Chapter 3

Sziasztok Kedves Olvasóim!

Tekintettel a hosszú hétvégére, most vasárnap hozom a friss részt, ezzel is kellemes időtöltést kívánva nektek. :)
Remélem örömmel olvassátok majd a fejezetet. Válaszaimat még a mai nap folyamán bepötyögöm, ami pedig az első fejezet kommentjeit illeti, már ott van rájuk a válasz!

Kellemes pihenést nektek!
Csók

"Girl I see it in your eyes you’re disappointed"

Érdekes napoknak néztünk elé, miután a brit fiúbanda kiesett a versenyből, ezzel elérve a harmadik helyezést. Hannah csöndes volt, szinte nem is beszélt róluk, nem sírt, hogy kiestek, és elmúltak azok az órák, amik azzal töltődtek, hogy engem győzzön meg a szeretetükről. Megpróbáltam felhozni a témát, vagy valamit, amivel újra előcsalogathatom azt a rajongó, fecsegő, és cserfes Hannah-t, akit megismertem, ezzel ellentétben csak egy csöndes, és majdhogynem visszahúzódó Nanat kaptam.

Szerény személyem, valamint Simon Cowell véleménye szerint ez csak a kezdet, és semminek sincs vége azzal, hogy ezt az idióta műsort elveszíttették. Nem nagy tudomány hagyni énekelni egy öt tagú csapatból két, esetlegesen három embert, majd a jó pofival bevágódni minden tini lánynál kamerán keresztül. Gondolom ezután mindenki kapkodni fog értük, és talán még hamarabb ki jön a lemezük, mint majd a győztesé. Ha mégsem így lenne majd, akkor el kell ismernem, hogy nem vagyok jós.

Mindenesetre ezen érveléseim egyike sem hatotta meg a szőrös szívű Hannah-t, úgyhogy nem próbálkoztam tovább, hanem kihasználtam, hogy másról is tudunk beszélni, és belevetettem magam London, és egyben Anglia megismerésébe.

Lassan úgy éreztem, hogy első barátnőmnek nevezett egyén képes kirángatni kezdetleges depressziómból, és megmutathatja, hogy mi az, amiért érdemes itt élni. Órákat töltöttem azzal, hogy mind Londonon belül, mind egész Angliát górcső alá vettem, és átnéztem mindent, amit érdemes megnézni, ami engem érdekel. Nem volt fontos a terveim szempontjából, hogy Nananak van-e ideje rám, vagy nincs, egyszerűen nem ajánlottam fel választási lehetőséget.

-          Elviszel a Wembley stadionba? – Fordultam el a géptől, és hátralestem az ágyon hasaló Hannah-ra.

-          Minek? Érdekel a foci meccs? – nézett föl egy könyvből, aminek véletlenül sem volt köze a One Directionhoz.

-          Nem, viszont az aréna igen. Szóval?

-          Ha veszel jegyet, akkor tuti – bólintott, majd visszatemetkezett a könyvébe.

Elégedetten fordultam vissza a kijelzőhöz és bejelöltem ezt a helyszínt is a listán. Gyorsan megnyitottam a tervek és táblázatok word dokumentumot, és beillesztettem ezt is az egyik augusztusi hétvégére, mert leghamarabb már csak akkor voltam szabad.

-          Jövő héten Stonehenge van – jegyeztem meg az időpontokat lesve, válaszul pedig egy dörmögést kaptam.

Ahogy tovább lestem a napokat, feltűnően közeledett az az időpont, amikor el kell mennem a meghallgatásra a táncművészetire. Nem éreztem magam elég felkészültnek, nem volt még teljesen rendben a koreográfiám se. Nincs egy tánctanár se közel, se távol, akinek megmutathatnám, hogy hol is tartok az egésszel, az időpont pedig már az küszöbön áll. Próbáltam elnyomni magamban a félelmet és az izgatottságot, így villámgyorsan kiléptem a programból, és Hannah felé fordultam.

-          Táncpróba! Most!

***

Lihegve nyomtam ki a zenét, és teljesen kimerülten estem össze a terem közepén. Ritmusosan, a másodperc tört része alatt emelkedett és süllyedt a mellkasom, hogy életben maradjak, miközben olyan jóleső fáradtságot éreztem a testemben, hogy tudtam; képtelen vagyok felállni és hazamenni.

-          Nem rossz, de lehetne több átérzés benne. Sok lány van, aki jól táncol, ha pedig így adod elő magad, az első körbe csak-csak bekerülsz, viszont a beválasztásnál ki fogsz esni, mert túl szürke vagy.

-          Nem rossz? Szürke? Te most komolyan a barátnőmnek vallod magad?

-          Nos, ha barátnőnek még nem is, de kedves jó ismerősnek igen, aki segíteni akar. Szóval szedd össze magad és utolsó erőddel táncold el normálisan – kacsintott gonoszan, mire felment bennem a pumpa.

Értem én, hogy a barátnőm és segíteni akar, támogat, és erősít, hogy biztosabb legyen a táncom, valamint a bekerülésem, de ez csakis azóta van, amióta semmi mással nem foglalkozik a közelemben, csak velem. Mert valahogy sikerült kiölnöm belőle ezt a rajongás félét, miközben társaságomban van.

Eljöttünk abba a táncterembe, ahol először futottam össze a fiúkkal, de még csak rá sem kérdezett. Nem fordult várakozón oldalra, nem kémlelte az előteret, és még a mobilját sem vette elő. Csöndben jött mellettem, és figyelte minden szavam, ami igazán idegesítő, ha közben csak a hibámat emeli ki.

Ellenhadjárat!

-          Amúgy ma mondta Ian, hogy a fiúk később benéznek – vettem oda félvállról, miközben az asztal felé tartottam, hogy felfrissítsem magam egy pár korty vízzel. Feszülten vártam a választ, mindezek ellenére próbáltam laza, és érdektelen maradni. Vagy legalábbis úgy tenni.

-          Ühüm – bólintott valamit Hannah, amit én a vállam mögött átlesve vettem észre, majd pedig felcsendült az Angry Birds játék zenéje.

Fújtatva fordultam az asztal felé, és két sarkán megvetett tenyérrel támaszkodtam arra. Valami jobb módszer kell, valami, amivel megfogom.  Kétségbeesetten néztem a falra, miközben fejemben ötletek után kutattam, amik kimozdítják a tetettet érdektelenségből.

-          Fáj, igaz? – Kérdezte halkan, de hangjából kicsendült, hogy kárörvendően mosolyog.

-          Nagyon – pördültem meg szenvedő arccal, és előre roskadt vállal néztem rá. Feltoltam magam az asztalra, és miközben az üveg kupakját tekertem le, kifakadtam. – Jesszus, komolyan azt hittem, hogy meg fogok őrülni. Az elején, amikor megismertelek, azt gondoltam azért, mert tele lesz a fejem felesleges One Direction tényekkel, információkkal, képekkel, satöbbi. De mióta kiestek minden megváltozott, és ez frusztrált. Mert pontosan úgy csináltad, hogy én ezt megérezzem, és segítségért, jobban mondva a bandáért könyörögjek.

-          Amikor a szavazás volt, és néztük az X-faktort, éreztem, hogy mérhetetlen boldogsággal tölt el a kiesésük. Ez pedig fájt, hisz heteket töltöttem azzal, hogy a fejedbe verjem, ha tetszik, ha nem, szeretni kell a bandát! Erre te… Kudarcot vallasz – emeli meg a vállát, mint jó tanár, aki mindent megtanított a gyereknek, aki végül mégis csak megbukott a vizsgán. – De összejött a visszavágó, kell neked is az a Hannah, aki csak róluk beszél, nekem pedig az a Olivia, akit nem érdekel – nevetett fel könnyedén, majd felállva elém sétált. – Azt hiszem, így alkotunk tökéletes párt – nyújtotta felém a telefonját.

Egy gyors mozdulattal letöröltem a szám, és környékéről a félrefolyt vizet, majd letéve a palackot kíváncsian vettem kezembe a készüléket. Színes dokumentum volt volt, leginkább a fiúkról készült képekkel, idézetekkel, szövegrészletekkel, míg végül kiszúrtam a szemem egy két soros szöveg.

„Közel kerülni a One Direction-höz? Megismerni őket úgy, hogy első kézből kapjátok az információkat? Íme az életem, ami ha minden jól megy, keresztezi a fiúk útját.”

-          Bolond vagy? – Nevettem fel akaratlanul is, mikor felpillantottam a telefonból a tükörben magát bámuló Nanara.

-          Nöm – rázta meg a fejét mosolyogva, és gyors törzskörzést csinált, ahelyett, hogy válaszolt volna.

Még mindig hitetlenkedve ráztam a fejem, amikor letöröltem a gyöngyöző izzadtságot az arcomról, és még akkor is, amikor leugrottam az asztalról, és Hannah kezébe nyomtam a készüléket.

-          Nem fogok neked segíteni megismerni a fiúkat, úgyhogy nehogy azt tervezed, hogy itt fogod őket majd elkapni, vagy bármi – ráztam meg a fejem a lehető legkomolyabb arccal, hogy tudja, komolyan gondolom. Eldobtam a terem egyik végébe a fehér törülközőt, és felálltam a kezdőpozícióba. – Lehet, hogy csak egyszeri alkalom volt, amikor itt voltak. Ja, és futni sem fogok senki után – tettem hozzá legvégül, mielőtt elindítottam volna a zenét.

-          Kell, hogy felvegyenek dolgozni egy menő csatornához gyakornoknak, és soha ne mondd Olivia, hogy soha – mondta a lehető legnyugodtabban, miközben mosolyogva, telefonjával babrálva visszasétált a helyéhez, és leült.

-          Biztos, hogy bolond – suttogtam az első mozdulatok előtt, majd Hannah parancsára kisajtoltam magamból még egy utolsó próbálkozást is, hogy összehozzam a lehető legtökéletesebb koreográfiát, ami telve van szenvedéllyel.

***

Pár óra múlva mosolyogva intettem Nananak, ahogy ő befordult a vonatállomásra, majd visszapördültem a saját irányomba, amikor teljes erővel egy testnek csapódtam.

-          Aú – szisszentünk fel egyszerre, azt hiszem, szerény személyem a kelleténél kicsivel hangosabban, ugyanis a lökés ereje a földre taszított, én pedig semmivel sem tompítva az esést ütöttem be mind a testem minden egyes centiméterét, mind a fejem olyan sebességgel ütközött a betonnak, hogy másodpercekig hallottam még visszhangozni a koppanást.

Amint feldolgoztam az elesésemet, rögtön azon voltam, hogy felüljek, és feltolhassam magam a két lábamra. Minden olyan gyorsan történt a fejemben, hogy úgy éreztem a perc tört része alatt estem el, majd a második harmadban már fel is pattantam. Mintha egy álomban lettem volna, úgy érzékeltem mindent, mint testen kívüli élményt, harmadik személyként figyeltem botladozó énem. Amint megálltam gyenge támaszaimon a mellkasomra szorítottam a kezem, ugyanis a fejem hasogatása után ez volt a második legfájdalmasabb pont a testemen. Lehunyt szemem mögött a fájdalom mihamarabbi távozásáért esdekeltem, és minden rossz, ami csak eszembe jutott szitkozódva hagyta el a számat. Szorítva próbáltam enyhíteni a mellkasi fájdalmam, amit attól tartok egy hatalmas könyök okozott, átdöfve a bordáim között, egyenesen a tüdőmig. Fájdalmas érzéssel jöttem rá, hogy egy ideig ne próbálkozzak mély levegővétellel. Halkan felnyögtem és leengedtem a kezeim. Megpróbáltam belőni a sötét napszemüveg mögött, hogy vajon merre van a helyes irány, majd lassan egyre nagyobbra nyitottam a szemem, és nem csak egy szűk résen át leskelődtem ki. A következő másodpercben egyszerre szédültem meg és éreztem szúró fájdalmat a mellkasomban, aminek hatására tántorogva, tudatomtól teljesen függetlenül tettem egy kósza lépést oldalra. Ez a mozdulat pontosan elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, rosszul vagyok, nem vagyok képes irányítani a testem, és hogy mind a saját, mind a másik fél sebessége az egyberohanáskor nem volt akkora, mint amennyivel egy forgalmas utcán szabadna közlekedni. Fogalmam sincs hogyan jutok haza, és élem túl az elkövetkezendő perceket.

-          Jól vagy? – Kapta el valaki a kezem, ezzel megakadályozva, hogy tovább botladozzak egészen addig, amíg el nem esem.

-          Öhm… igen, azt hiszem – nyögtem újfent lehunyt szemekkel arra koncentrálva, hogy sikerüljön elmulasztani a szédülést.

-          Én meg nem hiszem – hallottam meg egy halk nevetést hátulról.

Egy pillanat alatt felidegesített ez a stílus, úgyhogy szó nélkül kaptam ki a fogásból, majd rögtön ez után, következményképp, már dőltem is.

-          Nem vagy jól – kapott el újra a kar, de már nem érdekelt, ha elesek, rajtam semmilyen bunkó ne röhögjön azok után, hogy belém jött. Félájult állapotomban egy újabb kísérletet tettem arra, hogy elhúzódjak, de az erős karok nem engedték.

-          Oké, értjük nagylány vagy, de nem vagy jól, mi pedig nem fogunk itt hagyni, ha már Harryvel ilyen szépen egymásba mentetek.

Harry?

-          Figyelj haver, nem maradhatunk már sokáig itt, fel fognak ismerni minket, és soha nem jutunk el próbára.

Próba?

-          Nem érdekel a próba! Ha a lány jól lesz, és erről megbizonyosodtunk, nem pedig ő mondja – vitte fel a hangsúlyt, amiben mosolyt véltem felfedezni –, akkor elmegyek próbára.

-          Jól vagyok – motyogtam félig lehunyt szemmel, szinte teljes testsúlyommal a fiúra támaszkodva.

Remélem, hogy ez az egész helyzet nem az, amire gondolok. Remélem, hogy ők nem tudják ki vagyok, és nagyon remélem azt is, hogy ők nem azok, akiknek gondolom őket. Ők nem lehetnek a…

-          One Direction! – Ordította valaki, majd mintha ezernyi óvodás kislány lepte volna el a környéket, mindenhonnan hisztérikus sikítás tört fel.

-          Fussunk! – Adta ki az utasítást mellettem valaki, én pedig már felkészültem a kényelemmentes arrébb dobásra a szabadulásuk érdekében, vagy esetleg, hogy útakadálynak, torlasznak használjanak, ám ehelyett, bár az erős kezek elengedtek, a zuhanás elmaradt.

-          Majd én – nyúlt a térdem alá valaki, majd felemelve lebegtem.

***

Mindenem fájt, és kifejezetten arra a szúró fájdalomra ébredtem fel, amit akkor éreztem, amikor friss oxigént akartam a szervezetembe juttatni. A fogaimat összeszorítva nyitottam ki a szemem, és ezzel egy időben próbáltam magam feltolni arról a fekvőhelyről, ahová helyeztek. De amint függőleges helyzetbe kerültem a fülem zúgni kezdett, a fejemben pedig mintha légkalapáccsal törtek volna fel betont. Rögtön megadtam magam, és visszazuhantam a legkényelmesebb pozícióba.

-          Hé, hé, hé, csak óvatosan – intett nyugalomra egy ismerős, aggódó hang.

Az, hogy hozzám szólt a „hé”-ből vettem le, valamint, hogy a hang forrása közeledni kezdett, aminek jele volt egyre erősebb hangereje és a lépések zajai is, amik a fejemben zsongó hangok, és fájdalmak mellé társultak.

-          Jé, felébredt! – Kiáltott fel valamelyik fiú vidáman, mire egy szájhúzással reagáltam.

A legrosszabb, amire számíthattam valaha, hogy újra összehoz a sors a fiúbandával, és lám. Még hozzá nem is valami kedves helyen, vagy közegben, nem.

-          Nem lehet, hogy túljátssza? Elvégre nekem semmi bajom sincs – szólalt megy újabb hang, és valahogy eddig ez volt a legvisszataszítóbb mind közül, főleg a mondandóját tekintve.

-          Elég Harry!

Harry… Miért nem csodálkozom?

-          Mellesleg haver, el sem estél – kontrázott valaki, és bár még fájt, hogy egyáltalán emberszámba sem vesznek, de legalább valaki kiáll az igazság mellett, és megvéd, még ha ezt nem is értem teszi.

-          Hé, jól vagy?  - Hallottam meg a legelső hangot újra, egyenesen fekhelyem mellől.

-          Elég a „hé”-ből! Olivia vagyok.

-          Oké, Olivia. Egészben vagy? Fáj valamid?

-          Mindenem – nyögtem és lassan újra kinyitottam a szemem.

Az első, ami a látókörömbe került, azaz élénkpiros kanapé volt, amin feküdtem. A következő egy kéz, ami az enyém mellett nyugodott a színes fekhelyemen, majd pedig a karhoz tartozó guggoló fiút pillantottam meg, aki kedves mosollyal nézte arcom. Liam volt.

Ezután pedig kétség sem fért ahhoz a tényhez, hogy akikkel újra összehozott a sors, az a One Direction. Vagy velem van a baj, vagy valahogyan Hannah intézte. Nem lehet immár másodszorra is ekkora balszerencsém.

Oldalra pillantottam, ahol Niallt láttam a karfán ülve, vidáman rágcsálva, majd fölfelé pillantva a maradék társaságot a háttámla mögött. Harry állt közepén közömbös, szinte sértődött arckifejezéssel, mellette pedig Zayn és Louis álltak. A szememet megforgatva pislantottam újra Liam felé, akinek legalább a szemében csöppnyi aggódást véltem felfedezni.

-          A dokink itt megvizsgált, szerinte csak horzsolások és egy kisebb púp van a fejeden, de semmi komoly. Viszont mindenféleképpen kér egy röntgent és CT-t, mert sosem tudni – mosolygott a fiú kedvesen, miközben egy pohár vizet nyújtott felém.

Óvatosan felkönyököltem érte és lassú mozdulatok összesített erejével sikerült elvennem azt tőle, és aprót belekortyolni.

-          Mivel az ütközéskor a mellkasod ölelted át, gondoltuk az fájt, így a dokival felrakattunk fáslit, remélem nem gáz.

-          Nem, dehogy. Köszi – nyögtem ki elhűlve a sok figyelmességtől, amit a fiútól kaptam. Sosem gondoltam volna.

-          A mobilodról felhívtuk a szüleid, de nem tudtuk elérni őket, úgyhogy üzenetet hagytunk nekik a hangpostán, valamint SMS-t is küldtünk. Már csak rajtad múlik, hogy képesnek érzed-e magad arra, hogy felkelj.

Egy pillanatra elbizonytalanodva néztem magam elé. Jól esik, hogy legalább egy ember van, akit érdekel, hogy milyen egészségügyi állapotban vagyok, de tisztán érzem, hogy a másik négy a világ másik végére kíván. Áramlottak felém az utálkozó energiák, amiktől csak még biztosabban éreztem azt, hogy el kell tűnnöm innen. Viszont nyilvánvaló volt, hogy segítség nélkül képtelen vagyok elhagyni akár a szobát is. Lehunytam a szemem, és a fájdalomra koncentráltam. Szúrón lüktetett a fejem, ha megmozdultam minden csontom úgy éreztem el van törve, a levegővétel pedig olyan szakaszokban sikerült, amivel maximum még öt percig élek, ha mozognom is kell hozzá. Most mondjam azt, hogy nem vagyok jól, és álljam tovább a színtiszta gyűlöletet, vagy jól vagyok, és botladozzak el addig, ameddig bírok?

-          Nem tudok – vallottam be. – Jól vagyok, és tudok mozogni, még ha kissé fájdalmasan is. A levegővétel is úgy, ahogy működik, persze mindig, amikor megemelkedik a mellkasom úgy érzem, mintha ezernyi tűt szúrnának a tüdőmbe. A beszéddel sincs problémám, de hogy felállak és járjak az teljes képtelenség – mondtam végül, és reméltem, hogy ezzel nem szítom a tüzet.

-          Na jó, egyértelmű, hogy kórházba kell vennünk, viszont a próbának mennie kell, úgyhogy majd én elviszem és hívlak titeket, hogy hogyan is állunk, és mi van – jelentette ki Harry, és megkerülve a kanapét felém tartott.

Ó, milyen nagylelkű, hogy éppen, aki belém jött, és a legkevésbé sajnálja az egész esetet ajánlja fel, hogy elvisz a kórházba. Szerintem, ha végzett virágot is vár érte az öltözőjébe.

-          Harry, neked szólód van. Még maradnod kell – állta útját Liam kiegyenesedve, majd mindketten rám pillantottak várakozón. Azt hiszem, felsóhajtottam.

Vagy tőlem várják a megoldást, „mivelhogy az én bűnöm”, vagy pedig csak egyszerűen utáltak, amiért miattam borult fel a tervük a próbát illetően. Én kérek elnézést fiúk.

-          Oké, oké, majd én elviszem. A 1D házban találkozunk – indult most már Zayn, de esküszöm, ha végül valamiért őt is visszatartják, én magam vonszolom ki alélt testem, nem érdekel hogyan.

Könnyed mozdulattal a lábam alá nyúlt, a térdhajlatomig csúsztatta kezét, miközben bocsánatkérően nézett a szemembe, majd másik kezét a hátam mögé helyezte és egy légies mozdulattal felemelt. A hirtelen történt helyváltoztatástól belém fagyott a levegő, és egy pillanatig elnyílt szájjal pislogtam a fiúra, aki ekkor már elindult a kijárat felé.

-          Lou, majd hívlak – fordult vissza Zayn, és, ahogy végignéztem a fiúkon, ők sem ilyen kivonulásra számítottak.

-          Biztos, hogy jó ez így neked? Úgy értem nem vagyok teher? Mert, ha leraknál, és erősen tartanál lehet, hogy…

-          Hagyd már Olivia – vágott közbe mosolyogva, miközben a kocsihoz tartottunk.

Pillanatok alatt kiértünk az épületből, és egy ismerős utcára léptünk ki, ahol egyből a bal oldalra vettük az irányt, és a parkoló kocsisor mellett sétáltunk végig.

Magamon éreztem minden mellettünk elhaladó ember tekintetét. A fiatalabbak vagy irigyeltek,  amiért gondolataik szerint ilyen helyes fiú visz az ölében, ráadásul úgy, hogy egy tehén vagyok, neki mégsem remeg a keze a súlyom alatt, vagy pedig az idős emberek mosolyaiból ítélve szép, romantikus párnak gondoltak minket.

-          Bár az lehet segítene, ha átkarolnád a nyakam – vigyorgott le rám szemtelenül.

-          Hülye – ütöttem meg erőm maximális kihasználtságával a mellkasát, mire mindössze egy simogatásszerű ütés sikerült.

-          Az igen, Livi, mindent beleadtál. Most lehet én is a röntgenen kötök ki.

Nem volt időm újabb ütésre, vagy esetleg felháborodni azon, hogy máris becenévvel illet, miközben néhány perce még igencsak azon morfondíroztam, hogy talán mindannyiunknak jobb lenne, ha maradnánk a magázódásnál, ugyanis egy gyönyörű fekete Bentley előtt álltunk meg, ami csipogva adta tudtomra, a gazdája nem más, mint Zayn Malik.

-          Szép kocsi – biccentettem az autó felé.

-          Bizony az. Betegyelek, vagy beszállsz magadtól?

-          Hahaha… - mosolyogtam gúnyosan, és reméltem, hogy a szédülés nem jön vissza, s képes leszek megállni a lábamon.

Zayn óvatosan leengedett és miközben karját mindvégig a derekamon nyugtatta, engedte, hogy büszkeségemtől hajtva egyedül üljek be az autóba. A fiú becsukta az ajtót, majd sietős léptekkel, kezében a slusszkulccsal játszva megkerülte az autót és bepattant mellém.

-          Mehetünk? – Vetett rám egy fürkésző pillantást, mire én bólintva adtam meg a jelet.

Amint meghallottam a motor kellemes hangját ellazultam, és szemem lehunyva dőltem hátra az ülésben. Kényelmes volt, meleg, és az az érzés kapott el, hogy soha nem ülök be másmilyen kocsiba, csak a világ legkényelmesebbikébe. Zayn laza mozdulattal kanyarodott ki a parkoló autók közül, majd erősebben rátaposva a gázra felgyorsította az autót. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nem féltem, hogy mellettem Zayn vezet, aki mindössze annyi idős, mint én, rutintalan, én pedig fejsérüléssel ülök mellette, ráadásul egy olyan drága autót vezet, amihez megvételéhez valószínűleg nekem életem végéig kéne spórolnom. Nyugodt voltam és biztonságérzet ölelt körül.

-          Jól vagy?

De utálom már ezt a kérdést.

-          Ha még egyszer megkérdezed, megverlek – fordítottam oldalra a fejem a támlán, hogy lássam az arcát, mire azon egy pimasz mosoly jelent meg válaszként.

-          Kétségtelenül – vonja a le a következtetést feltett kérdésére bólintva, majd balra fordulva kitértünk a forgalmas útról. – Mégis hogyan csinálod, hogy mindannyiszor belénk botlasz, és mindig sebesüléssel keveredsz ki a szituációból?

Meglepődtem a kérdésen, és egy pillanatig megemelt szemöldökkel magam elé meredve néztem.

-          Ez a mindannyiszor, összesen két alkalom volt, szóval ne szállj el – intek felé az ujjammal, mire halkan felnevet. – Ami pedig a sérülést illeti, mit tehetnék? Úgy látszik, Ti lesztek a végzetem, szóval mi lenne, ha a találkozásunk nem ismétlődne meg újra? – Kérdezem őszintén, minek következtében eltűnik arcáról a mosoly, és komoly tekintete az utat fürkészte.

-          Részemről rendben – vonja meg a vállát lazán –, hisz most is te jöttél belénk.

-          Hé, hé, hé – lököm el magam az ülés háttámlájától és előredőlve, oldalra fordulva meredek az újra bőszen vigyorgó énekesre. – Egy balesethez ketten kellenek.

-          Szóval elismered bűnösséged?

-          Kiforgatod a szavaim?

-          Ha így nyerek – kontrázott kacsintva.

-          Kétlem – fújtam, és visszadőltem nyugalmi pozíciómba. – Azért köszönöm – teszem hozzá halkan, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen, de közben reméltem, hogy nem hallotta meg.

-          Mit? – Fordult felém kíváncsi arccal, mire sóhajtva néztem rá.

-          A segítséget, és hogy kórházba viszel.

-          Ez csak természetes – vonja meg a vállát lazán. – De azt még nem mondtam, hogy számlázom-e a benzint.

-          Idióta – mordultam rá, de ahogy elfordultam tőle, önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám.

Percek múltán megpillantottam a kórház homlokzatán található feliratot, amitől mintha érzelmi alapon, de lankadt volna a fejemet feszítő lüktető érzés. Zayn bekanyarodott a parkolóba, majd leállította a motort és felém fordult.

-          Mehetünk?

-          Ha nincs lehetőség kocsiban vizsgálásra, akkor igen – nyeltem gyengén, ahogy belegondoltam, hogy fel kell állnom.

Taszított az erős fájdalom, a hányinger és hányás gondolata, főleg, ha azt mindenki látja, és ha ezzel fejezem be Zaynel való ismeretségem.

-          Attól félek nincs – mosolygott, majd a kesztyűtartó felé nyúlt.

Oldalra fordítva a fejem néztem, ahogy emberek áramlanak ki –, és be a hatalmas épületnél. Én pedig be sem vagyok jelentve. Órákba fog telni, míg bekerülök.

-          Ezt vedd fel! – Adott a kezembe egy napszemüveget a fiú. Felszólítására feleszméltem, és kíváncsian néztem rá.

-          Minek?

-          Ha szerencséd van, nem tudod meg – tolta arcára az övét, majd kinyitott az ajtót és kiszállt.

Pillanatokon belül az én ajtóm is felpattant, majd Zayn kezét nyújtva kisegített az autóból. Abban a percben, ahogy felálltam, mintha újra bevertem volna a fejem. A fülem zúgott, a szemem le kellett hunynom az erős fájdalom hatására. Hirtelen a fiúra rogytam, aki hősiesen megtartott.

-          Jól vagy? – Csúsztatta egyik kezét a derekamra, miután becsapta a kocsiajtót. Hangjából valódi aggódás csendült ki.

-          Nem mondanám, de menjünk. Jól leszek – suttogtam el olyan gyorsan, ahogy csak bírtam, hogy utána csak azzal foglalkozhassak, hogyan élem túl a sétát.

Gondolatban szinte láttam, ahogy sportolóként végigsöprök a kórházon, majd belevetve magam az egyik undorító kórházi székbe, megvárom a sorom. De pontosan tudtam, hogy ezen álmoknak vajmi kevés kapcsolatuk van a valósággal, és félő, hogy ebből a futásból semmi sem lesz, sőt. Kifejezetten fogok annak örülni, ha egyáltalán eljutok a kórház bejáratáig. Amint meghallottam a kocsi riasztójának csipogását Zaynre támaszkodva megindultam az épület felé. Becsléseim szerint két lépést tettem meg percenként, de ezért a fiú nem tett nekem szemrehányást, nem sóhajtozott hangosan, amiért nagyon, nagyon hálás voltam. A tolókocsis emelkedőn lépkedtem fel, mivel ezt az akadályt könnyebbnek ítéltem meg, mint a lépcsőt. Percek, órák múltán végre megérkeztem az automatikusan nyíló ajtóhoz, ami készséggel invitált be a száraz, tágas, fertőtlenítőszagú épületbe. Zayn előrefelé toló segélye egy pillanatra megtorpant.

-          Elnézést, de merre találom a sürgősségit?

-          Második ajtó balra a folyosó végén – válaszolt egy női hang, majd mikor már indultunk volna el, hozzátette: Te nem a One…

-          Nem – válaszolt kurtán a fiú, és engem segítve tette meg az első lépést a szoba felé.

Minden nehéz volt, forgott a világ, csengett a fülem, és attól féltem, hogy percek kérdése, hogy összeessek és hányjak.

-          Nem bírom – leheltem utolsó erőmmel, majd éreztem, ahogy a térdem megadja magát és összecsuklok.

Halk, elfojtott sikolyok, és felszisszenések jutottak el a tudatomig, de már csak akkor, amikor megéreztem Zayn karját, ahogy a térdem alá nyúl, és máris a karjaiban tartottam a sürgősségi felé. Jóval kényelmesebb és humánusabb megoldás, mint a gyenge próbálkozásom a sétára, és valószínűleg, ha nem ragaszkodtam volna ilyen ostobán, ahhoz, hogy egyedül is boldogulok, már rég bejutottam volna mind az épületbe, mind pedig a szobára, ahol talán már fogadtak is volna. De nem, nekem mindig okosabbnak, és erősebbnek kell lennem, még ha ez nagy hülyeség is…

Fáradtnak éreztem magam, zsibbadtnak, és képtelennek arra, hogy nyitva tartsam a szemem, és továbbra is arra figyeljek, hogy tartsam magam. Át akartam adni magam a fájdalomnak, a fáradtságnak, és a figyelmességnek.

-          Hamarabb is eszembe juthatott volna – morogta halkan, amire még így félálomban is válaszolnom kellett.

-          Nehéz vagyok, és kövér. Nem vártam volna el, hogy vigyél. Azt hittem, menni fog.

-          Nem kövér vagy te, hanem teljesen hülye. Ráadásul csökönyös – válaszolt halkan, hangjában kis megkönnyebbüléssel és mosollyal.

Gyengén legyinteni akartam, de már arra sem futotta az erőmből, úgyhogy hagytam, hagy csukódjanak le a szemeim végül, és nem küzdöttem tovább a fáradtság, a fájdalom és a rosszullét ellen. Ha jönniük kell, akkor jöjjenek egyszerre.

Halk csipogásra ébredtem, és fáradtan fordítottam át a fejem a másik oldalra, hogy visszaaludjak, és ki tudjam zárni tudatomból az idegesítő hangokat. Nyelni akartam, de a szám oly annyira ki volt száradva, hogy szinte fájt a nyelvem mozdulata. Feladtam a próbálkozást, helyette újra erőltettem a visszaalvás gondolatát és folyamatát. Mélyebben fúrtam bele a fejem a puha, és magas párnába, így még kényelmesebben elhelyezkedve lehettem biztos abban, hogy nincs az az erő, ami ki tudna mozdítani meleg menedékemből. Ám rögtön a következő pillanatban, mintha csak a testem akarná megdönteni az agyam által felállított szabályokat, éreztem, hogy felébredt a vesém is, és percek kérdése, hogy eljussak addig a pontig, amikor újra másfél éves, szoba-tisztátlan gyerek legyek.

-          Úgy utálom ezt – morogtam idegesen, és feszülten lendítettem volna a lábam, hogy lerúgjam magamról a takarót, de rögtön a következő pillanatban akkora fájdalom hasított az oldalamba, a fejembe, és az összes végtagomba egyszerre, hogy visszahanyatlottam, és ordítva fordítottam fejem a párnába, hogy elfojtsam a hangokat.

-          Olivia, mi a francot csinálsz? – Hallottam meg egy félálomban lévő kíváncsi hangot magam mellől, ami tagadhatatlanul ismerősnek hatott.