Chapter 16

Sziasztok!

Sajnálom, hogy késett a fejezet, nem éppen úgy alakult a hétvégém, mint terveztem, hál' istennek jobban és csak most értem haza. :)
De jó szórakozást a részhez, remélem tetszik! Imádlak Titeket! :)

Heart attack

A napom csúcspontja volt, amikor fáradtan estem haza a szitáló eső elől menekülve, lerúgtam magamról a cipőm, és lazán rádobtam magam a nappaliban álló kanapéra.

Az elmúlt napok pontosan annak feleltek meg, amit nem kívántam magamnak már a költözés napján sem. Sosem akartam, hogy öcsém, vagy húgom legyen, mert az a gondoskodás, foglalkozás és példamutatás, amire szükség lenne, nincs meg bennem. Önző vagyok, féltékeny, kicsinyes, hirtelen haragú, néha cseppet sem kedves, és egyszerűen képtelen vagyok példát statuálni. Ezzel szemben, amikor húsz éves fiúk úgy viselkednek, mint az óvodások, és a helyzet megköveteli, hogy tegyek is valamit az ügy érdekében, egyrészt magatehetetlen vagyok, másrészt, tényleg alkotnom kell, hogy ne fajuljon el a helyzet. Így minden erőmet latba vetettem, hogy aznap elkerüljünk minden felfordulást.

Hannah beszámolója alapján azt hiszem, hogy a randi is elég jól sikerült, és nem akartam nagyzolni, de meg kellett jegyeznem, hogy az én érdemem. Nem tudom, hogy örültem-e, vagy sem a hírnek, amikor Niall felhívott, hogy megköszönje a terelésem, valamint, hogy megmondja, ma este behívatta magához Simon őket, így Zayn, ha akarna sem tudna megjelenni. Nem ezekkel a szavakkal fejezte ki magát, de úgy éreztem a lényeg itt van, hogy fogalma sincs mit akar. Miért nem ő hívott fel? Persze ezernyi oka lehet, hogy végül más közölte velem, a fiú, akit megfejthetetlen okoknál fogva meghívtam az otthonomba, ahol amúgy legkevésbé tűröm el a bandát, vagy apa bármilyen más munkáját, de akkor sem tartom egyiket sem olyan valószínűnek, mint azt a tényt, hogy nem akart jönni, megmondania viszont fájdalmas lett volna. Ha pedig nem ez a válasz, akkor nem tudom. Öt nap telt el az incidens óta, Zayn pedig nem jelentkezett, ahogy az összes többi bandatag sem, oldalukon a The Wanteddal. Mintha kissé visszazökkenhettem volna a normális életbe, mielőtt teljesen szét nem cseszem azzal, hogy felkészületlenül állok a táncospárom elé, aki majd aztán szépen, minden kifinomultságot mellékezve nekem támad, elküld, végül pedig kibukom abból az iskolából, ahol tulajdonképpen még bent sem vagyok.

Hangosan fújtam ki a levegőt az üres lakásban, és bután bambultam a szürke üveggel lefedett dohányzóasztalt, miközben magam alá húztam a lábam és úgy nyúltam el a bőralkalmatosságban.

Anya egész szépen berendezte már az egész lakást. Néha az az érzésem, hogy valóban haza jövök, nem csak egy házba, amit akaratlanul is otthonnak szólítok. Kifinomult ízlésre utaló festmények a falakon, könyvek szépen elrendezve a polcokon, melyet a bejárónő tart tisztán, hiszen, ha rajtunk múlna porosan állna minden sarok és szekrény, míg végül egy egész takarítóbrigádot kellene hívnunk.

A világos, tágas nappalit pasztellszínű függönyökkel tette hangulatosabbá, amihez a bútorok meleg, barnás árnyalata is tökéletesen illett. Azt hiszem, lassan kijelenthetem, hogy ez a kedvenc részem a lakásban, főleg, amikor egyedül tartózkodom a hatalmas ingatlanban, és nincs egyetlen egy dorgáló szó sem, ami megzavarhatná azt a pár perces néma magamba zuhanást, ami minden nap bekövetkezik, amikor hazaérek és kifújom magam. El kell kezdenem táncolni.

De az angol iskola kemény. Megkövetelnek mindent, és itt valahogy érvényét veszti az a kifogás, hogy biológia órán menjünk a tengerpartra szörfözni, ott is tudunk órát tartani, sőt, még példát is láthatunk az egyes fajokra.  Nem, itt fel kell venni az egyen szoknyát, a blúzt, a magasított sarkú cipőt, és a nyakkendőt, majd pedig feszülten, egyenes háttal végigülni az egész órát, és tudni minden kérdésre a választ. Nem ehhez vagyok hozzászokva, nem ahhoz, hogy minden nap tanulnom kelljen csak az életben maradásért, hiszen, ha megbukok, aki megöl, és internátusba küld, ezt már az elején közölte. Azt gondoltam, hogy mivel év vége van, mindjárt elkezdődik mindenki számára a nyár, majd lazábbak lesznek a tanárok is, de tévedtem. Sőt, engem mintha keményebben fognának, hiszen le kell tennem a felzárkóztató vizsgákat. Mennyire imádnám már mindennek az ellenkezőjét. Tényleg kiélvezni a nyarat, bulizni, táncolni, barátokat, pasikat szerezni, kiélni a fiatalságom nyarát, annak ellenére, hogy még lesz egy pár.

A tévé alatti szatellit egységre vándorolt a pillantásom, ahol leolvastam a cseppet sem megnyugtató időpontot: 15:43. Ha most képes vagyok feltápászkodni és megtanulni a második világháborút az angolok szemszögéből – mert hát természetesen miért is tanítottak volna nekünk ilyesmi Ausztráliában a maga reális valójában –, akkor még lesz időm megfürdeni és aludni hat órát holnap reggelig. Talán még jut majd arra is tíz percem, hogy sajnáljam egy kicsit magam, amiért nem mentem el is ismét próbálni, vagy, hogy nem jutott még egy normális evésre sem időm.

Lassan, darabosan, erőtlenül ültem fel, majd feltolva magam a kanapéról indultam át a konyhába, hogy valamiféle üdítőt és rágcsálnivalót magamhoz véve elinduljak a szobámba, ami mostanában csak a börtönöm.

Hangtalanul siklottam át mezítláb a hideg kövű konyhába, ahol miután gyorsan kikaptam az ananászlevet a hűtőből és asztalra tettem, a különböző, számomra nehezen elérhető szekrényekben, és azok polcain kezdtem kutakodni kezemmel, hogy találjak valami chipset, ropit, vagy akár gumicukrot, bármit, amit anyáék még nem ettek fel. Vakon tapogatóztam, az első szekrényben, ahol legnagyobb sajnálatomra csak tésztát és rizst találtam, amikor megszólalt a bejárati ajtó csengője. Ijedten rezzentem össze a hangos dallamtól, és az órámra kaptam a tekintetem. Nem vártam senkit, nem tudja senki, hogy már itthon vagyok. Ez biztosan nem Hannah, a postás már itt hagyta a leveleket – melyeken amúgy szépen át is léptem, mikor beléptem a lakásba, nekem derogált lehajolnom és felvennem őket – a villanyórát pedig nem tudom, hogy hol van. Ennél fogva bárki is, egyrészt nem tudok rajta segíteni, másrészt feltart a tanulás folyamatában, amit még el sem kezdtem. Abban az egyetlen esetben, ha chips lenne nála, talán esélyes a bejutásra, de ezt erősen kétlem. Magamban rágódva álltam dermedten, mintha azt remélném, hogy ezzel biztosan a tudtára adom, hogy nem vagyok itthon, és nem fogja még egyszer megnyomni a csengőt. Nem nyomta.

Vártam egy percet csendben, de a hideg talajon már fázott a lábam, így megmozdultam, a konyha másik végébe siklottam, felkaptam egy széket az ebédlőasztaltól, hátha azzal majd könnyebb dolgom lesz. Abban a pillanatban, ahogy felemeltem, egy fej bukkant föl az ablakban, ezzel olyan mértékben megijesztve, hogy rögtön elvesztettem érdeklődésem a szék irányába, sőt mi több konkrétan megfeledkeztem a létezéséről, így az hangos csattanással ért földet. Liamnek hatalmas szerencséje van, hogy nem a lábamra ejtettem.

-          Tudtam, hogy itthon vagy! – kiabált át az üvegen vigyorogva, mire én még mindig az ijedtségtől kábultan bámultam rá. A szívem a mellkasomban dübörgött, a kezem pedig akaratlanul is remegett, amit le kellett, hogy szorítsak a testem mellé, annyira idegesített. Zihálva ráztam ki a hajam az arcomból, mire végre tudatomhoz tértem és a fiúra förmedtem üvöltve.

-          Mi a… Normális vagy Liam, cseszed? Azt hittem szívinfarktust kapok! Akárki lehettél volna, és én most kurvára ideges vagyok rád! Mi a fenéért nem mentél még el, mikor nem nyitottam ki az ajtót? Mi az istent képzeltél, hogy az ablak elé osonsz? Mi a…

-          Nyugi, csak én vagyok – emelte maga elé védekezőn a kezét, mintha meglepte volna a kirohanásom, és ennyire nem is lenne nagy ügy. Pedig az. Rohadtul rám ijesztett.

-          Igen, baszd meg, azt látom… - fújtam ki a levegőt idegesen, és a folyosóra mentem, hogy kinyissam a bejárati ajtót.

Nem vártam meg, amíg Liam is odaér, egyszerűen nyitva hagytam, visszamentem a konyhába, és felemeltem az oldalára esett széket. Ez teljesen hülye, én esküszöm, felpofozom!

-          Olívia, jól vagy? Én nem akartalak megijeszteni, csak…

-          Ja – vágtam a szavába –, mondjuk, akkor ne bukkangassál fel más konyhájának az ablakában, amikor az illető amúgy is tőled néhány lépésnyire áll – perdültem meg, hogy szemben legyek Payne-el, és egy pillanatra tartottam csak a szemkontaktust, rögtön azután éreztem, hogy innom kell a gyümölcslevemből, hogy lefoglaljam magam valamivel és ki ne penderítsem a házból.

-          Oké, oké, bocs. Lehet, hogy nem csináltam jól, de beszélni akartam veled, te pedig velem láthatóan nem, ráadásul még túl is reagálod.

-          Túlreagálom? – visszhangoztam szavait neki háttal, miközben lecsavartam a doboz tetejét, és az elővarázsolt pohárba töltöttem magamnak. Még csak meg sem akartam kérdezni, hogy kér-e. Haljon szomjan! – Szerinted én túlreagálom? Te, te és a csapatod vagytok azok, akik egy csapat óvodás szintjén vagytok, nem én. Szóval szerintem ne kezdjük azzal, hogy én reagálom túl.

-          Ezt most honnan veszed? Miért mondtad? – nézett rám karba font kézzel, mire válaszként becsuktam a szám, és egy szuszra kiittam a pohár tartalmát.

Lehet, hogy előbb jár a szám, mint gondolkodnék – vontam le magamban a következtetést, de nem érdekelt. Nem én vagyok most itt az, akinek magyarázkodnia kell. Összefűztem magam előtt én is a kezem, szemöldököm pedig kérdőn felvontam és állammal felé böktem. Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy nyugalmat erőltessek magamra és fenekemmel úgy tudjak az asztalnak dőlni, hogy abból ne süssön a feszültség és az idegesség.

-          Szóval mit keresel itt, miről akartál beszélni?

-          Hogy vagy? – kezdte ismét jókedvűen, mintha az előbbi gyanúsítgató tekintete nem is lett volna valós.

-          Hagyjuk ezt, Payne. Nincs kedvem játszani, elvileg tanulnom kell, amit amúgy lehetetlen lesz, és éhes is vagyok – nyögtem, majd feladtam álcám, ellöktem magam az asztaltól, megkerültem a fiút, és a második szekrény tartalmának vak kutakodásával folytattam a munkám. A magasságom emelése végett lábujjhegyre emelkedve igyekeztem fogást találni bármilyen zacskón, ami ígéretesen zörgött.

-          Akkor azt hiszem, nem vagy fergetegesen – mondta, én pedig miközben hátralestem az arcára, láttam, hogy kihívón méregeti főként a hátsó felem. Idegességem szikrája újra feléledt.

-          Nem, nem vagyok, ügyesen levontad a következtetést – villantottam rá egy gyors, gunyoros mosolyt, majd leemeltem egy müzlis dobozt. Nem a legjobb, de talán ez is megteszi majd.

-          Esetleg segítsek? – sétált oda mellém arcán azzal az idegesítő mosollyal, amit annyira már ismertem, hogy tudjam, nem sok jóra számíthatok, ha a beszélgetésünk végre abba a mederbe terelődik, ahonnan ő szándékozza felhozni a szívét nyomó témát.

-          Chipset keresek, vagy ropit, esetleg bármi mást, ami nassolni való, de a magasság miatt nem látok semmit – sóhajtottam, miközben visszaereszkedtem teli talpra, és Liammel szemben álltam.

Végignézett rajtam, majd mikor egy lépést hátráltam, hogy utat engedjek neki, had keresgéljen elmosolyodott.

-          Láttalak – mondta, miközben kezei végigszántották a legfelső polcot, ezzel kitűnő kilátást nyújtva a derekáról lecsúszó nadrág alól kikandikáló alsónadrágjára, izmos hátára, és formás fenekére. Az eredményt konstatálva mosolyogtam, amikor észrevettem Liam engem pásztázó tekintetét.

-          Neked szabad, nekem nem?

-          Honnan veszed, hogy neked nem?

-          Ismerem a női tekinteteket, és a tied, amikor a fenekedet bámultam, nem volt épp… - kereste a szavakat, majd a nyelvével csettintve jelezte, hogy meg van – bájos.

-          Oh – ennyire futotta, és elkaptam róla a tekintetem. – Amúgy mégis hol láttál? Csak, hogy végre arra tereljem a témát, amit a lényeg, és amiért jöttél.

-          A központban. A kávézónál – fordult meg éppen akkor, amikor én is felemeltem a fejem a padló bámulásából, hogy szemeibe nézzek, ugyanis szavai hatására összeszűkült a gyomrom, és rosszat sejtettem. Liam kezében egy chipes zacskót tartott és felém nyújtotta. – A Wanteddal.

-          Nem hiszek neked – vontam meg a vállam és kivettem a kezéből a nassolni valóm.

Újra az asztal felé fordultam és töltöttem egy következő adag innivalót, hogy majd legyen mivel foglalkoznom, miközben Liam faggat. Mivel faggatni fog. De honnan tudja, hogy ott voltam? Nem láthatott, vigyáztam. Vajon Niall? De nem, ő csak nem mondta el. De ha Liam tudja, tudják a többiek is, nem? És miért nem ideges, és vigyorog úgy rám, mintha élete legboldogabb napja lenne ez?

-          Jó, akkor ne higgy, nekem ez tök mindegy. A miértekre lennék kíváncsi, és hogy miért volt érdeked, hogy meglépjetek. Mondd el, hogy mi az az ok, amiért nem kéne ezt az információfoszlányt megosztanom a többiekkel.

-          Miért nem mondtad el nekik? – szegeztem neki a kérdést, mire csak megvonta a vállát.

-          Hiszem, hogy valami logikus válasszal tudsz előállni.

-          Nem kell előállnom semmivel – jelentettem ki határozottan, mert kezdett elegem lenni abból, hogy ez a bandának nevezett rakás majom azt hiszi, hogy lehet beleszólása az életembe, vagy hogy megmondhatja mit csináljak. – Nem tartozom neked, vagy egyáltalán bárkinek a bandából magyarázattal, hogy kivel vagyok, mit csinálok, és hogy azt miért csinálom. Velük voltam, és? Neked mi közöd hozzá?

-          Rivális banda, és…

-          Rivális banda? És mégis mivel vívta ki ezt a címet?

-          Több videóban is ócsároltak, beszóltak nekünk, mi pedig…

-          Várj, kitalálom, ti pedig nem is tettétek ugyanezt előtte, igaz? De most, hogy elkezdték, ti is pocskondiázni fogjátok őket lépten nyomon, és beszóltok nekik. Mert most már Ti is megtehetitek, hogy Ők el kezdték. Ez a felhatalmazás, ugye? És nem, ez nem gyerekes viselkedés, ez tök logikus, meg minden. Értem én.

-          Megtennéd, hogy nem vágsz bele minden szavamba? Mellesleg látszik, hogy velük voltál, kimosták az agyad, és…

-          Nem csináltak semmit! Még csak nem is volt szó rólatok. Olyan sokat… - húztam el a szám elgondolkozva, de aztán rögtön visszatértem a jelenbe és folytattam. – Nem szidtak nekem titeket, úgyhogy kérlek, most te is hagyd el ezt a részt és azt mondd, mégis mi közöd van ahhoz, hogy kivel vagyok. Vagy azt magyarázd meg, szerinted miért nem gyerekes viselkedés az, hogy ócsárolsz mást, „ő kezdte” címszó alatt.

-          Megint közbevágtál – morogta halkan, ami mosolyt csalt az arcomra. – Most mégis min mosolyogsz? Komolyan mondom, Olívia, nincs ember, aki ki tud rajtad igazodni, én most legszívesebben…

Elhallgatott. Elharapta a saját mondatát. Miért harapta el?

-          Te most legszívesebben mi?

-          Mindegy hagyjuk. Miért menekítetted őket és tartottál fel minket azzal, hogy felhívtad Zaynt?

-          Mert nem akartam cirkuszt egy kávézóban. Nem állt szándékomban titeket másnap minden újság címoldalán látni azzal a szalagcímmel, hogy verekedtek a „rivális bandával” holmi beszólás miatt. Remélem nektek sem ez a célotok. Nem az, hogy celebek legyetek semmiségek árán, hanem az, hogy elismert énekesi karriert fussatok be, de cáfolj meg, ha mégsem!

Mióta az énekes betört a házamba, talán ez volt az első alkalom, hogy láttam mondani akart valamit, már nyílt a szája, de aztán mégsem tette. Képtelen volt megszólalni. Vagy nem tudta mit mondjon, vagy lett volna mit, de okosan, inkább meggondolta magát, és nem jártatta feleslegesen a száját, hiszen beláthatta, ha nem is teljesen, de valamilyen szinten igazam van. Ráadásul fogalmam sincs, hogy hogyan, de sikerült megtartanom Hannah-ék titkát, és nem kikotyogni a sztori második felét. Remélem jól tettem és ezzel lezárhatjuk a témát.

A csönd annyira elhúzódott, hogy unalmamban felnyitottam a csemegét, és félretéve bunkóságom a fiú felé nyújtottam először.

-          Kérsz?

Vonakodva lépett előre, hogy fél kézzel elmerüljön a zacskóban majd kiszedjen belőle pár darabot, amit kedvtelenül majszolt el. Szememmel végi követtem minden mozdulatát, míg végre újra hang nem jött ki a torkán, itt már a pillantását tartottam fontosabbnak. Kíváncsian néztem a kedves, barna tekintetet.

-          Mit kell holnapra tudnod?

-          Második világháború – mondtam lazán, végre fölényben érezve magam. – Ezt a kérdésed tématerelésnek veszem, a tényt pedig, hogy témát váltasz annak, hogy igazam van.

-          Kitűnő voltam töriből, szóval, ha gondolod, segíthetek.

-          Végzünk éjfél előtt?

-          Szinte biztos – nyúlt ismét a zacskó felé, de elkaptam a kezem.

-          A-a, nincs chips. Ha végzünk a magányomban betervezett idő előtt, akkor neked még bőven van lehetőséged elfutni a sarki boltba és venni még három csomaggal. Legyen négy! Mire visszaérsz, előkészítek mindent és még inni is kapsz, oksi?

-          Kihasználsz!

-          Ó, te szegény popsztárocska, aki még biztos nem fektetett meg lányt csak azért, mert tudta, megkaphatja a hírnév miatt – biggyesztettem le az ajkam sajnálkozást mímelve.

-          Én… - ismét csönd. Egyre jobban csinálom!

-          Na, menj! Tíz perc múlva itt!

/Hannah/

Nem tudom mi volt kínosabb, amikor felajánlottam Niall-nek, hogy jöjjön be a lakásba, miután szó szerint ránk szakadt az ég, esetleg az, amikor igent mondott, és bennem csak akkor realizálódott, hogy mire is kértem meg, és hogy otthon micsoda kupleráj is van, vagy pedig az, amikor ténylegesen kinyitottam kettőnk szétázott teste előtt a bejárati ajtót és beinvitáltam a férfit.

Tudom, hogy neki most biztosan jól megy, klasszisokkal nagyobb háza lehet, ami sokkal jobban van berendezve, ami impozánsabb látványt nyújt már kívülről is, mint a mienk, ez az öreg főúti lakás, amiben felnőttem. Nem kifejezetten szégyelltem a helyet, de féltem, hogyha most meglátja honnan jövök, egyetlen másodpercébe fog telni, hogy megforduljon és kiviharozzon. De nem tette. Egyből a cipőjéért nyúlt, hogy levegye, hiába mondtam, hogy nem szükséges, így is elég nagy a kupi. Mintha még nem járt volna külvárosi lakásban nézett körbe ámulva, szemét megakasztva a falon lógó képeken, melyek legtöbbjén én virítottam kisgyerekként egyedül, pelenkában, cumival, rokonokkal, vagy éppen csak szüleimmel. Pirulva vettem le a fiúról a tekintetem, miközben lehámoztam magamról a vizes kabátot, hogy ne kelljen néznem, ahogy teljesen leégek előtte. Tervbe volt véve, hogy mielőtt  lesz egy normális pasim, akit végül valamilyen hihetetlen oknál fogva haza is tudok majd vinni, kipucolom a nappalit, megszabadítom a szobát és a folyosót ezektől a képektől, a szobámból eltüntetem a plüssöket, friss ágynemű lesz felhúzva, a ruháim összepakolom, és nem lesznek szétszórva a földön, a székemben, az ágyamon, valamint, hogy konkrétan rend lesz a hálómban, ha véletlenül feltévednénk.

Ennek a tervemnek lett most annyi, és ennek a gondolatától pedig szinte fizikai fájdalmam lett. Csak ne akarjon körbe nézni. Csak ne akarjon felmenni az emeletre a szobámba. Szinte biztos vagyok benne, hogy a mosogató tele van mosatlannal, és hogy a nappali sem éppen úgy néz ki, mintha az angol királynőt várnánk teára.

-          Otthonos – mosolyodott el Niall rám pillantva, mire egy pillanatra elkerekedett a szemem.

-          Komolyan beszélsz? Otthonos? Inkább kupis.

-          Pontosan ilyen otthon is – erősítette meg előző mondatát, mire ismét elszégyelltem magam, hogy sokat hiszek, még sem tudok mindent.

Újra elkövettem azt a hibát, hogy sztárként gondoltam rá és nem egy normális fiúként, aki szintén egy családias környezetből jött. Mi lesz, ha ezzel fogok elszúrni mindent? Ha rájön, hogy valójában képtelen vagyok feldolgozni a tényt, hogy híres?

-           Szétszórva minden, könyvek a polcokon, asztalon felejtett poharak még reggelről. Hiányzik ez az otthon, a szülői ház. Ez pedig hajaz rá! – kacsintott, majd kérdés nélkül indult meg az apró nappali felé.

-          Hozok valami ruhát neked – mosolyogtam rá, majd szaporán szedett lábakkal indultam meg az emeletre.

Kavarogtak a fejemben a gondolatok, szinte képtelenség lett volna elkapni belőle egyetlen értelmeset is, és nem tudtam csupán egyetlen dologra koncentrálni. Itt van a házamban, mit csináljak? Rohanjak be a szobámba és rakjak rendet, vagy tegyem azt, amit mondtam, és hozzak neki ruhát? Hogy hagyhattam lent egyedül a nappaliban, ahol még több kép lóg a falon? Mit fogok adni neki inni? Van itthon egyáltalán valami, ha megszomjazna? És mi van, ha majd meg akar csókolni? Vagy többet? Sosem…Én…

Ez volt az a pillanat, amikor nem vettem észre a felgyűrődött szőnyeget és hangos csattanással értem földet. Ezt biztos vagyok benne, hogy az egész szomszédság hallotta…

-          Áú – tátottam el a szám halkan, ahogy hirtelen éledt fel bennem a fájdalom, főként a térdem, a combom és a tenyerem irányában, amivel tompítottam az esést.

-          Hannah mi történt, jól vagy? – hallottam meg Niall ijedt kérdését, aztán már dübörgött is, gyors léptei alatt a lépcső.

-          Jól vagyok – nyögtem inkább csak magamnak, miközben még mindig fájó kézfejjel felnyomtam magam, és hátraültem a sarkamra.

-          Mi történt? – ért fel Niall, és válaszom meg sem várva, nagyra nyílt, aggódó szemekkel vetette magát előttem térdre, hogy egy szintben legyünk, miközben kezébe vette a tenyerem. – Fáj?

-          Cseppet – mondtam bátran, de amint egyik ujját végighúzta a horzsolt felületen felszisszentem és kirántottam a kezem az övéből.

Ijedten nézett rám, majd újra a kezem után nyúlt. Készségesen visszacsúsztattam neki.

-          Bocsi.

Lágyan fogta meg mindkét csuklóm és segített felállni, majd tekintete a térdemre esett.

-          Jó, jó, kicsit béna voltam, de kérlek, ne keresgélj rajtam még több sérülés nyomott, mert napestig itt leszünk.

-          Érdekesen hangzik – vigyorodott el és nem tudom, hogy akarva, vagy akaratlanul, de egy lépéssel közelebb jött.

Megremegtem, ahogy megéreztem az illatát, és azon kaptam magam, hogy egy pillanattal később, bár igaz, hogy egyetlen rövid másodpercre, de a tekintetem a száját pásztázta a csodálatos kékség helyett. Amint észrevettem magam, nyeltem, és pirulva szegtem le a pillantásom. Lehunyt szemem mögött imádkoztam, hogy „ugye nem vette észre?” Mondd, hogy nem vette észre, nem vette észre, nem vette észre…

-          Gyönyörű vagy – mondta alig hallhatóan, mintha attól félne, hogyha kimondja, egy titkot, egy kívánságot suttog el, ami ezek után nem válik valóra.

Heves szívdobogásom közepette lestem fel újfent az arcára. Arra a csodálatos, kedves arcra, amit már annyiszor láttam, de szinte még ki sem ismertem. Csillogó kék tekintet, sima arc, felfelé görbülő száj, szinte tökéletes. Telt ajkai hívogatón csábítottak magukhoz, és lehet, hogy egy egyszerű, normális lány meg is tette volna ezt a lépést, de nem én. Ahogy a gyönyörű, már – már tökéletes arcra néztem felrévedt bennem a reggeli saját tükörképem. Hogy karikás a szemem, bozontos a hajam – bár most ez a veszély nem fenyeget, sokkal inkább vizes, lelapult –, a sminkem elmosódott, pedig éppen azzal akartam javítani a kinézetemen. Tökéletlen testemhez tapadt a felsőm és a nadrágom, ami kiemelte az alaktalan alakom. Hatalmasak a szemeim, széles az orrom, és egyszerűen nem vagyok szép. Nem az a lány vagyok, aki egy ilyen pasihoz illik. Nem hordok magas sarkút és miniszoknyát. Nem teszem ki a mellem és nem vagyok bombázó.

Szégyenlősen sütöttem le a tekintetem újra, és éreztem a késztetést, hogy hátrébb lépjek és elmondjam neki, nem vagyok hozzá elég jó. Elég szép.

Éreztem a késztetést, de nem bírtam megtenni, amikor Niall közelebb lépett és egyik kezével gyengéden megfogta a csípőm és közelebb húzott magához úgy, hogy szinte összeért a testünk. Éreztem a vizes felsője ellenére is, ahogy a testéből árad felém a hő, éreztem meleg leheletét a hajamon, és egész egyszerűen hirtelen minden visszakozás, és gondolat kiszállt a fejemből, eltűntek, mintha csak a fiú közelségére lett volna szükségem ahhoz, hogy tudatomnál legyek, mellőzve bármiféle fölösleges gondolkodást.

-          Nem kell elrejtőznöd, csak mert nem érzed elég jónak magad. Érsz annyit, mint bárki más, ha nem többet.

Szavai meleg kedvességként burkoltak be, miközben felnéztem a szemébe.

-          Honnan veszed, hogy én…

-          Azt hiszed, nem látszik, hogy nem hiszed magadról, képes lennél megtenni a lehetetlent? Ráadásul nálad a lehetetlen minden olyan dolgot jelent, amihez kevésnek érzed magad. Akár táncolásról van szó, vagy szépségről. Félsz lépni, mert nem érzed, hogy jó lennél.

-          Túl jól ismertél meg, túl rövid időn belül – suttogtam, miközben kezem akaratomon kívül vándorolt fel Niall mellkasára.  Ujjaim lassan állapodtak meg a vizes anyagon, szememmel pedig követtem minden mozdulatom.

-          Szép vagy, okos, vicces, érzékeny, mégis erős, félős, mégis bátor, egyszerűen…

-          Csak azt ne mondd, hogy tökéletes – találkozott a tekintetünk, miközben közelebb hajolt az arcomhoz.

Orra mindössze pár centire volt az enyémtől, éreztem, ahogy remeg a szája, mialatt kifújja a meleg párát, és láttam, ahogy keze oldalt felemelkedik és gyengéden túr a hajamba, hogy aztán megfogja az arcom oldalát és lágy csókot leheljen a szám szegletébe.

-          Pedig az vagy. Tökéletes – suttogta, nekem pedig elnyílt a szám döbbenetemben és éreztem, ahogy a lágy ajkak, már nem a szám szélét ízlelik.

Elmosolyodtam a szűzies csókra, ujjaim kinyújtottam és határozottan támaszkodtam mellkasának. Utat engedtem a csóknak, annak, hogy higgyek a fiúnak. Beleborzongtam az érzésbe, ahogy a nyelve átcsúszott a számba és lágy táncot kezdett járni az enyémmel. Imádtam minden egyes pillanatát, és csak többet akartam. Karomat elvontam a feszes mellkasról, hogy a nyaka köré fonjam, és még közelebb vonhassam magamhoz.

Francba az én tökéletlenségemmel, ha ilyen fiú akar!

/Liam/

-          Tehát a lényeg, hogy Hitler bár meg akarta semmisíteni a RAF-ot azzal a szeptember 7-i kezdeményezésével, amikor felülről kezdte bombázni a fővárost, nem jött össze a terve, sőt, kifejezetten rosszul járt vele. Fogyatkoztak a németek, így alig tíz nap múlva, 17-én már fel is adta a tervét, hogy partra szálljon. Végül októberben maradtak abba a bombázások teljesen, és bár sokan meghaltak, Anglia bevehetetlennek bizonyult – fejeztem be a magyarázatom, majd a könyve fölé hajoló lány arcát figyeltem, aki még mindig a bombázásról készült képeket figyelte.

-          Rettenetes lehetett akkor itt élni, de mégis valamiféle beteg izgalom tölt el, hogy ilyenek történtek. Na, meg persze, hogy van, aki túlélte, és tud mesélni azokról az időkről – mondta elbambulva, miközben tollának a vége könnyedén siklott ki a szájából és vissza, miközben néha ráharapott.

Összeszorítottam a szám, nyeltem, és az ÁBC-t kezdtem magamban mondani, hátha azzal elterelem a figyelmem arról, amire nem szabadna gondolnom. Felültem, az ágy széle felé indultam, majd lelógattam két lábam, könyökömmel a combomra támaszkodtam és háttal a lánynak őrlődtem magamban, remélve, hogy nem lesz észre semmit. Csak pár pillanat kell, tényleg csak pár pillanat… Oli hirtelen mozdulata rántott ki az „o” betűmből, amikor is felnyomta magát az eddigi hason fekvő pózából, és felülve az ágyon összecsukta a könyveket és a füzeteket, majd lendületesen lesöpörte azokat az ágyról.

-          Táncolás.

-          Tessék? – néztem hátra a vállam felett, hirtelen elfeledkezve a figyelemelterelésemről.

-          A táncolás véget kértek találkozót. Nate egyik ismerőse volt a felvételiztető fősulin. Volt felvétele rólam, látott és megtetszettem neki.

Ó, hát persze, hogy megtetszettél. Kinek ne tetszenél meg? Megölöm az összes rohadt Wantedos köcsögöt!

-          Még a VIP partin odaadta a számát, de nem foglalkoztam vele akkor, aznap este. Most találkoztunk és felajánlotta, hogy táncoljak nekik teljes állásban, fizetésért, turnékkal a nyáron.

-          És te?

Lazán vonta meg a vállát, majd letornázta magát az ágyról, és mellém állt. Felnéztem szép arcára és csak arra tudtam gondolni, hogy képtelenség, hogy szép legyen, okos, kedves, vicces, kell valami stiklijének lenni. Nem lehet pont olyan, mint amilyen nőről minden férfi álmodik. Nem lehet egyszerre bolond, de ésszerű is. Nem lehetséges, hogy kedves legyen, mégis szókimondó, és bunkó abban a stílusban, amit nem lehet nem szeretni.

-          Nem mondtam igent, de nemet sem. Elmegyek egy próbájukra, táncolunk, majd meglátjuk, de jól hangzik. Pénzt keresnék azzal, amit szeretek csinálni. És gyakorolnék a táncművészetire. Nagyszerű lehetőség.

-          Miért mondtad el? – sóhajtottam fáradtan, miközben lehajtottam a fejem és két combom között, melyek az ágyon feküdtek, a világos színű szőnyeget bámultam.

Ezt nem mondhatom el a fiúknak, először engem ölnek meg, aztán Olit. De képtelen leszek titokban tartani, ők a családom. Isteni érzés lenne tudni, hogy mit csináljak, a francba is…

-          Mert normális voltál.

-          Szóval lekenyereztelek a segítőkészségemmel, és lelkiismeret furdalásod volt, hogy én segítek, te pedig nekem ennyit sem árultál el?

-          Valami hasonló – rántott egyet a vállán, majd elmosolyodott, és játékosan beletúrt a hajamba, hogy összekócolja azt.

Érzékenyen kaptam borzolt fejtetőm felé, nem szerettem, ha nem áll tökéletesen. Egyetlen esetben engedélyezett a turkálása, markolása és meghúzása, de annak nem most van itt az ideje.  Szúrós szemekkel néztem a lányra, miközben ujjaimmal végigszántottam a tincsek között, mire csak elkacagta magát és táncolva a laptopjához lépett.

-          És még azért is, mert becsülendő, hogy nem köptél be az első adandó alkalommal – vigyorgott rám szemtelenül.

Megöl ez a nő! Megöl!

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy barátjaként, játszópajtásaként gondol rám, ezért a hajborzolás, ha viszont itt tart a kapcsolatunk, régen rossz zónában vagyok.

Még a végén tényleg Zaynnek lesz igaza, és…

A zsebemben lévő telefon rezgése ijedten térített magamhoz mélázásomból, és miközben akaratlan ideges pillantással Olíviát néztem, aki a laptopját bújta, előtúrtam a mélyből az iPhone-om, és elolvastam a bejövő üzenetet.

"Összeállt a dal! Most hívott J, hogy menjünk. Akár fel is énekelhetjük az első számunk, igyekezz! Húsz perc múlva a stúdióban."

Gondolkodás nélkül pattantam fel az ágyról, és szinte mindenről megfeledkezve csúsztattam vissza a készüléket zsebembe és indultam meg az ajtó felé. Az első számunk! Ha ezt felvesszük, és kiadják, ha klip készül belőle, ha tetszik az embereknek, és ha leadják majd a rádiók, azzal teljesül minden, amiről valaha is álmodtunk, mióta jelentkeztünk a tehetségkutatóba. Hallani, hogy a dalainkat, a saját dalainkat énekeljék az emberek egy olyan képzeletbeli, felemelő érzés, amit nehéz lenne valaha az életben überelni. A tudat, hogy tetszik nekik, hogy hallgatják, dúdolják, covert készítenek belőle…

-          Hát te? – találtam szembe magam Oli csodálkozó tekintetével, ami megtorpantott.

Szélesen elvigyorodtam, megragadtam, közel rántottam magamhoz és egy hosszú, erő és szeretett teljes puszit nyomtam a szájára anélkül, hogy csókká mélyítettem volna.

-          Mennem kell – engedtem el végül a lányt, akit megpörgetve az ágyra löktem és hangosan kiabálva hagytam el a lakást.

Saját dal!

Díj

Sziasztok!

Tudom, tudom siessek a fejezettel és íródik is, ígérem még hétvége előtt felkerül az oldalra, de addig is jöttem, mert hosszú idő után díjat kapott a blog.
Vagyis az igazat megvallva nem tudom, hogy ez a blog kapott-e már elismerést, így mivel elsőnek érzem, kiteszem. Nem vagyok nagyon díj kirakosgató, de ez most első, és ez megérdemli, szóval Örök Hálám  a Kedves és Tehetséges Jenninek! :))

Tartozott ehhez még pár kérdés is, amit megosztanék veletek, a válaszaimmal egyetemben. :)

Ki a kedvenc íród?
 Nincs kedvencem. Sokáig a Twilight széria szerzőnőjét tartottam annak, de aztán rájöttem, ahogy nőttem, okosodtam, olvasgattam, hogy nem jó író. Nem tűnik ki, teljesen egyszerűen fogalmaz, semmi sincs benne, amire azt mondhatnám, hogy hűha, ez igen. Ettől függetlenül meg kellett őt említenem, hiszen miatta kezdtem el írni. :) Viszont Vavyan Fable írása főleg a Mesemaratonban lenyűgözött, na az valami! :)

Szereted az állatokat?
 Nos, nem tudom, nem vagyok nagy állatbarát. Mármint kedvelem őket meg minden, de az is jó, ha nincs a közelemben egy sem. :) Igazából kedvelem a kutyákat, volt is, van is, vágyom is majd talán egy sajátra, de ha nincs, túlélem. :)

Milyen sorozatokat szeretsz?
 Huh, ez a kérdés az elevenembe talált! :D Gossip Girl, The Vampire Diaries, How I Met You Mother, Pretty Little Liars, Dokik, és biztos vagyok benne, hogy fél tucatot kihagytam, de tényleg imádom őket! :)

Melyik a kedvenc számod?
 Nehéz kérdés, általában nincs, mert folyamatosan változik. :) Talán,a miket legtöbbet hallgatok mostanában az a Punnany Massif száma minden mennyiségben, ByeAlex - Csókolom és Láttamoztam, Justin Timberlake - Mirrors, James Arthur - Impossible, Calvin Harris - I need your love és mondjuk aaaa... M83 - MidnightCity. De ez tényleg random, és még sok minden mást is hallgatok. :)

Legjobb pasi színész?
 Szintén nincs. Sokakat szeretek, és nem tudnék megnevezni egy egyént sem. :)

Hány blogot követsz?
 Talán négyet, ötöt, amit valóban el is olvasok hétről hétre. Régen sokkal többet olvastam, de most itt van a vizsgaidőszak, na meg a záróvizsgák, és se időm, se energiám. 

Kit öleltél meg utoljára?
 Azt hiszem, a barátnőmet vasárnap a Punnany koncerten, miután elbúcsúztunk és sok sikert kívánt másnapra a vizsgákhoz. :)

Kedvenc virág?
 Lehet, hogy sablonos, de élek halok a rózsákért, főként a vörösért. Ezen kívül, ha csak valamiféle kedves virágról van szó, akkor a nárcisz illata vonz, az orgonáé, és a mézvirágé. 

Színész vagy énekes lennél inkább?
 Színész mindenféleképpen. Mindig is érdekelt, nagy álmom talán még ma is, hogy színésznő legyek, de az életnem hozta úgy, és lehet, hogy béna is lennék benne. Talán csak a hírnév vonz, a csillogás és ismertség.

Mi a véleményed a keleti kultúráról?
 Szép, de távoli és nekem ez pont meg is felel. Nem vagyok az a típus, aki feltétel nélkül tiszteli a hagyományokat és szokásokat, érdekelnek a miértek, hogy nekem mégis miért kéne tartanom magam ezekhez az elvekhez. Lázadó típus vagyok, nagyszájú, és bár nehezen ismerem be, néha kissé bunkó is. Ez ott, legalábbis az én nézeteim szerint, nem tolerálható viselkedés. Szóval jobban tetszik az úgynevezett szabadság, ami itt adatik meg. :)

Ennyi lett volna a kérdés és válasz áradat, én pedig ismételten köszönöm a díjat! :))

Végül, de nem utolsó sorban, köszönöm az eddigi és újra felélesztett támogatásotokat!
Mindjárt itt az év vége!
Csók néktek, legyetek jók!
 

Chapter 15

Sziasztok!

Köszönöm az előző részhez érkezett kommentárokat, imádtam mindkettőtök, hogy megtiszteltetek ennyivel, köszönöm! :)
Úgyhogy Néktek, Jenninek és Áginak ajánlanám!
Kellemes olvasást!

U.i.: Ígérem lassan jobb leszek, visszarázódom. :)

„Oh, it's you”

/Liam/

-          Hol vannak? – vágta be az ajtót erőteljesen Zayn, amikor megérkeztünk a The Wanted elvileg hivatalos tartózkodási helyére.

Fogalmam sincs, hogy honnan sikerült végül megtudniuk, hogy ma hol kell tartózkodni a bandának, ez a része annyira nem foglalkoztatott, mindössze annyit tettem, hogy mentem utánuk. Az viszont már egy kicsivel jobban megmozgatta a fantáziám, hogy mégis hova léphetett le Niall olyan halkan, csendben, el nem köszönve, hogy egyetlen SMS-sel közölte, eltűnt, majd jön, és sajnálja.

Nem rovom fel neki, ha tehetném én is lelépnék, hiszen már legalább egy órája úton vagyunk, és ilyen hosszú idő alatt megcsappan az ember bosszúálló kedve. Negyven perc elteltével már se mérges, se ideges nem voltam. Ellenkezőjéről viszont Zayn folyamatos parázspiszkáló megjegyzései, amikben felemlegette a konkurens banda minden ellenünk elkövetett tettét gondoskodott, így folyton vissza – visszatért az összeszorított száj, ökölbe szoruló kéz mechanizmus. Mit tagadás, jól esett volna már személy szerint Jaynek behúzni egyet.

Nem is tudom mi idegesített benne jobban, hogy kiszemelt magának, és a karrierünk kezdete óta a célja az, hogy felidegesítsen a megjegyzéseivel, azzal, hogy lenéz, hogy megjegyzi egy fabatkát sem ér a hangom, vagy pedig az, hogy elvette tőlem azt a nőt, akiben még láttam azt az értelmet, a kedvességet és kisugárzást, amit kerestem, amire szükségem lett volna, hogy megtestesülve egy lányban, velem legyen, miközben átverekedjük magunkat az X-faktoron, vagy éppen az utána induló hisztérián.

Mert bármennyire is hiszi azt mindenki, hogy ez egy valóra vált álom, szinte látom magam előtt, hogy életem végéig nem lesz barátnőm. Bár természetesen nem vagyok eltelve magunktól, hogy azt mondhassam a karrierünk, ami még nagyjából el sem kezdődött, életünk végéig tartson, de egyre jobban azt érzem, hogy nem fogok olyan nőt találni, aki azok után, hogy majd meghallja a nevem, is normálisan fog közeledni felém, és nem csak a sztárt, vagy a hírességet látja bennem, akinek segítségével címlapra kerülhet. Hiányzik valaki az életemből, aki nem srác, és akire támaszkodhatok. Egy barát, egy szerető, egy szerelem. Ehhez képest tömkelegével kapom a leveleket, és sejtem, hogy rendes lányok, mindent megadnának, de mi az esély arra, hogy nem csak kihasználnám őket? Meg fog valaha ismerni engem úgy valaki, hogy nem mond neki semmit a nevem? Hogy majd úgy viszonyul hozzám, mint Liamhez az átlagos sráchoz, nem Liam Payne-hez az énekeshez?

Ja, megint ökölben a kéz és azt hiszem, elharaptam a szám. Jaynek kijár már egy alapos verés.

-          Akárkiket is keresnek, nincs joguk ide betörni és információért üvöltözni. Nincsenek itt – közölte az először még megszeppentnek tűnt pult mögött ülő lány, aki végül valahogy összekaparta magát és lényegesen higgadtabban és keményebben mondta a szavakat, mint azt sejtettem, hogy fogja tenni.

Igaz, a Wanted van hazai pályán. Körbekémleltem a stúdióban, ahol most csend uralkodott, mindössze néhányan a takarító személyzetből mászkáltak a folyósokon, és miközben próbáltak úgy tenni, mintha a port törölnék le a polcokról, vagy pedig a stúdió hangszigetelt üvegét mosnák, tágra nyílt tekintettel, információra éhesen helyezték fülüket csapatunk felé. Itt biztos nincsenek, ez nyilvánvaló, de további tippünk nincs a hollétüket illetően, én pedig már kellőképp felajzottam magam, hogy Jay most lefejeli a térkalácsom, úgyhogy visszavonzottam tekintetem a csinos pultosra, kihúztam magam és Harryt kissé arrébb lökve közelebb kerültem az áldozathoz.

-          Oké, igazad van, bunkók voltunk, sajnáljuk. De sürgős beszédünk lenne velük és nem veszik fel a telefont, fogalmunk sincs, hogy hol vannak. Esetleg van ötleted?

-          Nincs – vágta rá sietve, majd mielőtt végleg leszegte volna a tekintetét, hogy az előtte heverő papírköteggel foglalkozzon, gyorsan végigjártatta pillantását rajtunk.

Pontosan tudja, hogy hol vannak.

-          Ma úgy volt, hogy bejönnek, de lemondták állítólag egy találkozó miatt.

-          Aha. Szóval találkozó – ízlelgettem a számban a szavakat lazán a pultnak döntve az oldalam, miközben a folyosón függő platinalemezeket néztem.

Nem tudom hogyan kell flörtölni információért, nem vagyok az a nagyon csajozós típus, ráadásul az a kifejezetten helyes fiú sem vagyok, ezt Stylesnak kéne csinálnia. Felsóhajtottam, miközben gondolataimban elmerülve lassan próbáltam visszatérni az elrévedt ámuldozásomból, és újra a keményfa borítású deszkára figyelni, ami kitartóan támasztott, hátha a kemény fiú benyomásával elérek valamiféle hatást. Zavartan túrtam bele elölről a hajamba, hogy ellenőrizzem rendszerint felfelé állnak-e az arra beállított tincsek, amikor elkaptam a pult mögött álló lány megbabonázott tekintetét. Zavartságom egy pillanat alatt elmúlt, ahogy ráeszméltem bejövök neki, vagy legalábbis, amit tettek, az biztos tetszik. Féloldalasan elmosolyodtam, futólag a névkitűzőjére pillantottam, majd ellöktem magam a pulttól, és egy lépést hátráltam a banda felé.

-          Menjünk fordultam fél testemmel az ajtó felé, futólag elkapva a még ugrásra feszülten készen álló Harry karját, és az ajtó felé tereltem.

Louis oldalról egy kérdő pillantást vetett rám, de csak biccentettem felé és folytattam az utam az kijárathoz. Mikor biztos voltam benne, hogy már minden tag követte mozdulatom és láthatóan feladták a tervet, hogy bandát vernek, visszafordultam és komoly tekintettel néztem vissza a lányra.

-          Köszönjük, és viszlát, Emma!

Megdermedt és láthatóan magában vívódva nézett ránk. Na? Na? Na? Hajlandó leszel megadni magad csak egyszer az életben, és bebizonyítva, hogy hat a sármom, és segítesz?

Nem tudom, hogy olyan könyörgőn sikerült-e néznem, hatalmas boci szemekkel, mint próbáltam, vagy inkább csak valami szánalmas, degenerált arckifejezését sikerült magamra öltenem, de végül Emma elkapta a fejét, megfogta a papírjait, és visszaült a pult mögé. Valaki mögöttem lemondóan sóhajtott. Osztottam a véleményét.

-          Sziasztok – mondta végül a lány, és fel sem pillantva írta tovább a munkát.

-          Picsába – szitkozódott visszafogottan Harry, miközben aprót rúgott a lábával az ajtóba, majd elhagyta a termet.

Igazából Jayt így is bármikor megüthetem még, a dráma nem marad el, mert biztosra veszem, hogy mostanra a többieknek is feltűnt Niall elvesztése, így lesz majd mit mesélnie,ha újra feltűnik, az pedig, hogy bebizonyosodott, még valamennyi hírnévvel sem tudok csajozni, csak nekem katasztrofális hír, nem az egész bandának. Levonva a következtetést végül megvontam a vállam, megfordultam a kétszárnyú ajtóban – elfelejtve, hogy csak az egyik oldal működik vágtam be a könyököm százhúszas fordulási sebességgel – és a fiúk után indultam.

-          És Liam – szólalt meg Emma megtorpantva engem az ajtóban. Hagyott egy kis szünetet, mintha bár már eldöntötte volna, még mindig lenne benne egy kis bizonytalanság, hogy ez valóban jó ötlet-e ha folytatja, – a The Rest kávézóban vannak most.

-          Köszönöm – mondtam halkan, felé biccentve, majd megfordultam és elégedetten hagytam el a stúdiót.

Na, csak sikerült Payne!

/The Rest kávézó/

Egy tuti hely. Legalábbis én így jellemezném magam. Ezzel szemben, mivel a tulaj inkább az ósdibb szövegek híve, és nem a fiatalokat, főként a pipiket akarja bevonzani. Olyan szöveggel reklámoz, amik csak a középkorúak, vagy az annál idősebbek értenek meg. Meg amúgy is, a teát mindenki szereti, nem mindegy, mi a szlogen, ha jó a hely, meg a tea?

Láttam én már amúgy is leánykérést, mosdó szexet, gyerekfoganást – utóbbiból keletkezve -, randikat, szakításokat, évfordulókat, majdhogynem minden ilyen „ünnepnek” helyszínt adtam már, de ezek sem olyan események, amikre minden újonnan felépített kávézó vár. Fiatal vagyok, friss vagyok, még jól is nézek ki, vad bulikat akarok, meztelen nőket, alkoholt, aztán részeges, pilledt reggeleket, amikor indul a szégyen menet, és kiszívott nyakkal, szüzességüket elvesztve sietnek haza a lányok.

Ja. Ez nem kávézóknak való.

Ehelyett öregek nyafogását hallgathatom az életről, a kormányról, az adókról, hogy mit képzel magáról a Királynő, hogy milyenek ezek a mai fiatalok, és hogy bezzeg az ő idejükben.

Lassan igazán kezd unalmassá válni London, pedig ezt mondani azért elég nehéz, hiszen napi számra történnek a meghökkentőbbnél meghökkentőbb események. Ezek alól pedig kivételt képez a mai nap. Jobban mondva eddig kivételt képezett, mert már akkor felkaptam a tornácom, amikor a The Wanted fiúba banda egy lány társaságában lépett be az ajtómon. Igen, igen, ismerek minden ilyen hírességet, azért én is nézek TV-t, pontosan tisztában vagyok vele, hogy itt ki lép be hírességként és ki csak az utca embereként.

Hirtelen nem is tudtam hova tenni az eseményt, sőt, be kell valljam, igazából később sem, ugyanis elég sokáig eltartott, míg feloldódott annyira a kislány, hogy képesek legyenek lefolytatni egy értelmes beszélgetést. Aranyos volt, ahogy fészkelődött, hogy ne érjen a lába egyetlen fiúéhoz sem, vagy ahogy percekig gondolataiba merülve nézte az itallapot, észre sem véve, hogy az előtte ülő öt fiú kérdőn tekint egymásra, hogy mégis mi van, és epekedve várták, hogy a csinos pofi újra feltűnjön a lap mögül. Csinos lány volt, ők pedig csak férfiak, természetes, hogy mi volt mindnek az első gondolata. Ettől függetlenül más célt szolgált a gyülekezés, ami rögtön ki is derült azután, hogy a kislány magához tért visszafogottságából, és megmutatta foga fehérjét a bájosan a fiúkra mosolygó pincérlánynak. Ja, Jesst én sem szerettem. Nála nagyobb ribanc aligha él Londonban, főleg, hogyha azt nézzük a sztárokra úgy rárepül, mint egy légy bármire.

A lényeg az, hogy a kelleténél nagyobb figyelmet fordítottam a fiatalok felé, ugyanis, míg percekig rágódtak ezen a mit keresünk mi itt témán –, aminek amúgy végül nem volt értelmes kimenetele -, elszalasztottam egy sírós szakítást.

Furcsák az emberek. Rájöttem, hogy egyes típusok kifejezetten élvezik, ha szenvednek, ettől érzik magukat fontosnak, és a legjobb az egészben, hogy panaszkodnak is, hogy nekik milyen rossz. Ilyenből van a legtöbb. A másik típus, akik önmagukat sem ismerik, vagy kifejezetten tagadják a rossz tulajdonságaikat, ők jók, kedvesek, és őket mindenki szereti. Mivel elnyomják magukban az ellenérzéseket, még el is hiszik ezt a baromságot. Peeeeersze, mindenki szereti őket.

Hoppá, hoppá, kik rohannak a bejárat felé? Az Niall Horan? Ki ez a csaj? Bent pedig a Wanted. Hát, ez egyre jobb.

-          Hé, Tim, min gondolkodsz?

-          Ne most Kate, buli van! - mordulok rá, hogy csillapodjon, de mint általában, most sem érdekli.

-          Én is látni akarom!

-          Szar neked – válaszoltam lazán, miközben magamban elnyomtam egy vidám, mosolygós, győzelemittas táncot. Oké, Kate az egyetlen épület a környéken, aki normális, és akivel el lehet ütni az időt, amikor semmi sem történik, de most éppen történik, úgyhogy sajnálatosan ilyenkor nem él a „barátság az első, aztán a pletyka” szabály. Bár, ha belegondolok, ez soha nem is élt.

Miközben még elhallgattam Kate morgását a bunkóságomról, és hogy mennyire unja Londont, figyelmem visszairányítottam a csilingelve belépő pár felé. Láthatóan a kutyát sem érdekelték, ó, pedig ha tudnák, mi készül?! Végül kevés szabad hely lévén, egy középen elhelyezkedő asztalhoz telepedtek le, és mialatt bénáskodva elvesztek egymás mozdulataiban és tekintetében, rendeltek két fekete teát. Úgy sejtem az énekes barátnőt szerzett magának, méghozzá nem is rosszat. Szép teljesítmény, főleg tudva, hogy az ír srác képtelen feldolgozni a hirtelen jött hírnevet, és hogy a lányok azért közelednek felé, mert ő Niall Horan, nem pedig azért, mert helyes. Pedig amúgy nem az. Egyáltalán nem néz ki jól, még férfi szemmel sem, ám úgy látszik a hírnév megszépíti az embert. Vagy a csillogás és pénz?

-          Niall – szólalt meg a barna hajú szépség, miközben óvatosan a fiú kezére helyezte sajátját. Az énekes aggódva pillantott fel. – Attól félek nem jó helyre jöttünk.

Na, elérkezett az én időm. Végre észrevették, hogy pontosan rálátnak a tőlük jobbra található kis bokszra, ahol éppen a vidám kis hatos cseverészik, és kacag, mintha ez a világ legboldogabb napja lenne.

-          Miről beszélsz Han? – vonta össze a fiú a szemöldökét, mire – ezek szerint Hannah – oldalra biccentett, és jelezte a fiúnak, hogy kövesse a tekintetét.

Nem kellett sokat várni a felismerésre, és még csak kihallgatni sem kellett a beszélgetést, hogy bárkinek feltűnjön, Niall éppen most jött rá, hogy egy számjeggyel csúszott le az ötös lottó eheti főnyereményéről.

-          Az ott?

-          Olivia, a verni való bandával, ja.

Verni való banda? Olivia? Ó, akkor nagyobb lesz az összezörrenés, mint reméltem! Ó, Anglia, csodás napra ébredtünk – dörzsöltem össze képzeletbeli mancsaim vidáman. Végre valami. Ezek szerint akkor az énekes fiúkkal ülő mostanra kissé nagyszájúnak tűnő lányt közelről ismeri mind Niall, mind a lány. Elfelejtettem a nevét.

-          Ugye, nem tudják a srácok, hogy itt vannak?

-          Fogalmam sincs – rázta meg a fejét a fiú, majd villámsebességgel kapta elő a telefonját. – De a legjobb lesz, ha ők villámgyorsan eltűnnek innen – bökött fejével a boksz felé, majd pötyögni kezdett.

Mentőakcióját egy Olivia felől érkező hangos kacagás és a mobilja rezgése szakította ketté.

-          Upsz – feszült meg idióta módján a székében, ahogy ránézett a kijelzőre. Egyik ujját várakoztatva felemelte partnere elé, majd felvette a telefont.  – Csá, haver, bocs, hogy…

Csönd lett. Gondolom félbeszakították, és valaki a vonal túlsó oldalán hadarva ontja magából a felesleges információkat, mert itt nem történik semmi. Unatkozva vettem le a tekintetem Niallről, és inkább bájos kísérőjét néztem, aki feszülten, az ajkát harapva szuggerálta Oliviát, mintha magában kántálná, hogy „fordulj ide, fordulj ide, fordulj ide”, hátha bejön, és magára vonzhatja a lány figyelmét.

-          Honnan tudtátok meg? Aha. És most komolyan egy kávézóban akarjátok őket péppé verni? – kérdezte, miközben oldalról a rivális csapat felé sandított.

Juhúúúúú, verés! Ez az!

-          Hogy hol vagyok? Hannah-val egy étteremben. Nem, nem megyek a kávézóhoz, semmi eszetek! Attól még én… Harry, állj le! Szép… nyomd is ki – morogta, miközben immár elvette fülétől a készüléket.

-          Oda megyek – jelentette ki a lány, majd választ sem várva felpattant és a boksz felé indult.

-          Hannah, ne! Te…

Lemondó sóhaj. Nők…

Időközben teljesen elterelődött a figyelmem a kinti világról, amihez most tértem vissza, ahogy megéreztem, hogy három cipősarok rúg az oldalamba és temérdek sok ember támaszkodik nekem. Persze, biztos jó, hogy én itt vagyok, hiszen elfáradtak és támaszkodhatnak, de az istenért, ez fáj!

Hess, innen, idióták! 

/Hannah/

Fogalma sincs Oliviának, hogy mibe keveredett azáltal, hogy éppen ma hozta össze ezt a találkozót a fiúkkal. Istenem, miért pont ide?

Legyűrtem a remegésem, nem foglalkoztam az izgatottságtól hevesen dobogó szívemmel, és megtettem a következő lépést. Nem így képzeltem el az első randimat Niall-el. Sőt, nem így képzeltem el egyik első randimat sem, nem hogy éppen a One Direction énekesével. Odáig természetes, romantikus, már – már reményteljes volt a folytatást illetően, amikor elhagytuk az iskola parkolóját és elindultunk a kávézó irányába. De amint betettük a lábunkat, egyik baj követte a másikat. Egyrészt mit keres itt Olivia? Miért van a The Wanteddal? Miért vannak pont ebben a kávézóban? És sejtéseim szerint – ha jól hallottam, ahogy Harry lihegett a telefonba – honnan tudja a One Direction, hogy itt találják őket? Ha találkoznak abból semmi jó nem fog kisülni, és hivatalosan is katasztrofális a randevúm.

Még mindig beszélgettek, vagy oly’ annyira elmerültek a témában, hogy azért nem néztek fel, vagy celebként már megszokták, hogy mindig zaklatják őket, így jobban teszik, hogy amíg nem nyílt a zaklatás, nem vesznek róla tudomást.

-          Khm, sziasztok – intettem fel esetlenül a kezemmel a kis csapat felé, mire Oli is felkapta a fejét és még az előző kacajból visszamaradt széles fogsorral fordult felém. – Olivia, beszélhetnénk?

Nem akartam megvárni a köszönést, reakciót, vagy bármit sem a fiúk részéről, sem pedig a lánytól, így szinte időt sem hagyva kérdeztem rá, hogy Oli elhagyná-e a helyét egy percre. Zavartan néztek össze mind az öten, a lány pedig értetlenül, még mindig ülve meredt rám, mintha teljesen lehetetlen lenne egyáltalán a jelenlétem, és az a kitalált ötletem, hogy felálljon miattam.

-          Sürgős – tettem hozzá feszülten, és már a lány karja után is kaptam, hogy segítsem kievickélését a bokszból.

-          Öö.. persze, oké – rázta meg végül a fejét, ahogy feleszmélt, és bocsánatkérőn nézett a fiúkra. – Ő a barátnőm Hannah – mutatott rám, majd a srácok felé vitte kezét – Hannah, ők pedig a The Wanted, de te biztos jobban ismered őket nálam.

Hahaha, de vicces – nyomtam el magamban a szarkasztikus kitörésem, és műmosollyal az arcomon újból intettem egyet.

-          Hello!

-          Hello – visszhangozták egyszerre, de hál’ istennek eddigre a White lány felállt és megtette az első lépést a kijárat felé.

-          Ne, ne oda – kaptam el a karját hirtelen – eszembe jutva, hogy mi van, ha a fiúk, már közel vannak, és simán kiszúrnak minket –, és gondolkodás, vagy óvatosság nélkül húztam a mosdóba.

Éreztem, ahogy megfeszül a szorításom alatt, és hogy zavart, biztos képtelen bárhová is elhelyezni magában a viselkedésem, a szavaim rejtett agresszióját, és azt, hogy mi lehet nekem olyan rohadt sürgős, de nem érdekelt. Nem akartam időt hagyni neki, hogy rám támadhasson, vagy, hogy a kérdéseivel bombázzon. Azt akartam, hogy eltűnjön innen a barátaival együtt. Egyrészt, mert nem kívánt műsor egy banda verekedése egy csendes kis kávézóban, másrészről pedig mindennél jobban szerettem volna visszaterelni normális mederbe a találkámat Niall-el, úgyhogy ha volt rá még szikrányi esély is, hogy jól érezzük magunkat, és csak egymásnak szentelhessük a mai délutánt, akkor azért biztos, hogy mindent meg is teszek.

-          Mi van veled, Nana? Meghibbantál? És hogyan kerülsz ide?

Oké, a kérdésáradatot már nem tudom megakadályozni, de nem érdekel. Legyen már vége a mai drámának!

Kissé erősebben csaptam be a mosdó ajtaját frusztráltságomban, mint az illendő lett volna, de nem érdekelt. Hátat fordítva a tükörnek vettem egy mély levegőt lenyugtatás és összpontosítás végett, majd Oli szemébe néztem.

-          Oké, gyors helyzetjelentés. A The Wanted és a One Direction nem igazán szeretik egymást. Előbbi egy videóban ócsárolta épp a bandát, amit ma a fiúk meg is láttak, így elindultak felkeresni a riválist, hogy személyesen is elbeszélgessenek. Úgy pasisan – tettem hozzá, hátha ha nem értené, hogy azt akarom mondani, szétvernék őket. – Viszont a Wantedos fiúknak ezek szerint ma veled van találkozójuk, Niall pedig velem van, így tudok mindent. Harry épp az előbb hívta fel bandatársát, hogy ide tartanak kissé felajzottan, úgyhogy nagyon, nagyon szépen megkérlek, hogy valahogyan tüntesd el az énekeseket, mielőtt ebből botrány lesz.

Nem tudom mit láttam Olivia arcán, miután mindezt ledaráltam, értetlenséget, hitetlenséget, dühöt, vagy haragot, de semmi jót nem jelentette a ráncolt szemöldök, és felhúzott pisze orr.

-          Szóval verekedés… - mondta elgondolkodva a padlót bámulva, majd hirtelen felkapta a fejét, és kíváncsian nézett rám. – Mit mondtál, hány évesek is?

-          Oli, ez most egyáltalán nem vicces! – förmedtem rá, érezve az iróniát a hangjában. Sosem jó jel, ha Miss White ilyen hangnemet használ, mert ilyenkor öntörvényű és makacs lesz.

Szinte teljesen biztos, hogy nem azt fogja csinálni, amit kérnek tőle. Amiben, amúgy igaza is van, hiszen mit érdekel minket, hogy a gyerekes énekesek milyen pózban, lila vagy kék folttal a szemük alatt, vagy mennyire narancssárga börtönruhában fognak pózolni a következő címlapon, megérdemelnék, ha ennyi eszük van. Nem újságba való viselkedést demonstrálnak, sokkal inkább érnek fel egy középiskolás gólya szintjével, és még ezzel is az egekig magasztaltam őket, de most Niall-ről volt szó! Az isten szerelmére, hiszen ez Niall Horan!

-          Ez tényleg nem vicces, inkább borzasztó! – fintorodott el, majd ellépett előlem és a tükörben nézett farkasszemet önmagával. – Nem elég, ha csak mi tűnünk el innen? Nem érdekel a cirkusz, ráadásul biztos, hogy apa is kinyír, ha megint meglát valamelyik cikkben.

Nem hagyja majd annyiban, ha elárulom neki, hogy mit csinálok itt, igaz? Bíznom kell benne, abban, hogy nem nevet majd ki, hogy komolyan vesz és segíteni fog. El fogja tüntetni innen őket úgy, hogy én Niall-el kettesben maradok, igaz? Így kell lennie. Mély levegő…

-          Nekem itt randim van, Oli!

Villámgyorsan fordult meg, kezével végig a gránittömbből kifaragott mosdópultot fogta, és felkerült arcára az a bizonyos „Ezt… nem… hiszem… el!” kifejezés.

-          Randi? – vonta fel egyik szépen ívelt szemöldökét, és mosolyogva nézett rám.

Azt hiszem, elpirultam, és máris egy idiótának éreztem magam, hogy ezzel a szófordulattal éltem. Ráadásul, hogy elmondtam, neki, mi van, ha nem is az, csak valamiféle sima találkozó?

-          Igazából nem tudom, lehet, hogy hülye vagyok és félreértettem, de a suli elé jött, hozta a táskám, elhozott kávézni bókolt és végig hihetetlen édes volt. Tegnap is egész éjjel beszélgettünk, és én...

-          Jaj, istenem, neked tetszik! Ó, de még mennyire, hogy tetszik, szerelmes vagy! – vágott közbe vidáman, miközben játékosan csillogott a szeme és a reakcióm leste.

-          Dehogy! Ilyet nem jelentünk ki az első randin – nevettem el magam idegesen, és éreztem, hogy mindössze egy könnyen átléphető határ választ el attól, hogy elsírjam magam. Lehet ez az őrület jele.

-          Oké, segítek. De nem a nyápicok miatt! És ha legközelebb nekem kell valamiféle segítség ilyen téren, te leszel az első, aki repül! – fogta meg a kezem még mindig szélesen vigyorogva, én pedig miközben szégyenlősen aprót bólintottam, kaptam egy puszit az arcomra. – Puszilom Niall-t!

/Olivia/

Mint, aki jól végezte dolgát léptem ki a mosdóból, holott inkább faggattam volna még Hannah a randevújáról, mintsem kitaláljam mivel is fogom elcsalni az énekeseket egy másik helyre úgy, hogy ne sejtsenek semmit. Ha pedig Zayn és csapat előbb futna be, akkor is kell valami fantasztikus terv, hogy ne Niall, meg Han legyenek az elsők, akiket megpillantanak. Óvónőnek kellett volna felcsapnom évekkel ezelőtt, és hanyagolnom a táncot.

Max el sem titkolhatta volna, hogy nem zaklatta fel és nem érdekli mélységesen, hogy Hannah-val hová is tűntünk az elmúlt öt percben, olyan feszülten ült a székében és meredt arra a pontra, ahol elvileg fel kéne bukkannom. Ám abban a pillanatban, ahogy meglátott, mintha mi sem lenne természetesebb kapta el a fejét és visszafordult a boksz felé, és várta, hogy befussak.

Nem rejtettem el széles mosolyom, ahogy lehuppantam eléjük, viszont ők sem rejtegették kíváncsiságukat.

-          Szóval, akkor megegyezhetünk abban, hogy elmegyek egy próbátokra, meghallgatom a zenéteket, aztán összeállunk egy koreográfia idejére?

Az az érzés, amikor pontosan tudod a másik mit akar hallani, hogy mire kíváncsi, de neked nem érdeked, hogy elmondd, és úgy beszélgetsz tovább, mintha mi sem történt volna, miközben látod, hogy ő teljesen lefagy, megfizethetetlen.

-          Ja, ja, ja, persze – eszmélt fel Nate elsőként, és megrázva a fejét, amin aztán még a haját is megigazította, hátradőlt, hogy egy fokkal természetesebb benyomást nyújtson az előbbi feszült, meredt testtartásától.

Szívem szerint folytattam volna a fesztelen csevegést, de oldalról megpillantottam a hevesen integető Niall kezét, aki az órájára bökött, és úgy éreztem itt az ideje, ha összekapjuk magunkat.

Kapkodva elővettem a telefonom, ahol megpillantottam az időt és ijedt arckifejezést öltöttem.

-          Úristen, sajnálom, de el kell indulnom, ma még fel kell készülnöm egy másik vizsgámra is, esetleg elkísérnétek a legközelebbi metrómegállóig, hogy addig kitaláljuk a részleteket?

-          Naná – bólintott Max, miközben Jay már le is intette a pincérnőt, én pedig teljesen meg voltam elégedve a mentőakciómmal, remélem nem indulunk későn.

Bár szívesen maradtam volna hátra, hogy búcsút intsek Hannah-éknak és egy jól kivitelezett mozdulattal elmutogathassam nekik, hogy ezek után nyalhatják az alsóbbik felem, de az angol férfiaknál evidens jó modort nem tudtam kicselezni, így kénytelen voltam a sor legelején kilibbenni az ajtón.

Fura érzés kerített hatalmába, ahogy már nem a zárt térben voltunk, ahol nem csak rajtam múlt sikeresség, hanem kint, a szabadban, ahonnan bármikor lecsaphat ránk egy csapat énekes, hogy verekedni kezdjenek. Ekkor tudatosult bennem, hogy Hannah tényleg izgult a bunyó miatt, úgyhogy ügyesen tenném, ha minden erőmmel azon lennék, ne fusson össze a két banda. Így viszont, amint kitettem a lábam az épületből, megszállt minden olyan érzés, amit a legjobban utálok az életben. A félelem, mert veszély van, és az ehhez párosuló izgalom. Felgyorsult a szívverésem, melegem lett, és közben mégis átfutott rajtam a hideg, remegett a kezem, képtelen voltam nyelni, apró üveggolyónyira szűkült a gyomrom, és idegesen figyeltem fel minden gyanús árnyra és hangra. Minden érzékszervemmel figyeltem a környezetem, ami rövid időn belül minden erőmet felemészti. Még a hülye is észrevenné rajtam, hogy valami nem stimmel, hát, még ha viszonylag értelmes emberekkel vagyok körülvéve, mint jelenlegi esetemben az énekesek.

-          És – kezdte Siva elnyújtva a kezdőbetűt – melyik napra gondoltál?

Hálát adtam az égnek minden egyes lépés után, hogy kapkodó tekintetemmel, mellyel az utca minden részletét pásztáztam, még nem láttam meg a One Direction egyetlen tagját sem felénk közeledni. Képtelen voltam nem a szembejövök arcát nézni kényszeredetten, nem bekukkantani minden ház oldalához, amely mellett eljöttünk, és visszafogni megemelkedett pulzusom, hogy legalább a benyomását kelthessem annak, normális vagyok.

Nagyot nyeltem, amikor bár még a félve pillantók csoportjába tartoztam, és nem igazán érzékeltem a veszélyen kívül semmit a külvilágból, de tudtam, hogy beszélnek hozzám, és kénytelen leszek kinyögni legalább egy értelmes mondatot.

-          Ja – bólintottam, majd a következő lépésemben megtorpantam, mert egy olyan ismerős kabátot véltem felfedezni a tömegben, amely kifejezetten nem is a színével, vagy szabásával, sokkal inkább a viselője mozgásával hívta fel magára a figyelmem.

Max bocsánatkérőn motyogott, miután a hibámból hátulról kissé meglökött, lévén, hogy nem figyelmeztettem hirtelen fékezésemre, de én figyelmen kívül hagytam, és megpenderülve a saját tengelyem körül, szembe fordultam az öt kíváncsi fiúval. Pontosan szemben álltak a felénk közeledő bandával, de mindaddig nincs probléma, amíg rám figyelnek, még van esélyünk a meglépésre. Ötletek kavarogtak a fejemben, ostobábbnál ostobább képzelgések, melyekkel elkerülhetővé tehetném a találkozást. Megráztam a fejem, hogy tisztábban lássak, majd  az előrehulló hajam gyors mozdulatokkal szorítottam vissza fülem mögé.

-          Oké, srácok, játsszuk azt, hogy pontosan tudom, néhány rajongó itt vár rátok a közelben, mert kiszúrtam őket. Ne kérdezzétek honnan tudom, csak tudom. Ismerem Hannah-t, tudom, hogy ez az ő műve – szavaim kellőképp megtették a hatásukat, mindannyian kitágult pupillákkal néztek rám, Jay pedig szemét forgatva próbálta megtalálni a csoportot. Nem láthatja meg Zaynéket, figyelmeztettem magam, így elkaptam a fiú karját és bármiféle figyelmeztetés nélkül az eddig haladási irányunkkal ellenkező utca felé fordultam, és magam után húztam a fiút. – Kövessetek – suttogtam, miközben előkapartam a telefonom, és rányomtam Zayn számára.

Reméltem, hogy nem tűnt fel a mögöttem lévő énekeseknek kivel is készülök beszélni, de sosem lehet tudni, és ismét hevese dobogó szívvel emeltem a fülemhez a készüléket. Remegett a kezem.

-          Olivia, hát te? – szólt bele kedves hangon, mire egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy mérges vagyok rá a gyerekes viselkedése miatt, és arról is, hogy éppen mi folyik körülöttünk.

-          Szia – mosolyogtam a telefonba teljesen bárgyún, de még időben összekaptam magam ahhoz, hogy rendezhessem arcvonásaim, és a jelenre koncentráljak. – Állj meg! – majdhogynem kiabáltam a telefonba, ezzel remélve, hogy önkéntelenül is megáll.

-          Mi van?

Lopva hátrapillantottam és láttam, ahogy a többi sráccal egyetemben állnak az egyik távolabbi oszlopnál. Fellélegeztem, ahogy szétáradt a testemben a jóleső elégedettség. Hallgat rám!

-          Oli, erre most bármennyire is szeretnék, nem érek rá. Mit akarsz? – hallatszott sürgetőn a hangja.

Mi az, hogy mit akarok? Esküszöm megverem…

Gyorsított léptekkel vettem be a következő kanyart, így pedig végleg eltűntünk a fiúk lehetséges látóköréből, és ezennel az én munkám le is járt. Rohadt sokkal lóg nekem mindenki!

-          Mindegy. Azt hittem az előbb téged láttalak, de tévedtem – vontam meg a vállam attól függetlenül, hogy nem lát.

Lassan elengedtem Jay karját és arrébb léptem két lépést a fiúktól, miközben bocsánatkérőn mosolyogtam.

-          Átjössz ma?

Magam sem tudom mit akartam ezzel a kérdéssel elérni. Miért kérdeztem? Hogy tereljek? Vagy, mert titkon erre vágyom, habár tagadom? Vagy pedig csak érdekelt, hogy mi ez a viszály? Utóbbinál mást lehetőség is adott lett volna, hogy kiderítsem a miérteket, de nem, én simán áthívtam Zaynt. Pompás. Majd azt mondom, hogy csak úgy kicsúszott. Szimplán kicsúszott. Ez megszokott a lányoknál, azt hiszem…

-          Valami baj van? – kérdezte már – már aggódó hangvétellel, amitől valahogy megszeppentem és hirtelen egy szót sem tudtam kinyögni.

Oldalra pillantottam Maxra, Nate-re, Jayre, Sivára, és Tomra, akik unatkozva járkáltak három lépés távolságban és hol a köveket rugdosták az út szélén, hol pedig a még mindig gyanakvó Jay pislogott ki az épület mögül, hogy hol lehetnek a vérszomjas rajongók. Ezért még Hannah is meg fog ölni.

-          Olivia?

-          Nem, nem nincs semmi baj, én csak… - mély levegő és nyögd ki! – Mennem kell – hadartam, és gondolkodás nélkül kinyomtam a hívást.

Tuti. Szinte teljesen biztos, hogy így kell kezelni egy ilyen, vagy ehhez hasonló helyzetet.

-          Pasi ügy? – pislogott rám kíváncsian oldalról Nathan egy apró mosollyal, miközben én még mindig az előbbi értelmetlen reagálásom latolgattam magamban, kezemben szorongatva a mobiltelefonom.

-          Ha tudnám… - sóhajtottam megadva magam a tehetetlenségnek, majd mélyre süllyesztettem a zsebemben a telefont és elindultunk a forgalmas kis utcán, remélve hogy több meglepetés ma már nem ér.