Chapter 2

Sziasztok!

Nos, úgy terveztem, hogy hétfőnként hozom majd a frisset, és ehhez tartva magam most is hétfő lévén hozom, de úgy vettem észre, hogyha el akarom indítani a blogot, akkor többet kell publikálnom, szóval belehúzok. :)
Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommentárokat, rögtön válaszolok is majd rájuk. Sokat segítenek kétségbeesett lelkemen, szóval örök hálám! :)
Most pedig itt a második fejezet, remélem tetszeni fog nektek, és kapok pár szót! :)
Csók néktek

"You're insecure"

Szorosan fogtam a táskám a vállamon, na, nem mintha le akart volna csúszni, így viszont valamivel lefoglalhattam mindkét kezem, és nem lógott a testem mellett tétlenül, vagy pedig nem mozgattam őket görcsösen, amivel mindenkinek szembetűnő bizonyosságot mutattam volna afelől, hogy ideges vagyok. Szemeim ide-oda cikáztak az iskolában, ahogy a folyosón sétáltam végig. Biztos vagyok benne, hogy mindenki engem nézett a szekrénye mellett állva, és abban is, hogy tudták, új vagyok.

Szemeim először leszegtem a földre, végül meggondoltam magam, hiszen nincs mit szégyellnem, vagy valamiért úgy érezni, hogy kínos, hogy néznek. Nem én alakítottam így az életem, és nyugodtan nézhetnek, ha ettől nekik jobb. Garantálom, hogy meg fogják tanulni, és tudni fogják ki is az az Olivia Clare White.

Emelt fővel lépkedtem mind és mind előrébb, mire a népnek feltűnt, hogy a legkevésbé sem érdekel a bámulásuk, és iskola idő végére való tekintettel oszlani kezdtek a folyosón. Az ok pedig, amiért beteszem a lábam az épületbe azaz, hogy jövő héten el kell kezdenem az iskolát, mind a hátralévő másfél hónapot… Ebből az okból kifolyólag pedig felkértek egy tanulót az osztályomból, hogy vezessen be a nehezebb tantárgyak rejtelmeibe, és megmutassa pontosan hol is járunk.

A termek számozását figyelve hirtelen megálltam a négyszáz tízesnél, és szembe fordultam az ajtóval. Kíváncsian néztem át az üvegen, ahol egyből szembetűnt, hogy a tanári asztal teljesen üres, viszont néhány paddal hátrébb egy kisebb lány csapat cseveg gondtalanul, szinte pillantásukat fel sem emelve az asztalról, ahol valamit nagyon néztek. Hiába nyújtogattam a nyakam, hogy bepillantást nyerhessek a terembe, kik lehetnek még ott, vagy, hogy mit is néznek, képtelennek bizonyult.

Nagyot fújtam, ezzel el is eltüntetve hajam az arcomból, majd kezem a kilincsre helyeztem, lenyomtam azt, és betoppantam a terembe. Mind a hat lány egyszerre kapta fel a fejét és lestek felém, mintha valami tilos dolgon kapták volna őket. Egyik kezem még mindig a nyitva álló ajtó kilincsén volt, míg másikkal a táskám szíját markoltam a vállamon.

-          Sziasztok – nyögtem ki még mindig ledermedve a tekintetek kereszttüzében.

-          Szia – mosolyodott el végül az egyik lány, és mintha ez lett volna a kulcsszó engedte el magát mindegyik, és az eddig feszült vállak, most nyugodtan estek előre, még talán pár sóhajt is hallani véltem.

Megnyugodva elengedtem az ajtót, és a csoporthoz sétálva mutatkoztam be.

-          Olivia vagyok, és azt hiszem, itt van valamiféle korrepetálós órám.

-          Te vagy az új lány? – Pattant fel egy szőke csajszi olyan hévvel, hogy önkéntelenül is hátráltam egy lépést.

-          Aha – húztam feszült mosolyra az arcom.

Komolyan úgy éreztem, mintha egy olyan csoport közé dobtak volna, ahol csak egy rossz szó, és végem. Soha nem jutok már haza, ha nem gondolom meg alaposan a mondanivalóm.

-          Gin vagyok – nyújtotta a kezét a vidám szőke lány, kissé olyan érzésem volt, mintha az iskola kiskirálynőjével lenne dolgom, de ettől függetlenül bár vonakodva, de kezet fogtam vele. – Na, menjünk lányok. Szia Han, találkozunk holnap – intett a lánynak, aki hátra maradt velem a teremben, majd a többiek egyesével, köszönés nélkül lépkedtek ki vezetőjük mögött.

-          Hannah vagyok – mosolygott rám felszabadultan a lány, majd egy székre mutatott magával szemben, ahol abban a pillanatban helyet is foglaltam. – Hogy tetszik London? Honnan is érkeztél?

-          Ausztráliából – mondtam, miközben ledobtam magam mellé a táskámat és visszaegyenesedtem. Hannah pont ebben a pillanatban csapta össze az újságot, ami az asztalon volt. Gondolom ezt vizslatták percekig, mielőtt bejöttem. A borítón öt fiú vigyorgott rám olyan széles mosollyal, mintha a lottót nyerték volna meg. Alatta a szalagcím; „One Direction a fináléban?” Várjunk…

-          Hé, ők kik? – Állítottam meg a kezét, mielőtt lehúzta volna a padról a lapot, és elrejtette volna a táskájába.

-          Ők? – Fordította maga felé, és meglepődve, a szemöldökét felvonva nézte a képet.

Nagyon úgy tűnt, hogy én vagyok a hülye, amiért nem ismerem ezt az öt szépfiút, és bár próbálta titkolni, hogy furcsállja a dolgot, arca rezdülései, és az értetlen tekintet értésemre adta ki nem mondott gondolatait.

-          Ők a One Direction, akik nagyon nagy eséllyel pályáznak arra, hogy megnyerjék az X-faktor idei szezonját. Nem is hallottál még róluk? – Nézett fel rám, mire megráztam a fejem, és kivettem az újságot a kezéből.

Miközben felcsaptam és a cikkhez lapoztam gyorsan kifejtettem, hogy bár nálunk is volt X-faktor, közel sem övezte ekkora érdeklődés, és nem is kaptunk fel ilyen még senkiknek nevezett csapatokat.

-          Viszont őket már láttam – böktem a képre, és kiváltképp a göndör hajút néztem meg magamnak. Ezt a bunkó arcot, soha az életben nem fogom elfelejteni.

-          Nos, az nem meglepő, hisz mindenki róluk beszél, és mindenhol ott vannak. Televízió, újságok, könyvjelzők, képek.

-          Nem – ráztam meg a fejem visszaemlékezve a táncteremre, és a kis képkivágásokat néztem, amik különböző paparazzi képek voltak – én találkoztam velük, itt – böktem egy képre, amin pontosan az az épület szerepel, ahol a tánctermem is van.

-          Huh – nézett teljesen lefagyva a képre, miközben rendszertelenül próbálta levegőt venni. – És milyenek voltak? És mit mondtál nekik? Mit kerestél ott? – Nézett fel rám a következő pillanatban és kérdések tömegével árasztott el.

-          Húha, azt hiszem, belebotlottam egy fanatikusba – nevettem el magam, és kényelmesebben helyezkedtem el a székben, így teljesen szembefordulhattam a lánnyal. – Kezdjük hátulról. Táncpróbán voltam, de amikor kijöttem lányok özönlötték el az egész épületet, én pedig menekültem. Így futottam szó szerint beléjük, minek következtében ez – ujjammal a barna hajúra mutatva.

-          Louis – egészített ki Hannah, mire egy pillanatra felnéztem rá, majd vissza az újságra és folytattam.

-          Szóval minek következtében Louis földre terített. Egyáltalán nem voltak kedvesek, bunkók voltak, és ahogy láttam igencsak idegesek. Ez a göndör hajú, aki – néztem immár segítséget várva a lánytól, aki el is árulta, hogy az illető nem más, mint Harry – szóval ő volt mind közül az, akit legszívesebben felpofoztam volna. Én nem akarom őket szidni, mert nem ismerem őket, de hogy picsáknak hívták azokat a rajongókat, akik rájuk rontottak, az biztos.

-          Neeeem – nyúlt meg az arca, mire nem tudtam visszatartani a nevetésem.

-          Dee – mosolyogtam rá, majd lehajoltam a táskámhoz és kikaptam belőle egy füzetet. – Nem szeretnél legalább úgy tenni, mintha tanulnánk, miközben elmeséled te mit tudsz?

-          Akkor viszont muszáj vagy megadnod a címed, hogy elmenjek hozzád valamelyik szombaton behozni a lemaradást.

-          Benne vagyok – kacsintottam a lányra, aki elővette a tollát, valamint a mobilját, és miközben mintha képleteket írt volna a füzetembe, amiknek semmi értelmük sem volt, videókat keresett, és történeteket mesélt arról, hogy hogyan is ismerte meg a fiúbandát.

Kiderült, hogy az X-faktor alatt váltak egy csapattá, ugyanis szólóban indultak. Harry a legfiatalabb, valamint a legjobb hanggal megáldott is egyben, akinél viszont úgy látszik kezd elszakadni a cérna, ha rajongásról és a rajongókról van szó. Niall a szőke ír fiú, aki egyelőre semmit sem tett, hogy erősítse bennem az ellenszenvet, így személy egyelőre még nem kedves, nem is utálatos, inkább semleges. Aki fellökött és mindennemű próbálkozást elvetve, hogy segítsen felállni nézett rám tehetetlenül, és lekezelően akkor a teremben, az Louis volt. Lou az állítólagos vicces fiú, nos, ha viszont abból is akar megélni, ne erőltesse.

Liam, aki szintén barna hajú, és a legnormálisabb és visszafogottabb, róla hallottam legtöbbet áradozni Hannaht, míg végül eljutottunk az utolsó fiúhoz is, Zaynhez, akiről meglepően keveset tudtam meg.

Két órán keresztül beszélgettem Hannah-val, és azt hiszem, ez volt a második olyan néhány óra, amikor nem gondoltam arra, hogy vissza akarok menni Ausztráliába. Érdekesek voltak a témák, és rengeteget nevettem Hannah kiejtésén.  Emlékszem arra, amikor anya hívott komoly beszélgetésekre a viselkedésemet illetően. Ilyenkor mindig azt akarta, hogy üljek le elé, és valljak be mindent. Ennek ellenére mindig leültem vele szemben, és egy szót sem szóltam. Percekig bámultam a lábam, majd fel az órára vetettem egy pillantást, amin a mutatók sehogy sem akartak tovább vánszorogni. Általában ezek a „beszélgetések” egy órán keresztül tartottak, én pedig csak ott ültem, és az órát bámultam.

-          Igaz, hogy milyen lassan telik az idő, ha állandóan csak az órát nézed? – mosolygott rám anya végtelen bölcsességével, mire én fújtatva és igencsak tiltakozva elfordultam tőle, és vártam az időnk lejártát.

Pont ugyanez az érzésem volt akkor is, amikor országot váltottunk. Eleve az sem lett volna könnyű, ha Ausztrálián belül költözünk, így pedig végképp semmi reményt nem láttam egy boldog életre. Az idő mintha abban a percben megállt volna, amikor betettem a lábam új otthonomba, és a napok, hetek olyan lassúsággal telnek, ha egyáltalán telnek, mintha percek lennének. Ez a két óra viszont maga volt a felüdülés, és úgy éreztem semmiféleképp nem akarom magam mellől elengedni ezt a lányt, hogyha felüdülést jelent a jelenléte.

-          És hogy hogy külön tánctermed van? Profi táncos vagy? – Kérdezte izgatottan, ugyanis áttértünk az én életem részleteire, mialatt már a cuccainkat pakoltuk az asztalról.

-          Nem, nem vagyok, de szeretnék lenni – mosolyodtam el, és a vállamra húztam a táskám. – Igazság szerint kinéztem magamnak otthon egy neves táncművészeti főiskolát, és minden erőmmel azon voltam, hogy bekerüljek. Ami ugye viszont mostanra lehetetlenné vált – húztam el a savanyúan a szám, miközben egy padnak támaszkodtam, és Hannah-t néztem, ahogy elrendezi a tanári asztalt, és letörli a táblát.

-          Angliában vannak a legjobb egyetemek és főiskolák, még akkor is, ha táncról van szó. Nincs minden veszve. Meg kéne próbálnod.

-          Ahhoz kitűnő átlaggal kéne elvégeznem az utolsó évemet is, itt a gimiben, hogy ösztöndíjjal mehessek tovább. Új vagyok, és azt sem tudom hol kezdjem.

-          De a királyi táncakadémiáról hallottál már, nem? – Fordul hátra kacsintva, mire savanyúan felnevettem.

-          Ja, meg az esélyeim is látom az oda való bekerülésre, szóval ezt ne is erőltessük – huppantam le a padról, és követtem a kilépő Hannah példáját.

-          Akkor vonat? – Kérdezte megtorpanva az ajtóban, mire én az égre emeltem pillantásom.

Azt mondta nem kell sietnie, és az ég sem úgy tűnt, mintha eső közeledne. Nem akartam hazamenni, társaságra vágytam, önfeledt csevejre és az idő múlására. Nevetésre.

-          Legyen metró, és mutasd meg nekem Londont.

-          Reméltem, hogy adsz egy esélyt neki. És nem is tudom, talán megváltoztatja az életed – nevetett immár gátlástalanul, karon ragadott, és már nem is emlékszem hát órán keresztül járkáltunk a fővárosban, dehogy metrót nem használtunk az holt biztos, valamint amikor hazaértem a lábamban lüktető fájdalomtól semmi másra nem tudtam koncentrálni csak a meleg vizes fürdőre. Mindezek ellenére mosollyal az arcomon feküdtem be a meleg ágyamba, miután megadva Angliának az esélyt résnyire nyitva hagytam az ablakot.

***

Suttogások és halk nevetést hallottam magam körül, miközben félálomban kinyitottam a szemem. Sötét volt, semmit nem láttam, mindössze egy csöppnyi félhomályban átszűrődő alakok tették még ijesztőbbé a helyzetemet. Értetlenül toltam fel magam az ágyban, ahol feküdtem, és a kezemre bámulva próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt mikor lefeküdtem, vagy, hogy egyáltalán hol lehetek, de egyetlen ötlet sem jutott eszembe. Olyan érzésem volt, mintha mindent kitöröltek volna a fejemből, és a mostani ébredésem lenne az első emlékem.

Amint megmozdultam az alakok abbahagyták mozgásukat, a sutyorgás abbamaradt, és dermedten figyelték mozdulataim, legalábbis erre következtettem némaságukból.

A félhomályban lévő szoba egyetlen pontja sem tűnt ismerősnek, sem otthonosnak, ijesztően idegen volt minden, mégis biztonságban éreztem magam a takaróval a testemen, az ágyban. Mintha itt nem történhetne semmi rossz.

-          Hol vagyok? – Szólaltam meg kissé krahácsoló hangon, mire az árnyak újra mozogni kezdtek.

-          Otthon – vonta meg az egyik a vállát. Egy pillanat alatt suhant át rajtam a felismerés, a megvilágosodás, és mintha fény gyúlt volna a sötét szobában, tisztában voltam vele, hogy a hozzám szóló fiú Harry Styles.

-          Miféle otthon ez, mert, hogy nem az enyém, az biztos. Miért vagytok itt?

-          A mienk, és szükségünk van rád. Nem ereszthetünk el, túl sokat tudsz – lépett előrébb egy másik, mozdulatait tisztán láttam, sötét sziluettje kivált a többi közül, hatalmasabb lett, mind és mind közelebb araszolt.

-          Ezt… – kezdtem, de egyre a félelem eluralkodásával remegni kezdett a hangom, lélegzetvételeim szabálytalanná váltak. – Ezt hogy érted?

-          Úgy, ahogy mondtam. Nem engedhetünk el.

Hangja, mintha parancsszó lett volna. A kis csoport feloszlott, és lassú léptekkel körbevették az ágyam, ami ekkor már nem menedék volt, hanem sokkal inkább csapda. Bármerre néztem, mindenhol ott voltak, képtelenség volt leugranom az ágyról, nem tudtam elmenekülni. A szívem egyre hevesebben dobogott, hideg verejték lepte el a homlokom.

-          De én… nem! Én pont annyit tudok, mint bármelyik másik rajongó, ha nem kevesebbet – mondtam, miközben idegesen körbe – körbe forgolódtam, hogy mondandóm hallgatóra találjon.

De semmi nem hatotta meg őket. Kezüket összefonva zártak keskeny gyűrűbe az ágy közepén, miközben agyam már száz ás száz esélytelen menekülési tervet dolgozott ki. Miért, miért…

-          Miért? – Hallottam meg a saját hangom, abban a pillanatban, ahogy ziháltan, verítékben fürödve, tudatomhoz térve hirtelen felültem az ágyban.

Világos volt, a Nap fényesen sütött be a szobámba, elűzve minden ostoba álmot. Egy pillanatig az elmúlt álmot, és a perceket dolgoztam fel tenyerembe temetett arccal, majd egy nemes mozdulattól visszahanyatlottam az ágyamba.

-          Ez hihetetlen – suttogtam még mindig hevesen dobogó szívvel, amikor megszólalt a telefonom. – Pokolba a One Directonnel – szitkozódtam a készülékért nyúlva, ahol egyik legjobb barátnőm neve villogott.

-          Szia, Blake – próbáltam a legéberebb és legvidámabb hangszínem megütni.

-          Jóóó reggelt Tündérvirágszál – mondta kedvesen, szinte láttam magam előtt az arcát, ahogy a boldogságtól széles vigyorral beszél hozzám. – Ugye nálad most reggel van? Próbáltam úgy időzíteni.

-          Tökéletes volt – hajoltam előre felülve, miközben fáradtan söpörtem ki a hajam arcomból. – Mizujs?

-          Muszáj volt beszélnem veled végre, annyit kell mesélnem!

-          Az egész reggelem a tied, hallgatlak – nevettem könnyedén a telefonba, és már felkészültem a pletykazuhatagra, amit éhes készséggel szívtam is volna magamba. Ezzel is egy kicsit úgy érzem, hogy otthon vagyok, és ha hazatérnék, nem esnék ki, tudnék mindenkiről mindent, és ez jó érzés.

-          Mikor jössz haza? Vagy én mikor mehetek? Jaj, és úúúristen Oli, tudtad, hogy a One Direction otthonában élsz?

-          Te is kezded? Most öltek meg… - fújtattam idegesen és előbbi jókedvem pillanatok alatt elszállt.

Úgy éreztem átkerültem egy párhuzamos univerzumba, ahol semminek sincs értelme, nem fontos semmi, nincsenek stílusok és ízlések, egyéniségek, és különbségek, minden egyformán a One Direction körül forog. Nem tudok csinálni semmit, hogy ettől megszabaduljak tőlük, mindenhol ott vannak, a mindennapjaimban, az álmaimban, minden egyes beszélgetésemben, még akkor is, amikor a több száz kilométerrel arrébb lakó barátnőmmel telefonálok. Lehet, hogy bolygót tévesztettem, mert nem a One Direction landre készültem.

-          Megöltek? Miről beszélsz? – zökkentett vissza a beszélgetésbe Blake, mire enyhén megráztam a fejem, és mély levegőt vettem.

-          Szóval, mikor jössz? – kérdeztem könnyedén, terelve a témát, és remélve, hogy nem tér vissza még egyszer.

Legalább két óra hosszán át beszélgettünk, és mikor letettem a telefont, kicsit úgy éreztem, hogy újra élek, mindent tudok, és hogy már szinte nem is létezik az a bizonyos banda, ki sem költöztem Angliába, és minden tökéletes. Nehézkes léptekkel indultam felöltözni, és idő bővében léve nem kapkodtam el, hisz ma nem kellett konzultációra mennem. Terveim szerint az egész napomat a táncteremben akartam tölteni és új koreográfiát összeállítani, aminek segítségével felvesznek majd valamelyik egyetemre, vagy főiskolára. Már, ha minden jól megy.

Összekapkodtam pár ruhát, amik rendetlenül hevertek a babzsákfotelemben, és a fürdő felé fordultam, amikor kopogtattak az ajtómon. Egy pillanatra megdermedve néztem az ajtót, és teljesen lesokkolódtam. Tudom, hogy mások házában nem nagy dolog, ha valaki kopogtat egy ajtón, de én konkrétan úgy néztem a bejáratot, mintha beszélt volna hozzám a tömör faajtó. Anyáék lehetnek csak itthon és ők sosem kopognak, hisz az ő házuk is, ha pedig mégis erre vetemednének, akkor nem várják meg a választ, hanem nemes egyszerűséggel belépnek a helyiségbe, úgy gondolván, a kopogás elég jelzés volt, nincs szükség felesleges beinvitálásra. A lényeg, tudtomra adták, hogy itt vannak, és be fognak jönni.

A kezdeti sokk után darabos mozdulatokkal sétáltam az ajtó felé, majd egy egyszerű mozdulattal szélesre tártam azt.

-          Szia – integetett egy kéz, majd egy valamivel teli papírpoharat nyomott a kezembe. – Anyukád engedett be, azt mondta erre talállak – lépett be mellettem a szobámba, és a legnagyobb higgadtsággal heveredett le az ágyam szélére.

Kíváncsian fordultam utána, hogy mi üthetett belé, hiszen rendben van, hogy jóban lettünk, és rengeteget beszélgettünk, de nem fordult még elő, hogy ilyen közlékeny, és ennyire laza legyen. Úgy lépett beljebb az intim szférámba, hogy még csak meg sem torpant. Mintha évek óta ismernénk egymást. Nem állítom, hogy rosszul esett, sőt! De kétség kívül furcsa jelenség volt, és biztos voltam benne, hogy van valami a látszólagos közvetlenség mögött.

-          Jó reggelt – fordultam meg feldolgozva a tényeket, majd visszazártam az ajtót.

Hannah idegesen babrált kezével a kabátja szegleténél, és meredten bámulta a szőnyeget, így egyszerűen csak ledobtam az előbb kezembe vett cuccokat, és leültem mellé az ágyra.

-          Mi történt?

-          Semmi különleges, semmi komoly – vágta rá szinte abban a pillanatban zavartan, ahogy megkérdeztem.

Felvont szemöldökkel néztem rá, igencsak hitetlenkedve, mire megrázta a fejét és a zsebébe nyúlt. Nem értettem mi van vele, de azt hiszem, lassan arra kellene törekednem, hogy ne is akarjam megtudni.

-          Tessék – nyújtott át nekem egy kinyomtatott lapot. Kíváncsian vettem el tőle, és belevetettem magam az olvasásba.

Nem tudtam miről lehet szó, így először gyorsan csak átfuttattam a tekintetem a sorokon, amikor olyan szavakra lettem figyelmes, mint tánc, meghallgatás, június, üdvözlettel. Egy név, ami az enyém volt, és egy aláírás, valamint pecsét a királyi akadémiától.

-          Ez… ez mi? – Emeltem Hannah arca elé idegesen a papírt, szinte éreztem, ahogy elvörösödik először a fülem, majd az idegességtől lassan az egész arcom.

-          Meghallgatásra hívnak téged máról három hétre.

-          De minek? Honnan tudják, hogy oda akarok menni? Hannah!

-          Te mondtad, hogy táncolni szeretnél, nem? Nekem meg kapcsolatom volt, így elintéztem, hogy az idei meghallgatáson, bár kései jelentkező vagy, de megnézzenek. Ennyi. Szívesen

-          Nem! Nem, ez nem szívesen. Tudod te, hogy ehhez nekem mennyi gyakorlás kell? Vagy egyáltalán csak ahhoz, hogy ne intsenek le az első tíz másodperc után?

-          Úgy hiszem, van kész koreográfiád – vonta meg lazán a vállát, majd a háta mögé vetette mindkét kezét és rájuk támaszkodva dőlt kissé hátra az ágyamban. Kezdeti idegességét rám átragasztva, neki most fergeteges hangulata volt. – És biztos vagyok benne, hogy az első körön tovább fogsz jutni.

-          Első kör? Hannah, esküszöm halott vagy!

-          Ó, és akkor még nem is meséltem, hogy a ma esti programod, hogy leülsz velem és megnézed az elődöntőt és a döntőt.

Elődöntő. Biztos voltam benne, hogy ez nem valami pozitív szó személyemre tekintve, és abban is, hogy nem tenisz döntőről van szó. Szemöldökömet összevonva néztem a lányra, néztem egyre mélyebben benne, hogy valamit észrevegyek, valami csillogást, egy fényt, ami segít rájönni arra, hogy mire készül, de csak a széles mosolyt láttam, és a mindent tudó, nyílt tekintetet, amikor rájöttem. Elnyílt a szám, és egyetlen szót nyújtottam meg hosszan.

-          Neeeeeeeem – ráztam meg a fejem, és fenyegetve pattantam fel, hogy elé állva rámeredjek. – Nem teheted! Nem akarom!

-          Édes, ma One Direction napod lesz, és lezárásként láthatod, ahogy bekerülnek a döntőbe, mert az bizony így fog történni – bólogatott vigyorogva, én pedig válaszra sem méltatva vettem kezembe újra a ruháim, és a fürdő felé vettem az irányt.

/Louis/

Az utolsó hangpróbán voltunk még az élő show előtt, és ez a mostani pillanat azt hiszem, életünk egyik legnagyobb megmérettetése. A színpad most még hatalmasabbnak tűnik, még félelmetesebb, és mintha nem lenne semmi hangom ahhoz, hogy a mai dalokat elénekeljem. Szoros körben álltunk a fiúkkal, és fejünket összedugva hallgattuk Simon támogató, és felspannoló beszédjét. Mintha segítene… - nevettem magamban keserűen, miközben mindegyikük arcát másodpercekig vizsgáltam. Nem volt rajtuk elégedettség, megbékéltség, vagy biztos sikertudat, csakis kétségek, félelem, és habozás.

-          Fiúk, biztosaknak kell lennetek, még ha nem is éreztek esélyt arra, hogy megnyerjétek. Ha ti nem hisztek saját magatokban, mások sem fognak. Érezzétek jól magatokat, ne szorongjatok, mosolyogjatok, és adjátok magatok, úgy biztos szavazatokat tudhattok magatokénak – nézett Simon lassan mindegyikünk szemébe egyesével, hogy belénk verje; sikerülni fog!

Kétlem, de mindenesetre már eddig is jó buli volt. Énekeltem, azt tettem, amit szeretek, rengeteg szeretetet kaptam úgy, hogy ki sem érdemeltem, és ez az egyik legcsodálatosabb, legelképesztőbb dolog, ami történhetett velem. Az emberek szeretete azért, aki vagyok. Ha nem is jutunk tovább, már többet elértem, mint amit bármikor elképzeltem.

-          Szóval este álljatok ki, szórakozzatok, mint mindig, és tegyétek, amit kell. A fiatal kiscsajok szavazatai a tietek, és ha most nem is nyertek, veszteni biztosan nem fogtok. Értve?

Mindannyian egyöntetűen bólintottunk, noha szavaival ellentétben az arcokon a kifejezések nem változtak. Semmi boldog arc, feldobottság, móka vagy kacagás, csak aggodalom. Ha elő is fordult mosoly, az az a szánalmas féle volt, amikor nem tudsz mit mondani, csak feljebb húzod a szád szélét, ezzel is éreztetve, hogy veszett ügy, és nincs mit mondanod.

-          Oké, akkor hajrá – emelte fel fejét a körből, majd elengedve Harry hátát mosolyogva elsétált.

Lassan mi is kiegyenesedtünk és kétségbeesetten néztünk egymásra. Röhejesen festhettünk. A csapat, aki sosem izgul, minket hülye, és semmi sem érdekli, most nem tud megszólalni, szinte a levegő is beléjük szorul, még az is nehezükre esik, hogy levegőt vegyenek. Nem merünk egymásra nézni, mert úgy érezzük, ha ezt elbukjuk itt a vég, és nincs többé One Direction, csak több irány, de minimum öt különböző.

Hátráltam, miközben megkaptam a mikrofonom, hogy beálljak a helyemre a kezdéshez. Szemem a földön tartottam, és csak egyetlen pillanatig néztem fel, amikor tekintetem pont találkozott is Zaynével. Zavartan, szinte sírós arckifejezéssel néztünk egymásra, mintha csak az akasztásunkra készülnénk, de nem kaptuk el a fejünket, nem jött a hülye féloldalas mosoly sem. Pár másodpercig csak néztem a kétségbeesett szemeket, amikor Niall röhögése hozott vissza a Földre.

-          Srácok, szánalmasak vagyunk – lökött oldalba, és kiskutya szemeket meresztve próbálta parodizálva előadni előbbi igen meghitt jelenetemet bandatársammal.

-          Rohadtul nem vicces, de igazad van!  - Húztam ki magam büszkén. – Szarzsákok vagyunk.

-          Az igen, Lou! Ezt megmondtad. Arra nincs valami poénos kifejezésed, hogy mi lesz, ha ma ez nem jön össze?

-          Ha nem nyerünk, én kilépek – emeltem magam elé tartózkodón a kezem, majd magam mögött hallva a nevetésüket, kissé nyugodtabban sétáltam fel az emelvényre a helyemre, és készen álltam az utolsó próbára.

/Hannah/

Azt hiszem, minden erőmet latba kell vetnem ahhoz, hogy Miss White-tal megkedveltessem a mindenki által ismert angol fiúbandát. Hihetetlen sok anyag állt rendelkezésemre, képek, videók, cikkek, rajzok, idézetek, én pedig komolyan mindent megpróbáltam, de Olivia, mintha teljesen közömbös lenne a fiúkkal szemben. Nem fogja meg őt az édes mosoly, egy-egy rakoncátlan tincs, káprázó kék szem. Nem hatódott meg egy, a rajongóikat magasztaló mondattól sem, állította, hogy nem minden úgy van, ahogy én hiszem. Ebben az esetben ezt el kell ismernem, mégis csak ő futott össze a fiúkkal, és nem én. Ezzel ellentétben nálam ez a kis hiba nem okozott nagyobb „lelkesedés letörést”, továbbra is imádtam őket minden hibájukkal együtt. Olivia viszont emiatt a kis incidens miatt, egy édes szövegüket sem vette be, én pedig a nap végére belefáradtam a sok győzködésbe, amit ő kitartóan hárított. Így mire beültünk a TV elé, bár volt bennem egy kis sikerélmény, hiszen az X-faktor előtt kötöttünk ki, a napom, valamint a küldetésem teljes kudarcba fulladt, ami viszont véleményem szerint közrejátszott Liv hirtelen jött jókedvében.

Mindenesetre eszem ágában sincs feladni, olyan nincs, hogy nem szereti őket. Legalább egyiküket! Valamiért… Valahogy – huppantam le a lány mellé a kanapéra, karjaimban két hatalmas tál popcornnal.

-          Sokkal jössz nekem Hannah – fordult felém, miközben hatalmasat markolt az egyik tálba.

-          Figyelj, én összehoztam neked a meghallgatást, cserébe te megnézed ezt, és szurkolsz – mondtam úgy, hogy frusztrált a sikertelenség, így magamat is meglepve pillanatok alatt bevágtam a legdurcásabb arcomat, és mogorván a készülék felé fordulva, fittyet sem hánytam többet a lányra.

Hihetetlen hangulatos volt a show, a fellépők, az énekesek, bár be kell valljam, fogalmam sincs, hogy ki az a két másik fazon, akik a színpadon vannak éneklés címén, a mi szexi fiúinkkal. Mosolyogva néztem, ahogy Liam elkezdi a már egyszer tökéletesen elénekelt Tornt, kivárni sem bírtam, mire kiderül, hogy mennyire alázták le a másik kettőt, és milyen számok vannak még a tarsolyukban. Mindegyik fiúba újból beleszerettem, ahogy láttam őket énekelni, a hangjukba, a mozdulataikba, a mosolyukba, és a pokolra kívántam minden sikítozó rajongót, akik akkor ott lehetettek az arénában, és élőben hallhatták a srácokat.

-          Nem volt olyan rossz – vonta meg a vállát lazán Liv, miután véget ért a számuk.

-          „Nem volt olyan rossz…” – forgattam meg a szemem morogva, és le sem vettem tekintetem a televízióról, ezzel pedig sikerült elérnem, hogy Olivia kiröhögjön a viselkedésem végett.

-          Túl komolyan veszed. Hidd el, nincs bajom velük, csak nem szeretem őket – mondta könnyed stílusban, mire valamivel vissza akartam volna vágni, de az elképzelés, hogy valaki erre azt mondja, nem olyan rossz, belém fojtotta a szót, és magamat visszafogva, tehetetlenül hápogtam.

-          Te…te…á, hagyjuk – legyintettem.

Az előttem álló dohányzóasztalra tettem a két tálat és friss vízért indultam a konyhába. Jobb, ha nem vagyok a lány közelében, amíg One Direction a téma, mert nem állok jót magamért. Ha lehetne esély arra, hogy belé verem a szeretet, akkor esküszöm megtenném.

-          Lehet beteges vagyok – motyogtam magamnak, miközben hideg vizet eresztettem az üvegpoharainkba.

-          Hannah!

Gondolkodás nélkül vetettem magam a hang irányába, és pontosan akkor toppantam be a szobába, amikor a műsorvezető mellett megjelent mind a három esélyes is, és elkezdődött az igazság pillanata.

Nem mertem a kanapéhoz sétálni, egy mozdulatot sem akartam tenni, úgy éreztem, ha levegőt veszek is megzavarom az energiát az áramlásban, és akkor a fiúk nem jutnak tovább, már ha ez lehetséges. Megdermedve álltam Olivia háta mögött, és reszketve figyeltem a képernyőt. A szívem hangosan vert, éreztem, ahogy elkezd izzani a tenyerem, és pillanatok kérdése, hogy erős késztetést érezzek arra, hogy mozognom kell, különben megbolondulok. Ökölbe szorítottam mindkét kezem, és szorosan az oldalamhoz préseltem azokat.

-          Nagyon izgalmas verseny volt a szavazatok alapján. Fej-fej mellett haladtak a versenyzők, de végül eldőlt, hogy ki az, akinek most el kell hagyni a színpadot, és aki a harmadik helyezést érte el. Sok szerencsét kívánok mindenkinek!  - nézett a műsorvezető a három továbbjutóra, nekem pedig már a torkomban dobogott a szívem. Mondja már ki! – Aki biztos továbbjutója a versenynek, és mehet a döntőbe, az nem mást, mint… - hallgatott el szükségszerűen, miközben a kamera a versenyzők arcát pásztázva váltogatta a képeit.

A közönség hangosan üvöltve mondta kedvence nevét, miközben nekem mindössze annyira futotta, hogy magamban kántáljam; One Direction.

-          Matt! – Mondta ki a nevet. Egy pillanatra elvettem tekintetem a TVről és a szőnyeget pásztáztam. Még semmi sincs veszve, mi is nyerhetünk. – Mattal hamarosan találkozunk, a következő körben – hallottam meg újra a férfihangot, és felkaptam a fejem.

A látókörömben észrevettem, ahogy Olivia tudatától függetlenül, de kíváncsian, és várakozón hajol előrébb, miközben marok számra tömi magába a kukoricát. Akkor annyira mégsem hagyja hidegen – mosolyodtam el magamban.

-          Szóval, One Direction és Rebecca. Egyikőtök ma tovább megy a legjobb kettőbe, és az első helyért fog versengni, míg a másik megkapja a közönségszavazatainak értékelése alapján a harmadik helyet, és kiesik a versenyből.  Aki pedig tovább, ő…

Újra ez a hosszú kínos szünet, miközben ők már pontosan tudják, hogy mi fog történni. Ezt nem kéne emberekkel tenniük, be kéne tiltani. Nagy esélyem van rá, hogy szívinfarktusban halok meg, ha ez továbbra is így folytatódik, abba pedig bele sem merek gondolni, hogy akkor mi lesz, ha Rebecca nevét ejtik ki. Ahogy a kamera a fiúkat mutatta, látszott rajtuk, hogy a legkevésbé sem nyugodtak, vagy hiszik, hogy ez sikerülhet. Harry száj lebiggyesztve emeli fel fejét a kamera felé, miközben Zayn elbújva várja az ítéletet. Ilyenkor már sehol sincs az a könnyed mosoly, a biztonságérzet, vagy jókedvűség. Minden ezen a versenyen áll, vagy bukik az életükben, és ha eddig ezt nem is vették komolyan, most másra sem tudnak gondolni.

-          Rebecca!

Rebecca? Rebecca? Mi? Hogyan? Mikor? Mi? Hogyan? És…

-          Hát Hannah, ez szívás – fordult hátra felém Olivia, valami furcsa fénnyel a szemében, miközben mosolyát rejtegette szája szegletében.

Nem, ő nem azért hajolt előre, mert a fiúknak szurkolt, hogy továbbjussanak. Nem nekik izgult, hanem ellenük. Végig azon volt, hogy csak nehogy az ő nevüket mondja. Ez… ez csúnya volt.