkozásaink alkalmával állandóan ideges voltam, frusztrált, vagy leginkább sérült, így nem gondolkodtam el azon, nem is jutott eszembe az, amit apa azóta mondogat, hogy ebben a szakmában dolgozik: „Vigyázz kivel mutatkozol, mert bármikor a címlapon köthetsz ki, és szenzáció leszel, a kórházas fajtából”

Nem tudom, hogy ezt honnan tudta, de okosan mondta, még ha nem is biztos, hogy pontosan úgy értette, mint ahogyan velem történt. Nem köthetek ki az újságok címlapján úgy, hogy azt írják:

Lány a szívtipró Zayn Malik oldalán.

Nem akarok egy névtelen lány lenni, akiről pletykálnak, hogy egy sztárral van, mert lekapták őket, holott ez nem igaz. Nem akartam a képen lenni, nem akartam Zayn karjaiban lenni, és nem, nem vagyok vele együtt. Akkor pedig, ha megmondanám az igazságot, miszerint nincs semmi, a következő szalagcím: A lány, aki tagadja a kapcsolatot. Vajon Zayn is így érzi?

A kép pedig, amit odatesznek egy olyan tökéletes montázs lesz, amiből lejön, hogy én vagyok a kegyetlen szívtörő, Zaynről pedig előkerítenek egy sírós, vagy éppen szomorú képet. A média igazsága.

-          Én azért örülnék, ha mellette pózolhatnék. Vagy, ha akár így jelenhetnék meg vele az újságban – csivitelte mellettem mosolyogva Hannah és láttam az arcát, ahogy éppen beleéli magát a képbe, és nem is akar kiszállni onnan. – Zayn és Hannah Malik. Szép, nem? – fordítja felém derűs arcát, mire csak megrázom a fejem, és elmosolyodom. Ha így nézném a dolgokat, lehet, hogy én is vidámabb arcot vágnék hozzá, de képtelen vagyok egy ilyen pozitív oldalt nézni, főleg, ha nem vagyok rajongó.

-          Azért kicsit sem félsz, hogy akkor ugyanúgy reagálnának a megjelenésedre az iskolában, vagy talán egy kicsit durvábban, mint ma az enyémre? – utaltam a fél órával ezelőtti incidensre, ami a bejárati ajtónál történt, ugyanis ha az igazgató éppen arra nem jár, sosem törjük át azt a vastag, és széles falat, amit a sikoltozó, kérdéseiket felém dobáló iskolás lányok alkottak.

Mintha minden méltóságukat elvesztették volna a nagy rajongásban, és semmitől sem hátrálnának meg. Képtelen vagyok belegondolni, hogy bármelyik tini sztárnak milyen élete lehet ilyen körülmények között. Mármint vannak barátaik? Hogyan mennek vásárolni?

-          De egy kicsit ijesztő volt. De akkor Zayn fogadna mellém testőröket, akik vigyáznának rám.

-          Na, így aztán lenne társasági életed – próbáltam letörni az optimizmusát, vajmi kevés sikerrel.

Kicsit megelőzve engem futott a házunk ajtajához, és lehajolva megigazította a harisnyáját, amíg én beértem őt, és a zárba dugtam a kulcsom. Gondolkozva néztem a feljárón álló Mercedesre, nem rémlett, hogy apa azt mondta volna ma korán végez, és az idő még csak fél három felé járhatott, így nem igazán értettem. Mindenesetre megvontam a vállam, és elfordítva a gombot beléptem a lakásba. Elsőre semmi szokatlan nem tűnt fel, ez alkalommal nem akadályoztak meg a kulcsaim letételében, a kabátomat is nyugodtan fel tudtam akasztani, sőt, még arra is futotta, hogy miután Hannah követte a példám, együtt igyunk meg egy pohár narancslevet.

Tekintetem a kinti Napsütéses kertre irányítottam, és úgy döntöttem, hogy tökéletes az idő egy kis kinti tanuláshoz, hisz ha jól sejtem nem sokszor lesz ilyenben részünk. Hannah-val a lenti szekrényekből összeszedtünk minden pokrócot, és tálcát, hogy kint piknikezhessünk az úgymond tanulásunk közben, ami – ha sikerül jól megszerveznem –, teljes egészében elúszik.

-          Ezt vidd ki, egy pillanat és megyek, csak megkeresem apát. Ha a kocsija itt van, muszáj itthon lennie – nyomtam a kezébe két teli tálcát, valamint egy papírtörlős gurigát, majd kifelé lökdöstem, hogy igazítson el mindent.

Háromszor kurjantottam el magam a hatalmas lakásban, hogy „apa”, ám egyetlen alkalommal sem érkezett válasz, én pedig kezdtem idiótán érezni magam az állandóan visszaverődő hangok miatt.

-          Apa? – kérdeztem szinte magamtól, ahogy az egyik lenti dolgozószobából hangok szűrődtek ki.

Óvatosan, csöndben lépkedtem közelebb, tudtam, hogy apa allergiás arra, ha munka közben zavarom meg, így visszagondolva már az sem volt bölcs ötlet, hogy hangosan üvöltöztem már öt perce a lakásban. Feszült mozdulatokkal nyomtam le a kilincset, majd bekukucskáltam, hogy szülőm tudtára adjam, itthon vagyok. Ám abban a percben, ahogy benéztem megmerevedtem, és hagytam, hogy az ajtó szélesre táruljon.

-          Szia kicsim, máris itthon? – mosolygott felém apa, mire én feszülten nyeltem, és az öt fiúra meredtem.

-          Ők… - kezdtem bele, de elakadt a hangom. – Ők mit keresnek itt?

Apa zavartan jártatta egy ideig szemét köztem és a srácok közt, majd mérlegelve a helyzetet közelebb lépett felém, és a fiúk felé tárta szét a karját.

-          Ők a One Direction, és az egyik új ügyfeleim.

Megfeszültem, és bent akadt a levegőm. Tudtam, úgy tudtam, hogy ezt fogja mondani, még a kis hang ellenére is, ami megszakítatlanul kántálta a : Ne, nehogy azt mondd! Ne, nehogy azt mondd!” monológot. Néztek rám, hatalmas, kíváncsi tekintetekkel, miközben egyikük-másikuk kihívón pillantott meztelen lábaimra, majd pedig lassan, felfelé vezette a tekintetét, ami megállapodott dühös arcomon. Olyan ez, mint egy vissza-visszatérő rémálom, folytonos új fejezetekkel. De egyszer fel kell ébrednem!

A gyomrom apróra zsugorodott, és visszatért az a bizonyos heves szívverés, mint mindig, amikor olyan dolog történik, ami felizgat, és nem tudom hová tenni magamban. Nyugalomra lenne szükségem, ehhez képest, érzem, ahogy egyre szaporábban veszem a levegőt, és biztos vagyok benne, ha felemelném a kezem, az megremegne.

Zaynre meredtem, és intettem a szememmel, hogy szívesen várom őt egy beszélgetésre a folyosón. Kérdés, vagy köszönés nélkül fordultam meg és sétáltam ki a szobából, majd meghallottam, ahogy Zayn elnézést kér, és csöndesen követ. Apának pedig elég volt egy másodperc, miután a fiú mögött csukódott az ajtó, és máris kérdésekkel bombázta a csapatot.

-          Ismeritek a lányom? Honnan? Mi folyik itt egyáltalán?

Enyhén megráztam a fejem, hogy kizárjam a hangját a fejemből, majd Mr. Malikra néztem, akinek arcán megilletődöttség és tanácstalanság tükröződött, miközben a feszültséget egy kis mosollyal próbálta feloldani, sikertelenül. Némán pillantottam rá, kezem összefűztem a mellkasom előtt, készen álltam a magyarázatra, hogy mi a francért kell ezt most megtudnom, hiszen nyilvánvaló, hogy nem meglepetés nekik, hogy egyik pillanatról a másikra a nappalimban találták magukat. Titkolták ezt előlem, méghozzá szánt szándékkal, és nem csak ők. Apa is. Mi az isten folyik itt?

-          Olivia, én el akartam… - kezdte, nekem pedig ennyi elég volt. Felszakadt belőlem minden, mintha eddig csak hörögtem volna, mostanra pedig már tisztán kapnám a levegőt.

-          Hát te lehet, hogy rohadtul el akartad, csak nem jött össze. Tudod, az ember az ilyet nem azzal kezdi, hogy mondanom kell valamit.

-          A sajnálom segít? – hajtotta lejjebb a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni, mire én megráztam a fejem, és abbahagytam a dobolást a lábammal.

-          Semmit.

Ebben a pillanatban nyílt a dolgozó ajtaja, ahol Zayn mögött megjelent a másik négy srác is, Hannah pedig ekkor unta meg a várakozást és toppant be elénk. Láttam az arcán először a döbbenetet, amikor megtorpant, a felismerést, amikor elkerekedett a szeme, és a rajongást, amikor megremegett és a szájába harapott. Villámgyorsan termett a hátam mögött, a vállamba kapaszkodott, és mintha csak magától védeni a fiúkat szorongatott erősen, és ehhez képes meglepően halkan suttogta a fülembe:

-          Ezek ők!