Chapter 10

Sziasztok!

Igen, megjött a friss, igaz tegnap akartam, de valahogy nagyon elmerültem a  részletekben, és még így sem fejtettem ki mindent, amit szerettem volna, szóval sajnálom! :)
Sok hozzáfűzni valóm nincs, nekem sok kifogásolnivalóm van a tizedik résszel kapcsolatban szóval tudom, tudom. :)
Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommentárokat, válaszoltam rájuk, olvassátok egészséggel, mint ahogy ezt a fejezetet is! :)
Remélem mindenkinek kellemes volt az ünnepe, boldogság volt, szeretet és sok meglepetés. :) 
Na, nem beszélek tovább, "have fun" Édeseim! :))

„When I saw your face”

/Liam/

Fáradt voltam, hányingerem volt, és majd’ szétrobbant a fejem, amikor kisétáltam a csöndes ház nappalijába. Ha nem tudtam volna, hogy a tegnapi viselkedésünkért Simon ma még el akar majd velünk beszélgetni, ki sem kelek az ágyból, hagyom a harsogó fejfájás elnyomja a tegnapi emlékeim, és azokat a gondolatokat, amelyek a mai nap folyamán akarnak feltörni, bármennyire is igyekszem visszatuszkolni őket azokba a rejtett bugyrokba, amik remélhetőleg forrás közeli hőmérséklettel rendelkeznek és elpusztítanák a gonosztevőket. Hajnali három órási hazaérkezésünket követőn a többi bandataggal egyetemben egyből a szobámba mentem, ledobtam magam az ágyra gondolkodás nélkül, még a zakómban, és hagytam, hogy az alkoholtól mámoros tudatom úgy gondolja végig az este lépéseit és folyamatait, ahogy neki tetszik. Engedtem, hogy esetleg belelássak olyan dolgokat, amik nincsenek, és úgy láthassam a történetet, ahogy nekem tetszik, és ami engem jobb színben tűntet fel. Ezekben a mosolygós, boldog pillanataimban éreztem magamban ahhoz az erőt, hogy tollat és papírt ragadjak, és szótagokat, szavakat alkotva vessek papírra valamit abból, amit éreztem. Amit érezni véltem. Ami jókedvvel töltött el. Nem foglalkozva a forgó papírral, a csámpás betűkkel, vagy azzal, hogy egyáltalán képtelen voltam elolvasni akár egyetlen betűt is, amit leírtam, ugyanis valószínűleg mindenki számára teljes homály marad, hogy végül azok széles körben ismert ábécés betűk voltak, esetleg egy tanult ember cirill betűi, keveredve némi rovásírással. Jól éreztem magam azokban a percekben, mikor a fejemben kavargó gondolatokat leírhattam, és a magam furcsa módján, boldog voltam, hogy alkotok. Emlékszem, hogy mosolyogva jegyzeteltem egy bizonyos pillanatig, aztán öklendezés hangja ütötte meg a fülem a másik szobából, és mintha csak valami varázsjelzés lett volna, az alkohollal keveredett étel máris sétára vágyott. Így bármennyire is a szemem fényének tartottam az előző percekben a papírt a rajta álló szöveggel, gondolkodás nélkül dobtam el, és az ablak felé vetettem magam. A kitárult ablakon üdítő frissességgel áramlott be az angol időjárás megszokott esős, hűvös szellője, ami egy pillanatra magamhoz térített, és bent tartotta a kirándulni készülőt. Megtámaszkodtam a párkány belső oldalán, fejem kissé kijjebb lógattam, hogy érje a friss levegő, miközben erősen tág szemekkel fürkésztem a távolt.  Bolond vagyok? Vajon ő is az estén gondolkodott?

Órák múltán terültem el a földön a nyitott ablak alatt, szemeimmel csak a szekrény ajtaját lesve, de nem látva, gondolkodva, de nem értve.

A nappali csöndesnek tűnt, kihaltnak, ám legnagyobb meglepetésemre, amikor betoppantam, és megálltam a boltív alatt, a helyiség tele volt. A kanapén ült Harry, fekve pedig ugyanitt Zayn, Niall az egyik hatalmas fotelből csipegette a pattogatott kukoricát, Louis pedig a függőszékben nyúlt el, és nézte azt a tévét, amelyet mindannyian, annyi különbséggel, hogy talán utóbbi volt az egyetlen, aki meg tudta volna mondani, hogy mi is megy benne. Ledobtam magam a Niallével szemben lévő fotelbe, és egy intéssel köszöntem mindenkinek. Nem reméltem nagy ovációt, így nem ért nagy csalódás, mikor mindössze három fáradt, kiégett pillantást kaptam köszöntőül, majd visszafordultak a műsor felé, ami senkinek nem mondott semmit. Némán néztem talán egy pár percig, amikor megint azon kaptam magam, hogy az estén és a lányon gondolkodom. Idegőrlő, hogy minden szabad pillanatomban, amikor gondolhatnék akár a focira, éneklésre, vagy mellekre, nekem egyből ő jut eszembe, és az összes olyan pillanat, amikor jelen volt az életemben, akár egy perc volt, akár több. Vágyom arra, hogy megtudjam a gondolatait, hogy megismerjem, és megtudjam, miért érdekel annyira. Az vonzza magára a gondolataim, hogy szinte nem is ismerem, és ráadásul még taszít is magától, mert nem akar megismerni? Vagy talán a megjelenése és kisugárzása?

Értetlenül ráztam meg a fejem, majd a hajamba túrtam, és olyan erővel szorítottam két oldalról a fejemre a kezem, hogy valamennyire elmulasszam azt az emésztő fájdalmat, ami benne tombol.

-          Hé, Liam – hallottam meg Harry hangját, mire lassan felemeltem a fejem, és kilestem két alkarom között.

Egy levél fájdalomcsillapító landolt az ölemben, ami után éhezőként kaptam, és egyetlen mozdulattal nyomtam ki két szemeket, hogy aztán egy nyeléssel eltűntessem őket, bízva abban, hogy még azelőtt hatnak, hogy megőrülnék. Visszadőltem a székre, és a képernyő helyett a többieket szemléltem, akik véleményem szerint pont olyan mocskosul másnaposnak hathattak, mint én. A gyűrött arcok, karikás szemek, ugyanazon ruhadarabok, elaludt hajak, mozdulatlan testek. Kivéve egyet.

Zayn mosolyogva szendergett a végtelenül nyugalmas perceiben, tökéletes hajjal, tökéletes küldővel, leszámítva azt, hogy pontosan úgy nézett ki, mint kilenc órával ezelőtt, amikor elindultunk a partira. Lábán a cipő fényesen csillogott, öltönye gyűrődésmentesen takarta be, békés volt, és talán ez volt az egyetlen momentum, ami a reggelben zavart. A fejfájáson kívül, persze. Izgatott, az a pár perc, amíg Oliviával mindketten eltűntek a tegnap esti partin, majd visszatérve a Malikot majd’ szétvetette a jókedv.

-          Hülyeség – jegyezte meg Niall Louis-ra nézve, miközben egy adag kukoricát tömött a szájába.

-          Mi? – néztem rájuk visszatérve a valóságba, és a leendő beszélgetés reményében kiszakítottam magam a gondolataimból, hátha mára abbamarad, és békén hagynak.

-          Louis szerint volt valami köztük az este – bökött fejével az alvó felé az ír srác, mire én kábán követtem fejmozdulatát, és percekig kábán néztem Zaynt.

Szerintem ez a lassúság, kiesettség, és szétzuhantság már kóros. Elmondani sem tudnám, hogy mi a francot néztem rajta percekig, nem emlékszem. Szerintem kiesett az egész. Ezek amolyan sötét pillatok voltak, amelyek létezésével tisztában voltam, mindössze azt nem tudtam volna elmagyarázni, hogy mi történt.

-          És ha volt? – vonta meg a vállát mereven Harry, majd a tévé kapcsolójáért nyúlt, és kinyomta azt. Széles mozdulataival magára vonta a figyelmem, és most neki szenteltem tudatlan bámulással fűszerezett perceim. – Én leszarom – pattant fel és a konyha irányába sétált.

Ja, pont úgy nézett ki, mint akit hidegen hagy a felvetés.

-          Én… - szóltam erőtlenül, mire Harry megtorpant, és visszafordult.

Magamon éreztem Niall, Harry és Lou tekintetét is, miközben én pontosan ugyanúgy hátradőlve ültem, mint az eddig eltelt húsz percben, és meg sem mozdultam. Azt sem tudom miért szólaltam meg. Ha csöndben maradtam volna, sok későbbi problémát, kérdést és tettet előzhettem volna meg.

Felsóhajtottam, majd erőtlenül előrehajoltam, hogy a rövidnadrágom farzsebébe nyúlva előszedhessek egy krikszkrakszokkal teli papírt. Lendület hiányában elég bénán, de az asztalra dobtam azt, és vártam, hogy a többiek, mint cápák vessék rá magukat. De semmi.

Meredt tekintetek, melyekben nem a várt értetlenség tükröződött, sokkal inkább a megértés, és felismerés. Nem tudtam mire vélni a reakciókat, testről testre vezettem a tekintetem, miközben a reakciót vártam, vagy percek múltán már elértem oda, hogy bármit, de valami történjen. Végül Harry megfordult, és az előzőleg kiszemelt konyha irányával ellentétben a szobája felé indult.

-          Én ezt nem értem – dőltem vissza, amikor számomra felfoghatatlan fürge léptekkel Harry visszaérkezett és ledobta az asztalra elénk az ő kis papírkáját. Azt hiszem mozdulatainak gyorsasága felfoghatatlan volt zsibbadt agyamnak, így attól a perctől, hogy újból megjelent, addig a percig, míg le nem dobta elénk a papírt, semmit nem láttam. Megbűvölve ráztam meg a fejem, amikor Niall is beszállt a közösbe.

-          Azt hiszem, ez egy vicces reggel lesz – nyögte a legidősebbik tag, miközben kikászálódott a székből.

Felénk lépdelt, majd felkapta az általam adományba dobott értéket, és széthajtogatva azt hangosan olvasni kezdte a sorokat.

„So c-come on,
You got it wrong,
To prove I'm right,
I put it in a song,
I don't know why,
You're being shy,
And turn away when I look into your eye eye eyes”

-          Igazság szerint ebből a hülye is leveszi, hogy nem voltál józan, mikor leírtad – emelte fel fejét Louis és nevetve nézett rám. – Végig makogsz, mint akinek a gondolataira pont olyan hatással van az alkohol, mint amúgy is akadozó beszédére.

-          Ja, kösz a támogatást – dörzsöltem meg ingerülten az orrnyergem, miközben hallottam az újabb papírzörgést és új szöveg hangzott el.

„Everyone else in the room can see it,
Everyone else but you, only you
Baby you light up my world like nobody else,
The way that you flip your hair gets me overwhelmed,
But when you smile at the ground it ain't hard to tell,
You don't know that you’re perfect
You don't know you're beautiful”

-          Hűha, nyálasnak elég nyálas, szépen beleillik a szövegbe. De ez a „perfect” rész a végén, valahogy túllő a célon – értékelte Niall irományát Zayn álmos hangon, mire négy forró szempárral találta szembe magát. Pillanatok alatt felmérte a helyzetet, és halálos nyugodtsággal kérdezte: – Akarom tudni, miért néztek rám így?

(Előző este a partin)

/Olivia/

Tetszett, sőt, a nagyon imponált az a széles bárpult, amelyet kiszemeltem magamnak menedékhelynek. Ismeretlen arcok vettek körül mindenhol, kérdő szempárok tömege ragadt rám, amik mintha ezer kérdést vetetettek volna fel magukban, és most a vesémbe látó tekintettel próbálnak mindenre választ találni. Megijesztett az ismeretlen, így azt a sztáréletbe nem való menekülés azon módját választottam, miszerint leszegett fejjel, akár egyetlen vakmerő felfelé pillantás megkísérlése nélkül vetettem magam az íves, és szépen kidolgozott pult felé.

Ha emlékezetem nem csal, mindössze három órán keresztül kell itt lebzselnem, lehetőleg kerülve a médiát, és a közéleti személyiségeket, majd azok elhagyják a termet, minket pedig átkísérnek egy sötétebb és hangosabb helyiségbe, ahol kezdetét veszi maga a VIP parti.

Hatalmas felszabadult sóhaj szökött fel ajkaim közül, amikor ujjaim elérték a pultot, és megtámaszkodhattam azon. Retikülöm felhelyeztem kezem mellé, én pedig szék hiányában fáradtan dőltem az alkalmatosságnak. Előbb kiürített pezsgőspoharam a lakkozott bárpult szélére toltam, és feltűnésmentesen kértem magamnak egy almás gin-tonikot.

-          Üdv köreinkben – lépett mellém egy fekete zakós férfi ismerősen csendülő hanggal, mire ráemeltem tekintetem. Kezdetnek jobb, mint a média.

-          Neked is Harold – biccentettem felé, majd megkaparintottam az éppen elkészült italt.

Éreztem, ahogy a pezsgő lassan megkezdi a munkáját a hasamban, és a kellemes bizsergető, meleg érzés kezdett kialakulni, ezzel valamiképp oldva a feszültséget bennem. Egy hosszú pillanatra lehunytam a szemem, kizártam a hangokat és csak a szívdobogásom hallgattam. Meggyőztem magam arról, hogy túlélhető az este, és ha ügyesen tudok játszani, talán még élvezhetem is. Elfeledhetem egy kicsit Nate-et, a táncmeghallgatást, és az összes bajt, amit felhalmoztam az ideköltözésünk óta. Igazság szerint, elég szépen játszottam eddig, hisz’ biztos vagyok benne, hogy egész eddigi életembe nem okoztam ennyi galibát, és nem nehezítettem meg így senki életét.

Újra kinyitottam a szemem, visszatértek a hangok, és egy mosolygó arccal valamint, egy zöld szempárral találtam szembe magam. Egy pillanatra elmosolyodtam, de én magam sem éreztem túl meggyőzőnek, és nem volt erőm a színjátszáshoz, így inkább elkaptam a pillantásom, és a pohárban lévő szívószállal kezdtem el összekeverni az italt. Megnyugtatott a mozdulat, az, hogy rávezethettem a tekintetem, és figyelmem, főként, ha találtam egy-egy eltévedt jégkocka darabot, aminek megmutathattam, hogy nem jó helyen van. Ám a mellettem álló személy nem érezte mókásnak sem tevékenységem, sem hallgatásom, így egy halk torokköszörülés után ismét megszólalt.

-          Jobban van a lábad?

Elmosolyodtam az éppen arcomba omló hajam mögött, majd eltűrtem azt, és Harryre néztem.

-          Ha nem ismerném, Mr. Styles, még azt merném feltételezni, hogy valóban érdekli válaszom. Ám legyen, játszunk. Köszönöm kérdését, remekül van, bár a cipő kissé megnehezíti a gyógyulást, de csak órák kérdése és ledobom magamról – tekintettem le a méretes magas sarkúra, majd vissza a férfi arcára, akin láttam, hogy válaszomtól egy percre teljesen ledermed, és nem tudja, hogyan reagáljon.

Magamban mosolyogva figyeltem a zavarodott tekintetet, mialatt végig kevergettem az alkoholt, és be kell valljam, ezen percekben kifejezetten jól mulattam.

-          Szóval így játszunk? Perverz, de legyen, ha ez kell – villantott rám egy széles mosolyt, mire akaratlanul is felnevettem. A szám elé emeltem a poharat és aprót kortyoltam a hideg italból.

-          Ugyan, Styles, te is tudod, hogy ha eddig nem szóltál hozzám különösebb kedvesség belecsempészésével, akkor ez nem most fog megváltozni – lestem fel rá szempilláim alól, majd, hogy értse, hozzátettem: – Még ha egy kicsit meg is zavart téged ez a rövid ruha.

Szabad kezemet végigvezettem az oldalamon, majd a fiúra mosolyogtam, és teljes testemet előre fordítva dőltem a pultnak. Tisztában voltam vele, hogy ha ilyen ruhát hord bárki, az olyan piszkos gondolatokat ébreszt a férfiakban – még azokban is, akik talán előtte hozzá sem szóltak –, amelyek nem elhanyagolhatók az életükben, és készen állnak arra, hogy bevessék magukat egy-egy kifejezett cél érdekében. Harry is tisztában van ezzel a ténnyel, még ha nem is tudatosan, és pontos értette az előbbi mondandóm, még ha, nem is vallja be magának, vagy pedig mind magát, mind pedig engem perceken belül azzal kezd győzködni, hogy eme állításom, nem igaz.

-          Nem zavart meg, mindig is tisztában voltam vele, hogy jó tested van – hangzott el a meglepő válasz, mire megfagytam mozdulatomban, és akaratlanul is a fiúra nevettem.

-          Őszinte – bólintottam elismerőn, és újra kissé oldalra fordultam, hogy nyitott teret adjak.

Bár nem győzött meg a válaszával, legalább úgy éreztem, hogy fair játékot játszunk és tiszta lapokkal indulunk. Sosem beszéltünk egymással, ha nem volt muszáj, nem néztem rá, ha nem kellett, és valahogy az sem vonzott, hogy akár egy másodpercnél több időt töltsek el önelégült bűvkörében. Talán a kapcsolatunk indítása a nagy problémánk, még mindig kissé sérelmezem, hogy lepicsázott úgy, hogy nem is találkoztunk még előtte – nem mellesleg ő lökött fel kétszer is –, és ezek szerint hasonló véleménnyel van barátnőmről, és az össze One Direction rajongóról is, úgy, hogy nélkülük sehol nem lennének, és úgy, hogy nem is ismeri őket. Mindezeken túl borzasztóan irritál néha a viselkedése, az, hogy azt hiszi, jól néz ki, és hogy minden nő, csak őt akarja, az, hogy fölényesen mosolyog a másikra bármilyen helyzetben is legyen, és egyszerűen csak képtelen vagyok megérteni, hogy mitől van úgy elájulva saját magától.

Egy utolsót kevertem a poharamban, majd arrébb löktem a szívószálat és a tömeg felé pillantottam.

-          És mi szél hozta Önt ide?

-          Hm – ráncolta össze a szemöldökét, miközben a padlót bámulta, majd lazán megfordult, hátát a pultnak vetette, és szintén a forgatagot bámulva válaszolt.

-          Interjúk, pózolás, ingyen pia…

-          Érdekesen hangzik – állapítottam meg kezembe véve a poharat, amiből újabb korty italt eltüntettem el szórakozottan. A gyomromban nőtt a bizsergő érzés, lassan elég meleg lett a hatalmas terem is, és az emberek inkább szórakoztató lényekké váltak, mint félelmetes médiacápákká.

/Hannah/

Nem tudom, hogy milyen lehet ez a látvány egy ebben a forgatagban felnőtt embernek, azaz, akár Oliviának, akár valamelyik One Direction tagnak – habár, ők nem éppen beleszülettek, hanem belecsöppentek –, de én, mintha a mennyországba kerültem volna. A „nem a sztároknak fenntartott” ajtón léptem be a helyiségbe, így elkerültem a fényképezők hadát, egy kérdés sem száguldott felém, sőt, azt hiszem nem is igazán szándékoztak volna nekem szegezni bármiféle jellegűt, hisz’ azt sem tudják ki vagyok, értéktelen portéka vagyok a média számára. Így bármennyire is akartam volna csillogni, fényképezőgépekbe mosolyogni, frappáns válaszokat adni, és hazudva tagadni a tényt, hogy csókolóztam Zac Efronnal, nem tehettem, senkit nem érdekelt.

Amint leadtam a kabátom, és a jegyemmel többször is megerősítettem az ellenkezőjét azokban, akik abban a tényben kétkedtek, valóban ide való vagyok-e, megkerestem az a legeldugottabb sarkot, ahonnan tökéletes rálátásom nyílt mindenre és mindenkire. Sem Olivia, sem a családja nem érkezett meg még akkor, amikor figyelő akciómat elkezdtem, így tekintetemmel először a fiúkat kerestem, majd azon személyeket, akiknek jelenléte még meglepetésekkel szolgálhat.

Rögtön mellettem, egy két méter magasra nőtt fikusz díszítette termet, ezzel a funkciójával pedig tökéletesen takart engem is.

-          Pezsgőt?

Egy talpig feketébe és fehérbe öltözött pingvin jelent meg előttem, mire rögtön összerezzentem,  és félénken néztem a kezében tökéletes egyesúlyban lévő tálcát. Amennyire remeg a kezem az izgatottságtól, kétségtelen, hogy amint a tánca felé nyúlok, nem csak az én poharam zuhan majd le, hanem a másik tíz is vele együtt.

-          Ha levenne nekem egyet – mosolyogtam feszülten, mire a férfi szemöldöke felszaladt.

Nyílván észrevette magát, hogy nem éppen munkához illő a magatartása, hiszen mégis csak egy vendéggel van dolga, moderálta magát, és leemelt számomra egy kecses pezsgőspoharat és felém nyújtotta.

-          Köszönöm – leheltem, de már ott sem volt.

Gondolkodás nélkül aprót kortyoltam a pohárba, majd felnéztem az egyre növekvő tömegre, és a korty hirtelen félrement. Köhögve, prüszkölve próbáltam jobb belátásra bírni a száguldozó kis buborékokat, valamint a folyadékot, hogy az eltévesztett út helyet jobban tenné, ha visszatérne az ösvényre, amikor újból felnéztem, és megállapíthattam, hogy az előbb látott férfi, nem illúzió volt.

Robbie Williams mosolyogva bólogatott, miközben egy férfival és nővel beszélgetett. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amikor a tévében láttam, vagy amikor koncertfilmeket néztem a videó megosztó portálokon. De, ahogy itt állt előttem, és fesztelenül beszélgetett, annyira… Annyira emberi volt. Abbahagytam a fuldoklást, és sűrű nyelések közepette próbáltam végre kiegyenesedni, és ha lehetséges, akkor csöndben meghalni, hogy addig is, mint egy riporter, aki az oroszlánok közösségéről, életéről forgat dokumentum filmet, messziről figyelhessem a sztárparádét, ami elém tárul. Minden gondolatot átfutattam a fejemben, hogy talán össze kéne szedni magam, és mosolyogva kezet nyújtani neki, bemutatkozni, és csak lazán elbeszélgetni, hogy lenyűgöz a munkássága? Mutassam azt, hogy higgadt szemlélő vagyok, aki amúgy unja ezt a partit? Képtelen lennék visszafogni magam, így a B variációt csinálnám, ami már nem ennyire előkelő, és mindenekelőtt nem ennyire visszafogott és csendes. Odarohannék hozzá, megfognám a karját, miközben a másikba fényképező gépet dugok, átkarolnám, és várnám, hogy elkattintsuk a gépet, majd aláírást kérnék, és mint veszett kutya habzó szájjal sikítoznék, hogy: Úristen!

Igen, ez a második teljes mértékben elásna, és perceken belül kint találnám magam, és oldhatnám meg egyedül a hazaszállításom.

Tanulva előbbi botlásomból, és következtetésképp most villámgyorsan nyeltem a kortyokat addig a pillanatig, míg a pezsgő teljes egészében el nem tűnt a pohárból. Visszafojtottam egy halk büfögést, és éreztem, hogy az est hátralévő részében nem lesz többet barátom ez az ital, amennyiben nem akarom, hogy a puffadástól lerepüljön rólam a ruha.

Mereven oldalra fordultam, hogy kedvenc növényem mellé lerakjam a poharam, amikor éppen elhaladt előttem egy pincér, én pedig könnyed, és bátor mozdulattal a tálcára helyeztem az kiüresedett üveget.

Elégedetten vigyorogtam, sejtésem szerint nem csak magamban, amikor újabb belépőkre lettem figyelmes. Elakadt a lélegzetem, és azt hiszem egy halk sikkantás hagyta el a szám.

Nathan Skyes és mögötte négy eszelősen jóképű férfi sétált be a helyiségbe, szinte kiszorítva minden levegőt abból. Legalábbis belőlem biztos. Mellkasomra szorított kézzel kaptam el kétségbeesett tekintetem, és valamiféle mentőöv segítségére vártam, aki, vagy ami kihúz innen, és nem kapott rögtön szívinfarktust.

-          Meg kell találnom a mosdót – suttogtam magamnak, és majdhogynem leszegett tekintettel indultam a helyiség keresésére, remélve, hogy mire kijövök már Olivia is megérkezik.

***

Nevetett. Nem volt egyedül, a zakós, göndör hajú énekes állt mellette, ketten kémlelték az előttük álló tömeget, de egyikükön sem az látszott, hogy valóban a felhozatal érdekelte őket, sokkal inkább egy másodlagos tevékenységként nézelődtek, és gondolkoztak.

Nem csodálkoztam, hogy a bárpultnál volt, nem csodálkoztam, hogy elbújt a tömeg elől, de az, hogy Harry oldalán állt, és az, hogy egyedül voltak, mégis láthatóan mindketten jól szórakoztak, furcsa volt, már csak azért is, mert előtte egy szót sem váltottak, ha nem voltak rákényszerítve. Egy lépést tettem feléjük, végül inkább megálltam, és nem mentem tovább. Oldalról néztem őket, így nem láthattak, az állandóan előttem mászkáló emberek és hírességek takartak, a forgatag közepén álltam. Megzavarjam az idilli pillanatot? Kifaggassam a lányt, hogy mit keresnek ők együtt?  Semmi közöm hozzá, nem lenne szabad beleütnöm az orrom a dolgába, mégis úgy érzem, hogy csúnyán el fogja szúrni, ha nem szólok bele. Tudom, hogy érzi valami van közte és Zayn között, még sem veszi észre, amikor a fiú féltékeny, vagy amikor megbántódva minden korábbi jelzés nélkül elsétál a szobából.

Nem akartam észrevenni, hogy Olivia megjelent az iskolában, az életemben, Angliában, és anélkül, hogy bármiféle különösebb figyelmet szentelne akár ezen tényeknek, akár Nagy – Britannia feltörekvő fiúbandájának, máris mindennek a közepén állt, úgy, hogy nem is akarta. A fiúk valamiért többet foglalkoznak vele, mint amennyit egy sima, egyszerű lány, akinek az apja a fiúk menedzsere, megérdemelne, miközben ő kétség kívül hárít. Olyan közel került már eddig is az énekesekhez, ami nagyon kevés lánynak adatott meg, példának okáért itt vagyok én is, egy éve rajongok értük, és Olivia előtt egyetlen olyan alkalom sem volt, hogy akár élőben láthattam volna őket. Ő pedig ezt mind nem akarja. Nem vágyik rá, mégis megkapja. Utálják őt ezért.

Szóval pontosan tudom, hogy Mr. Malik akar valamint a lánytól, feltűnt, hogy Olivia ezt nem veszi észre, és az is, hogy Harry még soha életében nem beszélt még így a lánnyal.

Újra elindultam, ekkor viszont valakik mellettem haladtak el, és vállamnak ütközve majdnem fellöktek.

-          Uh, bocsánat – kapta el a karom egy erős kéz, mire felpillantottam és Niall gyönyörű kék szemével találtam szembe magam. – Ó, szia Hannah!

-          Szia – sütöttem le a szemem egy pillanatra, és húztam ki magam, hogy ne tűnjek esetlennek.

Amint újra felpillantottam megláttam a One Direction többi tagját is, akik kissé felindultan néztek előre, miközben egyik kezükkel felém intettek köszönésképp. Niallön kívül egyedül Liam vette még a fáradságot, hogy hangosan köszönjön.

-          Sziasztok – motyogtam, majd mellőzve mindenféle további udvariaskodást tovább léptünk a formaságokon, és a fiúk mögött én is a bár felé indultam, hogy beszélhessek Oliviával.

Még mindig kissé furcsán érzem magam, ha kedvenceim a közelemben vannak, ilyenkor még annyira sem lehetek önmagam, mint máskor, ugyanis visszafogom rajongói énem, nem akarom Olit szégyenbe hozni, hogy aztán el kelljen tiltson a fiúktól.

-          Sziasztok – vetett oda foghegyről Louis egy köszönést Harry-éknek, mikor odaértünk.

Mintha csak egy gondosan kidolgozott tervvel érkeztünk volna, csöppet sem kedvesen álltuk körbe a megilletődött párt, akik ellökték magukat a kényelmes támaszuktól, és kiegyenesedve cikáztatták pillantásukat köztünk. Azt hiszem, valami rosszba keveredtem.

/Olivia/

Nem tudom, hogy miért hiszi azt bármelyik One Direction tag, hogy csak azért, mert híresek és befolyásuk van, vagy csak azért, mert apám nekik dolgozik, kérdő tekintetekkel vizslathatnak, és olyan kérdésekkel bombázhatnak, amikhez semmi közük. Nem akartam úgy érezni magam, mint akit vallatnak, vagy akinek elszámolni valója van, mégis pontosan ilyen helyzetbe hoztak az újonnan érkezett csapat tagok, hátuk mögött a zavarában elpirult Hannah-val.

-          Üdv srácok – tettem le az üres poharam a bárpultra, majd magamhoz véve a retikülöm néztem rájuk. – Hogy telik az este?

-          Mi is pont ezt akartuk kérdezni. Min nevetgéltek ilyen jót? – fonta maga előtt karba a kezét Liam, és lekicsinylő pillantással méregette Harryt, aki ebből semmit nem vett észre – hacsak a hangsúlyt nem érezte –, ugyanis lesütött szemmel, szélesen mosolyogva lötykölte a poharában található whiskeyt.

-          Nos, ehhez azt hiszem pont semmi közötök nincs – húzódtam el a pult elől, egy a fiúk felé téve egy lépést elértem, hogy a szoros egymás mellett állásban egy rés keletkezzen, és kisétálhassak köztük. – Esetleg nem tudod, hol van a női mosdó? – néztem Hannah-ra, aki még egy utolsó aggódó pillantást vetett kedvenceire, majd bólintott, és hátat fordítva a csapatnak elindult a tömeg felé.

***

-          Kérem, hagyják el a termet, a partinak vége, köszönöm – hirdették a médiának szóló távozásra való felszólítást, így lassanként kezdett megcsappanni a hatalmas teremben lézengő emberek száma, és így mindjárt kellemesebb közeg fogadott.

Lényegesen jobban éreztem magam, és végre szemügyre vehettem a partin megjelenő hírességek palettáját is.

-          Elnézést, Miss White, válaszolna pár kérdésre? – fogta meg a vállam egy középkorú férfi kezében egy diktafonnal.

-          Amint hallotta a partinak vége, kérem távozzon – néztem a szemébe, mire megrázta a fejét és elmosolyodott.

-          Hallottam, hogy az est folyamán senkinek sem adott interjút, így kérem, hagy legyek az utolsó és az egyetlen is, aki a mai este folyamán zavarja.

Nem tudom miért hatottak meg a szavai, de a beleegyezőn bólintottam, és már előre görcsben állt a gyomrom a várható kérdésektől. Intettem az egyik csöndes zug felé, ő pedig készséggel követett. Miközben áthaladtam a termen pillantásom találkozott Zayn-ével, aki zsebre dugott kézzel állt a fiúkkal a bejárati ajtónál. Kérdőn vonta fel a szemöldökét, miközben a pasasra vezetette tekintetét, én viszont megnyugtatón rámosolyogtam, és enyhé megráztam a fejem. Remélem, hogy azt a beszélgetést vezettük le, szükségem-e van a segítségére, hogy elküldjem, mire én nemet intek, ugyanis jól vagyok. Elértük az éppen szabad foteleket, ahová azon nyomban le is ültem, és a férfi felé fordultam, aki követte példám. Amint kényelmesen elhelyezkedett, már bekapcsolta volna a diktafont, de megállítottam. Kezem az övére helyeztem, mielőtt lenyomhatta volna a gombot.

-          Csak tisztázni szeretném, hogy bármilyen a magánéletemet érintő kérdést tesz fel, hárítom, valamint azokat is, amelyek olyan mélységekre kívánnak ásni, ami már nem az én asztalom.

-          Ez természetes – vette tudomásul, én pedig elhúzódtam, és már hallottam is a kattanást.

-          A nevem Robert Harrison, és az OK! magazintól érkeztem. Az előttem ülő bájos hölgy nem más, mint a híres menedzser Bryan White lánya, Miss Olivia White. Hogy érzi magát ma este?

Meglepődtem. Hallottam már olyan meséket, amikor a riporter kedves, kellemesen kezdi a csevegést, és a hangjától eltűnik benned az a félsz, mint amikor beülsz a fogorvosi székbe. Álmodtam olyat, hogy a média nem téves hírre, és mocsokra éhes cápa, hanem az igazság egy közvetítője, ahol nem megmásítják a tényeket, vagy újakat kreálnak, hanem kellemesen csevegnek, és konkrétumokra kérdeznek rá, majd ezt is írják le. Hallottam, és álmodtam, de sosem érzékeltem igazán, hogy ez létezik. Az imént pedig a velem szemben ülő férfi kedvesen szólt hozzám, a hogylétem felől érdeklődött, és nem volt a hangjában semmi hátsószándék, vagy rosszindulat. Elmosolyodtam és a szemébe nézve adtam meg válaszom.

-          Jól, köszönöm. A hangulat tökéletes, és remélem az est meghozta a mindenki számára várva várt sikert, és beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

-          Itt a One Direction nevű formációra gondol? Ön szerint sikeresek lesznek a fiúk? – kérdezett r nyíltan, és az ő szájából a fiúkkal kapcsolatos kérdés természetesnek hatott, mintha valóban csak a véleményemre lenni kíváncsi. Csak, mint egy baráti csevegés, amelyet éppen egy szerkezet rögzít, hogy aztán az egész ország olvashassa.

-          Úgy hiszem, hogy a banda már most sem közömbös senki számára a zene iparban, így a lemezszerződés csak még jobban fellendíti a karrierjüket.

-          Milyen a kapcsolata a fiúkkal?

Lehunytam a szemem egy hosszú pillanatra. Túl sok volt a pozitív gondolat bennem a riporterrel kapcsolatban, így megfordult a fejemben, hogy egyszer beszélek erről a dologról, és valóban elmondom a gondolataim, és az igazságot. Ha tényként, és igazként hozza le a hírt, úgy, ahogyan én azt elmondtam, örülök, hogy esélyt adtam, de ha bármi elferdítés lesz benne, esküszöm, soha többet egy szót sem szólok, és a média bekaphatja. Tombolt bennem az érzés, hogy ez magánélet, és mosolyogva meg kéne ráznom a fejem, de akkor soha nem lesz vége. Mi lenne most a jó döntés?

Mély levegőt vettem és szólásra nyitottam a szám.

-          Meglehetősen új. Egyikkőjüket sem ismerem túl jól, így szinte kapcsolatról nem is lehet beszélni.

-          Mégis kering egy olyan kép mind az interneten, mind a sajtóban, ahol éppen Zayn Malik karjaiban fekszik. Erre van valamiféle magyarázat?

-          Természetesen van, és nem is titkolom – bólintottam nyugodtan, majd gyorsan körbefutattam tekintetem a termen egy ismerős arc után kutatva, ám az nem jelent meg. Visszanéztem a férfira, aki továbbra is türelmesen várta a válaszom. A hangfelvevő halk ropogásokkal adta tudtomra, hogy jár, és várja, hogy megszólaljak. – Ez az első és utolsó alkalom, amikor elmondom, hogy éppen rosszul voltam, igen nagy ütés érte a fejem, minek következtében enyhébb agyrázkódásom volt. Ezt mindaddig viszont nem tudtuk, amíg meg nem röntgeneztek. Képtelen voltam járni, így Zayn volt az, aki levitt a kocsihoz, és elszállított a kórházba. Ez tömören a lényeg – fújtam ki magam.

Lenéztem a lábamra, tekintetemmel a harisnyámat ellenőriztem, nem-e futott le egy szál, esetleg, hogy nem sértettem-e fel az este folyamán. Leellenőriztem a cipőm, és a combomig érő ruhát is, végül pedig mindent kifogástalannak ítéltem. Keresztbefektettek egyik lábam a másikon.

-          Tehát Ön és a fiú között nem hogy szerelmi, de mondhatni baráti kapcsolat sincs?

-          Ismerősök vagyunk egyelőre – kulcsoltam össze a kezem, és éreztem, ahogy enyhén nedves a tenyerem. Zayn nevének emlegetésétől is kissé idegesebb lettem, nemhogy személyéről beszélgetve. Éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver, és csak remélni tudtam, hogy a férfi nem veszi észre se emelkedett pulzusom a bőrömön keresztül, sem pedig felületesebb, gyorsabb légzésem. Szárazon nyeltem.

-          Egyelőre?

-          Nem mondom, hogy nem lehetünk barátok a fiúkkal, egész egyszerűen csak még nem értünk el odáig a kapcsolatunkban. Ilyen egyszerű az egész.

Elég szarul hangzott, pont olyan kamu szövegnek, mint a „jól vagyok”, és a „nincs semmi baj”, mikor pontosan látszik rajtad, hogy sírtál. Tekintetem akaratomtól függetlenül cikázott össze-vissza, képtelen voltam hosszú ideig a férfi szemébe nézni.

-          Úgy hallottam, hogy sportszerűen táncol. Ez az álma? A tánc művészetében látja a karrierjét? – tért át a riporter úgy egy másik témára, hogy szinte észre sem vettem. Megkönnyebbülten, hálásan néztem rá, miközben a válaszon gondolkodtam.

-          Ez még egy kicsit odébb van, de természetesen a tánc hatalmas rajongója vagyok, az életem nagy részét tölti ki, semmiképpen nem akarom még egy ideig abba hagyni. Az, hogy mi lesz a munkám, vagy hol leszek pár év múlva, még nehéz megmondani, talán öt év múlva újra beszélgessünk – mosolyogtam a férfira, ezzel pedig úgy éreztem kellőképp közöltem vele, lassan itt az ideje, hogy befejezze az interjút, és elhagyja a termet.

Kattant a felvevőgomb, a Robert pedig csillogó szemmel állt fel, és nyújtotta felém kezét.

-          Köszönöm Olivia! Öröm volt Önnel beszélgetni!

-          Szintén – fogtam meg a kezét, majd néztem, ahogy lassan keresztülhalad a helyiségen, és kisétál az üvegajtón.

Hatalmas sóhaj szakadt fel a torkomból, és visszarogytam a székre. Szinte mindenki már a VIP teremben volt, éppen csak néhányan lézengtek még körülöttem, és ők is inkább a személyzet tagjai voltak, akik már a takarítással foglalatoskodtak. Hátradőltem a kényelmes fotelben, és hátradöntöttem a fejemet is. Jól esett a nyugodt, már-már családias hangulat, és rejtetten még egy kicsit büszke is voltam magamra, amiért ilyen szépen lezavartam az interjút. Ha apának otthon ezt elmesélem…

-          Szép volt White!

Hirtelen lódult meg a szívem, és az előbbi lomba szívdobbanásokat felváltotta a kolibri szárnycsapásainak gyorsaságával vetélkedő szívritmusom. Nem ijedtem meg, egyszerűen csak tudatosult bennem, hogy ki szólt hozzám. Lassan kinyitottam a szemem, és szinte égetett már a fájdalom, hogy belenézhessek azokba a mélybarna, gyönyörű szemekbe. Széles mosolya elűzte körülem a levegőt.

-          Köszönöm – viszonoztam a mosolyt, és kihúztam magam. Zayn felém nyújtotta a kezét, amit hezitálás nélkül elfogadtam.

Nem tudtam mi lesz a következő lépése, sosem tudtam mit fog mondani, vagy tenni, és ez egyszerre volt csodálatos, és idegőrlő érzés. Ahogy kezem az övébe simult, és ahogy ujjaim ráfonódtak az övére, úgy éreztem, hogy sosem akarom elengedni, és végre biztonságban érzem magam. Realizálódott bennem, hogy a fiú bármikor mellettem van, az az érzés fog el, hogy nem árthatnak nekem, mert megvéd. Megmondta volna az újságíróknak is, hogy tűnjenek el, mint ahogyan megmondta Nate-nek is. De lehet, hogy csak belelátom a dolgokat a helyzetünkbe, és semmi ehhez hasonló nem történik, mindössze jól esne egy-egy ilyen gesztus.

-          Miért állsz még mindig itt kint? Hazamész, vagy vársz valakire? – Nézek fel rá, amint sikerült felhúznia engem az ülésből.

A fiú zavartan megrázta a fejét, majd egyik kezével a hajába túrt, és a VIP terem ajtaja felé intett a fejével.

-          Igazság szerint az utolsó megállapításod a helytálló, de már nem várok rá, szóval, akár mehetnénk is – nyújtottam nekem a karját, mire zihálva újra levegőért kapkodtam. Az előző pillanatban, még ha nehezemre esik is bevallani, de teljesen levett a lábamról akcentusával, és a gesztusával is.

Elfogadtam a felkínált kart, majd elsétáltunk az őrök mellett, és belevetettük magunkat a partiba.