Chapter 9

Sziasztok Drága Olvasók!

Sajnálom, hogy ennyit késtem, és csak most tudtam jelentkezni a frissel, de ennyi ideig tartott míg nagyjából észhez tértem a műtétet követően. És bár még most is folynak a vizsgáim, nincs sok hátra, jól leszek most már. Azt hiszem. Remélem. :D
Köszönöm szépen a támogatásotokat, azt, ha nem pártoltatok el a kihagyás miatt, és hogy olvastok! :))
Véleményeket majd szívesen olvasok, és ígérem most már válaszolok a kommentárokra, mind az elmaradottakra, mind a mostanira. :) Csak idő kell.
Köszönök mindent, és jó szórakozást a fejezethez! Jenninek ajánlanám legfőképp! :))

"Everyone else in the room can see it"

Összeszorítottam a szám, és lehunytam a szeme, úgy próbáltam túlélni azokat a pillanatokat, amíg Nate oldalán az egyetem orvosa a lábam vizsgálta, majd befáslizta azt, rajta hat réteg fájdalom és duzzanatcsökkentő kenőccsel. A fájdalmam Hannah és Zayn kezének szorításával vezettem át rájuk, éreztem, ahogy Hannah keze megfeszül az enyém alatt, és egy alkalommal el is akarta húzni, végül megadta magát, és arcát elfordítva hősiesen állta a fájdalmat.

-          Mikor történt a baleset? – hallottam meg a doki hangját, amire semmiféleképpen nem akartam válaszolni. Csak rosszul jöhetek ki a dologból, hisz vagy azért kapok lecseszést, hogy egyáltalán el mertem jönni a felvételire, vagy azért, hogy mit képzelek magamról, hogy elrontom a meghallgatást. Némán, lehunyt szemmel szorongattam továbbra is a két kart, míg végül Liam szólalt meg.

-          Úgy két, három hete.

-          És ki kezelte? Melyik kórházban volt?

-          Én – nézett fel Nate egyenesen a doki arcába, aki erre összeráncolta a szemöldökét, és leengedte a befáslizott lábam.

-          És engedte így táncolni?

-          Nem, nem igazán – rázta meg a fejét Nate, majd felém bökött és folytatta. – De ez a nő, már mikor először megjelent a kórházunkban kitépte magából az infúziót és az összes csövet, így az, hogy visszatartsam ettől a tánctól, már elméletben halott volt.

-          Ez igaz, Miss White? – egyenesedett fel az orvos, én pedig kelletlenül, de beismertem bűnöm és bólintottam. – Mostantól egy hónapig nincs tánc, kímélje a bokáját.

Ismerem magam, és láthatóan ismernek a többiek is, ugyanis én elvből már tiltakozni akartam, ők pedig már elvből a számra tették a kezüket, így ha még a legalsót meg is haraptam volna, volt még hat másik, amelyek visszatartottak. Így az orvos a lehető legnyugodtabban elsétált, gondolván, hogy elrendezett, és én beletörődőn nem fogok táncolni egy hónapig.

-          Pff – szöktek fel belőlem a legelső hangok, ahogy a kezek eltűntek. – Egy hónapig? Olyan nincs.

-          Olivia, ez nem vicc! Ha nem csinálod, amit a doki mond, csak húzódik, és húzódik, a végén pedig az lesz, hogy egyáltalán nem táncolhatsz – förmedt rám mérges tekintettel Hannah, és éreztem, ahogy áramlik a testéből a feszültség.

Értem aggódott, mert hülye voltam, most meg pontosan onnan folytatom, ahol abbahagytam. Félt, hogy mi történt velem, amikor összeestem, most pedig fél, hogy mi fog történni velem azok után, ha nem hallgatok az orvosra. Bűntudatom támadt, de ezt a világ minden kincséért sem vallottam volna be.

Elfordítottam a tekintetem a lányról és egy semleges területre, mindenki közé próbáltam nézni.

-          Amúgy is, hogyan kerültek ide? Ez egy zárt meghallgatás.

-          Ja, csak mi vagyunk a One Direction – vonta meg a vállát Louis lazán, és karját Harry vállára emelte, hogy a fiún támaszkodjon meg.

-          Ja, ez mindenre válasz – húztam el a szám, még mindig várva valami értelmes közlésre.

-          Liam ötlete volt, Louis meg ismert egy csávót itt, aki a biztonsági csapat tagja, szóval a lehető legnagyobb csendben kellett belopóznunk a nézőtérre, hogy a zsűri elől ne vegyen észre. Sikerült – vigyorodott el Zayn, és kétségem sem volt afelől, hogy marha büszke volt magukra.

-          Hm – fordítottam el a fejem, és mindkét talpam a földre helyeztem. Egy pillanatra megfeszültem, ahogy egy ismerős, nagyon erős fájdalom a bokámba nyilallt.

Szóval miattam jöttek ide. A nagy One Direction azért jött el egy tánc meghallgatásra, hogy engem lássanak. A kérdés már csak az, hogy bénázásom reményében osontak be az ülésekre, vagy pedig, hogy lássák a táncokat, a táncomat. Hannah-ból és Zaynből még talán csak kinézem, hogy a tánc érdekelt, na, de Louis, és Harry már egészen más tészta volt, még akkor is, ha most nem kifejezetten mosolyogva, és kárörvendőn néznek rám.

Két kezemet a testem mellé helyezve támaszkodtam meg, hogy stabil helyzetbe kerüljek, és lehunytam a szemem. Lássuk csak mink van. Tulajdonképpen nem hallgattam Nate-re, minek következtében elrontottam életem meghallgatását, és vajmi esély van ezek után bármilyen profi táncfőiskolára is bejutnom, hisz az ilyen hírek, mind például a bénázásom, pillanatok alatt eljut egyik iskolától a másikig, ezzel tudatosan megfosztva engem az álmom megvalósulásától. Apa gonosz trükkel rávett arra, hogy pontosan azt tegyem, amit akar, miközben tisztában volt vele, hogy így is-úgyis megteszem, hisz nincs más választásom. Bevetette a nem táncolhatsz kártyát is, és a légszívfájdítóbb tény, hogy akárhogyan is, de sikerült megakadályozni, hogy végigtáncoljam a számom a meghallgatáson. Nate megcsókolt, és bár tény, hogy akkor visszacsókoltam és csak pár másodperccel később löktem el magamtól, azóta pedig nem beszéltünk a dologról, és érzem, hogy csak az alkalmas pillanatot várja, hogy a tárgyra térhessen. Szóval összességében úgy érzem, egy csődtömeg vagyok, és mostanában a dolgok valahogy nem alakulnak fényesen.

-          Egy kis csöndet kérnék, hogy elmondhassam a tovább jutottak eredményeit, és neveit – hangoztak el a szavak a színpad felől, nekem pedig összeszorult a szívem. Mielőbb el akartam innen tűnni, és önsajnálatba, magányba süllyedni a szobámban, hogy visszatérhessek a képek és idézetek nézegetéséhez.

Feltornáztam magam ülőhelyzetemből, és félig-meddig a dokira hallgatva, leginkább csak az egészséges lábam terhelve indultam meg bicegve az öltöző felé, hogy összeszedhessem a cuccaim, és valahogyan hazajussak.

-          Meg sem hallgatod? – szólt utánam Niall, mire megálltam, és visszafordultam.

-          Komolyan? – néztem fel az arcára hitetlenkedve, miközben a fejemet ráztam, és hangos szipogással próbáltam visszatartani az elfojtott könnyeket. – Komolyan azt várod el tőlem, hogy halljam mások hogyan jutnak tovább és válik valóra az álmuk?

Nem válaszolt, látszott rajta, hogy felfogja mit jelent nekem ez a veszteség, és már bánja, hogy egyáltalán utánam szólt. Mély levegőt vettem, visszafordultam az öltöző felé, és kezemmel a székek háttámláján megkapaszkodva sántikáltam előrébb. Nem akartam azon gondolkozni, hogy innen hogyan tovább, jelen pillanatban nem érdekelt a jövő, és hogy végzős vagyok. Nem érdekelt a bokám, könnyűszerrel lemondok most már a táncolásról is, feladom az értelmetlen szélmalomharcot az álmaim beteljesedéséért, ha láthatóan ennek nincs eredménye. Egyszerűen azt akartam, mint minden lány, amikor arccal esik a betonra, sírni kimerülésig, meleg ágyban feküdni, és elgondolkozni az összes rossz dolgon, amik velem történtek, eltöprengni a miérteken, és hogy miért épp velem estek meg. Ennyire rossz ember lennék?

-          Elnézést Miss – fogta meg a karom hátulról valaki, én pedig az ismeretlen hangtól, és a hirtelen érintéstől ijedten fordultam hátra. Ismeretlen idősödő női arc nézett vissza rám.  – Ön Olivia?

Némán bólintottam, a nő pedig le sem véve a karomról a kezét fordult meg a színpadra tartó út felé, és intett.

-          Jöjjön kérem velem. Ön is egy jelentkező táncos, muszáj itt maradnia, míg a felvételi eljárás zajlik.

-          De én – sóhajtottam, de a nő már húzott, én pedig a karjára támaszkodva lépkedtem mellette.

A padló felé szegtem a tekintetem, hogy ne kelljen látnom ismerőseim sajnálkozó pillantásait, amit lehet, hogy jó szándékból lövellnek felém, ám minden esetben rosszul sülnek el, és csak még ramatyabbul érzem magam tőlük, ráadásul meg is bántódom. Ahogy Hannah mellett haladtunk el éreztem, ahogy kezét az enyémbe csúsztatja, és velem tart. Óvatlanul pillantottam fel rá, mire nyugtatón elmosolyodott, és mindkét kezével megszorította az enyémet. Egyre hevesebben dobogott a szívem, ahogy a színpad felé közeledtünk, már hallottam az igazgatónő dicsérő szavait, ahogy a produkciókat értékelte, láttam a vörös függöny élénkségét, és féltem a reakcióktól, amik érnek, amikor megjelenek a pódiumon. De a szavak elfogytak, a függöny szétvált két oldalamon, és a reakció elmaradt mindenki izgatottsága hevében. Kifújtam a levegőt.

-          Mint tudják, nem kerülhet be mindenki az egyetemre, szűk csoportjaink vannak, és ezen csoportok tagjainak majd rengeteg tanulnivalójuk lesz a képzésük során, nem ritka, hogy kihullnak páran – kezdte egy harmadik nő, kutatásaim, és arcmemóriám szerint az igazgatóhelyettes lehetett.

Tekintetem végigvezettem az alig pár méterrel mellettem álló kisebb tömegen, akik izzadva, idegességtől sápadtan meredtek a szónokra, és velem egyetemben semmit sem vártak jobban, mint innen szabadulni. Viszont velem ellentétben nekik még volt mit veszíteniük.

-           Nem mondom, hogy könnyű a tanulmányok elvégzése, vagy, hogy egyszerű bent maradni. Nem mondom, hogy mindannyiukból profi koreográfus, táncos, avagy táncművész válik, de ez már nem rajtunk múlik. Amint bekerülnek az egyetemre, mi megnyitunk Önök előtt számtalan kaput, lehetőségek ezreit, és hogy ezekkel mit kezdenek, Magukon múlik. Köszönöm a figyelmet!

Halk köhintések, lenyíló székek zaja, papírzörgés. Remegve szívtam magamba az áporodott levegőt, és a következő pillanatokban nem akartam itt lenni. Nagyon nem. Tudom, hogy nem illő, sőt, kifejezetten nagy bunkóság ilyen helyzetben nem fókuszálni, én mégis ezt tettem, és kétségbeesetten fordultam hátra a csapatom felé. Mindannyian maguk előtt karba tett kézzel álltak, külön a One Direction csapat, külön Nate, és engem néztek merőn, pislogás nélkül, bármilyen érzelmi kinyilatkoztatást kerülve. Lassan visszavezettem tekintetem arra a két emberre, akik immár felálltak bírói székükből, és a színpadra sétáltak. Középkorú férfi, és női megfelelője papírlapokkal a kezükben álltak meg a táncosok előtt, láthatóan élvezve a feszültséggel teli pillanatokat, és azt, hogy ők uralják azokat.

-          Nos, sziasztok! A nevem Shane, a kollégám pedig Victoria. A tanáraitok leszünk az elkövetkezendő első félévben majd, amennyiben bekerültek iskolánkba. Nekünk jutott az a megtiszteltetés, hogy elmondjuk, kik azok a tehetséges táncos palánták, akik bekerültek az ösztöndíjas felvételi sorozat második fordulójába.

-          El akarok innen menni – nyöszörögtem halkan Hannah-nak, aki lepisszegett, és tekintetét a férfira szegezte. Enyhe erőfeszítést tettem mindkét kezem kiszabadítására, de mindkét oldalon ellenállásba ütköztem, és anélkül szorítottak, hogy akár egy pillantást is vetettek volna rám.

-          Sophia Lurking, gratulálunk!

Én ezt nem csinálom. Kitéptem a kezem Hannah-éból, és elfordultam a fiúk felé. Egy lépést tettem előre, innentől már könnyűszerrel megszabadultam a másik bilincsemtől is, és úgy sikerült elhagynom a színpadot, hogy azt bárki is észrevette volna a két érintetten kívül. Sietségemben már kevésbé foglalkoztam a sajgó bokámmal, minduntalan csak a szabadulás gondolata járt a fejemben, így a lépések sokszorozódásával, a fájdalom fizikai és pszichikai könnyei akaratlanul is előtörtek végigcsorogva az arcomon.

-          Olivia – kapott el Louis, miközben elhaladtam volna mellette. Megfogta mindkét karom alig valamivel a vállam alatt, és erősen szorított, maradásra kényszerítve, és úgy állt előttem, hogy másra igazán nem is tudtam nézni. Így az öltöző most vészesen messzinek látszott, a tűréshatárom pedig közeledett.

-          Hagyj, oké? Eressz! – sziszegtem felé, mialatt hisztérikusan rángattam magam, és próbáltam kitépni magam a fogásából.

Elegem volt, hogy mindenki akar valamit, hogy tegyem meg, mintha mindenki jobban tudná, hogy mit szeretnék. Vagy, hogy mi a jó nekem. Ideges voltam a gondolattól, hogy nem fogadják el, nem érdekel az eredményhirdetés, ha elszúrtam. Leszarom. El akarok innen tűnni úgy, hogy senki nem áll az utamba. Azt akarom, hogy essen kint az eső, és sírhassak, miközben hazafele sétálok.

-          Jól vagy? – szegezte nekem azt a kérdést, ami az első ilyen jellegű volt a nap folyamán. Abbahagytam a kapálózást a szemébe néztem, és éreztem magamban, hogy megtörök.

-          Nem – tátogtam némán megrázva a fejem, miközben visszatartottam a sírás erőteljes, hangos rohamát. A fejem Louis mellkasának vetettem, és engedtem, hogy a könnyek immár irányíthatatlanul előtörjenek és választ adjanak arra a primitív, aktuális, de mégis jól eső kérdésre, hogy jól vagyok-e.

Éreztem a kezdetleges merevséget a fiúban, majd azt is, ahogyan bár vonakodva, de körém emelte karjait, és szorosan magához ölelt. Apró simogatásokkal a hátamon elérte, hogy fáradtan, de mégis egy apró kacaj hagyja el a szám, még így a legszomorúbb pillanatomban is.

-          Mi van? – söpörte ki az arcomból és a vállamról a hajam, hogy rám tudjon nézni.

-          Nem vagy egy vigasztalóművész, igaz? – töröltem le a csuklómmal a könnyeket az arcomról, mialatt lassan elhúzódtam a fiútól, aki szerény mosoly kíséretében, de felszabadultan engedte ki magát. Harry oldalról egy papír zsebkendőt átnyújtva segített kétségbeesésemen, amit egy borzalmasan hamis mosollyal köszöntem meg.

-          És végül, de nem utolsó sorban Tina Deril – jutottak el az agyamig a szavak újra, mire kissé összerándultam és lehunytam a szemem.

-          De hisz ez csak tizenegy volt. Tizenkét továbbjutót hirdettek – szólalt fel valaki felháborodottan, mire egy horkanás szerű hang szakadt fel a torkomból. Nehogy már ne tudja elfogadni, hogy nem jutott tovább…

-          Ebben tökéletesen igazad van, csakhogy az utolsó hely, a különdíjasé – válaszolt hallhatóan tetetett kedvességgel a nő, mire már megfordultam és a csoportra szegeztem a pillantásom. – Gyönyörű koreográfia, érzelem dús lépések, kifejező arc, tökéletes zeneválasztás. Szép kidolgozás, néhány hibás mozdulat, és egy rontott lépés, beteg boka. Ezekkel a szavakkal lehet jellemezni azt a produkciót, amely a különdíjunkat elnyerte. Sosem láttam még ehhez foghatót, olyan tudás, és szó szerint, tánc sugárzott a személyből, mintha sosem tanulta volna, sokkal inkább vele született volna. Kár lenne érte, így esélyt érdemel. Olivia White – fordult pontosan felém mindkét zsűritag, majd az ezt követő pillanatban az összes táncos is félkörbe nyílt, hogy minden egyes szempár láthasson.

Álltam, teljesen lefagytam, és csak a nevemet hallottam visszhangozni a fülemben. Reflexből töröltem szipogó orrom alá, és bár csak pillanatok teltek el, a kényes pillantások kereszttüzében ezek egyre kényelmetlenebbé, és hosszabbá váltak, óráknak tűntek, míg engem néztek.

-          Esélyt szeretnénk adni, hogy megmutathasd, mit tudsz. Várunk a következő fordulóban – biccentett felém a nő, a férfi pedig irányomba indult, majd elém érve egy papírt nyomott a kezembe, és bátorítón megszorította a karom.

-          Gratulálok, fantasztikus voltál!

Gyűlölködő pillantások, elégtelen táncosok, akik szerint ez valamiféle kivételezés. Lányok, akik párhuzamot húztak nemzetközileg elismert menedzser vezetékneve és az enyém közt, végül egy nehéz táska cipelője, egy büszke szív tulajdonosa, és egy csendes autó utasa voltam.

***

-          Na, nem mintha nem mondtam volna, hogy ne tedd be a lába a meghallgatásra és feküdj, igaz? – járta le vagy a huszadik útját is az ágyam előtt Nate. A mászkálást csupán egyetlen pillanatig hagyta abba, akkor, amikor a One Direction egyik része a szobámba lépett és érdeklődve lesett felém.

-          De, megmondtad, és ide jutottam. Örülsz? – forgattam meg a szemem, és a többiekre néztem, akik csöndben nézték a vajszínű szőnyeget, mélyen a gondolataikba mélyedve.

Hannah a mobilján fogadni mernék, hogy a netet bújta, hátha valami hírt találhat kedvenceiről, na nem mintha annak most iszonyatosan nagy hírértéke lenne, inkább abban bízott titokban, hogy az ismerős, híres arcok mellett felbukkan az övé is a képeken. Zayn előre dőlve, könyökére támaszkodva fonta össze ujjait a térdénél, és csöndben meredt a semmibe, míg Niall láthatóan valamin nagyon jót mulatott, ugyanis bár a szövetek mélységeibe révedt, a mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. Nate pedig… nos, szüntelenül járkált, és legnagyobb pechére, a srácoknak, valamint Hannah-nak esze ágában sem volt engem magamra hagyni a szobámban.

Felsóhajtottam, ahogy Niall-én kívül, de meguntam a merengős arcokat, és újból magam elé vettem a papírt, amit immáron negyedszer olvastam el.

Tisztelt Olivia White,

sikeres meghallgatásáért engedje meg, hogy őszintén gratuláljunk! Az alábbi instrukciók alapján kérem, készüljön fel a második, és egyben utolsó meghallgatásra, melyre két hónap múlva, azaz augusztus végén kerül sor. Ebben a körben egyetlen táncot kell csak megtanulnia, és előadnia, de ez legyen élete tánca. A téma fájdalom, szerelem, kétségbeesés, tisztelet, bizalom, megbecsülés, támogatás egyben, azaz társas kapcsolatok. Zene számokat Önnek kell választania, ám ami a legjobban megnehezíti a feladatot, azaz, hogy a meghallgatás ezen köre páros tánc.

Párját a felsőbb éves egyetemi hallgatók közül kell kiválasztaniuk, és ettől a kritériumtól nincs eltérés.

A mellékelt papíron segítségül adott információkat talál, használja egészséggel.

Legőszintébb tisztelettel;

Cecilia Howard

Igazgató

-          És mi lesz, ha annyira tönkre tetted a bokád, hogy…

-          Na, jó öreg, eddig hallgattalak, de szerintem most van itt az ideje, hogy elhúzz a francba – szelte át a szobát Zayn erőteljes, és fenyegető hangja, amely jelen pillanatban zene volt füleimnek. Fenyegetőn kihúzta magát, és egy lépést tett Nate felé, akinek felszaladt a szemöldöke.

-          Igen? És ki vagy te, hogy megmond, mikor menjek el?

-          Én, kérlek rá Nate – emeltem rá a pillantásom, és nem tágítottam. Nem kellett a dráma, nem kellett a lelki fröccs. – Ha mindenki más kussban tud ülni a szobámban, akkor te miért nem? Tudom, hogy elrontottam, oké? Lépj tovább.

-          Kit érdekelnek a többiek? Nem érdekel, hogy elrontottad, mert nem tetted. Tökéletes volt, ezt már mindenki tudja. És végképp nem akarok továbblépni – fakadt ki, és az ágyam felé indult, ahol megmarkolta a falábtámlát, és erősen szorította azt. Egy pillanatig csendben csukott szemmel lehajtotta a fejét, majd egyenesen a szemembe nézett. – Engem csakis az a kibaszott csók érdekel, a válasz. Húsz perce járkálok fel-alá és egyetlen olyan pillanat sem volt ebben a majdnem fél órában, amikor nem arra gondoltam, hogy milyen volt a csók. Az ajkaid íze. Én… - folytatta volna, de villámló tekintettel, megfeszült testtel szóltam közbe.

-          Én pedig nem akarok erre gondolni. – Éreztem, hogy mindannyian engem néznek, nekem pedig kínos volt, hogy előttük hozta fel az amúgy is kényes témát Nate, ráadásul úgy, hogy ez volt az a pillanat, amikor megtudták. – Hiba volt, letámadtál. Éppen tegnap dőlt össze bennem az egész világ, majd öt perccel később pedig ragyogott minden. Még mindig nem fogtam fel, te pedig azzal a csókkal jössz, ami több napja, ha nem hete történt. Szerinted, ha akartam volna róla beszélni nem tettem volna már meg számtalan alkalommal?

-          Olivia…

-          Szia Nate – sütöttem le a szemem, lezárva a témát.

Pillanatokig, percekig állhatott még ott némán, teljesen letaglózva, míg én a levelet olvastam anélkül, hogy felfogtam volna a szavak jelentését. A legkevésbé sem érdekelt a tartalma, attól függetlenül, hogy már majdnem fejből tudtam mit ír. Sebesen dobogott a szívem, ideges voltam, és csak el akartam dőlni az ágyamban, elkerülve azt, hogy magyarázkodnom kelljen akár Hannah-nak, akár a másik kettőnek, még akkor is, ha vajmi közük van a magánéletemhez. Végül Nate feleszmélt, és köszönés nélkül hagyta el a szobát, ahogy pár másodperccel később Zayn is.

-          Na, ezzel most beletrafáltál – vonta le a bölcsen a következtetést Niall, de ahelyett, hogy bandatársa után ment volna, az én arcomat fürkészte kíváncsian.

-          Azt hiszem, kicsúszott minden a kezemből.

-          Valami hasonlóra gondoltam én is a csók résznél, viszont Malik arcára tekintve, majd kivonulását végignézve egészen más érzés költözött a szívembe – ült le az ágyam mellé Hannah, és elvette tőlem a papírt, hogy átfussa a sorokat. – Ki lesz a párod? – nézett fel a levélből, mire megráztam a fejem.

-          Dunsztom sincs – fújtam ki a levegőt hangosan, és igen, elnyúltam az ágyon.

***

Szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a beteg, kissé duzzadt bokámnak nem tenne jót, ha egy magas sarkúban állítanék be az apám által szervezett VIP partiba, de nem volt túl sok választásom, ha a média is ott lesz a belépésemkor. Így legalább addig ki kell bírnom, míg megérkezem, mosolygok, majd leveszem a nyaktörőket, és egy egyszerű fekete topánkára váltok át.

Visszahelyeztem a szempillaspirált az asztalra, és a rúzsért nyúltam, amikor kopogtak az ajtómon.

-          Pillanat – mondtam, majd végighúztam a vérvörös rúzst a számon.

-          Nyugodtan kicsim, csak gondoltam szólok, hogy az anyád körülbelül öt perc múlva készen van, a limuzin pedig már megérkezett.

-          Oké – suttogtam magam elé, hisz tudtam, hogy már rég nincs az ajtóm előtt, és nem várta meg a válaszom. – Ügyesen – kacsintottam a tükörképemre, majd felálltam, és belebújtam a cipőkbe. Felhúztam a gyémánt karkötőket a kezemre, majd utolsó simításként illatfelhőbe burkoltam magam.

Felkaptam a kis retikülöm, valamint a nagyobb táskám, ami a cipőket és kényelmesebb ruhákat rejtette, és azt hiszem, én voltam az első, aki elfoglalta a limuzin első ülését.

Sosem lehet hozzászokni ahhoz az érzéshez, amikor várnak rád. Amikor tudod, hogy szeretnek, de te nem látsz semmit, mégis a végig izgatott vagy, hogy vajon milyen lesz, amikor megpillantod őket. Végig görcsben van a gyomrod, félsz, de közben várakozás teljesen is nézel előre, és látni lehet, ahogy a csuklódnál dobog a bőr a heves szívverésed és a felgyorsult vérkeringésed miatt. Izgatott vagy.

Na, pontosan ezt az izgatottságot érzed akkor is, amikor tudod, hogyha kiszállsz várnak rád, csak társul emellé még egy bizonyos fokú félelem is, hiszen ezek az emberek nem szeretetből álldogálnak fényképezőgéppel a kezükben, hanem, hogy minél több mindent megtudjanak rólad, az életedről, olyan pontokról és pillanatokról, amikhez semmi közük. Érthető is lenne az érdeklődésük, hiszen ebből élnek, ezt adják a népnek el pénzért, akiknek erre pedig szükségük van. Mert tudni akarnak mindent a kedvencükről még akkor is, ha nem tartozik rájuk, hisz van magánélet. Persze ők, halandó emberek fel vannak háborodva, ha mások vájkálnak az életükben, felidegesítik magukat és mindenkit elküldenek melegebb éghajlatra mondván, törődjenek a maguk dolgával, és éljék a saját életüket, ne másét. Nos, igen, ez az egyik olyan dolog, amit soha az életben nem fogok megérteni.

Ezen gondolatok viszont nem segítenek eltüntetni a gyomorgörcsöt, és a tudatot, hogy évek óta először, de nyilvánosság elé kell lépnem, és mosolyognom a kameráknak, ha nem is több mint egy percet.

-          Akkor, ahogy megbeszéltük, oké? Később szállsz, tovább maradsz és egy testőrt melléd adok, amíg be nem érsz – fordult felém fekete öltönybe öltözött szülőm, aki láthatóan legalább annyira ideges volt, mint én, ha nem jobban.

-          Megleszek, apa – bólintottam, majd a következő percben lefékezett az autó.

Szüleim határozottan léptek ki a fényképezőgépezek kereszttüzébe, míg én a limuzin legtávolabbi csücskébe húzódtam, hogy még csak véletlenül se érjen el a vaku kintről beszűrődő fénye.

-          Ugye tudja kisasszony, hogy két percen belül ki kell szállnia? – hallottam meg a sofőr vidám hangját. Sejtésem szerint roppant jól mulatott rajtam.

-          Tisztában vagyok vele Conor – húztam ki magam és válaszadásom közben igyekeztem nem ránézni, vagy felé fordítani az arcom. Se nem akartam, hogy sápadtságom és kitágult pupillám miatt képen röhögjön, se nem volt szükségem még több megalázásra azt illetően, hogy mitől félek, ha menedzser csemete vagyok.

-          Akkor jó, mert nyílik az ajtó – villantott hátra egy mosolyt a visszapillantó tükörből, majd már csak azt láttam, ahogy ezernyi vakító fény árasztja el az eddig nyugodt és hangulatos sötét kuckómat.

Először csak a két lábamat tettem ki, és amikor biztos talajt éreztem, kidugtam a fejem is, és körbe kémleltem. Apáék éppen eltűntek a biztonsági emberekkel körülvett ajtóban, rajtuk kívül pedig csak vagy húsz tucat fotós tolongott a kordonok két oldalán, hogy fényképet készítsenek rólam. Vagy megöljenek. Hogy megegyenek. Nem tudom.

-          Miss White! Hogy tetszik Önnek az Egyesült Királyság?

Csak diplomatikusan, csak diplomatikusan – mondogattam magamban, ahogy kiléptem a fények kereszttüzébe. Még láttam a szemem sarkából, ahogy a limuzinunk elsuhant, benne a gondolom vidám kacagású Conorral.

-          Még ismeretlen számomra a terep, de tagadhatatlan, hogy az emberek kedvesek és a gyakran változékony és borongós idő ellenére szinte mindig mosolyognak – villantottam én is rá egy szóban forgót, csak amolyan ausztrál stílusban.

-          Mit lehet tudni a magánéletéről? Van barátja?

Csak kedvesen, csak kedvesen.

-          Na, látja, eltalálta. Magánélet – szélesítettem a mosolyom és elfordultam a riportertől, hogy tovább sétáljak, és közelebb érhessek a célhoz.

Mély levegőt vettem, figyelmen kívül hagytam azon kérdéseket, amelyek apám munkájával voltak kapcsolatosak, sőt, őszintén szólva figyelmen kívül hagytam szinte minden kérdést, és szépen, kiegyensúlyozottan megfordultam, hogy szemben lehessek az összes vakunak. A mosolyom tükör előtt próbáltam percekig, ha nem órákig a ma délelőtt folyamán, szóval pontosan tudtam, hogy bár szemből is egész jó kép készülhet, a bal profilom rettenetes. Próbáltam változtatni a fejtartásomon, hogy ne csak olyan képekkel szembesüljek az újságokban, amiktől legszívesebben a föld alá süllyednék, hanem amit majd csak a második percben kell majd elégetnem, addig elnézegetem a képem, rajta a hibáimmal.

-          És milyen kapcsolata van a One Direction énekesével, Zayn Malikkal?

Lassan nem jön be se a kedvesség, se a diplomatizmus. Kőkemény igazság?

-          Én… - vettem levegőt a mondatomhoz, de a riporter mintha megérezte volna gyengeségem és megingásom közbevágott és folytatta.

-          Ön otthonában, Ausztráliában azt nyilatkozta, sosem ártja magát az apja munkájába, nem foglalkozik celebekkel, normális életre vágyik. Most mitől érzi másnak? Esetleg saját magát csapta be? Vagy hazudott a médiának?

-          Egyiket sem találta el. Valóban nem kívánok apám ügyeibe belefolyni, a fiúkkal lévő kapcsolatom más természetű, nem a munka során ismertem meg őket. Több kérdésre nem óhajtok válaszolni velük kapcsolatban, mert magánjellegű, és mint erre már utaltam, az pedig nem a média dolga.

-          Ezek szerint az énekes és Ön között szerelmi viszony van?

-          Végeztem – mondtam a hangzavarban szinte csak magamnak. Szem forgatva hagytam hátam mögött a bagázst és a rendezvény helyszínéül szolgáló terem keresésére indultam.

/Louis/

Mindannyian talpig kiöltözve az öltönyeinkben, ismeretlen emberek között forogva, és alig hittem el, hogy ez nem egy szépen megrendezett álom. Alig egy órája érkeztünk meg együtt, és rögtön az első pillanatban riporterek és újságírók támadtak le minket egyesével, így is elszeparálva mindenkit, viszont erre az eshetőségre egyikünk sem készült fel úgy, ahogy szükségünk lett volna rá. Harry segélykérő pillantása után rögtön Zaynébe botlottam, Niall csak mosolyogva nézett rám, amikor én lövelltem felé, egy ’gyere és szabadíts ki’ tekintetet, gondolom nem volt nehéz minden kérdésre azt rávágni, hogy „szeretem a Nando’s-t”.

Úgyhogy mikor végre újra összeverődtünk és mindenkit leráztunk magunkról, majdhogynem mindannyian szemlesütve bámultuk a cipőinket, vagy a másikét, miközben a kezünkben lévő italokkal játszottunk, forgatva őket, hogy a jégkocák vidám csilingelése legyen az egyetlen hang, amire figyelni akarunk, amire figyelnünk kell. Beszéltünk, de csak, hogy lássák, nem egyedül ácsorgunk, várva, hogy letámadjanak minket, hanem heves vitában vagyunk. Olyan szavakkal dobálóztunk, mint az” éhes vagyok”, mire a túlgesztikulált válasz Harrytől, miközben hevességében majdnem kiöntötte az italát, hogy „puha volt az új párna, amit kaptam, jó?”. Én pedig erre felháborodva hátráltam egy lépést, mire rám kapták a tekintetüket, és csak annyit mondtam: Nem játsszuk túl?

Vannak azok a nyálas romantikus filmek, amikben egy pillanatban minden klappol, egymás után tökéletes precizitással történnek az események, mintha meg lennének írva, és egyszerűen csak szép az a pár pillanat. Túl szép, így mindig csak kiröhögtem a főszereplőket és még csak a legcsekélyebb mértékben sem hittem el egyetlen pillanatukat sem.

De ebben az esetben ez teljesen más volt. Évek múltán is vissza tudom idézni minden egyes momentumát. Niall mesélte az egyik riporter kérdését, mire mindannyian felnevettünk. Emlékszem, éppen a zsebemben matattam a kezemmel, mosolyom a szám elé emelt pohár mögé rejtettem, miközben újra és újra végighúztam cipőm orrát azon a kis piros folton a szőnyegen, amit valószínűleg egy kilöttyent vörösbor okozhatott.  Pontosan Zayn mellett álltam, így rögtön észrevettem, amikor laza, nemtörődöm és unott maga és testtartása megváltozott, megfeszült két lában, és kábán nyúlt a lazán gombolt inge nyakához. Ahogy eltűnt a feje a csüggedő buksi lógató körből, mindannyian felkaptuk arcunkat, és az övére szegeztük tekintetüket.

Nem tudom mit láttam, meglepettséget, ijedtséget, vagy csodálatot, azt hiszem, ezen érzelmek egyszerre suhantak át az arcán, de mindössze egy másodperc erejéig néztem őt, ugyanis majd megölt a kíváncsiság, hogy mi az, ami ennyire lefoglalta. 

Én voltam az utolsó, aki az éppen megérkező lányra néztem. Az ajtóban állt tőlünk pár lépésnyire, és a „film rendezőjének” hála senki nem sétált el előtte, nem keringtek körülötte emberek idegesítő módon, és ő pedig nem látott minket, vagy ha mégis, nem nézett ránk közvetlenül. Rövid fekete ruhája tökéletesen kiemelte hibátlan karcsú alakját, amihez csak hozzásegített az a magas sarkú, amely megnehezítette lábáról a felfelé haladó pillantásom elérését az arcához, túlságosan lefoglalt a formás comb, és a sok jóval kecsegtető rövid ruharészlet hátul. Egyik keze lazán lógott a teste mellett, amiben retiküljét tartotta, másikkal lazán a hajába túrt, és kisöpörte azt az arcából. Nem tudom, hogy csak én éreztem-e ezt, vagy valóban így volt, de mintha egy pillanatig megállt volna a teremben az élet és mindenki csak őt nézte volna. Egyetlen rövid másodpercig. Tökéletes volt.

-          Váo – hallottam meg magam mellett Liam véleményét, mire enyhe mosoly jelent meg az ajkamon.

A pillanat megtört, a lány a padló felé szegte tekintetét, és szégyenlősen ölelte át magát fél kézzel, miközben elemelt egy pezsgőspoharat az egyik pincér felkínált tálcájáról és elindult a bárpult felé.

-          Hagyjuk a lányt – mondta Niall halkan, majd nagyot kortyolt az amúgy sem gyenge italába, és elfordult, még mielőtt Liam utána szólt volna.

-          Ha te hagyod, én megszerzem.

Hoppá!

-          Ohó, srácok, ácsi! Majd én azt tudom mi lesz Oliviával, oké? – tette a vállamra, és Liamére a kezét Zayn csitítón, holott meg sem szólaltam. Flegmán vontam fel a fél szemöldököm és oldalra fordítottam a fejem, hogy lássa, nem kívánt ez a fölényes, parancsolgató helyzet.

-          One Direction? – jelent meg előttünk egy újságíró, mire egyetemben szólaltunk meg.

-          Nem!

Még mindig a film tökéletesen megrendezett pillanatait éltük, amikor Zayn keze végre eltűnt a vállamról, én pedig akaratlanul is, de hogy mutassam mennyire zavart a végtag jelenléte a vállamon, apró vállkörzéseket csináltam.

-          Hol van Harry? – kérdezte a felnyalt hajú, én pedig már automatikusan a tömeget pásztáztam, holott tudtam, hogy eleve rossz helyen kezdtem a keresést.

Fogadni mertem volna, hogy a pultnál.