Chapter 15

Sziasztok!

Köszönöm az előző részhez érkezett kommentárokat, imádtam mindkettőtök, hogy megtiszteltetek ennyivel, köszönöm! :)
Úgyhogy Néktek, Jenninek és Áginak ajánlanám!
Kellemes olvasást!

U.i.: Ígérem lassan jobb leszek, visszarázódom. :)

„Oh, it's you”

/Liam/

-          Hol vannak? – vágta be az ajtót erőteljesen Zayn, amikor megérkeztünk a The Wanted elvileg hivatalos tartózkodási helyére.

Fogalmam sincs, hogy honnan sikerült végül megtudniuk, hogy ma hol kell tartózkodni a bandának, ez a része annyira nem foglalkoztatott, mindössze annyit tettem, hogy mentem utánuk. Az viszont már egy kicsivel jobban megmozgatta a fantáziám, hogy mégis hova léphetett le Niall olyan halkan, csendben, el nem köszönve, hogy egyetlen SMS-sel közölte, eltűnt, majd jön, és sajnálja.

Nem rovom fel neki, ha tehetném én is lelépnék, hiszen már legalább egy órája úton vagyunk, és ilyen hosszú idő alatt megcsappan az ember bosszúálló kedve. Negyven perc elteltével már se mérges, se ideges nem voltam. Ellenkezőjéről viszont Zayn folyamatos parázspiszkáló megjegyzései, amikben felemlegette a konkurens banda minden ellenünk elkövetett tettét gondoskodott, így folyton vissza – visszatért az összeszorított száj, ökölbe szoruló kéz mechanizmus. Mit tagadás, jól esett volna már személy szerint Jaynek behúzni egyet.

Nem is tudom mi idegesített benne jobban, hogy kiszemelt magának, és a karrierünk kezdete óta a célja az, hogy felidegesítsen a megjegyzéseivel, azzal, hogy lenéz, hogy megjegyzi egy fabatkát sem ér a hangom, vagy pedig az, hogy elvette tőlem azt a nőt, akiben még láttam azt az értelmet, a kedvességet és kisugárzást, amit kerestem, amire szükségem lett volna, hogy megtestesülve egy lányban, velem legyen, miközben átverekedjük magunkat az X-faktoron, vagy éppen az utána induló hisztérián.

Mert bármennyire is hiszi azt mindenki, hogy ez egy valóra vált álom, szinte látom magam előtt, hogy életem végéig nem lesz barátnőm. Bár természetesen nem vagyok eltelve magunktól, hogy azt mondhassam a karrierünk, ami még nagyjából el sem kezdődött, életünk végéig tartson, de egyre jobban azt érzem, hogy nem fogok olyan nőt találni, aki azok után, hogy majd meghallja a nevem, is normálisan fog közeledni felém, és nem csak a sztárt, vagy a hírességet látja bennem, akinek segítségével címlapra kerülhet. Hiányzik valaki az életemből, aki nem srác, és akire támaszkodhatok. Egy barát, egy szerető, egy szerelem. Ehhez képest tömkelegével kapom a leveleket, és sejtem, hogy rendes lányok, mindent megadnának, de mi az esély arra, hogy nem csak kihasználnám őket? Meg fog valaha ismerni engem úgy valaki, hogy nem mond neki semmit a nevem? Hogy majd úgy viszonyul hozzám, mint Liamhez az átlagos sráchoz, nem Liam Payne-hez az énekeshez?

Ja, megint ökölben a kéz és azt hiszem, elharaptam a szám. Jaynek kijár már egy alapos verés.

-          Akárkiket is keresnek, nincs joguk ide betörni és információért üvöltözni. Nincsenek itt – közölte az először még megszeppentnek tűnt pult mögött ülő lány, aki végül valahogy összekaparta magát és lényegesen higgadtabban és keményebben mondta a szavakat, mint azt sejtettem, hogy fogja tenni.

Igaz, a Wanted van hazai pályán. Körbekémleltem a stúdióban, ahol most csend uralkodott, mindössze néhányan a takarító személyzetből mászkáltak a folyósokon, és miközben próbáltak úgy tenni, mintha a port törölnék le a polcokról, vagy pedig a stúdió hangszigetelt üvegét mosnák, tágra nyílt tekintettel, információra éhesen helyezték fülüket csapatunk felé. Itt biztos nincsenek, ez nyilvánvaló, de további tippünk nincs a hollétüket illetően, én pedig már kellőképp felajzottam magam, hogy Jay most lefejeli a térkalácsom, úgyhogy visszavonzottam tekintetem a csinos pultosra, kihúztam magam és Harryt kissé arrébb lökve közelebb kerültem az áldozathoz.

-          Oké, igazad van, bunkók voltunk, sajnáljuk. De sürgős beszédünk lenne velük és nem veszik fel a telefont, fogalmunk sincs, hogy hol vannak. Esetleg van ötleted?

-          Nincs – vágta rá sietve, majd mielőtt végleg leszegte volna a tekintetét, hogy az előtte heverő papírköteggel foglalkozzon, gyorsan végigjártatta pillantását rajtunk.

Pontosan tudja, hogy hol vannak.

-          Ma úgy volt, hogy bejönnek, de lemondták állítólag egy találkozó miatt.

-          Aha. Szóval találkozó – ízlelgettem a számban a szavakat lazán a pultnak döntve az oldalam, miközben a folyosón függő platinalemezeket néztem.

Nem tudom hogyan kell flörtölni információért, nem vagyok az a nagyon csajozós típus, ráadásul az a kifejezetten helyes fiú sem vagyok, ezt Stylesnak kéne csinálnia. Felsóhajtottam, miközben gondolataimban elmerülve lassan próbáltam visszatérni az elrévedt ámuldozásomból, és újra a keményfa borítású deszkára figyelni, ami kitartóan támasztott, hátha a kemény fiú benyomásával elérek valamiféle hatást. Zavartan túrtam bele elölről a hajamba, hogy ellenőrizzem rendszerint felfelé állnak-e az arra beállított tincsek, amikor elkaptam a pult mögött álló lány megbabonázott tekintetét. Zavartságom egy pillanat alatt elmúlt, ahogy ráeszméltem bejövök neki, vagy legalábbis, amit tettek, az biztos tetszik. Féloldalasan elmosolyodtam, futólag a névkitűzőjére pillantottam, majd ellöktem magam a pulttól, és egy lépést hátráltam a banda felé.

-          Menjünk fordultam fél testemmel az ajtó felé, futólag elkapva a még ugrásra feszülten készen álló Harry karját, és az ajtó felé tereltem.

Louis oldalról egy kérdő pillantást vetett rám, de csak biccentettem felé és folytattam az utam az kijárathoz. Mikor biztos voltam benne, hogy már minden tag követte mozdulatom és láthatóan feladták a tervet, hogy bandát vernek, visszafordultam és komoly tekintettel néztem vissza a lányra.

-          Köszönjük, és viszlát, Emma!

Megdermedt és láthatóan magában vívódva nézett ránk. Na? Na? Na? Hajlandó leszel megadni magad csak egyszer az életben, és bebizonyítva, hogy hat a sármom, és segítesz?

Nem tudom, hogy olyan könyörgőn sikerült-e néznem, hatalmas boci szemekkel, mint próbáltam, vagy inkább csak valami szánalmas, degenerált arckifejezését sikerült magamra öltenem, de végül Emma elkapta a fejét, megfogta a papírjait, és visszaült a pult mögé. Valaki mögöttem lemondóan sóhajtott. Osztottam a véleményét.

-          Sziasztok – mondta végül a lány, és fel sem pillantva írta tovább a munkát.

-          Picsába – szitkozódott visszafogottan Harry, miközben aprót rúgott a lábával az ajtóba, majd elhagyta a termet.

Igazából Jayt így is bármikor megüthetem még, a dráma nem marad el, mert biztosra veszem, hogy mostanra a többieknek is feltűnt Niall elvesztése, így lesz majd mit mesélnie,ha újra feltűnik, az pedig, hogy bebizonyosodott, még valamennyi hírnévvel sem tudok csajozni, csak nekem katasztrofális hír, nem az egész bandának. Levonva a következtetést végül megvontam a vállam, megfordultam a kétszárnyú ajtóban – elfelejtve, hogy csak az egyik oldal működik vágtam be a könyököm százhúszas fordulási sebességgel – és a fiúk után indultam.

-          És Liam – szólalt meg Emma megtorpantva engem az ajtóban. Hagyott egy kis szünetet, mintha bár már eldöntötte volna, még mindig lenne benne egy kis bizonytalanság, hogy ez valóban jó ötlet-e ha folytatja, – a The Rest kávézóban vannak most.

-          Köszönöm – mondtam halkan, felé biccentve, majd megfordultam és elégedetten hagytam el a stúdiót.

Na, csak sikerült Payne!

/The Rest kávézó/

Egy tuti hely. Legalábbis én így jellemezném magam. Ezzel szemben, mivel a tulaj inkább az ósdibb szövegek híve, és nem a fiatalokat, főként a pipiket akarja bevonzani. Olyan szöveggel reklámoz, amik csak a középkorúak, vagy az annál idősebbek értenek meg. Meg amúgy is, a teát mindenki szereti, nem mindegy, mi a szlogen, ha jó a hely, meg a tea?

Láttam én már amúgy is leánykérést, mosdó szexet, gyerekfoganást – utóbbiból keletkezve -, randikat, szakításokat, évfordulókat, majdhogynem minden ilyen „ünnepnek” helyszínt adtam már, de ezek sem olyan események, amikre minden újonnan felépített kávézó vár. Fiatal vagyok, friss vagyok, még jól is nézek ki, vad bulikat akarok, meztelen nőket, alkoholt, aztán részeges, pilledt reggeleket, amikor indul a szégyen menet, és kiszívott nyakkal, szüzességüket elvesztve sietnek haza a lányok.

Ja. Ez nem kávézóknak való.

Ehelyett öregek nyafogását hallgathatom az életről, a kormányról, az adókról, hogy mit képzel magáról a Királynő, hogy milyenek ezek a mai fiatalok, és hogy bezzeg az ő idejükben.

Lassan igazán kezd unalmassá válni London, pedig ezt mondani azért elég nehéz, hiszen napi számra történnek a meghökkentőbbnél meghökkentőbb események. Ezek alól pedig kivételt képez a mai nap. Jobban mondva eddig kivételt képezett, mert már akkor felkaptam a tornácom, amikor a The Wanted fiúba banda egy lány társaságában lépett be az ajtómon. Igen, igen, ismerek minden ilyen hírességet, azért én is nézek TV-t, pontosan tisztában vagyok vele, hogy itt ki lép be hírességként és ki csak az utca embereként.

Hirtelen nem is tudtam hova tenni az eseményt, sőt, be kell valljam, igazából később sem, ugyanis elég sokáig eltartott, míg feloldódott annyira a kislány, hogy képesek legyenek lefolytatni egy értelmes beszélgetést. Aranyos volt, ahogy fészkelődött, hogy ne érjen a lába egyetlen fiúéhoz sem, vagy ahogy percekig gondolataiba merülve nézte az itallapot, észre sem véve, hogy az előtte ülő öt fiú kérdőn tekint egymásra, hogy mégis mi van, és epekedve várták, hogy a csinos pofi újra feltűnjön a lap mögül. Csinos lány volt, ők pedig csak férfiak, természetes, hogy mi volt mindnek az első gondolata. Ettől függetlenül más célt szolgált a gyülekezés, ami rögtön ki is derült azután, hogy a kislány magához tért visszafogottságából, és megmutatta foga fehérjét a bájosan a fiúkra mosolygó pincérlánynak. Ja, Jesst én sem szerettem. Nála nagyobb ribanc aligha él Londonban, főleg, hogyha azt nézzük a sztárokra úgy rárepül, mint egy légy bármire.

A lényeg az, hogy a kelleténél nagyobb figyelmet fordítottam a fiatalok felé, ugyanis, míg percekig rágódtak ezen a mit keresünk mi itt témán –, aminek amúgy végül nem volt értelmes kimenetele -, elszalasztottam egy sírós szakítást.

Furcsák az emberek. Rájöttem, hogy egyes típusok kifejezetten élvezik, ha szenvednek, ettől érzik magukat fontosnak, és a legjobb az egészben, hogy panaszkodnak is, hogy nekik milyen rossz. Ilyenből van a legtöbb. A másik típus, akik önmagukat sem ismerik, vagy kifejezetten tagadják a rossz tulajdonságaikat, ők jók, kedvesek, és őket mindenki szereti. Mivel elnyomják magukban az ellenérzéseket, még el is hiszik ezt a baromságot. Peeeeersze, mindenki szereti őket.

Hoppá, hoppá, kik rohannak a bejárat felé? Az Niall Horan? Ki ez a csaj? Bent pedig a Wanted. Hát, ez egyre jobb.

-          Hé, Tim, min gondolkodsz?

-          Ne most Kate, buli van! - mordulok rá, hogy csillapodjon, de mint általában, most sem érdekli.

-          Én is látni akarom!

-          Szar neked – válaszoltam lazán, miközben magamban elnyomtam egy vidám, mosolygós, győzelemittas táncot. Oké, Kate az egyetlen épület a környéken, aki normális, és akivel el lehet ütni az időt, amikor semmi sem történik, de most éppen történik, úgyhogy sajnálatosan ilyenkor nem él a „barátság az első, aztán a pletyka” szabály. Bár, ha belegondolok, ez soha nem is élt.

Miközben még elhallgattam Kate morgását a bunkóságomról, és hogy mennyire unja Londont, figyelmem visszairányítottam a csilingelve belépő pár felé. Láthatóan a kutyát sem érdekelték, ó, pedig ha tudnák, mi készül?! Végül kevés szabad hely lévén, egy középen elhelyezkedő asztalhoz telepedtek le, és mialatt bénáskodva elvesztek egymás mozdulataiban és tekintetében, rendeltek két fekete teát. Úgy sejtem az énekes barátnőt szerzett magának, méghozzá nem is rosszat. Szép teljesítmény, főleg tudva, hogy az ír srác képtelen feldolgozni a hirtelen jött hírnevet, és hogy a lányok azért közelednek felé, mert ő Niall Horan, nem pedig azért, mert helyes. Pedig amúgy nem az. Egyáltalán nem néz ki jól, még férfi szemmel sem, ám úgy látszik a hírnév megszépíti az embert. Vagy a csillogás és pénz?

-          Niall – szólalt meg a barna hajú szépség, miközben óvatosan a fiú kezére helyezte sajátját. Az énekes aggódva pillantott fel. – Attól félek nem jó helyre jöttünk.

Na, elérkezett az én időm. Végre észrevették, hogy pontosan rálátnak a tőlük jobbra található kis bokszra, ahol éppen a vidám kis hatos cseverészik, és kacag, mintha ez a világ legboldogabb napja lenne.

-          Miről beszélsz Han? – vonta össze a fiú a szemöldökét, mire – ezek szerint Hannah – oldalra biccentett, és jelezte a fiúnak, hogy kövesse a tekintetét.

Nem kellett sokat várni a felismerésre, és még csak kihallgatni sem kellett a beszélgetést, hogy bárkinek feltűnjön, Niall éppen most jött rá, hogy egy számjeggyel csúszott le az ötös lottó eheti főnyereményéről.

-          Az ott?

-          Olivia, a verni való bandával, ja.

Verni való banda? Olivia? Ó, akkor nagyobb lesz az összezörrenés, mint reméltem! Ó, Anglia, csodás napra ébredtünk – dörzsöltem össze képzeletbeli mancsaim vidáman. Végre valami. Ezek szerint akkor az énekes fiúkkal ülő mostanra kissé nagyszájúnak tűnő lányt közelről ismeri mind Niall, mind a lány. Elfelejtettem a nevét.

-          Ugye, nem tudják a srácok, hogy itt vannak?

-          Fogalmam sincs – rázta meg a fejét a fiú, majd villámsebességgel kapta elő a telefonját. – De a legjobb lesz, ha ők villámgyorsan eltűnnek innen – bökött fejével a boksz felé, majd pötyögni kezdett.

Mentőakcióját egy Olivia felől érkező hangos kacagás és a mobilja rezgése szakította ketté.

-          Upsz – feszült meg idióta módján a székében, ahogy ránézett a kijelzőre. Egyik ujját várakoztatva felemelte partnere elé, majd felvette a telefont.  – Csá, haver, bocs, hogy…

Csönd lett. Gondolom félbeszakították, és valaki a vonal túlsó oldalán hadarva ontja magából a felesleges információkat, mert itt nem történik semmi. Unatkozva vettem le a tekintetem Niallről, és inkább bájos kísérőjét néztem, aki feszülten, az ajkát harapva szuggerálta Oliviát, mintha magában kántálná, hogy „fordulj ide, fordulj ide, fordulj ide”, hátha bejön, és magára vonzhatja a lány figyelmét.

-          Honnan tudtátok meg? Aha. És most komolyan egy kávézóban akarjátok őket péppé verni? – kérdezte, miközben oldalról a rivális csapat felé sandított.

Juhúúúúú, verés! Ez az!

-          Hogy hol vagyok? Hannah-val egy étteremben. Nem, nem megyek a kávézóhoz, semmi eszetek! Attól még én… Harry, állj le! Szép… nyomd is ki – morogta, miközben immár elvette fülétől a készüléket.

-          Oda megyek – jelentette ki a lány, majd választ sem várva felpattant és a boksz felé indult.

-          Hannah, ne! Te…

Lemondó sóhaj. Nők…

Időközben teljesen elterelődött a figyelmem a kinti világról, amihez most tértem vissza, ahogy megéreztem, hogy három cipősarok rúg az oldalamba és temérdek sok ember támaszkodik nekem. Persze, biztos jó, hogy én itt vagyok, hiszen elfáradtak és támaszkodhatnak, de az istenért, ez fáj!

Hess, innen, idióták! 

/Hannah/

Fogalma sincs Oliviának, hogy mibe keveredett azáltal, hogy éppen ma hozta össze ezt a találkozót a fiúkkal. Istenem, miért pont ide?

Legyűrtem a remegésem, nem foglalkoztam az izgatottságtól hevesen dobogó szívemmel, és megtettem a következő lépést. Nem így képzeltem el az első randimat Niall-el. Sőt, nem így képzeltem el egyik első randimat sem, nem hogy éppen a One Direction énekesével. Odáig természetes, romantikus, már – már reményteljes volt a folytatást illetően, amikor elhagytuk az iskola parkolóját és elindultunk a kávézó irányába. De amint betettük a lábunkat, egyik baj követte a másikat. Egyrészt mit keres itt Olivia? Miért van a The Wanteddal? Miért vannak pont ebben a kávézóban? És sejtéseim szerint – ha jól hallottam, ahogy Harry lihegett a telefonba – honnan tudja a One Direction, hogy itt találják őket? Ha találkoznak abból semmi jó nem fog kisülni, és hivatalosan is katasztrofális a randevúm.

Még mindig beszélgettek, vagy oly’ annyira elmerültek a témában, hogy azért nem néztek fel, vagy celebként már megszokták, hogy mindig zaklatják őket, így jobban teszik, hogy amíg nem nyílt a zaklatás, nem vesznek róla tudomást.

-          Khm, sziasztok – intettem fel esetlenül a kezemmel a kis csapat felé, mire Oli is felkapta a fejét és még az előző kacajból visszamaradt széles fogsorral fordult felém. – Olivia, beszélhetnénk?

Nem akartam megvárni a köszönést, reakciót, vagy bármit sem a fiúk részéről, sem pedig a lánytól, így szinte időt sem hagyva kérdeztem rá, hogy Oli elhagyná-e a helyét egy percre. Zavartan néztek össze mind az öten, a lány pedig értetlenül, még mindig ülve meredt rám, mintha teljesen lehetetlen lenne egyáltalán a jelenlétem, és az a kitalált ötletem, hogy felálljon miattam.

-          Sürgős – tettem hozzá feszülten, és már a lány karja után is kaptam, hogy segítsem kievickélését a bokszból.

-          Öö.. persze, oké – rázta meg végül a fejét, ahogy feleszmélt, és bocsánatkérőn nézett a fiúkra. – Ő a barátnőm Hannah – mutatott rám, majd a srácok felé vitte kezét – Hannah, ők pedig a The Wanted, de te biztos jobban ismered őket nálam.

Hahaha, de vicces – nyomtam el magamban a szarkasztikus kitörésem, és műmosollyal az arcomon újból intettem egyet.

-          Hello!

-          Hello – visszhangozták egyszerre, de hál’ istennek eddigre a White lány felállt és megtette az első lépést a kijárat felé.

-          Ne, ne oda – kaptam el a karját hirtelen – eszembe jutva, hogy mi van, ha a fiúk, már közel vannak, és simán kiszúrnak minket –, és gondolkodás, vagy óvatosság nélkül húztam a mosdóba.

Éreztem, ahogy megfeszül a szorításom alatt, és hogy zavart, biztos képtelen bárhová is elhelyezni magában a viselkedésem, a szavaim rejtett agresszióját, és azt, hogy mi lehet nekem olyan rohadt sürgős, de nem érdekelt. Nem akartam időt hagyni neki, hogy rám támadhasson, vagy, hogy a kérdéseivel bombázzon. Azt akartam, hogy eltűnjön innen a barátaival együtt. Egyrészt, mert nem kívánt műsor egy banda verekedése egy csendes kis kávézóban, másrészről pedig mindennél jobban szerettem volna visszaterelni normális mederbe a találkámat Niall-el, úgyhogy ha volt rá még szikrányi esély is, hogy jól érezzük magunkat, és csak egymásnak szentelhessük a mai délutánt, akkor azért biztos, hogy mindent meg is teszek.

-          Mi van veled, Nana? Meghibbantál? És hogyan kerülsz ide?

Oké, a kérdésáradatot már nem tudom megakadályozni, de nem érdekel. Legyen már vége a mai drámának!

Kissé erősebben csaptam be a mosdó ajtaját frusztráltságomban, mint az illendő lett volna, de nem érdekelt. Hátat fordítva a tükörnek vettem egy mély levegőt lenyugtatás és összpontosítás végett, majd Oli szemébe néztem.

-          Oké, gyors helyzetjelentés. A The Wanted és a One Direction nem igazán szeretik egymást. Előbbi egy videóban ócsárolta épp a bandát, amit ma a fiúk meg is láttak, így elindultak felkeresni a riválist, hogy személyesen is elbeszélgessenek. Úgy pasisan – tettem hozzá, hátha ha nem értené, hogy azt akarom mondani, szétvernék őket. – Viszont a Wantedos fiúknak ezek szerint ma veled van találkozójuk, Niall pedig velem van, így tudok mindent. Harry épp az előbb hívta fel bandatársát, hogy ide tartanak kissé felajzottan, úgyhogy nagyon, nagyon szépen megkérlek, hogy valahogyan tüntesd el az énekeseket, mielőtt ebből botrány lesz.

Nem tudom mit láttam Olivia arcán, miután mindezt ledaráltam, értetlenséget, hitetlenséget, dühöt, vagy haragot, de semmi jót nem jelentette a ráncolt szemöldök, és felhúzott pisze orr.

-          Szóval verekedés… - mondta elgondolkodva a padlót bámulva, majd hirtelen felkapta a fejét, és kíváncsian nézett rám. – Mit mondtál, hány évesek is?

-          Oli, ez most egyáltalán nem vicces! – förmedtem rá, érezve az iróniát a hangjában. Sosem jó jel, ha Miss White ilyen hangnemet használ, mert ilyenkor öntörvényű és makacs lesz.

Szinte teljesen biztos, hogy nem azt fogja csinálni, amit kérnek tőle. Amiben, amúgy igaza is van, hiszen mit érdekel minket, hogy a gyerekes énekesek milyen pózban, lila vagy kék folttal a szemük alatt, vagy mennyire narancssárga börtönruhában fognak pózolni a következő címlapon, megérdemelnék, ha ennyi eszük van. Nem újságba való viselkedést demonstrálnak, sokkal inkább érnek fel egy középiskolás gólya szintjével, és még ezzel is az egekig magasztaltam őket, de most Niall-ről volt szó! Az isten szerelmére, hiszen ez Niall Horan!

-          Ez tényleg nem vicces, inkább borzasztó! – fintorodott el, majd ellépett előlem és a tükörben nézett farkasszemet önmagával. – Nem elég, ha csak mi tűnünk el innen? Nem érdekel a cirkusz, ráadásul biztos, hogy apa is kinyír, ha megint meglát valamelyik cikkben.

Nem hagyja majd annyiban, ha elárulom neki, hogy mit csinálok itt, igaz? Bíznom kell benne, abban, hogy nem nevet majd ki, hogy komolyan vesz és segíteni fog. El fogja tüntetni innen őket úgy, hogy én Niall-el kettesben maradok, igaz? Így kell lennie. Mély levegő…

-          Nekem itt randim van, Oli!

Villámgyorsan fordult meg, kezével végig a gránittömbből kifaragott mosdópultot fogta, és felkerült arcára az a bizonyos „Ezt… nem… hiszem… el!” kifejezés.

-          Randi? – vonta fel egyik szépen ívelt szemöldökét, és mosolyogva nézett rám.

Azt hiszem, elpirultam, és máris egy idiótának éreztem magam, hogy ezzel a szófordulattal éltem. Ráadásul, hogy elmondtam, neki, mi van, ha nem is az, csak valamiféle sima találkozó?

-          Igazából nem tudom, lehet, hogy hülye vagyok és félreértettem, de a suli elé jött, hozta a táskám, elhozott kávézni bókolt és végig hihetetlen édes volt. Tegnap is egész éjjel beszélgettünk, és én...

-          Jaj, istenem, neked tetszik! Ó, de még mennyire, hogy tetszik, szerelmes vagy! – vágott közbe vidáman, miközben játékosan csillogott a szeme és a reakcióm leste.

-          Dehogy! Ilyet nem jelentünk ki az első randin – nevettem el magam idegesen, és éreztem, hogy mindössze egy könnyen átléphető határ választ el attól, hogy elsírjam magam. Lehet ez az őrület jele.

-          Oké, segítek. De nem a nyápicok miatt! És ha legközelebb nekem kell valamiféle segítség ilyen téren, te leszel az első, aki repül! – fogta meg a kezem még mindig szélesen vigyorogva, én pedig miközben szégyenlősen aprót bólintottam, kaptam egy puszit az arcomra. – Puszilom Niall-t!

/Olivia/

Mint, aki jól végezte dolgát léptem ki a mosdóból, holott inkább faggattam volna még Hannah a randevújáról, mintsem kitaláljam mivel is fogom elcsalni az énekeseket egy másik helyre úgy, hogy ne sejtsenek semmit. Ha pedig Zayn és csapat előbb futna be, akkor is kell valami fantasztikus terv, hogy ne Niall, meg Han legyenek az elsők, akiket megpillantanak. Óvónőnek kellett volna felcsapnom évekkel ezelőtt, és hanyagolnom a táncot.

Max el sem titkolhatta volna, hogy nem zaklatta fel és nem érdekli mélységesen, hogy Hannah-val hová is tűntünk az elmúlt öt percben, olyan feszülten ült a székében és meredt arra a pontra, ahol elvileg fel kéne bukkannom. Ám abban a pillanatban, ahogy meglátott, mintha mi sem lenne természetesebb kapta el a fejét és visszafordult a boksz felé, és várta, hogy befussak.

Nem rejtettem el széles mosolyom, ahogy lehuppantam eléjük, viszont ők sem rejtegették kíváncsiságukat.

-          Szóval, akkor megegyezhetünk abban, hogy elmegyek egy próbátokra, meghallgatom a zenéteket, aztán összeállunk egy koreográfia idejére?

Az az érzés, amikor pontosan tudod a másik mit akar hallani, hogy mire kíváncsi, de neked nem érdeked, hogy elmondd, és úgy beszélgetsz tovább, mintha mi sem történt volna, miközben látod, hogy ő teljesen lefagy, megfizethetetlen.

-          Ja, ja, ja, persze – eszmélt fel Nate elsőként, és megrázva a fejét, amin aztán még a haját is megigazította, hátradőlt, hogy egy fokkal természetesebb benyomást nyújtson az előbbi feszült, meredt testtartásától.

Szívem szerint folytattam volna a fesztelen csevegést, de oldalról megpillantottam a hevesen integető Niall kezét, aki az órájára bökött, és úgy éreztem itt az ideje, ha összekapjuk magunkat.

Kapkodva elővettem a telefonom, ahol megpillantottam az időt és ijedt arckifejezést öltöttem.

-          Úristen, sajnálom, de el kell indulnom, ma még fel kell készülnöm egy másik vizsgámra is, esetleg elkísérnétek a legközelebbi metrómegállóig, hogy addig kitaláljuk a részleteket?

-          Naná – bólintott Max, miközben Jay már le is intette a pincérnőt, én pedig teljesen meg voltam elégedve a mentőakciómmal, remélem nem indulunk későn.

Bár szívesen maradtam volna hátra, hogy búcsút intsek Hannah-éknak és egy jól kivitelezett mozdulattal elmutogathassam nekik, hogy ezek után nyalhatják az alsóbbik felem, de az angol férfiaknál evidens jó modort nem tudtam kicselezni, így kénytelen voltam a sor legelején kilibbenni az ajtón.

Fura érzés kerített hatalmába, ahogy már nem a zárt térben voltunk, ahol nem csak rajtam múlt sikeresség, hanem kint, a szabadban, ahonnan bármikor lecsaphat ránk egy csapat énekes, hogy verekedni kezdjenek. Ekkor tudatosult bennem, hogy Hannah tényleg izgult a bunyó miatt, úgyhogy ügyesen tenném, ha minden erőmmel azon lennék, ne fusson össze a két banda. Így viszont, amint kitettem a lábam az épületből, megszállt minden olyan érzés, amit a legjobban utálok az életben. A félelem, mert veszély van, és az ehhez párosuló izgalom. Felgyorsult a szívverésem, melegem lett, és közben mégis átfutott rajtam a hideg, remegett a kezem, képtelen voltam nyelni, apró üveggolyónyira szűkült a gyomrom, és idegesen figyeltem fel minden gyanús árnyra és hangra. Minden érzékszervemmel figyeltem a környezetem, ami rövid időn belül minden erőmet felemészti. Még a hülye is észrevenné rajtam, hogy valami nem stimmel, hát, még ha viszonylag értelmes emberekkel vagyok körülvéve, mint jelenlegi esetemben az énekesek.

-          És – kezdte Siva elnyújtva a kezdőbetűt – melyik napra gondoltál?

Hálát adtam az égnek minden egyes lépés után, hogy kapkodó tekintetemmel, mellyel az utca minden részletét pásztáztam, még nem láttam meg a One Direction egyetlen tagját sem felénk közeledni. Képtelen voltam nem a szembejövök arcát nézni kényszeredetten, nem bekukkantani minden ház oldalához, amely mellett eljöttünk, és visszafogni megemelkedett pulzusom, hogy legalább a benyomását kelthessem annak, normális vagyok.

Nagyot nyeltem, amikor bár még a félve pillantók csoportjába tartoztam, és nem igazán érzékeltem a veszélyen kívül semmit a külvilágból, de tudtam, hogy beszélnek hozzám, és kénytelen leszek kinyögni legalább egy értelmes mondatot.

-          Ja – bólintottam, majd a következő lépésemben megtorpantam, mert egy olyan ismerős kabátot véltem felfedezni a tömegben, amely kifejezetten nem is a színével, vagy szabásával, sokkal inkább a viselője mozgásával hívta fel magára a figyelmem.

Max bocsánatkérőn motyogott, miután a hibámból hátulról kissé meglökött, lévén, hogy nem figyelmeztettem hirtelen fékezésemre, de én figyelmen kívül hagytam, és megpenderülve a saját tengelyem körül, szembe fordultam az öt kíváncsi fiúval. Pontosan szemben álltak a felénk közeledő bandával, de mindaddig nincs probléma, amíg rám figyelnek, még van esélyünk a meglépésre. Ötletek kavarogtak a fejemben, ostobábbnál ostobább képzelgések, melyekkel elkerülhetővé tehetném a találkozást. Megráztam a fejem, hogy tisztábban lássak, majd  az előrehulló hajam gyors mozdulatokkal szorítottam vissza fülem mögé.

-          Oké, srácok, játsszuk azt, hogy pontosan tudom, néhány rajongó itt vár rátok a közelben, mert kiszúrtam őket. Ne kérdezzétek honnan tudom, csak tudom. Ismerem Hannah-t, tudom, hogy ez az ő műve – szavaim kellőképp megtették a hatásukat, mindannyian kitágult pupillákkal néztek rám, Jay pedig szemét forgatva próbálta megtalálni a csoportot. Nem láthatja meg Zaynéket, figyelmeztettem magam, így elkaptam a fiú karját és bármiféle figyelmeztetés nélkül az eddig haladási irányunkkal ellenkező utca felé fordultam, és magam után húztam a fiút. – Kövessetek – suttogtam, miközben előkapartam a telefonom, és rányomtam Zayn számára.

Reméltem, hogy nem tűnt fel a mögöttem lévő énekeseknek kivel is készülök beszélni, de sosem lehet tudni, és ismét hevese dobogó szívvel emeltem a fülemhez a készüléket. Remegett a kezem.

-          Olivia, hát te? – szólt bele kedves hangon, mire egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy mérges vagyok rá a gyerekes viselkedése miatt, és arról is, hogy éppen mi folyik körülöttünk.

-          Szia – mosolyogtam a telefonba teljesen bárgyún, de még időben összekaptam magam ahhoz, hogy rendezhessem arcvonásaim, és a jelenre koncentráljak. – Állj meg! – majdhogynem kiabáltam a telefonba, ezzel remélve, hogy önkéntelenül is megáll.

-          Mi van?

Lopva hátrapillantottam és láttam, ahogy a többi sráccal egyetemben állnak az egyik távolabbi oszlopnál. Fellélegeztem, ahogy szétáradt a testemben a jóleső elégedettség. Hallgat rám!

-          Oli, erre most bármennyire is szeretnék, nem érek rá. Mit akarsz? – hallatszott sürgetőn a hangja.

Mi az, hogy mit akarok? Esküszöm megverem…

Gyorsított léptekkel vettem be a következő kanyart, így pedig végleg eltűntünk a fiúk lehetséges látóköréből, és ezennel az én munkám le is járt. Rohadt sokkal lóg nekem mindenki!

-          Mindegy. Azt hittem az előbb téged láttalak, de tévedtem – vontam meg a vállam attól függetlenül, hogy nem lát.

Lassan elengedtem Jay karját és arrébb léptem két lépést a fiúktól, miközben bocsánatkérőn mosolyogtam.

-          Átjössz ma?

Magam sem tudom mit akartam ezzel a kérdéssel elérni. Miért kérdeztem? Hogy tereljek? Vagy, mert titkon erre vágyom, habár tagadom? Vagy pedig csak érdekelt, hogy mi ez a viszály? Utóbbinál mást lehetőség is adott lett volna, hogy kiderítsem a miérteket, de nem, én simán áthívtam Zaynt. Pompás. Majd azt mondom, hogy csak úgy kicsúszott. Szimplán kicsúszott. Ez megszokott a lányoknál, azt hiszem…

-          Valami baj van? – kérdezte már – már aggódó hangvétellel, amitől valahogy megszeppentem és hirtelen egy szót sem tudtam kinyögni.

Oldalra pillantottam Maxra, Nate-re, Jayre, Sivára, és Tomra, akik unatkozva járkáltak három lépés távolságban és hol a köveket rugdosták az út szélén, hol pedig a még mindig gyanakvó Jay pislogott ki az épület mögül, hogy hol lehetnek a vérszomjas rajongók. Ezért még Hannah is meg fog ölni.

-          Olivia?

-          Nem, nem nincs semmi baj, én csak… - mély levegő és nyögd ki! – Mennem kell – hadartam, és gondolkodás nélkül kinyomtam a hívást.

Tuti. Szinte teljesen biztos, hogy így kell kezelni egy ilyen, vagy ehhez hasonló helyzetet.

-          Pasi ügy? – pislogott rám kíváncsian oldalról Nathan egy apró mosollyal, miközben én még mindig az előbbi értelmetlen reagálásom latolgattam magamban, kezemben szorongatva a mobiltelefonom.

-          Ha tudnám… - sóhajtottam megadva magam a tehetetlenségnek, majd mélyre süllyesztettem a zsebemben a telefont és elindultunk a forgalmas kis utcán, remélve hogy több meglepetés ma már nem ér.