Chapter 16

Sziasztok!

Sajnálom, hogy késett a fejezet, nem éppen úgy alakult a hétvégém, mint terveztem, hál' istennek jobban és csak most értem haza. :)
De jó szórakozást a részhez, remélem tetszik! Imádlak Titeket! :)

Heart attack

A napom csúcspontja volt, amikor fáradtan estem haza a szitáló eső elől menekülve, lerúgtam magamról a cipőm, és lazán rádobtam magam a nappaliban álló kanapéra.

Az elmúlt napok pontosan annak feleltek meg, amit nem kívántam magamnak már a költözés napján sem. Sosem akartam, hogy öcsém, vagy húgom legyen, mert az a gondoskodás, foglalkozás és példamutatás, amire szükség lenne, nincs meg bennem. Önző vagyok, féltékeny, kicsinyes, hirtelen haragú, néha cseppet sem kedves, és egyszerűen képtelen vagyok példát statuálni. Ezzel szemben, amikor húsz éves fiúk úgy viselkednek, mint az óvodások, és a helyzet megköveteli, hogy tegyek is valamit az ügy érdekében, egyrészt magatehetetlen vagyok, másrészt, tényleg alkotnom kell, hogy ne fajuljon el a helyzet. Így minden erőmet latba vetettem, hogy aznap elkerüljünk minden felfordulást.

Hannah beszámolója alapján azt hiszem, hogy a randi is elég jól sikerült, és nem akartam nagyzolni, de meg kellett jegyeznem, hogy az én érdemem. Nem tudom, hogy örültem-e, vagy sem a hírnek, amikor Niall felhívott, hogy megköszönje a terelésem, valamint, hogy megmondja, ma este behívatta magához Simon őket, így Zayn, ha akarna sem tudna megjelenni. Nem ezekkel a szavakkal fejezte ki magát, de úgy éreztem a lényeg itt van, hogy fogalma sincs mit akar. Miért nem ő hívott fel? Persze ezernyi oka lehet, hogy végül más közölte velem, a fiú, akit megfejthetetlen okoknál fogva meghívtam az otthonomba, ahol amúgy legkevésbé tűröm el a bandát, vagy apa bármilyen más munkáját, de akkor sem tartom egyiket sem olyan valószínűnek, mint azt a tényt, hogy nem akart jönni, megmondania viszont fájdalmas lett volna. Ha pedig nem ez a válasz, akkor nem tudom. Öt nap telt el az incidens óta, Zayn pedig nem jelentkezett, ahogy az összes többi bandatag sem, oldalukon a The Wanteddal. Mintha kissé visszazökkenhettem volna a normális életbe, mielőtt teljesen szét nem cseszem azzal, hogy felkészületlenül állok a táncospárom elé, aki majd aztán szépen, minden kifinomultságot mellékezve nekem támad, elküld, végül pedig kibukom abból az iskolából, ahol tulajdonképpen még bent sem vagyok.

Hangosan fújtam ki a levegőt az üres lakásban, és bután bambultam a szürke üveggel lefedett dohányzóasztalt, miközben magam alá húztam a lábam és úgy nyúltam el a bőralkalmatosságban.

Anya egész szépen berendezte már az egész lakást. Néha az az érzésem, hogy valóban haza jövök, nem csak egy házba, amit akaratlanul is otthonnak szólítok. Kifinomult ízlésre utaló festmények a falakon, könyvek szépen elrendezve a polcokon, melyet a bejárónő tart tisztán, hiszen, ha rajtunk múlna porosan állna minden sarok és szekrény, míg végül egy egész takarítóbrigádot kellene hívnunk.

A világos, tágas nappalit pasztellszínű függönyökkel tette hangulatosabbá, amihez a bútorok meleg, barnás árnyalata is tökéletesen illett. Azt hiszem, lassan kijelenthetem, hogy ez a kedvenc részem a lakásban, főleg, amikor egyedül tartózkodom a hatalmas ingatlanban, és nincs egyetlen egy dorgáló szó sem, ami megzavarhatná azt a pár perces néma magamba zuhanást, ami minden nap bekövetkezik, amikor hazaérek és kifújom magam. El kell kezdenem táncolni.

De az angol iskola kemény. Megkövetelnek mindent, és itt valahogy érvényét veszti az a kifogás, hogy biológia órán menjünk a tengerpartra szörfözni, ott is tudunk órát tartani, sőt, még példát is láthatunk az egyes fajokra.  Nem, itt fel kell venni az egyen szoknyát, a blúzt, a magasított sarkú cipőt, és a nyakkendőt, majd pedig feszülten, egyenes háttal végigülni az egész órát, és tudni minden kérdésre a választ. Nem ehhez vagyok hozzászokva, nem ahhoz, hogy minden nap tanulnom kelljen csak az életben maradásért, hiszen, ha megbukok, aki megöl, és internátusba küld, ezt már az elején közölte. Azt gondoltam, hogy mivel év vége van, mindjárt elkezdődik mindenki számára a nyár, majd lazábbak lesznek a tanárok is, de tévedtem. Sőt, engem mintha keményebben fognának, hiszen le kell tennem a felzárkóztató vizsgákat. Mennyire imádnám már mindennek az ellenkezőjét. Tényleg kiélvezni a nyarat, bulizni, táncolni, barátokat, pasikat szerezni, kiélni a fiatalságom nyarát, annak ellenére, hogy még lesz egy pár.

A tévé alatti szatellit egységre vándorolt a pillantásom, ahol leolvastam a cseppet sem megnyugtató időpontot: 15:43. Ha most képes vagyok feltápászkodni és megtanulni a második világháborút az angolok szemszögéből – mert hát természetesen miért is tanítottak volna nekünk ilyesmi Ausztráliában a maga reális valójában –, akkor még lesz időm megfürdeni és aludni hat órát holnap reggelig. Talán még jut majd arra is tíz percem, hogy sajnáljam egy kicsit magam, amiért nem mentem el is ismét próbálni, vagy, hogy nem jutott még egy normális evésre sem időm.

Lassan, darabosan, erőtlenül ültem fel, majd feltolva magam a kanapéról indultam át a konyhába, hogy valamiféle üdítőt és rágcsálnivalót magamhoz véve elinduljak a szobámba, ami mostanában csak a börtönöm.

Hangtalanul siklottam át mezítláb a hideg kövű konyhába, ahol miután gyorsan kikaptam az ananászlevet a hűtőből és asztalra tettem, a különböző, számomra nehezen elérhető szekrényekben, és azok polcain kezdtem kutakodni kezemmel, hogy találjak valami chipset, ropit, vagy akár gumicukrot, bármit, amit anyáék még nem ettek fel. Vakon tapogatóztam, az első szekrényben, ahol legnagyobb sajnálatomra csak tésztát és rizst találtam, amikor megszólalt a bejárati ajtó csengője. Ijedten rezzentem össze a hangos dallamtól, és az órámra kaptam a tekintetem. Nem vártam senkit, nem tudja senki, hogy már itthon vagyok. Ez biztosan nem Hannah, a postás már itt hagyta a leveleket – melyeken amúgy szépen át is léptem, mikor beléptem a lakásba, nekem derogált lehajolnom és felvennem őket – a villanyórát pedig nem tudom, hogy hol van. Ennél fogva bárki is, egyrészt nem tudok rajta segíteni, másrészt feltart a tanulás folyamatában, amit még el sem kezdtem. Abban az egyetlen esetben, ha chips lenne nála, talán esélyes a bejutásra, de ezt erősen kétlem. Magamban rágódva álltam dermedten, mintha azt remélném, hogy ezzel biztosan a tudtára adom, hogy nem vagyok itthon, és nem fogja még egyszer megnyomni a csengőt. Nem nyomta.

Vártam egy percet csendben, de a hideg talajon már fázott a lábam, így megmozdultam, a konyha másik végébe siklottam, felkaptam egy széket az ebédlőasztaltól, hátha azzal majd könnyebb dolgom lesz. Abban a pillanatban, ahogy felemeltem, egy fej bukkant föl az ablakban, ezzel olyan mértékben megijesztve, hogy rögtön elvesztettem érdeklődésem a szék irányába, sőt mi több konkrétan megfeledkeztem a létezéséről, így az hangos csattanással ért földet. Liamnek hatalmas szerencséje van, hogy nem a lábamra ejtettem.

-          Tudtam, hogy itthon vagy! – kiabált át az üvegen vigyorogva, mire én még mindig az ijedtségtől kábultan bámultam rá. A szívem a mellkasomban dübörgött, a kezem pedig akaratlanul is remegett, amit le kellett, hogy szorítsak a testem mellé, annyira idegesített. Zihálva ráztam ki a hajam az arcomból, mire végre tudatomhoz tértem és a fiúra förmedtem üvöltve.

-          Mi a… Normális vagy Liam, cseszed? Azt hittem szívinfarktust kapok! Akárki lehettél volna, és én most kurvára ideges vagyok rád! Mi a fenéért nem mentél még el, mikor nem nyitottam ki az ajtót? Mi az istent képzeltél, hogy az ablak elé osonsz? Mi a…

-          Nyugi, csak én vagyok – emelte maga elé védekezőn a kezét, mintha meglepte volna a kirohanásom, és ennyire nem is lenne nagy ügy. Pedig az. Rohadtul rám ijesztett.

-          Igen, baszd meg, azt látom… - fújtam ki a levegőt idegesen, és a folyosóra mentem, hogy kinyissam a bejárati ajtót.

Nem vártam meg, amíg Liam is odaér, egyszerűen nyitva hagytam, visszamentem a konyhába, és felemeltem az oldalára esett széket. Ez teljesen hülye, én esküszöm, felpofozom!

-          Olívia, jól vagy? Én nem akartalak megijeszteni, csak…

-          Ja – vágtam a szavába –, mondjuk, akkor ne bukkangassál fel más konyhájának az ablakában, amikor az illető amúgy is tőled néhány lépésnyire áll – perdültem meg, hogy szemben legyek Payne-el, és egy pillanatra tartottam csak a szemkontaktust, rögtön azután éreztem, hogy innom kell a gyümölcslevemből, hogy lefoglaljam magam valamivel és ki ne penderítsem a házból.

-          Oké, oké, bocs. Lehet, hogy nem csináltam jól, de beszélni akartam veled, te pedig velem láthatóan nem, ráadásul még túl is reagálod.

-          Túlreagálom? – visszhangoztam szavait neki háttal, miközben lecsavartam a doboz tetejét, és az elővarázsolt pohárba töltöttem magamnak. Még csak meg sem akartam kérdezni, hogy kér-e. Haljon szomjan! – Szerinted én túlreagálom? Te, te és a csapatod vagytok azok, akik egy csapat óvodás szintjén vagytok, nem én. Szóval szerintem ne kezdjük azzal, hogy én reagálom túl.

-          Ezt most honnan veszed? Miért mondtad? – nézett rám karba font kézzel, mire válaszként becsuktam a szám, és egy szuszra kiittam a pohár tartalmát.

Lehet, hogy előbb jár a szám, mint gondolkodnék – vontam le magamban a következtetést, de nem érdekelt. Nem én vagyok most itt az, akinek magyarázkodnia kell. Összefűztem magam előtt én is a kezem, szemöldököm pedig kérdőn felvontam és állammal felé böktem. Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy nyugalmat erőltessek magamra és fenekemmel úgy tudjak az asztalnak dőlni, hogy abból ne süssön a feszültség és az idegesség.

-          Szóval mit keresel itt, miről akartál beszélni?

-          Hogy vagy? – kezdte ismét jókedvűen, mintha az előbbi gyanúsítgató tekintete nem is lett volna valós.

-          Hagyjuk ezt, Payne. Nincs kedvem játszani, elvileg tanulnom kell, amit amúgy lehetetlen lesz, és éhes is vagyok – nyögtem, majd feladtam álcám, ellöktem magam az asztaltól, megkerültem a fiút, és a második szekrény tartalmának vak kutakodásával folytattam a munkám. A magasságom emelése végett lábujjhegyre emelkedve igyekeztem fogást találni bármilyen zacskón, ami ígéretesen zörgött.

-          Akkor azt hiszem, nem vagy fergetegesen – mondta, én pedig miközben hátralestem az arcára, láttam, hogy kihívón méregeti főként a hátsó felem. Idegességem szikrája újra feléledt.

-          Nem, nem vagyok, ügyesen levontad a következtetést – villantottam rá egy gyors, gunyoros mosolyt, majd leemeltem egy müzlis dobozt. Nem a legjobb, de talán ez is megteszi majd.

-          Esetleg segítsek? – sétált oda mellém arcán azzal az idegesítő mosollyal, amit annyira már ismertem, hogy tudjam, nem sok jóra számíthatok, ha a beszélgetésünk végre abba a mederbe terelődik, ahonnan ő szándékozza felhozni a szívét nyomó témát.

-          Chipset keresek, vagy ropit, esetleg bármi mást, ami nassolni való, de a magasság miatt nem látok semmit – sóhajtottam, miközben visszaereszkedtem teli talpra, és Liammel szemben álltam.

Végignézett rajtam, majd mikor egy lépést hátráltam, hogy utat engedjek neki, had keresgéljen elmosolyodott.

-          Láttalak – mondta, miközben kezei végigszántották a legfelső polcot, ezzel kitűnő kilátást nyújtva a derekáról lecsúszó nadrág alól kikandikáló alsónadrágjára, izmos hátára, és formás fenekére. Az eredményt konstatálva mosolyogtam, amikor észrevettem Liam engem pásztázó tekintetét.

-          Neked szabad, nekem nem?

-          Honnan veszed, hogy neked nem?

-          Ismerem a női tekinteteket, és a tied, amikor a fenekedet bámultam, nem volt épp… - kereste a szavakat, majd a nyelvével csettintve jelezte, hogy meg van – bájos.

-          Oh – ennyire futotta, és elkaptam róla a tekintetem. – Amúgy mégis hol láttál? Csak, hogy végre arra tereljem a témát, amit a lényeg, és amiért jöttél.

-          A központban. A kávézónál – fordult meg éppen akkor, amikor én is felemeltem a fejem a padló bámulásából, hogy szemeibe nézzek, ugyanis szavai hatására összeszűkült a gyomrom, és rosszat sejtettem. Liam kezében egy chipes zacskót tartott és felém nyújtotta. – A Wanteddal.

-          Nem hiszek neked – vontam meg a vállam és kivettem a kezéből a nassolni valóm.

Újra az asztal felé fordultam és töltöttem egy következő adag innivalót, hogy majd legyen mivel foglalkoznom, miközben Liam faggat. Mivel faggatni fog. De honnan tudja, hogy ott voltam? Nem láthatott, vigyáztam. Vajon Niall? De nem, ő csak nem mondta el. De ha Liam tudja, tudják a többiek is, nem? És miért nem ideges, és vigyorog úgy rám, mintha élete legboldogabb napja lenne ez?

-          Jó, akkor ne higgy, nekem ez tök mindegy. A miértekre lennék kíváncsi, és hogy miért volt érdeked, hogy meglépjetek. Mondd el, hogy mi az az ok, amiért nem kéne ezt az információfoszlányt megosztanom a többiekkel.

-          Miért nem mondtad el nekik? – szegeztem neki a kérdést, mire csak megvonta a vállát.

-          Hiszem, hogy valami logikus válasszal tudsz előállni.

-          Nem kell előállnom semmivel – jelentettem ki határozottan, mert kezdett elegem lenni abból, hogy ez a bandának nevezett rakás majom azt hiszi, hogy lehet beleszólása az életembe, vagy hogy megmondhatja mit csináljak. – Nem tartozom neked, vagy egyáltalán bárkinek a bandából magyarázattal, hogy kivel vagyok, mit csinálok, és hogy azt miért csinálom. Velük voltam, és? Neked mi közöd hozzá?

-          Rivális banda, és…

-          Rivális banda? És mégis mivel vívta ki ezt a címet?

-          Több videóban is ócsároltak, beszóltak nekünk, mi pedig…

-          Várj, kitalálom, ti pedig nem is tettétek ugyanezt előtte, igaz? De most, hogy elkezdték, ti is pocskondiázni fogjátok őket lépten nyomon, és beszóltok nekik. Mert most már Ti is megtehetitek, hogy Ők el kezdték. Ez a felhatalmazás, ugye? És nem, ez nem gyerekes viselkedés, ez tök logikus, meg minden. Értem én.

-          Megtennéd, hogy nem vágsz bele minden szavamba? Mellesleg látszik, hogy velük voltál, kimosták az agyad, és…

-          Nem csináltak semmit! Még csak nem is volt szó rólatok. Olyan sokat… - húztam el a szám elgondolkozva, de aztán rögtön visszatértem a jelenbe és folytattam. – Nem szidtak nekem titeket, úgyhogy kérlek, most te is hagyd el ezt a részt és azt mondd, mégis mi közöd van ahhoz, hogy kivel vagyok. Vagy azt magyarázd meg, szerinted miért nem gyerekes viselkedés az, hogy ócsárolsz mást, „ő kezdte” címszó alatt.

-          Megint közbevágtál – morogta halkan, ami mosolyt csalt az arcomra. – Most mégis min mosolyogsz? Komolyan mondom, Olívia, nincs ember, aki ki tud rajtad igazodni, én most legszívesebben…

Elhallgatott. Elharapta a saját mondatát. Miért harapta el?

-          Te most legszívesebben mi?

-          Mindegy hagyjuk. Miért menekítetted őket és tartottál fel minket azzal, hogy felhívtad Zaynt?

-          Mert nem akartam cirkuszt egy kávézóban. Nem állt szándékomban titeket másnap minden újság címoldalán látni azzal a szalagcímmel, hogy verekedtek a „rivális bandával” holmi beszólás miatt. Remélem nektek sem ez a célotok. Nem az, hogy celebek legyetek semmiségek árán, hanem az, hogy elismert énekesi karriert fussatok be, de cáfolj meg, ha mégsem!

Mióta az énekes betört a házamba, talán ez volt az első alkalom, hogy láttam mondani akart valamit, már nyílt a szája, de aztán mégsem tette. Képtelen volt megszólalni. Vagy nem tudta mit mondjon, vagy lett volna mit, de okosan, inkább meggondolta magát, és nem jártatta feleslegesen a száját, hiszen beláthatta, ha nem is teljesen, de valamilyen szinten igazam van. Ráadásul fogalmam sincs, hogy hogyan, de sikerült megtartanom Hannah-ék titkát, és nem kikotyogni a sztori második felét. Remélem jól tettem és ezzel lezárhatjuk a témát.

A csönd annyira elhúzódott, hogy unalmamban felnyitottam a csemegét, és félretéve bunkóságom a fiú felé nyújtottam először.

-          Kérsz?

Vonakodva lépett előre, hogy fél kézzel elmerüljön a zacskóban majd kiszedjen belőle pár darabot, amit kedvtelenül majszolt el. Szememmel végi követtem minden mozdulatát, míg végre újra hang nem jött ki a torkán, itt már a pillantását tartottam fontosabbnak. Kíváncsian néztem a kedves, barna tekintetet.

-          Mit kell holnapra tudnod?

-          Második világháború – mondtam lazán, végre fölényben érezve magam. – Ezt a kérdésed tématerelésnek veszem, a tényt pedig, hogy témát váltasz annak, hogy igazam van.

-          Kitűnő voltam töriből, szóval, ha gondolod, segíthetek.

-          Végzünk éjfél előtt?

-          Szinte biztos – nyúlt ismét a zacskó felé, de elkaptam a kezem.

-          A-a, nincs chips. Ha végzünk a magányomban betervezett idő előtt, akkor neked még bőven van lehetőséged elfutni a sarki boltba és venni még három csomaggal. Legyen négy! Mire visszaérsz, előkészítek mindent és még inni is kapsz, oksi?

-          Kihasználsz!

-          Ó, te szegény popsztárocska, aki még biztos nem fektetett meg lányt csak azért, mert tudta, megkaphatja a hírnév miatt – biggyesztettem le az ajkam sajnálkozást mímelve.

-          Én… - ismét csönd. Egyre jobban csinálom!

-          Na, menj! Tíz perc múlva itt!

/Hannah/

Nem tudom mi volt kínosabb, amikor felajánlottam Niall-nek, hogy jöjjön be a lakásba, miután szó szerint ránk szakadt az ég, esetleg az, amikor igent mondott, és bennem csak akkor realizálódott, hogy mire is kértem meg, és hogy otthon micsoda kupleráj is van, vagy pedig az, amikor ténylegesen kinyitottam kettőnk szétázott teste előtt a bejárati ajtót és beinvitáltam a férfit.

Tudom, hogy neki most biztosan jól megy, klasszisokkal nagyobb háza lehet, ami sokkal jobban van berendezve, ami impozánsabb látványt nyújt már kívülről is, mint a mienk, ez az öreg főúti lakás, amiben felnőttem. Nem kifejezetten szégyelltem a helyet, de féltem, hogyha most meglátja honnan jövök, egyetlen másodpercébe fog telni, hogy megforduljon és kiviharozzon. De nem tette. Egyből a cipőjéért nyúlt, hogy levegye, hiába mondtam, hogy nem szükséges, így is elég nagy a kupi. Mintha még nem járt volna külvárosi lakásban nézett körbe ámulva, szemét megakasztva a falon lógó képeken, melyek legtöbbjén én virítottam kisgyerekként egyedül, pelenkában, cumival, rokonokkal, vagy éppen csak szüleimmel. Pirulva vettem le a fiúról a tekintetem, miközben lehámoztam magamról a vizes kabátot, hogy ne kelljen néznem, ahogy teljesen leégek előtte. Tervbe volt véve, hogy mielőtt  lesz egy normális pasim, akit végül valamilyen hihetetlen oknál fogva haza is tudok majd vinni, kipucolom a nappalit, megszabadítom a szobát és a folyosót ezektől a képektől, a szobámból eltüntetem a plüssöket, friss ágynemű lesz felhúzva, a ruháim összepakolom, és nem lesznek szétszórva a földön, a székemben, az ágyamon, valamint, hogy konkrétan rend lesz a hálómban, ha véletlenül feltévednénk.

Ennek a tervemnek lett most annyi, és ennek a gondolatától pedig szinte fizikai fájdalmam lett. Csak ne akarjon körbe nézni. Csak ne akarjon felmenni az emeletre a szobámba. Szinte biztos vagyok benne, hogy a mosogató tele van mosatlannal, és hogy a nappali sem éppen úgy néz ki, mintha az angol királynőt várnánk teára.

-          Otthonos – mosolyodott el Niall rám pillantva, mire egy pillanatra elkerekedett a szemem.

-          Komolyan beszélsz? Otthonos? Inkább kupis.

-          Pontosan ilyen otthon is – erősítette meg előző mondatát, mire ismét elszégyelltem magam, hogy sokat hiszek, még sem tudok mindent.

Újra elkövettem azt a hibát, hogy sztárként gondoltam rá és nem egy normális fiúként, aki szintén egy családias környezetből jött. Mi lesz, ha ezzel fogok elszúrni mindent? Ha rájön, hogy valójában képtelen vagyok feldolgozni a tényt, hogy híres?

-           Szétszórva minden, könyvek a polcokon, asztalon felejtett poharak még reggelről. Hiányzik ez az otthon, a szülői ház. Ez pedig hajaz rá! – kacsintott, majd kérdés nélkül indult meg az apró nappali felé.

-          Hozok valami ruhát neked – mosolyogtam rá, majd szaporán szedett lábakkal indultam meg az emeletre.

Kavarogtak a fejemben a gondolatok, szinte képtelenség lett volna elkapni belőle egyetlen értelmeset is, és nem tudtam csupán egyetlen dologra koncentrálni. Itt van a házamban, mit csináljak? Rohanjak be a szobámba és rakjak rendet, vagy tegyem azt, amit mondtam, és hozzak neki ruhát? Hogy hagyhattam lent egyedül a nappaliban, ahol még több kép lóg a falon? Mit fogok adni neki inni? Van itthon egyáltalán valami, ha megszomjazna? És mi van, ha majd meg akar csókolni? Vagy többet? Sosem…Én…

Ez volt az a pillanat, amikor nem vettem észre a felgyűrődött szőnyeget és hangos csattanással értem földet. Ezt biztos vagyok benne, hogy az egész szomszédság hallotta…

-          Áú – tátottam el a szám halkan, ahogy hirtelen éledt fel bennem a fájdalom, főként a térdem, a combom és a tenyerem irányában, amivel tompítottam az esést.

-          Hannah mi történt, jól vagy? – hallottam meg Niall ijedt kérdését, aztán már dübörgött is, gyors léptei alatt a lépcső.

-          Jól vagyok – nyögtem inkább csak magamnak, miközben még mindig fájó kézfejjel felnyomtam magam, és hátraültem a sarkamra.

-          Mi történt? – ért fel Niall, és válaszom meg sem várva, nagyra nyílt, aggódó szemekkel vetette magát előttem térdre, hogy egy szintben legyünk, miközben kezébe vette a tenyerem. – Fáj?

-          Cseppet – mondtam bátran, de amint egyik ujját végighúzta a horzsolt felületen felszisszentem és kirántottam a kezem az övéből.

Ijedten nézett rám, majd újra a kezem után nyúlt. Készségesen visszacsúsztattam neki.

-          Bocsi.

Lágyan fogta meg mindkét csuklóm és segített felállni, majd tekintete a térdemre esett.

-          Jó, jó, kicsit béna voltam, de kérlek, ne keresgélj rajtam még több sérülés nyomott, mert napestig itt leszünk.

-          Érdekesen hangzik – vigyorodott el és nem tudom, hogy akarva, vagy akaratlanul, de egy lépéssel közelebb jött.

Megremegtem, ahogy megéreztem az illatát, és azon kaptam magam, hogy egy pillanattal később, bár igaz, hogy egyetlen rövid másodpercre, de a tekintetem a száját pásztázta a csodálatos kékség helyett. Amint észrevettem magam, nyeltem, és pirulva szegtem le a pillantásom. Lehunyt szemem mögött imádkoztam, hogy „ugye nem vette észre?” Mondd, hogy nem vette észre, nem vette észre, nem vette észre…

-          Gyönyörű vagy – mondta alig hallhatóan, mintha attól félne, hogyha kimondja, egy titkot, egy kívánságot suttog el, ami ezek után nem válik valóra.

Heves szívdobogásom közepette lestem fel újfent az arcára. Arra a csodálatos, kedves arcra, amit már annyiszor láttam, de szinte még ki sem ismertem. Csillogó kék tekintet, sima arc, felfelé görbülő száj, szinte tökéletes. Telt ajkai hívogatón csábítottak magukhoz, és lehet, hogy egy egyszerű, normális lány meg is tette volna ezt a lépést, de nem én. Ahogy a gyönyörű, már – már tökéletes arcra néztem felrévedt bennem a reggeli saját tükörképem. Hogy karikás a szemem, bozontos a hajam – bár most ez a veszély nem fenyeget, sokkal inkább vizes, lelapult –, a sminkem elmosódott, pedig éppen azzal akartam javítani a kinézetemen. Tökéletlen testemhez tapadt a felsőm és a nadrágom, ami kiemelte az alaktalan alakom. Hatalmasak a szemeim, széles az orrom, és egyszerűen nem vagyok szép. Nem az a lány vagyok, aki egy ilyen pasihoz illik. Nem hordok magas sarkút és miniszoknyát. Nem teszem ki a mellem és nem vagyok bombázó.

Szégyenlősen sütöttem le a tekintetem újra, és éreztem a késztetést, hogy hátrébb lépjek és elmondjam neki, nem vagyok hozzá elég jó. Elég szép.

Éreztem a késztetést, de nem bírtam megtenni, amikor Niall közelebb lépett és egyik kezével gyengéden megfogta a csípőm és közelebb húzott magához úgy, hogy szinte összeért a testünk. Éreztem a vizes felsője ellenére is, ahogy a testéből árad felém a hő, éreztem meleg leheletét a hajamon, és egész egyszerűen hirtelen minden visszakozás, és gondolat kiszállt a fejemből, eltűntek, mintha csak a fiú közelségére lett volna szükségem ahhoz, hogy tudatomnál legyek, mellőzve bármiféle fölösleges gondolkodást.

-          Nem kell elrejtőznöd, csak mert nem érzed elég jónak magad. Érsz annyit, mint bárki más, ha nem többet.

Szavai meleg kedvességként burkoltak be, miközben felnéztem a szemébe.

-          Honnan veszed, hogy én…

-          Azt hiszed, nem látszik, hogy nem hiszed magadról, képes lennél megtenni a lehetetlent? Ráadásul nálad a lehetetlen minden olyan dolgot jelent, amihez kevésnek érzed magad. Akár táncolásról van szó, vagy szépségről. Félsz lépni, mert nem érzed, hogy jó lennél.

-          Túl jól ismertél meg, túl rövid időn belül – suttogtam, miközben kezem akaratomon kívül vándorolt fel Niall mellkasára.  Ujjaim lassan állapodtak meg a vizes anyagon, szememmel pedig követtem minden mozdulatom.

-          Szép vagy, okos, vicces, érzékeny, mégis erős, félős, mégis bátor, egyszerűen…

-          Csak azt ne mondd, hogy tökéletes – találkozott a tekintetünk, miközben közelebb hajolt az arcomhoz.

Orra mindössze pár centire volt az enyémtől, éreztem, ahogy remeg a szája, mialatt kifújja a meleg párát, és láttam, ahogy keze oldalt felemelkedik és gyengéden túr a hajamba, hogy aztán megfogja az arcom oldalát és lágy csókot leheljen a szám szegletébe.

-          Pedig az vagy. Tökéletes – suttogta, nekem pedig elnyílt a szám döbbenetemben és éreztem, ahogy a lágy ajkak, már nem a szám szélét ízlelik.

Elmosolyodtam a szűzies csókra, ujjaim kinyújtottam és határozottan támaszkodtam mellkasának. Utat engedtem a csóknak, annak, hogy higgyek a fiúnak. Beleborzongtam az érzésbe, ahogy a nyelve átcsúszott a számba és lágy táncot kezdett járni az enyémmel. Imádtam minden egyes pillanatát, és csak többet akartam. Karomat elvontam a feszes mellkasról, hogy a nyaka köré fonjam, és még közelebb vonhassam magamhoz.

Francba az én tökéletlenségemmel, ha ilyen fiú akar!

/Liam/

-          Tehát a lényeg, hogy Hitler bár meg akarta semmisíteni a RAF-ot azzal a szeptember 7-i kezdeményezésével, amikor felülről kezdte bombázni a fővárost, nem jött össze a terve, sőt, kifejezetten rosszul járt vele. Fogyatkoztak a németek, így alig tíz nap múlva, 17-én már fel is adta a tervét, hogy partra szálljon. Végül októberben maradtak abba a bombázások teljesen, és bár sokan meghaltak, Anglia bevehetetlennek bizonyult – fejeztem be a magyarázatom, majd a könyve fölé hajoló lány arcát figyeltem, aki még mindig a bombázásról készült képeket figyelte.

-          Rettenetes lehetett akkor itt élni, de mégis valamiféle beteg izgalom tölt el, hogy ilyenek történtek. Na, meg persze, hogy van, aki túlélte, és tud mesélni azokról az időkről – mondta elbambulva, miközben tollának a vége könnyedén siklott ki a szájából és vissza, miközben néha ráharapott.

Összeszorítottam a szám, nyeltem, és az ÁBC-t kezdtem magamban mondani, hátha azzal elterelem a figyelmem arról, amire nem szabadna gondolnom. Felültem, az ágy széle felé indultam, majd lelógattam két lábam, könyökömmel a combomra támaszkodtam és háttal a lánynak őrlődtem magamban, remélve, hogy nem lesz észre semmit. Csak pár pillanat kell, tényleg csak pár pillanat… Oli hirtelen mozdulata rántott ki az „o” betűmből, amikor is felnyomta magát az eddigi hason fekvő pózából, és felülve az ágyon összecsukta a könyveket és a füzeteket, majd lendületesen lesöpörte azokat az ágyról.

-          Táncolás.

-          Tessék? – néztem hátra a vállam felett, hirtelen elfeledkezve a figyelemelterelésemről.

-          A táncolás véget kértek találkozót. Nate egyik ismerőse volt a felvételiztető fősulin. Volt felvétele rólam, látott és megtetszettem neki.

Ó, hát persze, hogy megtetszettél. Kinek ne tetszenél meg? Megölöm az összes rohadt Wantedos köcsögöt!

-          Még a VIP partin odaadta a számát, de nem foglalkoztam vele akkor, aznap este. Most találkoztunk és felajánlotta, hogy táncoljak nekik teljes állásban, fizetésért, turnékkal a nyáron.

-          És te?

Lazán vonta meg a vállát, majd letornázta magát az ágyról, és mellém állt. Felnéztem szép arcára és csak arra tudtam gondolni, hogy képtelenség, hogy szép legyen, okos, kedves, vicces, kell valami stiklijének lenni. Nem lehet pont olyan, mint amilyen nőről minden férfi álmodik. Nem lehet egyszerre bolond, de ésszerű is. Nem lehetséges, hogy kedves legyen, mégis szókimondó, és bunkó abban a stílusban, amit nem lehet nem szeretni.

-          Nem mondtam igent, de nemet sem. Elmegyek egy próbájukra, táncolunk, majd meglátjuk, de jól hangzik. Pénzt keresnék azzal, amit szeretek csinálni. És gyakorolnék a táncművészetire. Nagyszerű lehetőség.

-          Miért mondtad el? – sóhajtottam fáradtan, miközben lehajtottam a fejem és két combom között, melyek az ágyon feküdtek, a világos színű szőnyeget bámultam.

Ezt nem mondhatom el a fiúknak, először engem ölnek meg, aztán Olit. De képtelen leszek titokban tartani, ők a családom. Isteni érzés lenne tudni, hogy mit csináljak, a francba is…

-          Mert normális voltál.

-          Szóval lekenyereztelek a segítőkészségemmel, és lelkiismeret furdalásod volt, hogy én segítek, te pedig nekem ennyit sem árultál el?

-          Valami hasonló – rántott egyet a vállán, majd elmosolyodott, és játékosan beletúrt a hajamba, hogy összekócolja azt.

Érzékenyen kaptam borzolt fejtetőm felé, nem szerettem, ha nem áll tökéletesen. Egyetlen esetben engedélyezett a turkálása, markolása és meghúzása, de annak nem most van itt az ideje.  Szúrós szemekkel néztem a lányra, miközben ujjaimmal végigszántottam a tincsek között, mire csak elkacagta magát és táncolva a laptopjához lépett.

-          És még azért is, mert becsülendő, hogy nem köptél be az első adandó alkalommal – vigyorgott rám szemtelenül.

Megöl ez a nő! Megöl!

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy barátjaként, játszópajtásaként gondol rám, ezért a hajborzolás, ha viszont itt tart a kapcsolatunk, régen rossz zónában vagyok.

Még a végén tényleg Zaynnek lesz igaza, és…

A zsebemben lévő telefon rezgése ijedten térített magamhoz mélázásomból, és miközben akaratlan ideges pillantással Olíviát néztem, aki a laptopját bújta, előtúrtam a mélyből az iPhone-om, és elolvastam a bejövő üzenetet.

"Összeállt a dal! Most hívott J, hogy menjünk. Akár fel is énekelhetjük az első számunk, igyekezz! Húsz perc múlva a stúdióban."

Gondolkodás nélkül pattantam fel az ágyról, és szinte mindenről megfeledkezve csúsztattam vissza a készüléket zsebembe és indultam meg az ajtó felé. Az első számunk! Ha ezt felvesszük, és kiadják, ha klip készül belőle, ha tetszik az embereknek, és ha leadják majd a rádiók, azzal teljesül minden, amiről valaha is álmodtunk, mióta jelentkeztünk a tehetségkutatóba. Hallani, hogy a dalainkat, a saját dalainkat énekeljék az emberek egy olyan képzeletbeli, felemelő érzés, amit nehéz lenne valaha az életben überelni. A tudat, hogy tetszik nekik, hogy hallgatják, dúdolják, covert készítenek belőle…

-          Hát te? – találtam szembe magam Oli csodálkozó tekintetével, ami megtorpantott.

Szélesen elvigyorodtam, megragadtam, közel rántottam magamhoz és egy hosszú, erő és szeretett teljes puszit nyomtam a szájára anélkül, hogy csókká mélyítettem volna.

-          Mennem kell – engedtem el végül a lányt, akit megpörgetve az ágyra löktem és hangosan kiabálva hagytam el a lakást.

Saját dal!