Chapter 1

Sziasztok!

El sem tudtam hinni azt a sok nagyon kedves kommentárt, amit kaptam a bevezetőnél, komolyan nem számítottam rá! Istenem... soha nem tudom majd eléggé meghálálni!

Meg is hoztam a frisset, ha hibákat találtok benne akkor azért elnézéseteket kérem! :) 

Kellemes olvasást! 

„When you stood there”

Két évvel korábban…

Szorosabban magamra húztam a színes esőkabátom, amit az utazás desztinációjára való tekintettel már hónapokkal ez előtt megvásároltam, és aggodalmasan összevont szemöldökkel kémleltem a hatalmas családi házat. London egyik leggazdagabb, legcsöndesebb és legszebb részén sikerült ingatlant szereznünk, aminek hála maradhattunk a fővárosban, és nem kellett kiköltöznünk egy külterületi városába. Kissé remegve tettem meg az első lépéseket új otthonom felé, miközben csurom vizes kezemben az utolsó, még be nem vitt bőröndömet szorongattam, minden fontosabb tárgyammal. Már most utáltam ezt az időt, hideg, és nedves, és fúj a szél, végül pedig teljesen mindegy, hogy merre áll az esernyőd, ugyanis itt nem elég, ha esik, és fúj esetleg egy délnyugati szél. Nem, ebben az országban az északdéli szél is képes fújni, aminek hála akárhogyan is zsonglőrködsz az esernyővel, mindenképpen bőrig ázol, minden irányból.

Képtelenségnek tartom, hogy elfogadjam, és megszokjam ezt a maximum tizenhat fokos hőmérsékletet még nyáron is, miután mi a napfényes, meleg, fülledt, párás Sidneyből költözünk ide. Egyszerűen fizikai képtelenség, és bizton állíthatom, hogy napok kérdése, hogy becsavarodjak, és teljesen megőrüljek.

-          Gyere már, kicsim – fordult hátra anya, hogy indulásra bírjon, de valami visszatart és képtelen vagyok közelebb lépni az angol monstrumhoz, amit immár otthonomnak kell, hogy nevezzek. Olyan érzésem van, mintha ettől az egy lépéstől függne az, hogy elszakadok-e a régi életemtől, és tovább lépek, vagy még van esélyem, hogy visszarepüljek, és folytassam a szép, háborítatlan életemet úgy, ahogy annak lennie kell.

-          Nem. Nem, én… - kezdem, de végül csak egy hatalmas óhajra futja, és egy libabőrös hidegrázásra. – Biztos nincs mód arra, hogy visszamenjünk, és Ausztráliában éljek? Akár egyedül – emelem meg a hangom, megpróbálva túlkiabálni a szél zúgását és a hideg esőcseppek vékony függönyképződményét, és anya arcát látva, ez sikerült is.

Elkomorulva lépked visszafelé a lépcsőn, hogy elém sétáljon.

-          Olivia Édes, már megbeszéltük – fogja meg mindkét esőkabátba bújhatott karom, és maga felé fordít.

-          Igen, de… Istenem, ez nem fog menni. Huszonegy órája vagyunk itt, és azóta csak esik. Hideg van, és vizes vagyok. Fázom. Haza akarok menni – nézek könyörgőn a szemébe, mire csak egy fájdalmas, és sajnálkozó féloldalas mosolyt kapok cserébe.

-          Gyere, csinálok neked fürdőt.

Megadva magam sóhajtok, és ebben a másodpercben a taxink is kigördül a feljáróról, így esélyem sincs arra, hogy eltűnjek innen. Ha anya mostantól mindent egy ilyen kedves, de semmin sem segítő mondattal fog megoldani, érdekes időknek nézünk elébe.

Amint a száraz, és viszonylag meleg lakásba értem kigomboltam a vizes kabátot, lehúztam a cipzárt, és olyan gyorsan, ahogy csak tudtam megszabadultam tőle, és a földre dobtam. A csomagomat magam mögött hagyva léptem egyre beljebb a házban, és lassan, ahogy haladtam előre megismertem a szobákat, és a helyiségeket. Apa hangja a nappaliból szűrődött ki, így akaratlanul is arra felé vettem az irányt, miközben magamat szorosan ölelve, – hogy újra mozgatni tudjam az ujjaim, és hogy érezzem a testem – kémleltem a plafont, ami hihetetlen pontossággal, és precizitással volt kidolgozva. Mintha márványból faragtak volna apró virágokat és pillangókat, amik mellé olyan alakok is társultak, amelyeket életemben nem láttam.

-          Durva – suttogtam ámulva, majd balra fordulva a hatalmas, tág szobában találtam magam, ahol egyelőre csak egy zongora állt, és egy begyújtott kandalló, ami viszonylag melegséget adott a hatalmas épületnek. Azt hiszem ez volt az egyetlen pontja az egész háznak, ami tetszett.

-          És mikor kéne összeegyeztetni egy találkozót?  Értem… Nem, nem, nincs semmi baj. Igen – helyeselt bólintva apa, miközben a kandalló előtt járkálva egyeztette a munkájával járó időpontokat.

Megunva a tétlen álldogálást fogtam magam, és a még fóliával letakart kanapéra vetetettem magam.

Sok szempontból utáltam a költözést, amelyek egyike a hatalmas különbség az időjárások között.  Másodlagos pont, hogy hamarosan betöltöm a tizennyolcat, ennek eredményeképpen éppen a gimnázium végén kell váltanom, méghozzá a laza, ausztrál iskola helyett jön a hideg, rideg, és nehéz angliai, aminek a legkevésbé sem örülök. Kimondottan félek.

Május vége lévén reméltem, hogy naphosszat nyugodtan napozhatok, valahogy új ismerősöket szerezhetek, és berendezkedhetek, de esik.

Muszáj lennie valaminek, ami elviselhetőbbé teszi Angliát. Valami, ami miatt érdemes itt élni, és amiért emberek ezrei jönnek az országba lakni.

Apa még mindig nem tette le a telefont, és nem is láttam rajta a hajlandóságot erre, így csak fújtam egyet, felpattantam, és a szobám felfedezésére indultam.

Valaminek lennie kell…

***

Egy héttel a beköltözés után sem éreztem azt, hogy minden jobb lenne. Az órám korán ébresztett, ugyanis a suliba konzultációkra kellett járnom, hogy körülbelül tudjam hol tartunk az anyagban, és behozhassam a lemaradásaim. Az idő egy cseppet sem javult, barátokat valahogy pedig nem sikerült szereznem, hisz mindenki iskolába járt, egészen július közepéig. Semmi, de komolyan semmi nem könnyítette meg az életem.

Péntek este a gépem felett görnyedve aludtam el, hogy a még mindig készülő szobámhoz válogassam össze a belső berendezéseket, bútorokat, és a festékek színét. Ahhoz, hogy Londonba bemenjek se kedvem nem volt, se semmi egyebem sem, lévén, hogy az idő okozta lehangoltságom határtalan volt.

Szombat reggel a kellő fáradság miatt kikapcsolni elfelejtett ébresztőm keltett hajnali hét órakor.

Morogva nyomtam ki a hangosa ébresztőt, és a fejem átfordítottam a másik oldalra az íróasztalon, hogy mégiscsak meglegyen az „átfordultam a másik oldalamra az ágyban” szituáció, még ha kicsit máshogyan is. Percek múltán nem tudom miért, talán az ablakomon beszűrődő túlságosan és szokatlanul sárga fény miatt, vagy, mert mintha meleg, virágillatú szellő járt volna körbe a szobámba felkeltem és az ablakra meredtem. Sütött a Nap, méghozzá olyan erősen, ahogyan még soha nem gondoltam, hogy tud. Egy pillanat alatt felugrottam az asztaltól, az ablak felé vetettem magam és a kis rést szélesre tártam, hogy mind én magamba szívjam a D vitamint, mint pedig a szobám kapjon egy olyan mértékű felfrissülést és aranysárga színt, amivel el tud élni mostantól hónapokig, mert nem hiszem, hogy ez a csoda egyhamar újra megesik majd velünk.

Azt hiszem, pont ennyi kellett ahhoz, hogy jobb kedvem legyen és mosolyogva libbenjek le a konyhába, ahol már a szüleim a kávéikat kortyolták.

-          Üdv – intettem és a hűtő felé nyúltam, hogy kivegyek belőle egy doboz narancslevet, de anya hangja megállított.

-          Ma be kéne menned a városba – állapította meg könnyed hangsúlyban, mire a mozdulatom abba maradt, és kissé megdermedve meredtem kezeimre.

Nem akartam újra elkezdeni azt a beszélgetést, amit párszor már lejátszottunk, főleg nem ma reggel, amikor a költözésünk óta újra viszonylag jó kedvem van. Tudja, hogy nem akarok bemenni, mert nem rendeztem le még magamban a költözés témáját, tudja, hogy idő kell, éppen ezért nem értem miért kell minden egyes nap valamivel felhoznia a témát. Sosem kértem többet, mint békét, de neki ez is túl sok. Nem akartam veszekedni, de ha mégis elkezdődne, győztesként kell elvonulnom, hogy érezze, több van a szituációban, mint múló hiszti.

-          Miért kéne? Tökéletes az életem most így, ahogy van. Nem ismerek senkit, nem piszkál semmi, és belül sírhatok az elvesztett életem miatt – motyogtam lefelé bámulva.

-          Mert elég lesz már az önsajnálatból! – Tört fel anyából az eddig visszafojtott düh, és a konyhapultra csapva erőszakolta ki figyelmem.

A tengelyem körül megpördülve néztem vele farkasszemet, és magamban éreztem, ahogy a reggeli Napsütéses jókedvem mostanra megfakult.

-          Nem fogunk visszaköltözni Ausztráliába, és itt fogunk élni. Ideje, hogy barátokat szerezz, hogy levegőre menj, vagy bármit csinálj, ami nem az itthon ülés. Elég volt!

-          Hagy döntsem már el én, hogy mikor elég, jó?  Ha semmi másban nem lehetett véleményem, legalább ebben hagy én döntsek! – Húztam ki magam feszülten és meg sem várva anya válaszát fordultam az ajtó irányába.

Futólépésben szedtem a lépcsőfokokat, és a szobámig meg sem állva rohantam. Amint beértem bevágtam az ajtót, vetkőzni kezdtem, és hihetetlen sebességgel, összeválogatlanul kapkodtam magamra a ruhadarabokat, hogy majd aztán dühömben anyám óhaját teljesítve bemenjek London szívébe. Nem törődve a kinézetemmel mostam meg villámgyorsan az arcom, hajamat pedig haragosan összefogva hagytam a fejemen. Pénzt és telefont dugtam a zsebembe, öt percbe sem tellett, máris a földszinti bejárati ajtó felé siklottam.

-          Olivia – szólt utánam apa, mikor már a bejárati ajtót fogtam. Hangja nyugodt, csöppet sem mérges hangnemben állított meg, így egy mély levegő után lassan felé fordultam. – Ha nagyon eleged van mindenből, akkor még ma nézzél be erre a címre – adott a kezembe egy összehajtogatott cetlit, amiből így semmit nem láttam, bár nem is akartam.

Büszke voltam, talán túlságosan is, még ahhoz is, hogy megmutassam apa kedvességi után nincs bennem annyi harag, mit előbbi kirohanásom következtében. Így egyetlen pillantást vetettem csak a cetlire, nem is akartam többet. Nem mutatom ki, mennyire érdekel az, ami a papíron lapul, se nem azt mutatom meg, hogy legszívesebben megölelném őt, amiért még nem csesztetett ezzel a „menj be a városba és szerezz barátokat” témával. Némán néztem a kedves arcot, majd egyetlen bólintással lerendeztem bennem minden feltóduló érzelmet, belefoglalva a hálát, a szeretetet, és egy kis sértettséget, majd feltéptem az ajtót, és kiléptem a lágyan szemerkélő esőbe.

Szeretlek London…

Fejemet leszegve, kapucnimat az arcomba húzva, mélyen a zsebembe mélyesztett kezekkel sétáltam a széles utcán. Pontosan ugyanúgy néztem ki, mint bármelyik másik ember, szürke egér voltam, a szürke, forgatagos városban. Tekintetemmel hol a lábam egymás utáni lépéseit szemléltem, hol pedig a betonozott, rögös járdát. Kilépve a vonatállomásról, mintha több ezer emberrel találtam volna szembe magam, akik mind különböző irányba mennek, mégis olyan sűrűséggel foglalják el az egész utat, hogy azt sem látom merre mehetek. Egyetlen pillanatig emeltem fel csak a tekintetem, de amint megláttam a tömeget, jobbnak láttam, ha csak csöndben, mégis indulatosan vágok át mindenen, és mindenkin. Ahogy előrébb haladtam, és egyre tisztább lett előttem az út úgy éreztem egyre erősebben magamban, hogy nem tudom mit csinálok. Fogalmam sincs merre tartok, nincsenek gondolatok a fejemben, és egy élettelen bábuként sétálok előre. Ahogy az emberi vállak az enyémnek ütköznek, és a lábak összetapossák az enyém egyre jobban felszínre tör a sértettség fájdalma, és percek múltán majdhogynem erőszakosan feszítem meg magam, és érem el, hogy az emberek rohanvásukban belém ütközzenek.

London gyönyörű, nevezetes helyei vannak, ahova mindig el akartam jutni, de már akkor is taszított a vizes időjárás gondolata, a hőmérséklet alacsonyan maradása, és az, hogy itt minden csak pár percig érvényes, aztán vége. Nincs semmi, ami idekötne. Szembe jönnek az emberek velem az utcán, de nem mosolyognak, amit az időjárás lévén meg is értek. De akkor ez itt mindig így megy? Soha senki nem fog rám mosolyogva nézni? Senki nem akar majd megismerni?

Megráztam a fejem és elhessegettem minden fájó gondolatot a fejemből. Kezemmel a zsebemben kotortam, miközben a kis papír cetlit kerestem, amit apától kaptam. Nem volt úti célom, nem volt kiránduló idő sem, hogy oda menjek, ahova éppen kívánom, így tökéletes tervnek bizonyult az, hogy elmegyek arra a címre, ahova apa küldött „titokban”. Lecövekeltem az út közepén nem törődve a hirtelen felszisszenésekkel és morgásokkal, csúnya szavakkal, széthajtogattam a neon zöld darabkát és elolvastam a rajta található címet. A cím alatt ott volt, hogy melyik metró visz oda, azt hiszem, apa túl jól ismer. Felpillantottam az immár szakadó esőbe, és magam előtt a Parlament hatalmas óráját pillantottam meg, ahogy éppen a tíz órát készül kongatni. Gyorsan megfordultam, újra a Trafalgar tér felé vettem az irányt, ami mellett idefel jövet gondolkodás nélkül elsétáltam. A bennem munkáló düh és gőgösség megtiltotta azt, hogy akár egyetlen pillantást is vethessek London nevezetességeire, még nem tartunk ott, hogy adjak egy esélyt a városnak. Így sértődötten, a szemem leszegezve indultam vissza az állomás felé, hogy megtaláljam a nekem megfelelő metrót.

/Hannah/

Izgatottan fordultam osztálytársaim felé, akikkel szombat délelőtt London egyik belvárosi Costájában gyűltünk össze, hogy kiengedjük a gőzt, és szórakozhassunk egy kicsit. Más terveink voltak, igazából a Hyde park volt ahol találkoztunk volna, de a kiszámíthatatlan időjárás újra közbe szólt, mint mindig.

-          És tudtátok, hogy a szombati előadásra, már készen van a koreográfia?

-          Mindenki tudja, El, itt élünk mi is Londonban – forgatta meg a szemét Gin, majd hátravágta magát a székben, és fújtatva intett fel a kezével, hogy kiszolgálót kíván.

Mosolyogva megráztam a fejem, és bátorítón El vállára tettem a kezem, hogy érezze, vele vagyok, és mind szánakozva nézzük le Gin ilyen nemű megnyilvánulásait.

-          Hihetetlen, hogy tényleg itt élünk, lehet, hogy szinte egy köpésre tőlük és még mindig nem ismerjük őket. Én beleszerettem Liambe – kapta szívéhez mindkét kezét, és olvadozva kezdett bele abba a szavalatba, amit már azt hiszem kismilliószor meghallgattunk.  – Okos, erős, hihetetlen mosolya van, azok a barna szemek, és az a test. Komolyan, Liam álmaim pasija.

-          Ja, csak lehet, hogy ő nem éppen rád vágyik, meg az, hogy nem ismer – nevetett fel kedvesen egyik barátnőm, mire én is elmosolyodtam.

Tényleg mindennél jobban vágytunk az éppen beinduló fiúcsapat, a One Direction közelébe férkőzni. Hogy akár egyszer láthassuk őket, érezhessük, vagy netalántán beszéljünk velük. De hát ez volt minden angol lány álma. A fiúkba egész Anglia egyből beleszeretett, úgyhogy azt hiszem jócskán megnövelték az itv2 nézőinek számát, főleg ezeken a szombat estéken. Szinte úgy érzem mindent tudok tóluk. Olvastunk minden cikket, minden megjelenő Youtube videót láttam már, hála az akkor már szerelmes Elnek. Nem hittem volna, hogy én is a rajongójuk leszek, hisz nem is néztem az X-faktort. Nem érdekeltek a fiúk, de egy nyaggató, áradozó barátnőnek nem nehéz beadni a derekad, főleg hogyha minden nap az orrod alá dug rengeteg képet, amin az egyre jobban kikupálódó fiúk mosolyognak rád. Beleszerettem Zayn csodálatos szemeibe, abba, hogy ő a rossz fiú. Imádom Harryt a göndör fürtjei miatt, a szívembe lopta magát Niall a nemtörődömségével, és mosolyával. Szerelmes vagyok Liam kedvességébe, és Louis ad, aki vicces, szórakoztató, és helyes. Azt hiszem, engem is szépen berántott magával a hisztérikus One Direction mánia, én pedig hagytam, és most már élvezem. Ki tudja, talán egyszer valóban találkozhatom velük, persze, ha nem azt nézzük, hogy bármelyik X-faktor adásra beülhetnénk, ha lenne jegy, vagy pénzünk rá. De a szüleink nem finanszírozzák, ráadásul a jegyek már hónapokra előbb elkeltek, és ennek jelentős oka lehet az a tény, hogy a fiúk is fellépnek minden szombat este.

-          Talán a nyomukba kéne szegődni, és addig követni őket, amíg nem beszélnek velünk egy szót – vetette fel Becky, de erre már nekem kellett reagálnom.

-          Az azért elég beteges lenne – emeltem számhoz a poharat, de amikor megláttam, hogy Becks folytatná, én tettem helyette. – Most kezdték az egészet, minden lány megőrül értük, szerintem nélkülünk is ezrek követik őket az utcán, bárhol is tűnnek fel. Vannak nálunk szerencsésebbek is, akik mondjuk, pont arra sétálnak. Várjuk ki ezt a pillanatot – bólintottam felé, majd nagyot kortyoltam a még meleg cappuccinomba. 

-          És ha soha nem jön el ez a pillanat? Most híresek és pillanatok alatt barátnők fognak találni. És nem engem – görbült lefelé a szája, és olyan csalódott kiskutya szemekkel meredt az asztalra, hogy muszáj volt hangosan elnevetnem magam. Ha ezzel próbálkozik be az egyik fiúnál, minimum, hogy ölelést kap.

-          Te beteg vagy – löktem oldalba, de egy pillanattal később már a poharam mélyére meredve azon gondolkodtam, vajon milyen lenne az egyik srác barátnőjének lenni.

/Olivia/

A zuhogó esőben, egy hatalmas, mondhatni lerobbant épület találtam magam, amit immár második perce nézek, hogy biztosan jó helyen járok-e. A cetli kétségtelenül ezt a címet adja meg, ráadásul eltéveszteni sem tudtam, mert a megkérdezett emberek mindegyike szerint ez az egyetlen ilyen nevű utca. London egyik belvárosi főútjáról lekanyarodva kötöttem itt ki, ahova bepillantva egy egyszerű utcát láttam, ahol semmi más sincs, csak épületek egybefüggő, végeláthatatlan lánca mindkét oldalt, amik mintha egybe lennének építve. Sehol egy rés a tömbök közt, se egy rézsút, se egy elkanyarodó járda. Újra körbenéztem, majd megvonva a vállam tanácstalanságomban zsebre dugtam a papírt, és újra felnéztem az adott számhoz tartozó hatalmas tömbre. Széles, kétszárnyú oldalajtóval rendelkező ajtó előtt álltam, amin nem lehetett belátni, visszatükrözte a saját képemet, ami meglehetősen ázott, és kétségbeesettnek tűnt. Hirtelen az eső alább hagyott, én pedig az ég felé fordítottam az arcom. Eltűnt belőlem a harag, már nem éreztem olyan kétségbeesett dühöt, mint mikor elindultam. Mostanra inkább a kíváncsiság hajtott, de annyira eláztam, és fáztam, hogy jobbnak láttam megfordulni, hazamenni, lefürödni és talán holnap visszatérni. Lehúztam a fejemről a kapucnit, és közelebb léptem az ajtóhoz, hogy az üvegre tapasztott arccal talán átláthassak az üvegen, de a sikeremnek semminek mondható. Két hatalmas barna szem nézett vissza rám, én pedig sóhajtva visszább léptem, amikor felpattant az ajtó.

-          Segíthetek Kisasszony? – lépett elém egy középkorú, bár már idősödő férfi, és kíváncsian nézett rám.

-          Öm… nem, én csak azt hiszem rossz címre jöttem. Elnézést a zavarásért – kaptam vissza a fejemre a kapucnit, majd elfordulva elindultam arra, amerről jöttem.

-          Ön nem angol, ugye? – Hallottam meg újra a hangját, mire megtorpantam és visszafordultam.

-          Nem – mosolyogtam visszafogottan, és zsebre tett kezemmel a papírt gyűrögettem. Hova küldött apa?

-          És véletlenül nem Ön Miss White? Olivia White?

Némán bólintottam, mire a férfi az ajtó felé indult, és azt kitárva nekem tartotta. Sietős léptekkel megindultam felé, ugyanis az eső újra rákezdett és a legkevésbé sem akartam újra megázni.

-          Az édesapja telefonált, hogy lehet, hogy ma meglátogatja a termet – mondta, miközben lassan egy recepciós pult mögé sétált, ami legalább másfél méter magas volt, ha nem több.

Magamra hagyva néztem körbe az elbűvölő fogadó szobában. Külsőre az egész épület egy második világháborút is megélt tömbre emlékeztetett, ám belülről ezt már senki meg nem mondta volna. Mintha a Nap sütött volna be, hatást keltő természetesnek ható fény árasztotta el az egész alsó részt, ami kellemes hangulatot adott mindennek. Bőrkanapék és fotelek voltak elhelyezve rögtön az első beugró sarokban, ahol egy üvegasztal és azon fekvő magazinok is voltak. Díszként a tágas helyiségben a legkülönbözőbb pontokon helyeztek el gyönyörű kristály tálakat, ami a megvilágításnak köszönhetően a fény ezernyi fényében tündökölt. Az egész szoba lélegzetelállító képet festett, mintha maga a királynő egyik lakosztályában lennék.

-          Jól van Miss? – Lépett elém a férfi, mire felébredve a bámészkodásból megráztam a fejem, és mosolyogva bólintottam.

-          Tökéletesen, csak elbambultam – néztem körbe még egyszer a szobában, majd felfedezve, hogy bunkó módon még a fejemen van a kapucnit, lelöktem azt. – A nevem Olivia, kérem tegezzen.

-          Örömmel – villantott rám egy kedves mosolyt, amitől az egész arca sokkal fiatalosabbnak és jóképűbbnek tűnt. Gyönyörű kék szemei világítottak, mosolya széles, és jókedvű volt. –  A nevem Ian. Vezethetném esetleg a teremhez?

-          Terem? – kérdeztem vissza összezavarodva, de Ian nem pazarolta az időt válaszadásra, egyből elindult a folyosón.

Még mindig ámulva néztem körbe, miközben vezetett előre a férfi, ajtók egész sokaságát hagytuk magunk mögött, miközben azt sem tudtam, hogy hova vezethet. Elgondolkodtam azon, hogy apa vajon minek akarhat nekem egy eldugott helyen szobát bérelni? Ki akar költöztetni? Vagy a cuccaimat hozatta ide a másik londoni lakás helyett? Vagy gumiszoba, hogy itt üvöltsem ki magam, és ne nekik csináljam otthon a fesztivált?

-          Ez lesz az – torpant meg egy ajtó előtt, ami miatt majdnem beleszaladtam Ianbe. – Ez a kettőszáz egyes szoba.

-          És mi van mögötte?

-          Azt hiszem, nem az én tisztem elmondani – mosolygott, majd a kezembe nyomta a kulcsot, és tovább sétált.

Az egész folyosó csendes volt, mintha nem lenne itt senki. Mégis több száz ajtó lehet az egész épületben, és valami csak van mindegyik mögött. Embereknek is kell ide járniuk, nem? Valami hangnak kéne lennie, bárminek, ami nem hozza rám a frászt, és nem hiszem azt, hogy hasba szúrnak, ha kinyitom az ajtót. Mégis milyen szöveg az, hogy nem az ő tisztje elmondani, hogy mi van ott? Akkor mégis kié? Biztos nem hívom fel apát, úgyhogy ha ezzel akarta volna elérni a telefonhívást, most szépen megszívta.

A belső monológommal, és gondolataimmal oly annyira felbosszantottam magam, hogy tétlenség helyett inkább a zárba illesztettem a kulcsot, egy egyszerű mozdulattal elfordítottam azt, és egy mély levegőt véve belöktem az ajtót.

Mindenre számítottam, csak arra nem, ami ott várt. Tágas, majdnem teljesen üres terem várt, ahol a négy fal közül kettőt talajtól a plafonig érő tükör borított. Egyik oldalon a tükör elé egy derékig érő korlát volt szerelve, majd ezzel szemben a sarokba egy apró asztalt tettek, amin egy erősítő berendezés volt elhelyezve, hozzá való lejátszó eszközzel. A hangfalak a szoba különböző pontjain hanggal töltötték meg az egész helyiséget.

Pillanat alatt emelkedett hangulatba kerültem, sikítva ugrottam a plafon felé, hogy levezessem a hirtelen jött boldogságot. El sem hiszem, hogy apáék gondoltak erre. Hogy ez az egész az enyém, és akkor jövök ide, amikor akarok. Saját táncterem, ami az enyém.

Levettem a csurom vizes cipőmet, a sarokba dobtam, majd pontosan ugyanezt tettem a kabátommal és a felsőmmel is. Bekapcsoltam az erősítőt, és hagytam, hogy a zene belengje a szobát. Teljesen hangszigetelt volt az egész.

/Zayn/

Nem tudok táncolni, és akármennyire próbálkozom, akkor sem fog menni, nem tudom miért erőltetjük ezt még mindig. Vannak ezek a próbák, amiken akármennyit gyakorlunk, végül úgysem ez lesz, hanem mint mindig, ugrálunk, és cseréljük a helyzetünket. Azt hiszem, ez az a táncfajta, amit One Directionnak fognak nevezni, és ami a mi védjegyünkké fog válni.

-          Zayn, figyelnél? Elrontottad, újra!

-          Sean, tudsz mondani egy olyan alkalmat, amikor nem rontottam el? De komolyan. Minek erőlteted? – Kérdezek vissza flegmán a koreográfusunknak, aki erre kihúzza magát, és a tükörből engem nézve beszél.

-          A hisztidre nincs idő. Ma este fellépés van. Felállsz?

-          Nincs az az Isten, hogy én ezt újra csináljam – ráztam meg a fejem, majd a fal felé indultam, aminek neki vetettem a hátam, végigcsúsztam rajta, majd nekidőlve, a lábaim felhúzva pihentem. Megérdemeltem. Én nem táncversenyre neveztem be, hanem egy énekversenyre. Nincs szükségem ilyen fölös energiapazarlásra.

-          Hé, haver, ne csináld! Mi is kivagyunk… - néz felém Niall üres tekintettel, de nem tudom sajnálni. Ha nem áll ki magáért, vagy nem áll mellém, tőlem csinálja.

Lazán megvontam a vállam, mire Harry elindult felém, látszólag indulatmentesen, de pontosan tudtam, hogy valamire készül. Nem vettem róla tudomást, az üvegemért nyúltam, és lazán meghúztam. Azt hiszem, lélekben már valahol az ágyam felé jártam, másra sem vágytam így hét vége felé.

-          Gyere – fogta meg a karom Harry és húzott fel, de nem adtam meg neki magam, és kirántottam, mire leengedte a karját. – Hát, jó – felelte.

A hangsúly megrémített, de már nem volt időm reagálni, a következő pillanatban az a jégkockás hideg vizes palack, amit minden áldott próbára elhoz, hogy felfrissítse magát, a nyakamban landolt.

-          Idióta barom! – Pattantam fel, és a rohanva röhögő Harry után vetettem magam, miközben hallottam, ahogy a többiek utánam futnak, és vagy azt ordibálják, hogy ne öljem meg, vagy azt, hogy Harry fusson gyorsan. Utóbbi okosabb. – Biztos, hogy még ma megölöm – sziszegtem remegő ajkakkal, miközben éreztem, ahogy a hideg víz, most folyik be a pólóm alá, és minden porcikámat lefagyasztja.

/Olivia/

A földön elterülve lihegtem, miközben teljesen kimerülve a plafont kémleltem. Fogalmam sincs arról, hogy hogyan fogok hazajutni ilyen fáradtan. Nem akarok mostantól hazamenni, nem akarok tanulni, sem enni, sem inni, csak itt lenni, táncolni, és élvezni a zenét. Itt még honvágyam sincs, és olyan, mintha az álmaimat élném meg.

Feltoltam magam a földről, és elmásztam a kabátomig, hogy abból kivegyem a mobilom, és megnézzem mennyi az idő. Az első, amit megpillantottam, hogy összesen nyolc nem fogadott hívásom volt, ráadásul délután fél négy van. Mintha csak egy jel lett volna az pontos idő megpillantása, a gyomrom hangos mordulással jelezte, hogy ideje vagy reggelizni, vagy legalább valamit ebédre enni, ha már a családi házat kilenckor elhagytam egyetlen falat lenyelése nélkül.

Tárcsáztam apa számát, és nyugton hallgattam a búgó hangot.

-          Kicsim merre vagy? Anyád már szétaggódta magát.

-          A teremben. Indulok haza – álltam fel a lelkem mélyén kis lelkiismeret furdalással.

-          Siess! Óra tízkor megy egy vonat haza, azután csak ötvenkor.

-          Oké – bólintottam, és kinyomta volna, amikor apa hangja megállított.

-          És Oli!

-          Igen?

-          Ilyet még egyszer ne csinálj! – Kinyomta. Egyszerűen kinyomta. Komolyan nem értem miért megyek haza.

Pár perc pihenő után kikapcsoltam az egész erősítőt, felvettem a cipőm és a kabátom, és elindultam az ajtó felé. Miután szélesre tártam azt, még egyszer visszafordultam, és mosolyogva néztem végig az egész termen. Az enyém – sóhajtottam magamban, majd kifújtam a levegőt, és becsuktam az ajtót. Pillanatok alatt visszazártam, körülnéztem, és visszaindultam arra, amerről jöttem. A folyosó végén rögtön meg is láttam Ian aggódó arcát, amellyel az ajtón keresztül az utcát kémlelte. Á, okos! Szóval semmi sem látok be, viszont mindent kifele. Frappáns megoldás, csak a szükségét nem értem.

Követtem a férfi tekintetét, és a ráncokat a homlokán rögtön meg is értettem. Egy tucat, ha nem több, ember álldogált az ajtó előtt, legtöbbjük fiatal lány, korombeli, vagy fiatalabb. Fényképezőgépjeikkel, telefonjaikkal álltak az ajtó előtt, és vagy egyfolytában kopogtattak, vagy annyira taszigálták egymást, hogy állandóan az ajtónak ütközve halk ütődések zaját lehetett hallani.

-          Úristen, mi ez? – Képedek el hangosan, mire Ian felém néz, és feszült mosollyal az arcán elveszi a kulcsot a kezemből.

-          Jobb, ha gyorsan távozol a hátsó ajtón keresztül. Rossz időben vagy, és akár bántódásod is eshet, ha nem mész el gyorsan – int tekintetével a lányok felé, de még mindig nem állt össze a kép.

Miért van itt egy csapat lány, – ami csapat, amúgy folyamatosan bővül és lassan már az út másik oldaláig ér – és mit akarnak? Valami konkrét terv? Vagy ők egy tánccsapat és próbálni jöttek? De miért eshet bántódásom? Egyre jobban lökdösődtek, hogy minél többen érhessen az ajtó közelébe, mintha valami fanatikusok lennének, akik akarnak valamit, vagy valakit, és addig nem tágítanak, amíg meg nem kapják.

-          Mi folyik itt? – Nézek a férfire, aki aggódva figyeli az ajtót, ami újra és újra megrázkódik a tömeg nyomásától.

-          Figyelj, esküszöm, el fogom magyarázni, vagy egyszerűen csak magadtól rájössz, de most menj. A hátsó ajtóhoz végig kell menned a folyosón, majd balra fordulni és megint a folyóson végig. Ne állj meg, és ha hamar haza akarsz érni, akkor fuss. Tessék, itt van a kód – nyújtott át egy darab papírt, amire hat számjegy volt felírva. Egyetlen pillantást vetettem csak a papírra, ugyanis zavaromban, még mindig jobban érdekelt, hogy hova ez a nagy rohanás, mint az, hogy mik a kódok.

-          Mitől kéne rohannom? Egy csapat csaj miatt?

Ian idegesen fordult velem szembe, amitől muszáj voltam hátrálni egy lépést, ugyanis volt valami a tekintetében, amitől sürgetőbbnek tűnt az a négy tízes vonat.

-          Ez a csapat csaj bevág ide, és agyon tapos. Nem foglalkozik veled, és nem érdekli semmi. Ha pedig megtudják, hogy végig itt voltál, és tudhatsz valamit, akkor véged. Érted? Úgyhogy légy szíves kapkodd magad hátrafele – intett a kezével, én pedig magam elé tartva az enyémet kezdtem el hátrálni.

-          Jól van, jól van, megyek már – húztam el a szám, majd fogva a papírt szapora léptekkel elindultam a folyosón.

Lehet, hogy Ian bolond, és túlértékeli az erejüket, de volt valami a tekintetében, amiből inkább olvastam ki valódi aggódást és enyhe félelmet, mint esztelen, és rögzött félelmet. Azt hiszem, látott már ilyet, vagy átélte. Majd elmondja mi volt, én pedig addig vízben áztatom magam, és kipihenem ezt a furcsa napot. Elértem a folyosó végét és balra fordultam volna, amikor hangos ricsaj támadt mögöttem, és ezernyi sikoly ütötte meg a fülem. Valamiért most komolyabban vettem a fenyegetést, és pillanatok alatt felgyorsítva szaladtam a folyóson, amikor a mobilom is elkezdett rezegni.

Futva próbáltam kihalászni azt, amikor hangos, férfi hangokat hallottam a közvetlen közelemből, fel akartam nézni, de a következő pillanatban pedig már bele is ütköztem valamibe, ami rögtön a földre is küldött. Sziszegve ültem fel, majd lökdösődőmre feltekintve próbáltam kérdőn nézni, de annak tekintetéből sütött a rosszindulat, gonoszság, és mindennemű kedvesség. Szó nélkül is elhallgatott, és még felháborodni sem mertem. Mellett négyen álltak, mind engem bámulva különböző pillantásokkal sújtva, de abban biztos vagyok, hogy egyik sem volt kedves.

-          Utol is értek. Komolyan ezek a picsák azt sem tudják hol a helyük – zsörtölődött az egyik, majd tőlem elfordulva kapkodva nyúlt a kombinációs kis reteszhez, hogy kiengedje magukat az ajtón.

Picsák?

-          Mit akarsz aláírást, képet, ölelést? Miért nem vagy otthon, a barátnőiddel, vagy máshol? Kopj le rólunk! – Sziszegte újra felém, miközben másodszorra rontotta el a kódot.

-          Harry – csitította el egy másik srác, mire az előbb említett csak megvonta a vállát, és tovább próbálkozott.

-          Ja, köszi fel tudok állni, ne segíts! – Álltam fel morogva, miközben nem a bunkó göndör hajút néztem, sokkal inkább a barna hajú srácot, akit egyáltalán nem zavart, hogy a földön kötöttem ki miatta. Azt hittem az angolok hidegek, de nem bunkók. – Mellesleg most hozzám beszélsz? Vegyél vissza! – Húztam ki magam, majd végre előszedtem a telefont a zsebemből.

-          Szia Apa!

-          Ne siess a vonathoz, elmegyek érted. Mindjárt ott vagyok. Hol vagy?

-          Még a teremben. Kint várlak. Vagy tudod mit? Ne gyere be az utcába, mert nagy a káosz, egy csomó lány áll itt. Várj meg a főúton, kimegyek.

-          Oké, szia!

Kinyomtam a hívást, majd felemeltem a pillantásom, ami beleütközött az öt fiú tekintetébe, akik mostanra máshogy néztek rám. Arcukon nem bunkóság és nemtörődömség volt, hanem meglepettség, és egyesekén bűntudat. Végül is, engem pont nem érdekel, csak az, hogy a lányok ne érjenek utol.

-          Engedj – löktem félre durván a göndör srácot, elővettem a papírt, és bepötyögtem a kombinációt. Mindvégig némán nézték, ahogy csipogott a zár, kinyílt az ajtó, és kiléptem rajta.

Az utolsó pillanatban erőt vett rajtam, hogy ausztrál vagyok, nem angol, és eszem ágában sem volt felvenni azt a stílust, amit az előbb ez az öt mutatott be.

-          Jöttök? – Kérdeztem, miközben fogtam meg az ajtót. Nem kellett sokat várnom, szembetűnő idegességem megtette a hatását; némán elindult az első, és amint kiért, és képes volt ő tartani a többinek az ajtót, egy laza mozdulattal elvettem onnan a kezem, és elindultam az utcán.